|
2016-07-31 05:25:51, vasárnap
|
| |
| |
12. A talált gyűrű
1956-ban, a forradalom leverése után a mi falunkból is sokan segítették a menekülőket a magyar-osztrák határon való átjutásban. Voltak, akik pénzért, óráért, ékszerért, de voltak, akik önzetlenül, semmit el nem fogadva, főleg nem kérve.
Nagyapám, aki úgy ismerte a Hanság lápos,mocsaras területeit, mint a tenyerét, szintén több fordulót tett azokban a hónapokban a rászoruló emberekkel, de soha nem használta ki szerencsétlen sorsukat. Aztán, amikor már életveszélyessé vált az átkelés többet nem ment.
1957. tavaszán, az újraéledt természet őt is hívta a mezőkre, csalitokra. Nagyokat kanyartak kutyájával a nádasok mellett. Egy ilyen alkalommal nem várt dolog történt vele. Ahogy bandukolt a töltés mentén, valami, amire a Nap fénye rátűzött a fűben, erősen a szemébe villantott. - Na, mi az ördög ez? - morgott magában. Lehajolt és egy gyűrűt, méghozzá egy monogramos, arany pecsétgyűrűt piszkált ki az ujjaival a zöld növények közül.
Nem sokat nézegette, zsebre vágta és indult hazafelé. Otthon az asszonynak csak egyszer mondta el, hogy mit talált, de meg sem mutatta neki, jobb, ha nem tud róla. Elég, ha ő tudja, hogy az, amit talált nem akármilyen gyűrű. Elzárta a kis vaskazettájába és soha többé nem vette elő.
Nagyapám halála után, nagyanyám engem, egyetlen unokájukat kért meg arra, hogy vegyem elő a vaskazettát és nyissam ki.
- Mivel nyissam ki? Hol a kulcsa?- kérdeztem.
Nagyanyám, aki mindig bölcsen hallgatott, s nagyapámmal soha nem ellenkezett, szelíden mutatta a kulcs rejtekhelyét.
- Szóval, tudta hol van. - jegyeztem meg.
- Tudtam, drága kisunokám. Nagyanyád köténye alatt sok minden elfért. - kuncogott magában.
A ládika feltárult s a mindenféle irka és fénykép alatt egy vászonzsebkendőbe bugyolálva ott volt az a bizonyos gyűrű is.
- Nézze, Mama mit találtam! - húztam fel mindjárt az ujjamra.
- Na, most végre láthatom én is. - mosolyodott el halványan.
- Miért, maga nem ismerte? Még nem is látta? Nem is tudja, honnan van? - hadartam a kérdéseket.
- Azt éppen tudom, hogy honnan van. Még nagyapád találta '57-ben odakünn a határban. De hogy milyen, azt nem, mert ő sohasem mutatta meg és sohasem beszélt róla.
- Miért nem? - csattantam fel.
- Ne heveskedj! Nagyapád engem akart védeni ezzel is. Azt gondolta, minél kevesebbet tudok, annál kevésbé tudnak bántani.
- Miért? Ki bántotta volna magukat?
- Ki tudja. Az biztos, hogy a kocsmában nagy verekedés volt abban az időben az embercsempészek között, s még a kés is előkerült, meg vér is folyt, valami gyűrű miatt. Hát ezért.
- Gondolja, hogy ez lehetett az a gyűrű, amin akkor összekaptak?
- Meglehet. Valószínű, hogy öregapád is gondolt erre, azért nem mondott róla semmit, s nem vette elő sohasem.
- Akkor most maga miért vette elő mégis?
- Azért kedveském, mert arra kérlek, hogy tudd meg kié volt s juttasd vissza neki!
- De hát, hogyan? - ütköztem meg a kérésen.
- Ugyan már. Látod milyen különleges. A mai számítógépes világban ki lehet ezt nyomozni. Hatvan év rejtőzés után, ideje, hogy visszataláljon a gazdájához. - magyarázta nagyanyám.
- Rendben. Megpróbálom. - ígértem meg neki némi bizonytalansággal a hangomban.
Hogy nagyanyámnak mennyire igaza lett! A gyűrű egyértelműen férfié volt. A pecséten egy, az orvosi hivatást jelképező kép volt, a karikába pedig egy monogramot és egy évszámot véstek. Feltételeztem, hogy a budapesti orvosi egyetemre járhatott az illető. Felkeresve az intézményt, az adott évben végzettek között egy-kettőre megtaláltam a monogram szerinti nevet, mellette a többi adatot és persze a lakcímet is. Az egyetemről egyenesen odamentem. A kapun becsengetve egy idős asszony jött elém. A keresett személy húga volt. Mikor elmondtam mi járatban vagyok, és megmutattam neki a gyűrűt, betessékelt a házba.
Elmondta, hogy bátyja melyik pesti kórház fiatal orvosa volt 1956-ban, aki élete kockáztatásával látta el a sebesülteket és operált, míg a belövésektől rájuk nem omlott a műtő. Amikor kollégáit a mentőkből is kilőtték, akkor határozta el, hogy elmenekül ezek elől a barbár gyilkosok elől.
A mi falunkban egy pénzéhes csempészhez került, aki minden órában többet kért, s még ezt az emlékgyűrűjét is kikövetelte tőle. Hát megkapta, de úgy látszik nem sokáig örülhetett neki, mert valószínű, hogy a visszafele úton elvesztette. Nagyapám pedig megtalálta s hatvan évig őrizte.
Mikor eddig jutottunk, az asszony bekapcsolta a számítógépét és hamarosan megjelent a képernyőn egy férfi, akinek felmutatva a gyűrűt könnyek szöktek a szemébe, majd a legördülő első cseppek után megáradt, mint a tenger. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
