|
2016-11-17 15:13:56, csütörtök
|
| |
| |
Ma reggel hatkor arra keltem, hogy sírok, én meg ezt évente kétszer szoktam, így írnom kell róla.
Félálomban Edinára gondoltam, illetve vele álmodtam. Nem változtatom meg a nevét, és nem fogom rejtélyesen E-nek nevezni a szövegben (ebbe ő is beleegyezett, amikor elküldtem neki a posztot előzetesen).
Edina Amerikában él sok éve, és én minden nap érzem a hiányát. A legjobb barátnőség olyan tinis izé, és attól még modorosabb lesz, ha azt mondom, hogy Edina nem is a legjobb barátnőm, hanem... Leveleinkben testvérkémnek szólítjuk egymást húsz éve, és ez nem egy giccses gesztus.
Hogyan kezdődött?
A nap legnagyobb eseménye az volt, hogy összejött Vickel. A lehető legegyszerűbben történt, mintha a két lány régóta ismerte volna egymást. Semmi különösebbről nem beszéltek. Vic is új lány volt a IV. Henrikben. Kiderült, hogy ugyanabba az osztályba járnak, együtt keresték még az osztálytermet, ahol aztán egymás mellé ültek.
Furcsának tűnhet, hogy felnőttként egy tiniregényből idézek, de pont így történt, és ez sok évre meghatározta az életemet, sőt, az egész életemre hatással volt ez a barátság. Mérce is lett.
♦♦♦
14 éves vagyok, felvesznek olasz nyelvi tagozatra. A házibuli című könyvet olvasom, én is olyan gimis éveket képzelek el, mint amilyen Vicnek volt, vagyis nem kifejezettem a tanulásra gondolok, hanem fiúkra és bulikra, de ezek még elmaradnak egy fél évig, mert csak a jól sikerült félévi bizonyítvány után mehetek el hétvégenként szórakozni. Első nap állunk a folyosón, és nézem leendő osztálytársaimat, ki a legszimpatikusabb. És ekkor megakad a szemem Edinán, aki úgy néz ki, mint egy fotómodell. Magas és vékony, egzotikus vonásai vannak, derékig érő fekete haja. Minden lány fekete szoknyában és fehér blúzban van, ő szűk, fekete rövidnadrágot visel. Én arra gondolok, hogy ez egy belevaló, vagány lány lehet, akivel majd lehet bulikba járni, nekem ez a legfontosabb, (és mennyire nem lesz ennek jelentősége később). Ezért oda megyek hozzá, megszólítom, beszélgetni kezdünk. Én kezdeményezek, én vagyok az extrovertált, és nem sokkal később kiderül, hogy ő intro, de nagyon.
Délután együtt indulunk haza, de előtte beülünk az egyik pizzériába. Sorban állunk, majd amikor már csak egy ember áll előttünk, a belevaló, vagány csaj félénken megkér, hogy kérjem ki neki a pizzát, mert ő nem meri. Én döbbent arcot vágok, ezen a sztorin évek múlva is röhögünk.
Mindketten vidékiek vagyunk, ellenkező irányba megyünk haza, de együtt járunk a 2,40-es buszhoz. 1994 szeptemberétől tizenhárom éven keresztül nem nagyon van olyan nap, hogy ne beszélnénk egymással, és abból is kevés van, amikor nem találkozunk.
Négy évig egymás mellett ülünk a gimnáziumban, csak az angol- és németórákon vagyunk külön. Ő reál, én humán beállítottságú vagyok, Edina súgja le nekem a matek dolgozatokat, én meg magyarból segítek neki fogalmazásokat gyártani. Napközben egymás mellett ülünk, a tanítás után a városban bóklászunk. És jönnek tinikorunk legszebb nyarai, amikor szintén egymásnál lógunk, akár egy hétig is a másik családjánál nyaralunk. Kevés idő telik el, és a szüleink is barátok lesznek. Az enyémek azt mondják, hogy Edinára fogadott lányukként tekintenek, és az ő anyukája is így beszél rólam. Nem tekintenek vendégként ránk, hanem olyan természetes, amikor egymás házában töltjük az időt. Edina elszalad a keresztanyukájához, én addig filmet nézek a nappalijukban, vagy az anyukájával sétálni indulok. Én elalszom délután, ő addig apámmal beszélget. Anyáink rendszeresen telefonon csevegnek, és amikor Olaszországba együtt megyünk két hétre cserediákként, a szüleink még abban is megegyeznek, mennyi zsebpénzt adjanak nekünk.
A rokonság is ismer minket; egyik reggel, amikor másodikosok vagyunk, Edina őrült nagynénje megjelenik a gimiben, és még az első óra előtt ,,kivesz" minket a suliból, és Budapestre visz minket vásárolni (kb. 250 km-re élünk a fővárostól, autópálya arra nincs, ez egy egész napos program). Azt mondja, délutánra visszaérünk, nem lesz gond. Csakhogy a nap elhúzódik, mi este hétkor nem érünk haza, egy kőbányai telefonfülkéből telefonálunk haza annyit, hogy később érkezünk. A szüleink kérdezgetnek, de hát, hol vagytok? Majd elmondjuk otthon - válaszoljuk. Anyáink felhívják egymást, te tudod, hol vannak a lányok? Nem tudom. Na, jó - nyugtatják meg egymást - együtt vannak, nagy baj nem lehet. Mivel az esti kilences busszal sem érkezünk meg (mobiltelefon ekkor még nincs), felhívják egy közös osztálytárs-barátnőnket is, aki hallva szüleink aggodalmát, kiböki, mi a helyzet. Elmentek Pestre. Tíz után érünk haza, először engem tesznek ki. Nem csinálnak ügyet egynapos lógásunkból, röhögnek rajta.
Együtt élünk meg mindent, amit ember tiniként megélhet: iskolai sikereket és kudarcokat, dolgozatokat, lógásokat, kirándulásokat, bulikat, első szerelmeket, csalódásokat is. Mindig ott vagyunk egymásnak, minden nap megbeszéljük a történéseket. Este telefonon beszélünk, a szüleink néha a fejünkhöz vágják, hogy miről tudunk még este is beszélgetni, amikor minden élményünk közös. Sokszor megtörténik, hogy délután a másikhoz megyünk haza, ilyenkor csak haza szólunk, hogy egymásnál alszunk. A szüleink megszokják, bólintanak, nem zavarjuk a másik családját.
Nyaralni is járunk egymás családjával, olyan megszokott, hogy a másik is mindig ott van. És négy év alatt egyszer sem veszünk össze, nincs balhé, vita, haragszomrád.
'98 május: érettségi, ezt is együtt csináljuk. Ugyanazokra az egyetemekre jelentkezünk, Edina matekra, én magyarra. Edinának jól kell teljesítenie a matekérettségin, hogy felvegyék, ezen múlik sok minden, de nem aggódik, neki ez egy laza csuklómozdulat lesz. Az érettségi előtti este náluk alszunk, a cél az, hogy velem átnézzen még pár dolgot, neki nem kell készülnie, így a délutánt arra szánjuk, hogy magabiztosan induljak el én is, hogy meglegyen a kettesem matekból. A laza csuklómozdulat majdnem bukik, ugyanis este hétkor sikerül rácsapnom Edina kezére a bejárati ajtót, nem nagyon bírja mozdítani az ujjait, orvoshoz megyünk, kérdés, tud-e ballal írni. Nem tud. Reggelre helyre jön, eléggé megkönnyebbülünk.
Júliusban kijönnek a ponthatárok, baj van: őt felvették, engem viszont nem. Egy évig külön vagyunk, de a kapcsolat megmarad. Edina levelet ír nekem az előadásokon, és várjuk a szeptembert, hogy engem is felvegyenek. Nem is jelentkezek másik városba, csak oda, ahol ő tanul.
Aztán nőttünk - Védett az isten,
nincs fejsze, amely leterítsen,
Felvesznek. Ettől kezdve évekig együtt lakunk albérletben, a szüleink együtt költöztetnek minket, egymással egyeztetnek, hogy anyagilag mi fér bele, anyáink együtt rendezik be a konyhánkat.
Elkezdődik egy sokéves időszak, ami arról szól, hogy felnőtté válunk, ezt is együtt. Ebben az öt évben sok minden történik, leírni lehetetlen. De bármi is jön, ott vagyunk egymásnak, elsőként hallunk egymás életéről, sőt szemtanúi is vagyunk mindennek. Szorgalmi- és vizsgaidőszakok, elbukott vizsgák és szerelmek, betegségek, örömök, fájdalmak, csalódások, nagy felismerések. Ami könnyű, azért az, mert ott van a másik, és beleáll ő is. Az első vizsgaidőszakomban, januárban az egyikünk egyik legnagyobb szerelmi csalódását éli át, egy éjszaka sírással telik, minek köszönhetően másnap mindketten megbukunk a soron következő vizsgán. Nincs harag, majd kijavítjuk azt az elégtelent. Kínunkban röhögünk.
Nem féltjük egymástól a férfit, míg Edina z.h-ra tanul, én táncolni megyek aktuális barátjával, ő meg pizzázni az enyémmel, amikor be kell fejeznem egy regényt a másnapi szemináriumra.
Amikor beteg leszek, és nem tudom feldolgozni a traumát, Edina elráncigál pszichológushoz, és hónapokon keresztül viseli a hisztimet. Ekkor már velünk van Nóri is, a duo triumvirátussá alakul sok évre (róla majd egy másik posztban fogok írni).
Vannak körülöttünk mások is, van mindkettőnknek legjobb barátnője, de mindenki tudja, hogy mi nővérekként tekintünk egymásra, és hogy ez egy fontos szövetség, valamint: még mindig nincs köztünk vita. Elfogadás van, ismerjük egymást, nincs titok, közös az értékrend, hiszen együtt nőttünk fel, egymást alakítottuk. Ő - saját bevallása szerint - nekem köszönhetően vált nyitottabbá, én meg - többek között - türelmet tanulok tőle.
Ő - abban a klasszikus értelemben vett - szép nő, kedves, bájos, nyugodt, halkszavú, türelmes és szervezett, én meg szeleburdi, szétszórt, kaotikus, csacsogó bölcsészlány vagyok. Én elintézek sok mindent, amihez ő nem elég határozott, ő meg figyelmeztet, hogy vigyem vissza a könyveket a könyvtárba.
Ő kézzel varrja meg foszló ágyterítőmet.
Az érettségit megelőző kézsérülés is kiegyenlítődik az egyetem alatt, a bokám megy ki barátnőm egyik bakija miatt, de ezen is csak röhögni lehet.
Felnövünk, felnőtt nők leszünk, kínjaink együtt oldódnak fel, örömeink közösek. Elég csak összenézni, de figyelni kell arra, hogyha valaki velünk van, ne félszavakkal kommunikájunk, hogy a többiek is értsék.
Mindenben számíthatunk egymásra, nincs harag, kritika, ítélkezés, kimondatlan cserebere, nincsenek elvárások. Az egyetem végére a személyiségünk átalakul egy kicsit, kiegyenlítődik, egymástól tanulunk.
Az utolsó évben együtt megyünk tanítási gyakorlatra egy helyi iskolába, Edina hamarabb érkezik, beszélget a többi tanárjelölttel, pont a mosdóban van, amikor én megérkezek. Köszönök, váltok pár szót a többiekkel, majd előveszem a telefonomat, fel akarom hívni Edinát, hogy hol van. Mire a többiek azt mondják: a barátnőd a mosdóba ment. Értetlenül nézek, honnan tudják, hogy barátnők vagyunk. Hát, mert tök egyformák vagytok, mondják. Meglep a kijelentés, hiszen sem megjelenésünkben, sem személyiségünkben nem hasonlítunk. Azt mondják, hogy de mégis olyan egyforma a stílusotok, a kisugárzásotok, meg, ahogyan beszéltek, gesztikuláltok.
Amikor a szüleink hívnak, soha sem tudják, melyikünk szól bele a telefonba, nem tudják megkülönböztetni a hangunkat, mert annyira egyforma még a hallónk hangsúlya is. Nem a hasonlóságon van a hangsúly itt, hanem az egységen.
Well I go out somewhere
Then I come home again
Dont stand me up
Don't let me down
I need you tonight
Az egyetemi évek véget érnek, egy ideig egy helyen dolgozunk. Még ezt is együtt. Így sikerül a munkás élet kihívásaival, a munkahelyi pletykákkal, a mószerolással is együtt szembesülnünk. Mindketten külföldre menekülünk.
Én költözök először, de egy év után haza jövök, az egyik kedvenc zeném akkoriban a Razorlight Amerikája, parafrázis. Hazaköltözésem után, pár hónap múlva Edina Amerikába megy, azóta ott van.
Pár év után telefonon beszéljük meg, milyen ez a távolság nekünk, együtt vonjuk le a konklúziót.
Sok ember megfordult az életünkben - barátok és szerelmek -, de mindig ott voltunk egymásnak, és ezzel burkot építettünk, ami hirtelen leomlott, és ebbe belehaltunk eléggé. A földrajzi távolsággal eltűnt a gyerekkorunk óta meglévő biztos pont, a burok az életünkből - állapítjuk meg közösen. Mi húztuk, lökdöstük egymást 14 éves korunktól, ami azt is jelentette, hogy mindig volt mellettünk valaki, aki segített. Félönállóság volt ez, soha sem voltunk egyedül, nem voltunk magányosak, elhagyatottak, nem féltünk, minden megoldódott. Még a párkapcsolatok is könnyebben működhettek így, nem tűnt fel, ha a társ nem olyan, mert ott volt egy barát, akihez lehetett fordulni.
Erre akkor döbbentünk rá először, amikor én egyedül vonszoltam magam után a bőröndömet egy világvégi, angliai kisvárosban, elhagyatva, félelemben, ő pedig egyedül vezetett át a keleti partról a nyugatira hasonló érzésekkel.
Az, hogy nekünk volt egy ilyen ember az életünkben, mérce lett. Mi tudjuk, milyen ez a testvériség, nővériség, és ezt kerestük évekig, és ez nagyon rossz volt. Nekünk igényünk van arra, hogy legyen egy ilyen ember körülöttünk, és ez akkor is fontos, ha párkapcsolatban élünk. Még oda is eljutottunk gondolatban, hogy lehet, jobb lett volna, ha nincs ilyen? Akkor nem lenne mérce. Nem tudnánk, milyen az, amikor valakinek nincsenek elvárásai velünk szemben, elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk, és mindig lehet rá számítani, és mi is ugyanígy vagy vele. Nem barát, mert a barátságban szinte mindig van egy be nem vallott adok-kapok igény.
És, persze, mindketten tudjuk a választ: dehogy lett volna jobb, ha ez kimarad. Csak ezért, sok év után is még mindig van olyan, hogy elsírom magam, mert Edina távol van, és néha ő is ezt teszi.
tollampapirom |
|
| |
|
0 komment
, kategória: mások tollából |
|
|
|
|
|
Offline
