|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 2
|
|
|
|
|
|
2016-08-24 19:09:13, szerda
|
| |
| |
Link
Az állatvásáron zajos összevisszaságban keveredett a kikiáltók harsogása és az áruba bocsátott állatok hangja. Csirkék, pulykák, malacok és birkák zsúfolódtak össze ketrecekben, vagy egymás mellé kötve. A tömeg magával sodort, nem sok esélyem volt az állatokat közelről megtekinteni.
Ekkor a tekintetem váratlanul a piactér szélén lehorgasztott fejjel álldogáló pej ló tekintetével találkozott.
Átvágtam magam az embergyűrűn, hogy közelebbről szemügyre vehessem a lovat.
Tíz nemes származású, lipicai lovat tartok, a lovak iránti szeretetem határozza meg az egész életemet.
A pejhez érve döbbenten láttam, hogy kivénhedt, öreg kanca áll előttem, amelyet az emberek még arra se méltatnak, hogy érdeklődjenek felőle. A lóból szinte áradt a szomorúság. Komoran meredt maga elé, szőre kopott, fénytelen volt, satnya izmai erőtlenségről árulkodtak, háta kiült, horpadt, lerítt róla, hogy egész életét kemény szolgálatban töltötte. Kantárját egy alacsony, sovány, kalapos ember szorongatta.
- Nem adom drágán Szelént -szólított meg - Már nincs rá szükségem, régen le kellett volna adnom a vágóhídra, de megszántam, ezért kihoztam a vásárra, gondoltam, talán elkel, s így elkerülheti a kegyetlen halált.
A ló eközben homályos szemmel, de értelmes tekintettel nézett rám. Megsajnáltam, miközben tudtam, hogy nekem nincs szükségem egy vén, öreg gebére. A szívem viszont arra figyelmeztetett, hogy ha mos továbbállok, a lónak az utolsó esélye is köddé válik. Hirtelen látni véltem, ahogyan a bekötött szemű ló fejére lesújt egy hatalmas erejű csapás, és a leterített állat kileheli a páráját.
- Megveszem! -jelentettem ki olyan hévvel, hogy maga is elcsodálkoztam. Tudtam, nem sok hasznát veszem az öreg kancának, de rajtam ne múljon az a kis idő, ami még hátra van az életéből.
Miután elengedtem a legelőn, a ló olyan könnyeden ügetett a magasra nyújtózkodó pipacsok között, mintha szárnyra akarna kelni. Vulkánként tört ki belőle a túláradó boldogság, ügetését hosszú galoppozás követte. Nem egy öreg kancát láttam száguldozni a hatalmas mezőn, olyan volt, mintha egy kiscsikó vágtatna lelkesen, szabadon cikázva ide-oda.
Szelént a legelő és a birtokot körülölelő pázsit egyaránt vonzotta. Bármilyen korán is keltem, Szelént mindig a legelőn találtam. Hetekig tartott, mire kinyomoztam, hogyan kerül a bezárt karámból a kék ég alá.
Egyik hajnalon épp szénát akartam cserélni a lovak alatt, amikor megláttam hogy Szelén puha, rózsaszín orrával addig bökdösi a karám reteszét, amíg odébb nem tolja. Döbbenten álltam, miközben Szelén meglökte az ajtót, és kisétált az istállóból. Teljesen önállósította magát.
Míg a többi lovat mindennel el kellett látni, a vén pej teljes természetességgel mindenből kiszolgálta magát. Minden nap kiment a legelőre, tett néhány kört, majd visszasétált az istállóba, ott ivott, aztán körbejárta a házat, s időnként némi alma reményében bepillantott a konyhaablakon. Mikor számára idegen autó, vagy ember közelítette meg a birtokot, fejét magasra emelte, és prüszkölve megrázta, így mutatva ki nemtetszését.
Június tizennegyedikén -Szelénre bízva a birtokot- elmentem a birkavásárra. Későre járt már, amikor hazafelé menet, a fekete pusztaságban egy apró, égő fénypontra lettem figyelmes. Amikor a birtok felé közeledtem, a sötétből hirtelen hatalmas fénycsóva emelkedett az ég felé. Őrült sebességre kapcsolva száguldottam, az úton kocsik sorakoztak egészen házamig. Amint odaértem és kipattantam a kocsiból, megcsapott az égett fa szaga. Sűrű füstfátyol lengte be az istállót, amit a forró lángok már felemésztettek.
- Ó, nem! -kiáltottam fel -, a lovaim, azok a csodálatos lovaim, mind odavesztek!? -Térdre zuhantam, arcomat a kezembe temetve zokogtam tehetetlenségemben. Miután a tűzoltók eloltották a tüzet, elmentek, és lassan-lassan a szomszédaim is szétszéledtek. Egyedül maradtam a fájdalmammal. Elpusztultak a lovaim! A vemhes kancák és a meg nem született csikók! Nem tapossák lábaikkal többé a legelőt. Minden odaveszett, mindet felemésztett a tűz. Nem maradt semmim, csak a mérhetetlen fájdalom. Kínlódva felálltam, úgy éreztem, nem tudom tovább nézni a porig égett istállót, amelyben a hamu alatt fekszenek a lovaim.
Mielőtt bementem, még egy utolsó pillantást vetettem lovaim sírhantjára, és ekkor a sötétből lassan kivált egy alak. Szelén volt, az öreg gebe. Odaszaladtam hozzá, megsimogattam hatalmas fejét.
- Te egy igazi túlélő vagy, veled a forró lángnyelvek sem bánnak el -súgtam a fülébe, majd Szelént a küszöb előtt hagyva, a szobámban az ágyra rogytam.
Korán reggel ébredtem, szerettem volna álomnak hinni a tegnap történteket, de a valóság egy másodpercre sem engedte, hogy meg nem történtnek higgyem az egészet. A horizonton felbukkanó nap vörös ködöt vont az ég aljára, a gyenge sugarak megvilágították a hajnali dértől nedves füvet.
- A képzelet játszik velem? -kérdeztem hangosan, mikor megpillantottam az északi legelőn a harmatos füvet legelő lipicai lovakat. Szívem a torkomban dobogott, kezem-lábam remegett, miközben a lovaim felé futottam. Minden lovam hiánytalanul, épségben megvolt! Azt sem tudtam, melyiket öleljem előbb. Aztán megpillantottam Szelént, aki vágtatva rohant felém, lábai hangosan dobogtak a talajon. Sörényébe kapott a szél, testét lepelként fedte a korom. Ekkor döbbentem rá, hogy Szelén nyitotta ki az istállóban a félelemtől megbokrosodott lovaknak a reteszt.
Megbabonázva néztem a vágtató lovat. Már tudtam, azzal, hogy Szelént megvettem, a világ legjobb üzletét kötöttem meg.
Carol és Christina Bigley
A cikk forrása: Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2016-08-24 19:04:39, szerda
|
| |
| |
Link
“Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor 8:30 körül bejött egy bekötözött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9:00 órakor van egy fontos találkozója. Kértem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy eltelik még fél óra, míg megérkezik az orvos. Figyeltem, milyen türelmetlenül néz percenként az órájára.
Idő közben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a kötését, és megnézném, miről van szó. A seb nem tűnt olyan súlyosnak... az orvosra várva, eldöntöttem, hogy fertőtlenítem a sebet, és egy kis beszélgetésbe elegyedtem. Megkérdeztem, hogy mennyire fontos a találkozója, és hogy nem szeretné-e mégis megvárni
az orvost a seb kezelésére. Azt válaszolta, hogy feltétlenül az idősek otthonába kell menjen, ahogyan évek óta mindig teszi, hogy reggelizzen a feleségével.
Udvariasan, a felesége egészsége felől érdeklődtem. Kedvesen, az idős úr elmesélte, hogy az Alzheimer kóros felesége 7 éve él az idősek otthonában. Gondolva, hogy a feleség, egy tiszta pillanatában esetleg felizgatná magát az ő késése miatt, siettem, hogy kezeljem a sebét, de
az idős úr elmagyarázta, hogy 5 éve nem ismeri fel... Akkor
csodálkozva megkérdeztem: “És Ön minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek?" Egy édes mosoly, és egy lágy kézsimogatás közben válaszolta: “Az igaz, hogy Ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól tudom, ki Ő".
Szó nélkül maradtam, és kellemes borzongás futott végig rajtam, miközben néztem a siető léptekkel távolodó öreget... Lenyeltem a könnyeimet, miközben arra gondoltam: “Ez a szerelem, ez az, amit az élettől szeretnék!... Hiszen alapjába véve, ilyen az igazi szerelem
?!... nem feltétlenül fizikai, és nem is ideálisan romantikus.
Szeretni azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami volt, ami van, ami lesz, és azt, ami még nem történt meg. Nem feltétlenül azok a boldog és kiteljesedett személyek, akiknek minden dologból a legjobb van, hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni mindabból, amijük van".
Mottó:
“Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben." ( ARDUA VINCIT AMOR )
A cikk forrása: Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szép történetek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 2
|
|
|
|
2016. Augusztus
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
137 db bejegyzés |
| e év: |
2160 db bejegyzés |
| Összes: |
50420 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 311
- e Hét: 3746
- e Hónap: 8484
- e Év: 114628
|
|
|
Offline
