|
2016-09-20 20:59:59, kedd
|
| |
| |
NAGY LÁSZLÓ VERSEI
Nagy László (Felsőiszkáz, 1925. július 17. - Budapest, 1978. január 30.) Kossuth-díjas magyar költő, műfordító, a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja, Szécsi Margit (1928-1990) költőnő férje.
"Nagy Lacinak különös fénye volt. Az arcának, a tekintetének, a mosolygásának, a mozdulatainak. Ezt a fényt a feje feletti glória adta, aranyozta be vele lényét. Mint a szentekét. Mert Nagy László szent ember volt. Egyetlen mindmáig, akinek a nevét az írószövetségi választólapon szavazáskor nem húzta át senki. Ha valaki népi író-költő volt valaha is ebben az országban, hát Nagy László az volt. De én soha urbánusabb, entellektüelebb lélekkel nem találkoztam, mint ő. Lám, milyen jól megfér egyazon testben kétfajta lélek: és hogy a kétlelkűség is lehet egy, sőt három is lehet egy; miként az Atya, a Fiú, a Szentlélek is egy az Igazisten képében..."
(Végh Antal)
Link
ADJON AZ ISTEN
Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet --
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon ugyis, ha
nem kérem.
AKAROM...
Akarok, szemeid tüzében égni.
Akarok, orcád mosolyából kapni.
Akarok sétálni fák alatt, bőröd illatát érezni,
És NEM! Nem akarok, nélküled létezni.
Akarom, végigjárni utam, mi nekem lett szánva,
Mert te is ott vagy az úton, karjaid kitárva.
Leborulok lábaid elé, csak szemeim emelem arcod felé,
Nincs ember, ki gyönyörű emlékeim elvehetné.
Akarok minden percet, mit tőled kaphatok,
Nálad nélkül, lélekben is koldus vagyok.
Hajótörött vagyok a tengeren,
Vízbe dobott palackba nem írtam semmit, csak bánatomat leheltem.
Ha valaki egyszer megtalálja, s kinyitja,
Hallja a szívem, mi kettészakadt, mert hiányodat nem bírta.
Miközben büszke és boldog vagyok, hogy megismertelek,
Lelkembe jeges karmok karcolnak jeleket.
Mélyen felszántva húznak árkokat,
Te belevetsz egy magot, mely kikelve, megmutatja arcodat.
Kínoz a félelem, hogy véget ér,
Nem teljesül, mit szívem remél.
Mit adhatnék én neked, mit más nem adhat meg?
Cifra palotát, díszes ruhákat nem, csak a szívemet.
Egy szívet, mely nélküled nem egész,
De ha mégis kell neked, elkísér, bármerre mész.
Míg, nem láttalak, nem fájt, hogy egyedül vagyok,
Úgy tettem, mint ki még nem látta a ragyogó napot.
Csukott szemmel jártam egy ragyogó világban,
Melyet akkor vettem észre, mikor rád találtam.
Őszi erdő is kívülről szép, de mégis haldoklik, aludni készül,
Mit mutatok fel, ha holnap nálam pihen meg a halál, mit hagyok emlékül?
Mint a vizét vesztett patak, mint félrerúgott kő,
Úgy érzem magam, s hiányod is egyre nő.
Halott lelkemről lehull a szemfedél,
Mikor újra láthatlak, a te lelked is bennem él.
ÁLOM ÉS VALÓSÁG
Egy angyal szállt most le a földre,
Csodálatos, égi tünemény,
Szívem hevesen dobog tőle,
Otthont talált benne, lobogó tűz és remény.
Álmaim, idegenek kezében összeszorítva,
A feléd vezető út rózsaszirommal borítva.
Vajon benned is hangok szólnak?
Képzelem csupán, vagy higgyem valónak?
Egy csoda, mit együtt élünk át,
Hol leomlik, átszakad minden gát.
Fogom kezed, nézem mosolyod,
Boldogságom élteti, minden sóhajod.
Térdelek előtted, szemedet nézem,
Benne a fényt és a tüzet érzem,
Ne gondold, hogy elmúlt már,
Most kezdődik, az élet vár!
Legyél, Anyám, szeretőm, kedvesem, gyermekem,
Lábaid elé borulva, életem kezedbe helyezem.
Mint festett kép, ragyogsz előttem,
Álmaimból elém léptél, boldoggá lett létem.
Ez nem vak szerelem, hisz mindent látok,
Látlak téged, a szép világot,
Hajnali ködben egy fa alá állunk,
Megszületik, egybeforr a legszebb álmunk.
Mire várunk? Mire még?
Ezt a fényt nem fedheti sötét.
Álmaimban is érzem bőröd illatát.
Köszönöm a teremtőnek, átélhetem ezt a csodát.
Várok rád, akár, míg életem tart,
Nélküled, üres és lakatlan a part.
De érzem, jön egy hajó és felvesz,
Létemhez, mint levegő, ugyanúgy kellesz!
Te vagy nekem a fény, a ragyogás az élet,
Minden percem, bár tölthetném véled!
Látni vágyom mosolyod, simítani ragyogó hajad,
Ne adj nekem semmit, csakis önmagad.
Lépj olyan útra, mely elvezet hozzám,
Menjünk együtt a végtelenbe, hol senki nem szól ránk.
Hol nem számít más, csak mit érzünk,
Szeretnék veled...addig, míg élünk.
BÁNATOT VÁLTUNK
Bánatot váltunk szerelemre,
apadj le szívem ijedelme,
ne esedezz holdatlan estért,
világossággal jön, ki megtért.
Akit oly sokszor megdaloltál
viharból jövő liliomszál,
piros liliom, nem fehérlő,
letörni nem tudta a ménkő.
Tekintetemtől megszelídül,
szívzuhogástól földre szédül,
szemeit ájultan behúnyja,
szeretni kell újra, meg újra.
BALATONPARTON
Balatonparton
a nádi világban
megbújtam egyszer,
s csodaszépet láttam:
bóbitás nádon
nádiveréb-fészket,
sásbokor alján
kis vizicsibéket.
Vadruca moccant,
topogott a vízre,
barna liléit
vízi útra vitte.
Senki se látta,
csak magam csodáltam,
ott a vízpartján
még sokáig álltam.
Játszott a nádas
széllel és derűvel,
s hazaindultam
nádihegedűvel.
CSONTVÁRY
Ő: a bábeli magasba emelt fej, gigászi
vörös szemgolyó a kételyek fölött,
világnagy vásznon ecset- és üstökös-egység,
ágyúzzák lentről a köznapi méretek,
kicsi királyok, erőtlenek és nevetségesek,
mert ISTEN SZÖRNYETEGE, emberkék végzete ő,
temérdek sugár-erő, transzformált őrület,
kapcsolják rá uraim a várost: a lámpa mind kigyúl,
egyszeri csoda, a Nap fia ő, aki agyára
fölveszi koronának a lángoló Kárpátokat!
Rágalom, hogy a szoba sarkába a százszor kifőzött
teahalomra buktatja el a halál -
északról délre zuhan, elrúgva úgy a mediánt,
hogy billen a láthatár, minden egyensúly fölborul,
rágalom, hogy Tivadar festőt a cicái kikezdik,
máig is oroszlánok vesződnek izmaival!
Vigyázat, itt jön, mint féreg nélküli dicsőség,
hús-valósága csak emlék, arra már szüksége nincs.
Átörökítve magát a világ velő-kötegébe,
lett magaslati hó, szűziség, lombzene, bilincstelen,
agyaras hegyi folyó, azúr vadkanok rohama,
új látomás a rónán, délibáb-rontó vihar,
tűnődve is őrlő jelenés, lidérc a tükörben,
fehéren rémlő bika, aki márvány és patyolat.
Figyelem! beszél az elárvult aszkéta mester,
sivatag korban új szépség, szakálla rostolt acél,
keze a nagy korszakok lapjait fordítja kínba,
Mona Lisa arany méhe már villámló görcs és aszály.
Rikolthat a művész az égen kén s kobalt páváiból,
törvény, hogy cédrussá váljon a milliógyökű magány.
Itt áll, mennydörgő teteje a csillagoknak hinta,
termi magának a kínt örökre, fejünknek a szédületet.
Kép : Csontváry Kosztka Tivadar : A magányos cédrus
CSÖND VAN
Csönd van, a láp se zizeg, szél ha járja,
fekszik a nádas: hóbafojtott cicomás ezred.
Fölötte tépett ruca-pihe tétova repked
s piheg, ha ráakad egy bóbitára.
Távol a bazalt-hegy is süket-néma,
minthacsak mára hűlt volna le benne a láva,
s letagadná, hogy kövein a bort danolászva
itta a jó katona, víg poéta.
Ráfeszült hidegen a csönd a tájra,
hitetlen lélek lehet ilyen búba alélva.
Vadmadár éles riogása fölveri néha,
szárnyával megpofozza, de hiába.
Baktat a tehervonat, tűz a csokra,
mint üvegfalnak, nekimegy a fagynak, a csöndnek,
s nézd: amik pengve, sisteregve ízekre törnek,
tűntével fölépülnek mégnagyobbra.
Szoborrá alkot ez a téli szemle,
menj haza gyorsan, hívogatnak otthoni fények.
Asszonyod teste, mint a tavasz kivirul néked,
tájad lesz, tűz-eged a szív szerelme.
Gyönyörködj s dalaid is megerednek,
álmodd ki szépen magadat a fagyból, a csöndből,
lásd meg, hogy lázban tündököl az izgága Göncöl:
álma a hóbarekedt szekereknek.
DIÓVERÉS
Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.
Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.
Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.
Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.
Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol.
Már, mintha álmodnék, hallom
zaját a jó örömnek,
darálók forognak, diós
mozsarak döngnek.
Fagyban és nagy havazásban
meg kell maradnunk jónak
s tisztának is, hogy örüljünk
csörgő diónak.
Majd csorgó hó levén ring a
picike dió-csónak,
s lomb zöldül újra a füttyös
sárgarigónak.
EGYEDÜL
Jaj április, te április,
ló-lábak, tüzek, trombiták,
szalagok, buja tekervények,
virulnak taknyos kis remények,
a hóhérnak is nyit virág.
Jaj április, te április,
szívemen ez a marok hó,
mintha csöngetne valaki,
nyitom - üres a folyosó,
megcsaltad lélegzetemet,
nem vagy te test, csak képzelet,
csontod a fény, húsod az álom,
ó, halhatatlan rosszaságom!
ÉN IS DRÁGA, TE IS DRÁGA
Én is drága, te is drága,
Egyetlen fa két virága.
Minek nézünk mégis másra,
Én is drága, te is drága?
Nem egymásra, mindig másra,
Én is drága, te is drága.
AZ ÉN SZÍVEM
Az én szívem játszik,
ingemen átlátszik,
másik szívvel tündérkedik
hajnalhasadásig.
Születtem, felnőttem
durva gaz-erdőben,
virág vagyok, attól félek:
csalán lesz belőlem.
Szaporodik évem
fényben, égdörgésben,
ecetért kell elcserélni
minden édességem.
GONDOLTAM EGY ÁLMOT
Gondolatok és álmok útjába állok,
Érezem, nem lehet, nem teljesülhet, mire vágyok.
Szép és tiszta érzés, mit ezer sóhaj kísér,
Egy csodás emlék, mely még mindig, szívemben él.
Álmomban egy angyalt láttam,
Sötét, de csillagokkal teli éjszakában,
Magával vitt egy pillanatra,
Folyóparton leültünk egy üres padra.
Térdelek előtted szemedet nézem,
Felállni nem tudok, gyenge vagyok, érzem.
Megfogom kezed, lágy csókkal illetem,
Boldog vagyok, értelmet nyert életem.
Ezer kéz húzna el tőled, koldusként kidobva,
De nem tudnak, e történet meg lett valahol írva.
Égi dallam kisér minden gondolatom,
Sóhajtásod, jutalmazza gyengéd mozdulatom.
Még soha nem volt vágy kel útra lelkemben,
Elfoglaltad számodra fenntartott helyet, szívemben.
Tiszta szemed, s lágy mosolyod megigéz,
Boldogság fut végig azon, ki reád néz.
Törött üvegcserép döfi át dobogó szívem,
Millió gondolat repül, mint színpadi színen,
Ahol a közönség vért látni óhajt,
Senki meg nem hallva egy fájdalmas sóhajt.
Százszor jutva el legmélyebbre,
Ezerszer is veled a mennybe,
Kopár pusztaság, mit szívem nélküled érez,
Az üvegtüskét kihúzva lassan el is vérez.
Egy világító torony mi, hajóknak utat mutat,
Számomra semmi, nem marad más, csak a tudat.
Várom, hogy újra elnyomjon az álom,
Addig helyem nem találom, e világon...
HIÁNY
Fagyos kezeivel ölel át a csend, a magány,
Gondolataim ezerszer járja át kétely és talány.
Egyszer repülök, madárként szállok az égbe,
Majd sötét felhők taszítanak le a mélybe.
Ha itt vagy velem, hívnak, várnak a csillagok,
Ragyog a nap is, dalolnak az angyalok.
De nélküled kietlen tájon találom magam,
Kiáltásom nem hallja senki, nem értik szavam.
Lelkem, koldusként kidobva fekszik az utca kövén,
Ki arra jár, nevetve belerúg, vagy átlépi könnyedén.
Aztán eső áztatja, ellepi a sár, a város mocska,
Ha jön a fagy, nem lesz más, mint apró jégkocka.
Ha megtalálod, emeld magadhoz és felolvad,
Fényesen világít, lesz saját holdad.
Üstökösként repül át az égen,
Ha velem vagy, az maga az éden.
Akkor ezer virág nyílik a réten,
Fény gyúlik a mély sötétben.
Nincs fagy, hideg, fájdalom,
Valóra válik, miről álmodom.
Arra kérlek, maradj még soká,
Repítelek, elviszlek bárhová,
Csak hiányodat nem bírja szívem,
Megszakad, és elveszítem hitem.
HIMNUSZ MINDEN IDŐBEN
Te szivárvány - szemöldökű,
Napvilág lánya, lángölű,
Dárdának gyémánt köszörű,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Te fülemülék pásztora,
Sugarak déli lantosa,
Legelső márvány-palota,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Siralomvölgyi datolya,
Festmények rejtett mosolya,
Templomi arany-kupola,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Díjra korbácsolt versenyló,
Lázadásokban lobogó,
Csillag, dutyiba pillantó,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Harctéri sebek doktora,
Hazátlanoknak otthona,
Mézes bor, édes babona,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Piaci csarnok álmosa,
Nyomorúságnak táncosa,
Szilveszter-éji harsona,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Béta-sugárban reszkető,
Sok-fejű kölyket elvető,
Tengerek habján csörtető,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Minden időben ismerős,
Mindig reménnyel viselős,
Bájokkal isteni erős,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Öröktől belémkaroló,
Vánkosra velem hajoló,
Varjakat döggé daloló,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Jog hogyha van: az én jogom,
Enyém itt minden hatalom,
Fölveszem kardom, sisakom,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Felragyog az én udvarom,
Megdicsőül a vér s korom,
Galambok búgnak vállamon,
Gyönyörűm, ha segítsz engem!
ITTHON VAGYOK
Csípős szélben jöttem,
bolond idő volt,
a Somló-hegy ködben
hóval villogott.
Zúgott szálas erdő
ibolyák fölött,
vadvizekben felhő,
bibic fürdött.
Lenyargaltunk gyorsan
domboldalakon,
átdobogtunk lassan
deszka-hidakon.
Állt a láthatárra
kék csákós torony,
kertünk alatt nyárfa
nyújtózott nagyon.
Láttam a ház vedlett
mész-pikkelyeit,
sár-udvara tetszett,
régen jártam itt.
Megláttam anyámat,
kormot seprűzött
elrepült a bánat
szeles fák között.
JÁRTAM ÉN KOROMBAN, HÓBAN
Jártam én koromban, hóban, húzott az álom.
Mást kerestem s mellém te álltál,
kardél mellett felnőtt virágszál,
sebzett virágom.
Húszévem elveszett, s érzem, te lész a vígasz.
Mord kültelken, hol a füst szárnyal,
szádról szóló harmonikáddal
föl-fölvidítasz.
Engem a szépség, a vígság csodásan éltet.
Érte égek, hogy megmaradjak,
bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak
kócból a mézet.
Köröttem kúsza az élet, kúsza a sorsom.
Vértezz hittel, hűséggel állig,
akkor én a haláloságyig
belédfogódzom.
KISCSIKÓ SIRATÓ
Fehér volt az anyád, te meg fekete,
anyádat elásták, de te nem tudtad,
lefeküdtem melléd, simogattalak,
sajnáltalak téged, bársony-kiscsikó,
puha volt a füled, mint a kisnyulé,
nyakadon a csengő piros szalagon,
de te nem csengettél, bársony-kiscsikó,
szívedet hallhattam, alig dobogott,
tartottam orrodhoz gyenge tollpihét,
tollpihén a lelked alig remegett,
sirattalak téged, bársony-kiscsikó,
nem kellett már neked a dudlis üveg,
inkább földhöz verted halántékodat,
tejfoggal haraptad piros nyelvedet,
siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,
bőrödet lehúzták, szárítják napon,
sírodat megásták a meggyfák alá,
gyönge a te csontod, mint a babáké,
a hajnali harmat széjjel őröli,
bőrödből csinálnak fekete sipkát,
drága bőrtarisznyát borosüvegeknek,
siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,
a gyenge lucernát nyulak csipkedik,
ott ficánkolsz te a csillagok között,
onnan megrugdosod az én szivemet,
minden reményünket befödi a hó,
siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó.
KI VISZI ÁT A SZERELMET
Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
Nagy László: Ki viszi át a szerelmet? (Latinovits) zenével
Link
KIVÜL NAP SÜT
Kívül nap süt, ágak kigyúlnak,
égre meresztett gyűrűs ujjak,
most esküsznek életre, gyümölcsre,
hó hull,
virágpor zúdul,
őrült szélben keveredik össze.
Nem olvasztok neked havat,
hogy abba mosd barna hajad,
nem hajolsz le szivárványos gőzbe.
Nyakadat se borotválom,
attól félek, hogy levágom:
Jaj nekem,
jaj nekünk,
belehalunk, mert nem szeretünk,
elvérzik örökre minden álom,
örökké fenn bolyong nagy magányod
s elvetemült fekete árvaságom.
KRIZANTÉM
Fehér vagy, mint a habcsomó,
nehéz vagy, mint a bánat,
sokasodnak a csattogó,
vicsorgó őszi á-rnyak.
Krizantém, havas zivatar
készül, s a föld lesz ágyad,
isten haragja betakar,
és vége a világnak.
LILIOM-DAL
Télen sírtál te vékony liliom,
torkodig felért a hó.
Aranyfoltos pázsiton, liliom,
hajladozni ugye jó!
Tünemények előtted játszanak: 
fény s levelek sűrűi,
sárgarigó szárnya ha föllebeg,
delelő nap átsüti.
Alkonyatkor öldöklő angyalok
táncolnak a tűzfalon.
Alkonyatkor bújj hozzám, liliom:
vállam árnya: oltalom.
MÁJUSFÁK
Hajnalban állnak már vitézül,
szökik az égről a felhő,
haragos fejükön vigyázva
szallagot ingat a szellő.
Ünnepi ruhádat vedd elő,
danolhatsz, fütyülhetsz békén,
rögökön kapavas ne csengjen,
gyáron se füstöl a kémény.
Mióta a mezők nyugodtak,
s nem ragyog fű között töltény,
azóta viruló ünnep ez,
minekünk eleven törvény.
Pernyévé égett a papiros,
amire tilalmat írtak,
májusfát magasat állítunk,
szegfűink szabadon nyílnak.
Májusfák suhogják magasan
az ember szabadult kedvét,
tövükben a táncot ne járják
sarkantyus csizmájú medvék.
MÁJUS HAVA
Május hava, de szomorú,
Bakonyból fújnak vad szelek,
zsákokkal befödött hasú
tehenet rétre vezetek.
Már abrakot, szénát se kap,
de kell a tej, sokan vagyunk,
tej nélkül nem teljes a nap,
rózsánk beborul, nincs dalunk.
Hideg van, fázna két kezem,
de nem akarom, szép a dac,
ha világra jött, hát ne legyen
az ember kényes kiskukac.
Mohó a szegény kis tehén,
majd záporoz meleg teje,
hajlongva azt figyelem én,
rózsaszín tőgye dagad-e?
Harmat-szemekkel égbelát
a rég, a fű ágaskodik,
a lányok itt fölrántanák
a féltett szoknyát szívükig.
Távol egy torony didereg,
itt én őrködök hidegen,
fölrepül bárányfellegek
gyapjára kék leheletem.
MŰVEM A TAVASZ
Gondoltál- e a tömör virág-szobrokra,
az akarat műveire, márga vörös hegyoldalak
izzó alakjaira, alma virág Mózeseire,
kökény fák habzó méneseire, a duzzadt aranyeső
Léda-ölére ahogy renget Ady-hajú árnyat!
Gondoltál-e a verő eres tavaszi nászra
mikor beborított engem a világ hava
s torlódó paplanon árvult el erős kezem?
Gondoltál- e a tömör virág szobrokra
mikor hó emberhez féltékenyen adtalak férjhez,
s násznagynak hívtál érces varjakat, zúzós
csókákat koszorúslánynak lakodalmadba
hol fúvóka szélben hóesés a te fátylad
s bánat-süteménnyel, ólom nehéz bánat-borral
torkodig eltelsz elhagyott szerelmem a télben!
Nem jött el hozzám, én indultam el a Virághoz
vízszintesen, kúszva-úszva hóba zuhant zászlaimon át,
a tuskóvá dermedt sasokon: tegnapi lelkesítőkön,
szétdurrant szívű tölgyeken át, szilánkon, kormon,
át csipke bokron hol jég bohóc a lángoló isten,
kúsztam a vérrel-fölpumpált nagy hold alatt,
halottak házain át, a pléh-tepsik tél-sikolyában
egyenest ama síkon az elképzelt Virág iránt -
Ki látta az éjben a vér izzadó tusakodást?
Mikor a krónikások hasukig sipkában ültek,
ki látta homlokom harcát üstökösével a télnek!
Jég csillag-fejébe az élet rózsája fagyasztva volt,
uszálya havába mint hulla az édeni kékség,
s míg vívta belőlem mesebeli habomat, epémet,
végzet-lassan a szörnyet dög kertig fejem elnyomta.
Virág, nem is voltál, nem nyíltál, kínom a tanú,
én alkottalak téged, az én művem ez a tavasz,
legyen vigasz, ha érte jövendő napjaim is
előre megtizedelve - hát megtalált szerelmem, gyere,
a zimankó görcséből feloldozlak, ökleidet
kinyitja egyetlen csókom, viruljon a teljes világ,
ahol csak erek beszélnek, s boldogul minden vércsepp,
ahol riadalom nincs, de bölcső a szerelem álma,
álljunk ki az arany szélcsendbe a nagy víz fölé,
hallgatag tükre fölé a tömör virág szobroknak,
ahol szétsugarazva megkettőzi magát a gyönyör,
s zajtalan fejre áll előtted, mókázik a boldog tavasz,
itt magasság, mélység nekem töretlen azonosul
s tükréből tűzzel igéz gyönyörűen domború szíved!
NYÁRI ÉNEK
Vígan jött meg, szóval se mondta, hogy fáradt,
csak elszunnyadt szépen.
Végignézem: gyönyörű, gyönyörűbb lesz, ha
megújul erőben.
Parázs-szívem nem nyugszik, égeti mellem,
de föl nem ébresztem.
Fájna ám, ha álomba merevült arcát
rámvetné ijedten.
Békülj szellő, alszik az elfáradt asszony,
az én boldogítóm.
Légy te szellő szerényebb, lélegzetemet
én is lehalkítom.
Ó, CSODÁLATOS JÉGVIRÁG
Ó, csodálatos jégvirág,
táncolva megdermedt leány,
fátyolos, csipke-kombinés,
napvilágomnak ablakán.
Csillag-kripta a két szeme,
kialudtak a csillagok,
lángudvarukba éjjelre
meghíva nem ballaghatok.
Ó, csodálatos jégvirág,
mi lesz így velem s teveled?
Ha rádlehelek: tovatűnsz,
ha megbűvölsz: megdermedek.
ŐSSZEL
Mennyi csöndes szépség, mennyi tünemény!
Állok a kökényes halom tetején.
Cigarettám füstje vékony lobogás,
merengek, míg végig sajog a parázs.
Vörös erdőkön át idekéklenek
sötéten a vaskos rendeki hegyek.
S mintha dúlna harc, ott túl a halmokon:
égi fényt az égre szór a Balaton.
Két szemem bogára mégis itt időz
közel a mezőben, korán jött az ősz.
Embernek, madárnak ami drága volt:
levelenként földre pilléz már a lomb.
Termő növényeknek sorsa már betölt,
nedvek elapadnak, elpihen a föld,
lesüllyed az ég is, de az én szívem
most akar teremni, azért nem pihen.
Serényedem egyre, így vagyok erős,
csak gyümölcsözésben lehetek én hős,
olyan fa, mely bírja, ha a jég ömöl,
az én szelíd szívem nem fél semmitől.
ŐSZ VAN ÚJRA
Ősz van újra, lehervad a környék,
fenn a dombháton sövények zöldjét
elönti halálos pirosság.
De szöllő és körte édesebbek,
állatok hízva vérmesednek,
a rétet jóllakva tapossák.
Megmérhetetlen verejték elfolyt,
ez a nyár mégis gyönyörűszép volt,
gyümölcsöt nevelő szerelem.
Sürög az ember nekigyürkőzve,
kincseit hordja pincébe, csűrbe,
s mosolya ragyog e kincseken.
Majd altató fény szitál az égbül,
erdő és mező pihenni készül,
suhogó ruháját leveti.
Én nem alhatom át ifjuságom,
deres és havas lenne az álom,
a halál az alvót szereti.
SÓLYOM-ÉNEK
Ó, szállj le ide sólyom,
ó, szállj le ide sólyom,
csak szállj le, szállj le, szállj le, ha mondom,
csak szállj le, szállj le, szállj le, ha mondom.
Te sólyom, aranycsőrű,
te sólyom, aranycsőrű
te sárga, sárga, sárarany körmű,
te sárga, sárga, sárarany körmű.
Hasítsd fel selyemingem,
hasítsd fel selyemingem
csak tárd ki, tárd ki, tárd ki a szívem,
csak tárd ki, tárd ki, tárd ki a szívem.
Ha élek, veled éljek,
ha élek, veled éljek,
ha égek, égek, égjek el érted,
ha égek, égek, égjek el érted.
SZÁRNYAK ZENÉJE
Dobognak, tündöklenek,
érnek a teremtmények.
Ösz fele fordult arccal
pirulnak tudatlan lázban,
még nyár van.
Idesodródtam,
aranyba, hőbe,
ide az áldott mezőbe.
Semmi bajom,
csak más a tekintetem,
s néha a szívem fölé
téved kezem.
Nem érdekes.
Tüzes a föld, levegő,
éden s pokol az ingem.
Idegeimben
zeneszó jár.
Tudom, hogy törvény szerint
betölti sorsát minden.
Gyötrelmes és gyönyörű
ez a nyár.
Csupa sujtás az ég,
dicsőség-sugarat hány
özönnel a nap,
szurony-él minden irány,
madár is belevakul.
De alul
állkapcsát szörnyen kitárva
nyeli a homokbánya a hőt.
Nyelve: a csillámos út
szélesedik,
tüzesen a fűre tolult.
Eperfa bódul,
szemereg barna vére,
elvárásul.
Árva fa, árva bokor
ön-árnyékába bújna,
gyötrődik zajtalanul.
Dolgozik minden,
nincs kegyelem.
Fény zaklatja a földet,
szűköl a táj,
de terem.
Rozs, búza, árpa
levágva megindul,
kukorica izgul,
sajog a tarló virága,
millió méh fuvaroz,
az ég, meg a méz arany-háza
zajos.
Almafa piros koloncot
nevel, a szilvafa kéket,
páncélosodnak a magvak,
ha nedvek apadnak.
A gének találnak fészket.
Megőrzi magát az élet.
Ropogás, bongás,
küllők kerepelése —
nem a lemondás érik,
lerogyni nem szabad élve.
Gép tüzesül,
forrón futnak a szijjak —
a ló homlokán eresen
lüktet a csillag.
Szakad az ember veséje,
de az űrt álma belengi,
muszáj dicsőnek lenni,
nincs kegyelem.
Ez itt a szárnyak zenéje,
ne feledd.
Soha nem feledem.
:origin()/pre03/3a4f/th/pre/i/2007/027/f/b/holding_on_by_elaynies.jpg)
SZÍVEM ÖRÖKÖS ÉTELED
Szívem örökös ételed,
pünkösdirózsás életed.
Eső, hóharmat ránkszakadt,
gőzölgünk vörös fák alatt.
Az égi gyöngy hideg, rideg,
hajról bokáig lecsereg.
Minket az ősz hiába ver,
hevünket nem hűtheti el.
Lehetünk térdig sárosak,
tüzesen vagyunk párosak.
SZERELEM EMLÉKE
Szerelem emléke, viráglámpa
tabáni tulipánfa
világíts belső éjszakánkba
mert szívünk megvakult
beborult, elvadult
kitörve édes vonzalomból
átkozott csillagként csak rombol
tördeli párját
szeretőjére halált gondol
viráglámpa
tabáni tulipánfa
ragyogd be szívünk éjszakáját!
SZÉLLEL SODORT
Széllel sodort
levelek,
elsodródok
veletek.
Deres mezőn
szent egek,
kibékülnék
veletek.
Nem tüzesít
szerelem,
ami elmúlt
feledem.
Délnek elszállt
mosolyom,
gyászosakat
álmodom.
Fehér mezőn
kék egek
szétbárdoltok
engemet.
TAVASZI DAL 
Pártom te kardos
angyalom
öledben én sem
alhatom
tüzes csikódat
ellopom
kényesek kertjét
tipratom.
Nem kötöztök le
gazdagok
foszló aranyos
madzagok
szegények fejét
emelem
ballagj utánam
szerelem.
Oly undok ma a
búsulás
mint sötét csuha-
hurcolás
és oly szép ma az
öröm mint
leányokon a
piros ing.
A TAVASZRÓL
Az ember természete olyan, hogy mind a négy évszakban megleli a kedveset, a szépet, de természeténél fogva a telet hamar megunja, mert klímánkban a tél egyáltalán nem mondható humánusnak, drámaian fehér és fekete, az embert nagyon is kifárasztja - ezért lehet nálunk a tavasz a megváltás és a forradalom örök jelképe. Egyéni megújulásunk is reményteljesebb, ha a hullámzó füveket, vetéseket látjuk, meg a sokszínű lepke- és madártüneményeket a tapsoló levelek közt. Szenvedélyes, teremtő évszak a tavasz, igája is édes.
Gyermekkoromban a tavaszok a legboldogabbak. Ha csak néhány szín villan fel előttem: a zöld, a sárga, a piros, máris látom az aranyosan zsibongó kislibákat a zöldben, a mezítlábas versenyfutásokat, a piros szalagos kiscsikót, aki holtfáradtra szaladgálja magát a szabadban, s kezdetben fél még leheverni a szokatlan fűre, segítek neki: behajlítom a térdeit, melléje fekszem, szuszogunk boldogan, mint a testvérek.
Pápai diák koromban kimentem a város szélire festeni. Tornyokat, jegenyéket, hömpölygő fehér felhőket festek: ábrándokat. Pihentetni magam hanyatt fekszem. a zöld réti úton, a felhők ingyen-cirkuszát ámulom-bámulom, s közben átlép fölöttem egy sárga szoknyás cigánylány. Máig se tudom, hogy valóság volt-e vagy álom.
Legelső pesti tavaszom 1947-ben sütött rám. Népi kollégisták voltunk. Ott éltünk egy majdnem-rom épületben a Ligettel szemben. A tél nagyon meggyötört bennünket. Rosszul záródó ajtó, papírablak, repedezett fal, tüzelő semmi. Majd jön a tavasz, biztattuk magunkat, s jött is, mint a mi országot és világot megváltó akaratunk szimbóluma. Lélekben erősek voltunk, de testben gyengécskék. Emlékeztek-e, barátaim, mi volt a mi vitaminunk? Bekötött szemmel haraptuk az óriás vöröshagymákat, mint az aranyalmát. Szép volt a tavasz, mi is igyekeztünk, hogy szépek legyünk. A lányok segítettek, vasalták, foltozták szerény kis ruháinkat, fölvarrták ingünkre a gombot. Emlékeztek, milyen boldogan készültünk az Ünnepre és a szerelemre?
TE SEM VAGY FEHÉREBB
Érzem halántékom
kék ütőerének
ugrálását, belső
dörgését a vérnek.
Kint levél se csattan,
a világ elhallgat,
vadmadár a szívem,
valakiért jajgat.
Bolygó szemeimmel
keseredek érted,
ideszívlak hozzám,
gyújtva megidézlek.
Én lélegzek benned,
élsz bennem, te bátor,
vagyunk mi egymásnak
fölvirágzott sátor.
Te sem vagy fehérebb,
te sem vagy ártatlan,
édes elszánásban
nem vagyok páratlan.
Szerelem, arannyal
befújt hársfa-teknő,
rengess minket, födj be
tüzes bárányfelhő!
TŰZ
Tűz
te gyönyörű,
dobogó, csillag-erejű
te fűtsd be a mozdonyt halálra,
hajszold, hogy fekete magánya
ne legyen néki teher,
tűz
te gyönyörű,
ihlet, mindenség-gyökerű,
virágozz a vérző madárban,
égesd hogy a sorsot kimondja,
nem a hamuvá izzó csontja,
virrasztó igéje kell,
tűz
te gyönyörű,
jegeken győztes-örömű,
ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra
lélekben szakállasodva,
hűlve latoló józanságban,
ahol áru és árulás van,
öltöztess tündér-pirosba,
röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
ifjúság királya,
tűz!
ÜSTÖKÖS TÜNDÖKÖL 
Márciusi fények,
havazó zegernye,
éles böjti szelek,
mit zúgtok fejembe!
megőrült a világ,
tajtékos a szája
s valahol vér csörög
fűre, ibolyára.
Pirosra dagadnak
zöld vesszőn a bimbók,
korhadt fán véresre
megérnek a ringlók.
Üstökös tündököl, 
hallik suhogása,
vérhörpölő fejét
hajtja vértócsákra.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Nagy László & Ilona |
|
|
|
|
|
Offline
