|
2016-07-07 21:30:10, csütörtök
|
| |
| |
[bI]LLÉS GÁBOR
Gábor fiatalon, alig 20 évesen a legszörnyűbb halálok egyikével halt meg, a fiatalember féltérden állva behúzódott egy ház tövébe, amikor 90 km/órás sebességgel letért az útról egy nő a Suzukijával, és nekihajtott a ház falának. Gábor éppen ott írt verset. A kis papírfecnit és a tollat megtalálták a teste mellett...
Nagy öröm a szüleinek, hogy Gábor fiuknak sok verse nagyon sok blogba felkerült. Sajnos ő nem érhette meg ezt, pedig biztosan nagyra értékelte volna. 2002-ben, alig húsz évesen halálra gázolták. Talán ezért is örülünk azért ennyire, hogy van, akiknek tetszenek a versei, köszönjük!
Illés Gábor - élt 20 évet...
Link
Forrás: Internet
EGYÜTT - LÁBNYOMODBAN JÁR
Éjjel
füstjébe burkol a szeplőtlen képzelet
a szeplőtlen képzelet
kész vagy rám mondja az élet
mondja az élet
válladra teszi ólomterhű kezeit
ólomterhű kezeit
és elbocsát végül
nem vagy egyedül, van aki szeret
van aki szeret
lábnyomodban jár vigyázza lépteid
vigyázza lépteid
nem kell hátranézned ne lásd meg arcát
ne lásd meg arcát
ő látja a tiédet
látja a tiédet
szavakban tűnik el s feltűnik egy újban
feltűnik egy újban
és összeköt titeket
összeköt titeket
a szenvedés lábnyoma míg nyakatokra hág
nyakatokra hág
sétáló percei elnyújtják kínjaid
elnyújtják kínjaid
oltalmat nyújtanak összekulcsolt kezeid
összekulcsolt kezeid
s megmutatják az életet
az életet
lehunyt szemmel érzitek egymást
érzitek egymást
átölel titeket a tér és idő
a tér és idő
összekötöznek a szárnyas éjszakák
a szárnyas éjszakák
s a fáradt reggelek
a fáradt reggelek
s tudjátok nem vagytok egyedül
nem vagytok egyedül
betakar egy érzelem
betakar egy érzelem.
EMLÉK
Szerelemnek hívtalak,
és hazudtam, hogy élhessek.
Lámpafény vagy és gyertya lángja.
Téged idéznek utcák s padok,
de ezekbe én már nem kapaszkodom.
Akartam rég a szádat,
hogy ne legyen bennem ború.
Bár lényem ellenedre van,
szavaim végleg belemosnak
szép testedben minden alagútba
R.: Én leszek aki nem kellett neked,
Aki sok volt és kevés lett.
Én leszek aki belőled szól végleg,
Akit soha többé el nem érhetsz.
Maradok ami vagyok,
versek és elvesztegetett
szeretetteljes mondatok.
A miértek vesznek a múló percben.
Emléknek lenni kevés talán,
de elvesztettél egy őrült éjszakán.
Annyi mindent mondanék Neked,
és akarnám, hogy fájjon a nevem,
ha néha napján ki-kiejted,
de nem boldogít szenvedésed.
Csak rám gondolsz és tudod majd,
hogy nem felejtesz el soha.
R.: Én leszek aki nem kellett neked,
Aki sok volt és kevés lett.
Én leszek aki belőled szól végleg,
Akit soha többé el nem érhetsz.
Értelmetlen lehetett,
ami megesett hajdanán.
Csókjainkat el is feledted,
ami maradt, a csönd utánam,
Beléd mar és a bánatba belehal.
Ára van a terveinknek,
én buktam a tieidért.
Tűnt percek benned rejlenek.
Veled leszek minden hajnalon,
ha zokogsz, mikor eszedbe jutok.
R.: Én leszek aki nem kellett neked,
Aki sok volt és kevés lett.
Én leszek aki belőled szól végleg,
Akit soha többé el nem érhetsz.
FOHÁSZ
Torkomra fagy a szó,
de nem azért, mert nem vállalom a harcot.
Lásd, övemen ott az üres hüvely,
és karddal és pisztollyal a kezemben
rohanok a csatába a többiekkel.
Csak fáj a csapás, hogy itt a tömegben
arcul üt az is, aki szeret és akit szerettem.
Nehéz megbocsájtani, mert tudod te is, én is,
milyen magányos vagyok,
és ezek a sebek nehezen múlnak el,
habár tudom, nem akarattal csináltad,
vagy magadért,
hanem, hogy téged se érjen ütés sehonnan:
főleg tőlem ne.
Ha végetér a csata, a mai nap csatája,
visszatérünk a lövészárkainkba,
hogy sebeinket nyalogatva készüljünk a holnapi napra.
Látod, én itt egyedül ülök, vérző sebem átüti a gézt,
s félve nézem, hogy egyesek halottaikat számba véve
végigsétálnak a csatatéren.
Jó volna, ha ideülnél mellém,
és mint orvosom, a helyére tennéd
meggyötört testem minden porcikáját,
és lelki sebeimre gyógyírt adnál azzal, hogy vagy,
és nem hagysz egyedül a tábortüzek fényétől
távol sebesültekkel és halottakkal.
Tudhatod, én sokat nem nyújthatok,
hisz egyszeri ember vagyok:
se beszélni,
se írni,
se látni,
se hallani,
se érinteni nem tudok úgy, mint szeretnék,
hogy megérthesd,
mi építi fel és tartja össze vérből és sárból épült
satnyán összetákolt testemet.
Ez csak egy fohász, ami nem tud semmit,
csak csendben suttogom,
összekulcsolt kezem alatt az éj leplébe burkolva,
hogy ne hallja más, csak Te,
hogy azt tehess vele, amit akarsz,
hisz látod: rettegek, hogy láthatok,
hallhatok
és érezhetek úgy, mint a többiek!
De ez csak egy fohász,
amit rajtad kívül nem hall senki más.
(2001. augusztus)
HIÁNYZOL
Már nem is vagy.
Már nem is vagy itt velem.
Már mással pergetem
ujjaimról éveim fonalát.
Aztán mégis feltűnik
egy-egy emlék,
egy leveled akad kezembe.
Hajók, padok, füvek, kagylók,
ásító Hold, nyári meleg.
Megint minden Te vagy.
Hiányzol.
Csak magamnak suttogom.
Csak magamnak.
Hangosan nem lehet.
Bánatom óvatosan dúdolom,
boldogságba csomagolva,
de azt hiszem,
így is látsz belőle valamit.
Hiányzol.
Csak ennyi. Bocsánat.
Át mély völgyeken, magányon,
hegyeken, boldogságon,
a levelek erében
dobogod vissza önmagad.
Hozzám beszélnek a kis bogarak
és a nagypelyhű hóesés.
Némán üvöltik felém:
hiányzol! Hiányzol!
Hiányzol...
HUSZADIK
Itt van az arcom.
Nem is arc:
egy egyszerű eltévedt tekintet.
Semmi, mint ami magam is vagyok.
Hiába gyűrt zsebembe szavakat
az élet: végesek,
akár a gödrök üres kezemben.
Az ágy felén fekszem csupán,
kihűlt a helyed is.
Észrevétlen elvesztettelek,
és veled magamból egy gyermeket.
Némán dobogó Holdszív
az arcom, mosolyom reggel
csak a tükör visszhangozza.
Szádon szűkre szabott szavak,
motyómban emlékek: 
dagad..., de mégis üres.
Hiányzik belőle - talán -
pár igaz szó. Az árulás
tövében ülök, nézem, ami lettem.
Elhaló tekintet mögött
párás a szemem.
Pusztítok - pusztulok szüntelen,
s tudom: hiába markoltam görcsösen a tollat.
Semmi voltam szenvtelen világban -
boldog huszadik születésnap.
2002. július 1-3.
JÁTÉK
Akár egy könnyű játék.
Levegőtlen szobában: csak mi ketten.
Ezer álarcban pórázon vezeted
sötétbe a nappal tiszta fényét.
Játék. Hamis és törött.
Hitegetsz. Hinni hagysz,
hogy eljátszhasd újra önmagad.
Szavakat keresek sok hazug szó között.
Nyugalmat suttogsz fülembe.
Hangtalan suhanásban, csak én,
senki más nem ért.
Huncut mosollyal felveted a fejed.
KERESETT BOLDOGSÁG
Hol a rím, melyben
újra melléd fekhetek,
melyben elalszol mellettem
csendesen, vidáman;
melyben újra
azt mondhatom: múzsám lettél,
egy csók ízű,
véresre festett hajnalon.
MAGÁNY
Tépett csókká pusztul az este.
Nem alszom.
Itt minden csak tüntető képzelet.
Nem találok egy pillanatot,
hiába turkálok emlékeimben.
Jelentés nélküli szavak közt őrlődöm.
Még egy utolsót szívok cigarettámból,
azután átölelem a csendet.
Magukba zárnak a falak.
Zaklatott, magányos,
langyos sejtelem tart még ébren.
Tépett csókká pusztul a tested.
Úgy rémlik
itt minden csak tüntető képzelet.
A huzatos pályaudvar kicsípte arcod,
álmom kerete vagy, szélfútta őrület.
Fénykép rólad - vérfoltos valóság -.
Elmosódó álmomon tapos az élet,
kezem nincs, hogy felvegyelek a sárból.
Gyűlölöm a falakat.
Talán holnap újra írok.
MÉG VÁRLAK
1.
Szavaimmal kacsintok szemed felé,
érdekel-e még
különös világom?
Érzékeny ujjaid, mint térképen a tábornok
megsejtik-e még
törékeny lényegem?
Kitapintod-e még egyszer vívódó énemet?
2.
Gyűlöllek talán, mert ellöktél,
mikor igazán hívtalak.
Levegőt ölelek helyetted
- esett menekvés -.
Letépted a kitartás zsibbadt láncait,
mikor simogatást könyörgött
üres önmagam.
3.
Nem kell a lenéző sajnálat!
Bár értenéd és szeretnéd,
hogy ennyi vagyok csupán!
Kétség,
szó,
indulat és ...
rengeteg elrejtett szeretet.
4.
Az idő ránk tapos.
Csöndesen elhal a remény.
Ágyneműmről lassan
lemosom véredet.
NE HAGYJATOK MAGAMRA!
Néhány őszinte szavamtól
felfröccsennek az életem borító
élethazugságok.
Annyira egyedül él az ember!
Ne hagyjatok magamra!
Ezért vagyok a szerelembe szerelmes.
Elég a mimézisből!
Csak tapad a kezemhez, mint sár,
mit térden állva hajamról
az esővel próbálnám meg lemosni.
Ne félj a jövődtől!
Egy mélyre rejtett,
de kibányászható dologtól,
vagy csak mindenki más érzésétől.
Valamit úgy adsz hozzá a világhoz,
hogy önmagad veszejted bele a természetbe.
Egyedi vagy,
de mégsem leszel egyedül.
ÖRÖKKÉ
Alattam vagy
és fölöttem vagy,
füst vagy és
az erdő fái közt
útját kereső szél.
Te vagy én vagyok
mi vagyunk
Te élsz engem
én írom magamat és minket.
Együtt vagyunk magányosak.
Kezemen sebesült kezed
bársonyos lenyomata.
A keresztek kertjéig
egymáséi leszünk.
2001. május 16.
REKVIEM
1.
Keserű fák közt
bolyongva
végül eltévedsz
a vaksötét őrület
kérdőjelei között.
2.
Felőröl az élet
csak küzdeni örökké
a jégcsap nedvei
megmerevedve csöppennek arcomra
rám hasít az emlék.
3.
Önmagad pazarlod
tintával, papíron
szakadékba zuhansz
kezed - kezem ernyedt sikolya
a végtelenbe fut.
4.
Mondd mire vársz még
nyakamon ülsz
akár seben az alvadás
nem vagy már ember
csak testetlen alkotás.
5.
(csak Neked)
Előtörsz néha a mélyből
hiány vagy
az álomból kivesztél
elfogyott múltunk
mint rímből a kitartás.
2002. április
SZALMAVIRÁG - MÉG SZERETNÉK
Még szeretnék:
némaságra csendet írni,
mély titkokat megsejteni,
teli kézzel kéregetni,
önmagammal szembenézni,
játékok között térdepelni,
még egyszer, őszinte hittel játszani,
egyenes úton eltévedni,
esőcseppből könnyet inni,
könnyű széllel elrepülni
szörnyű percben mosolyogni,
valamit neked mondani,
kezedből szeretetet venni,
senki elől bujdokolni,
barátságot elültetni,
szerelemben haldokolni,
még szeretnék: szerelemből csókot adni.
VAN EGY PERCED?
Elmondanám, amit nem lehet.
Elmondanám, ami itt van belül,
ami feléd húz mindig.
Amiről most hallgatni kell,
amiről hallgatni fáj,
amiért mindig kár,
mert szegény halva született.
Elmondanám, de nem lehet,
az örökké hiányzó szemeket,
a mozdulat meséjét,
sóhajok kérését,
a hajad illatát,
kezeid játékát testemen,
ahogy becéznélek kedvesen, kedvesem,
ahogy kívánnám nyelvünk játékát.
Elmondanék néked sok szépet,
elmondanám, amit nem lehet,
elmondanám...
de nem lehet.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Illés Judit & Gábor |
|
|
|
|
|
Offline
