Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Angyali történet
  2016-07-27 20:20:39, szerda
 
 










ANGYALI TÖRTÉNET




Egyszer valamikor, talán, nem is olyan régen.
Nem a földön történt meg ez, hanem fönt az égben.
Valahol a Mennyországban szivárvány színében,
apró angyal gyerek sereg játszott kint a réten.

Gondtalanul vidámsággal fel-alá csapongva,
kört alkotva táncot jártak, egymás kezét fogva.
Bíbor kastély ablakából éppen oda érve,
Kitekintvén az Úr ámult, s gyönyörködve nézte.

Könnyű szárnyak suhogása, selymes ékessége,
szívet, lelket simogató áldott békessége.
Mind ennek a látványától boldog is lett volna,
de volt egy kis rakoncátlan, nem állt be a sorba.

Pár lépésre távolabb várt, magányosan állva,
még a mezőt betölti a többi kacagása.
Olyan volt mint ezer tücsök halk ciripelése,
akár karácsonyi harang lágy csilingelése.

- Mond, kedves jó Tündéranya, tán a szemem megcsal?
Ki nem érzi más boldogságát, lehet-e angyal?
Nem tudja más fájdalmában azt, mit meg kell tenni,
lecsorduló hála könnycsepp melegsége lenni.

Kérdezte, ki a folyosón éppen arra haladt,
mellé érve arra fordult, s az ablaknál maradt.
Együtt szemlélődtek tovább hosszan eltöprengve;
- Kísérd elém legyél szíves, ide a terembe!

Szólt az Úr, és hátra lépve ajtó felé fordult.


Bólintott az, s amerről jött, arra visszaindult.
Kisvártatva megérkeztek előtte megállva,
szőke fürtös göndör fejét maga előtt látta.

Reá vetve tekintetét, kezdte mondókáját,
még az apró kis szőkeség leereszti állát.
Ám a hangra felemelve, az Úrra tekintett,
felé sugározta kék szem, mi lelkében fénylett.

Ettől kissé meglepődtek, hirtelen csend támadt,
nem vidámság tüze égte, hanem inkább bánat.
- Mondd gyermekem, mi az oka szomorúságodnak,
vidám testvér tengerségben, sziget magányodnak?

Mitől van e búskomorság még ők vigadoznak?
Terhed senkivel nem osztod, meghagyod magadnak!
Erőd nem abból nyered mit szívekből, meríthetsz!
Tudni fogod e majd akkor, mikor, kin segíthetsz?

Mikor erős ember gerinc, a súlyától roskad,
esélye csak annyi maradt, talán te is ott vagy!
Fohászkodva engem kérlel, ó csak hogy létezzél,
érted kutatná az eget, bár csak megérkeznél!

Mindezt végre magad is lásd, vannak ilyen vágyak,
lent a földön ténferegve, ha nem lesz majd szárnyad!
Mert egyedül el fogsz bukni. akkor majd megérted,
áldást hoz, ha hozzád siet, sok angyal testvéred.

Ott tanulod meg örökre, két lábadon járva,
árva lelkek védelme egy angyal hivatása!
Ha rátalálsz kit óvnod kell, s azért nem tévedhetsz,
mert te vagy az, ha nem is lát, sorsa ott fáj benned!

Elbocsájtá ezzel az Úr; - ez lesz a te próbád,
te akartad hogy így legyen, tessék, eredj, próbáld.
Harag nem volt szavaiban, de keményen hangzott,
még láthatta elhaladva, utána mosolygott.



Fejét kissé megcsóválva épp azt fontolgatta.
Feladatként amit kirótt, nincs-e eltúlozva?
Már majdnem hogy visszahívta, inkább kicsit várjon,
de eltűnt már szeme elől szürke láthatáron.

Következő pillanatban, lent a földet járta,
szárnya híján lassan haladt, nyomot hagyott lába.
Szokatlan volt, mert a talpa utca kőre lépve.
test súlyától olyan, mintha hideg lánggal égne.

Szűk kis utcán, házak között, megállt szemlélődve,
emberek kik arra jártak, nem törődtek véle.
Elhaladtak mind mellette mintha nem is volna,
hogy ne kelljen észre venni, ha hozzájuk szólna.

Az egyik, ki, arra sétált színpompás ruhába,
jobb kezével, a zsebében mélyen kotorászva.
Mit keresgélt megtalálva, karját épp kihúzta,
gyűrött papírpénzt, bankjegyet, leejtett az útra.

Látszott rajta, észre vette, mert utána nézett,
le sem hajolt, ment sietve, jó nagyokat lépett.
Ő csak nézte csodálkozva, mert ezt nem értette,
kopott ruhás, idős ember állt meg vele szembe.

Első volt ki fel figyelt rá, amióta itt van,
szomorúan köszöntötte, szelíden, és halkan.
Tekintetük találkozott csak egy villanásra,
é ő lassan letekintett, abba az irányba.

Lehajtva, a bankót nézte, s nem is mozdult addig,
csak figyelte az öreget, hogy érte lehajlik.
Talán csak egy rezdülés volt. az arcát meglátva.
kisimult a szeme fölött legmélyebbik ránca.

Bólintott egy igen mélyet komor némasággal,
megköszönve, mint adományt, szótlan méltósággal.
Elindulva visszafordult, és egy kis időt várt,
fürtös fejétől talpáig melegség suhant át.

Ahogy ment tovább az utcán, egy ház udvarában,
babakocsit pillantott meg, lombok árnyékában.
Meg kell néznem közelebbről, vajon mi van benne?
Néhány hetes újszülött sírt álmából ébredve.

Senki sem volt a közelben, aki vigasztalná.
Lehet - e oly érző lélek ki magára hagyná?
Két kis kezét szája előtt ökölbe szorítva,
jelez a süket világnak bele pirosodva.

Vette ő a jelzést nyomban, hiszen rokon lelkek,
fent a mennyek országában minden angyal gyermek.
Fölé hajolt, kocsi szélét finoman megfogva,
Égszínkék finom nyugalmát felé sugározva.

Fel-alá mozgatva dúdolt, s mint hullám a bárkát
ringatta hogy elaludjon, megtalálja álmát.
Vissza is talált az hamar abba a világba,
hol a lelkük egybe simult gondtalanul játszva.

Valahonnan a konyhából előjött az anyja,
ám addigra már odább állt, elnyelte az utca.
A városból kifelé az erdő felé haladt
Lenézett az Úr reája és mosolyra fakadt.



Ami történt eddig ott lent, mindent látott fentről.
Teljesíti mit rá bízott? Nem sokára eldől!
Keskeny ösvény kígyózott a sűrű erdőszélen,
fiút látott ülni, egy nagy árnyas fa tövében.

- Vársz valakit? Szólítá meg, előtte megállva.
Hangra kissé megborzongott, mozdult meg a válla.
Olyan volt mint aki éppen, mély víznek medréből,
bukkanna föl levegőért, tenger fenekéről.

- Sok ember él ahol voltam, elég nagy a város,
köztük nem találtam azt, ki, elhagyott magányos.
Lassan arccal felé fordul, kissé csodálkozva,
barna szempár nézett vissza, véle találkozva.

Szemeinek sugarától ő is összerezzent,
fonákja volt bensőjének, ezt érezte ott bent
Mit az égi mennyországban soha nem találnak,
Attól itt lent, nagyon sokan, hétrét görnyedt járnak.

Ez volt hát az, mitől akkor nem tudott táncolni,
s leküldték őt ide fentről, mindezt megtanulni!
- Kérlek mesélj most magadról, mondd el történeted!
Hogyan éled magányosan, mostoha életed?

A fiú most belekezdett, hosszút gondolkodva,
vallani az életéről, félszeg, vonakodva
Ő is egyre komorabb lett, attól amit hallott,
Közelebb lépett egy picit, és előre hajlott.

- Nincs testvérem, apám - anyám, valamiért lettem,
azt sem tudom megmondani, mikor mért születtem.
Éhesen ha ennem kellett, nem várt gazdag asztal,
fehér abrosszal takarva, sok ínyenc falattal

Nem járok meleg kabátban, ha hideg van fázom,
tető sincs a fejem fölött, mikor esik ázom.
Egymagamban élek inkább kerülöm az embert,
úgy néznek rám, mint kit Isten bűneiért megvert!

Tegnap mikor megpihentem, ide telepedtem,
jött valaki a fák közül, megállt velem szemben.
Azt ígérte, magával visz, úgy sem keres senki,
sokkal jobb sors a pokolban, köztük ördög lenni!

Köszönöm hogy meghallgattál, de most menj, siessél
Nem soká jön értem, nehogy csapdájába essél!
- Itt maradok, nem hagylak el, bármi következzék!
Társaddá tesz, had legyek, ki sorsodban osztozzék!

Kimondottan ez mondatot elképedve látta,
fiú ahogy partnerének kinőtt a két szárnya.
Tág szemekkel bámulta mint csillagokat szórva,
Ívbe görbül ég - föld között, fénylő ezüst csóva!

Kitárta azt, és szélesen néhányat verdeset,
földtől alig egy ujjnyira feljebb emelkedett!
Testét borította lenge hófehér fátyolja,
Égből érkezett hogy óvja, ügyét pártfogolja!

Bámulva nézte a csodát álmok világából,


Hang térítette vissza a kábulatából.
Lásd, már nem vagy egyedül, és én is rád találtam,
mert valaki azt akarta hogy, ezt meg is lássam

Azt üzeni téged ne félj, nem felejt el soha!
Atyád maradt, látja föntről sorsod mily mostoha!
Engem azért küldött hozzád, óvjalak, védjelek!
Kárhozattól mentsem meg? a bűntelen lelkedet!

Velem kell most jönnöd nyomban, feszítsd meg a vállad,
kapaszkodj jól a nyakamba, kulcsold rám két lábad!
Átkarollak, szorítalak, magam előtt fogva,
mint anya, ki a magzatát, szíve alatt hordja!

Megkeressük, együtt szállunk, magasba szárnyalva,
Hol atyánk, és anyánk vár ránk, azt ki vagy vállalja!
Ha mégis alá hullanánk, s nem tudnánk elmenni,
a pokolt próbáljuk akkor, mennyországgá tenni!

Felfelé visz az út, hol mindig tiszta a kék ég,
Elnyeli balsorsod a végtelen tér, messzeség.
Emelkedni kezdtek lassan, bizony éppen jókor!
Mert megjelent az ördög pont, érte a pokolból!

Dühében biz toporzékolt, s a patáit rázta,
miként őket együtt szállva, a magasban látta!
Üvölteni kezdett rögtön, torka szakadtából;
- Gyertek, meg akarnak szökni, az árnyékvilágból!

A nagy ordítozást hallva, arra felfigyelve,
seregleni kezdtek, jöttek, az eget kémlelve!
Kivörösödve a dühtől, izzó gyűlölettel,
baljós lángot, szikrát szóró, forró hevülettel!

Számuk egyre szaporodott, egyesült az átkuk,
viharrá, orkánná gerjedt, dagadt, bosszúságuk!
Ólomszínű fellegekből kopogva, pörögve,
Jégesőt hull, zúdul rájuk, nagyot mennydörögve!

Mély sötét szürkeségként a láthatárt takarta,
villámok csapkodtak tépve, esőfalt szabdalva!
Átlósan sújtó, vakító, éles villanással,
szinte fület süketítő, zajos durranással!

Elemekkel küzdve, lankadt, elfáradt a szárnya,
nehezedni kezdett, sűrű esőtől átázva.
A súlyuk is egyre jobban visszafelé húzta,
Tépve sebzetten vánszorgott, felhők között úszva.

Érezve a fiú mindezt, most kérlelni kezdte;
- Eressz kérlek, menj egyedül, ne legyek terhedre!
Ám az angyal most meg úgy tett, mint ki nem hallotta!
Derekánál átkarolva szorosan tartotta.

Borzoló langy fuvallatként, légbe rejtett sellő,
lágyan lökve, s érkezett egy arra tévedt szellő.
Mint aki mámorban süppedt, elmélyülve mereng.
Az angyal szólt, sőt, felkiáltott; Nézd, ott már dereng!

Hirtelen arra fordultak reménytől kigyúlva,
nehézkesen haladtak, de emelkedtek újra.
Látták hogy csillan egy csóva sárgásan és kéken,
fénysugár fúrt, törve lyukat, sötétszürkeségben.

Vihar csillapodva, tőlük egyre távolodva,
hideg cseppjei ritkultak, csendesen csorogva.
Simogató melegséggel, nem jéghideg márvány,
félkörívet rajzolgat a színpompás szivárvány.

Kitárt kapuként hívogat, csaknem integetve,
Mennyországba jut ki látja, s tündököl felette.


Haza értek végre, és a terhét lerakhatta,
Zöld pázsitból vetett ágyban álomba zuhanva.

Hagyjuk végre őket picit, békén szenderegve,
inkább elsorolom addig, mi történt a Mennybe.
Látott az ÚR, látott mindent, ami ott lent történt,
mikor ketten nekivágtak elindultak főként!

Ahogy felröppentek, és az égbe rugaszkodtak.
Sötét felhők között vakon sodródtak rázkódtak.
Reménységgel kísérték az útjukat ég felől,
de a viharba kerülve eltűntek szem elől.

Homlokát ráncolta az Úr, majd kezdett aggódni,
könnyet látott Tündéranya szemében ragyogni.
Lombnak suhogásaként, hogy levelek zizegnek,
Angyal testvérei csendben sírdogálni kezdtek.

Hívatta tüstént magához ÚR az öreg szelet;
- Azonnal indítsd az útra, legkisebb gyermeked!
Keresse meg nyomban őket, s lelke melegével,
dacolva harcoljon, küzdjön, vihar erejével!

Kutassa fel,találja meg a menekülőket,
rögvest kapja a hátára, s emelje föl őket!
Látóhatárnak széléig együtt maradjanak,
vigyázva az út végéig, el ne akadjanak!

Utána, hogy letekintett sűrű sötétségbe,
rést hasított tekintete épp a közepébe!
Sugárnyalábként tört utat tekintete lángja,
kiket keresett pásztázva, hamar megtalálta!

Drága jó Tündér anyácska, gondos könnyedséggel,
színsávokat fonogatott angyal könnycseppekkel.
Fél kör ívbe hajló pompás, színskálává válva,
boltívként a Mennyországot föld felé kitárta.

Valamennyi testvére a kapu felé szaladt,
első lett az, ki odaért, nyomban rájuk akadt!
Fűben hevertek, feküdtek, halomként omolva,
görcsösen egymást ölelve, összekapaszkodva!

Selyem foltos takaróként, szürkén csipkézetten,
csapzott szárnyai takarták, még aludtak mélyen.
Odaért az ÚR is végre Tündéranyácskával;
- Jól van, fő hogy megérkeztek, fiú és az angyal

Néma áhítattal nézték, amit akkor láttak,
miként ketten ők így most már egymásra találtak!
Mit odalent hátra hagytak, minden keservével,
magukkal csak annyit hoztak, ami nem választ el.

Tündér anyácska és az Úr, ezen elmélkedtek,
még azok felültek, mert, a neszre felébredtek.
- Igazad volt Istenatyám, bocsássál meg kérlek!
Az utolsó szóig úgy volt, mint ahogy te vélted!

Belátom, igen nehéz volt, mert egyedül árván,
testvéreim, s nélkületek, ha, nincs aki vár rám!
Ha nem lett volna az, kiért, mind ezt megtehessem,
annyit kérek csupán Atyám, társam ő lehessen!

Mosolyogva az ÚR mind két kezét felemelte,
nyitott tenyereit feléjük kiterjesztette.
Fiú felé fordult, s mondta, tisztán csengő hanggal;
- Gyermekem vagy, az is voltál, "Barna szemű Angyal"

Az meghajtotta fejét, és sóhajtott egy nagyot;
- Teljesüljön, legyen Uram, a te akaratod!
Az hozott ide közétek, amit mindig hittem!
Azt, ki szeretni tud, soha, nem hagyja el Isten!















 
 
0 komment , kategória:  Vallás  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2016.06 2016. Július 2016.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 29 db bejegyzés
e év: 415 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1253
  • e Hét: 9490
  • e Hónap: 36113
  • e Év: 173485
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.