Ez a föld egészen az enyém,
ahol ragyog a kéklő ég,
ahol hallom a földnek leheletét.
Ahol a déli parton táncol a tenger,
édes-bús dallamot hoz felém a szél.
Ahol kígyóként tekeredik
a vén Duna, s csillan tükre -
ha rámosolyog a nap sugara.
Ez a föld mind az enyém, ahol
érezni a friss széna illatát,
ahol ökörnyál kergeti
a délibábot. Ahol a nyírségi
homoknak vége sincs...
Ahol a delelő gulya nagyokat
hallgat - madár, szellő se rebben.
Ahol a tárogató hangja
fölszáll a bús messzeségbe.
Enyém az egész világ,
a narancsligetek illata,
a jéghegyek rideg-kopár csúcsa,
enyém az a szál rózsa, ott a kertben,
enyém ez az ádáz csatákkal
teli földteke, ahol az ember
föld-anyjára emel kezet.
Ahol hiába álmodsz
kéklő, s hullámzó tengerről,
csak üszkös habok kergetik
a magányos csillagbuborékokat.
Dalszöveg
Volt idő régen, mikor úgy hittem én,
Hogy Nélküled is élhetek,de már rég érzem én,
Hogy minden csak Általad jó, tiszta és igaz.
Te vagy a reménység, az egyetlen vígasz!
Úgy jöttem most Hozzád, csak egy szál rózsával én,
Fogadd el tőlem, mintha ez volnék én.
Te vagy, ki úgy szeret, mint senki, soha még,
Lelkemet e szál rózsában Neked adom én!
Refr:
A világ összes virágát lábaid elé hordanám!
A lelkem minden mosolyát feléd fordítanám!
Ó én Anyám, nincs Hozzád senki hasonlítható,
Ó, te Szent menedék, bűnből feloldozó!
Hogyan is köszönjem meg Néked, hogy minden bajtól megóvtál,
Amikor messze jártam Tőled, rám még akkor is vigyáztál!
Ó én Anyám, most leborulok lábaid elé,
Úgy kérlek Téged, hogy maradj velünk örökké!
Megpróbált az élet, de Te veszni nem hagytál,
Minden nehéz percben nekem erőt Te adtál!
Látod, már nem sírok, Rád mindig mosolygok,
Nem számít semmi már, én veled maradok!
Áldott égi fényed ránk szelíden ragyog,
Téged ünnepelnek ma mind az angyalok.
Úgy akarok élni, hogy mindig Neked legyek jó,
És megértsem azt is, ami ki nem mondható.
Refr:
A világ összes virágát....
Ó én Anyám, most leborulok lábaid elé,
Úgy kérlek Téged, maradj velünk, örökké!
Kövek között fehér, fényes csillagvirág,
imakönyvben őrzöm, a székelyföldi csodát.
Lelkemnek oly kedves, préselt gyöngyszemfátyol,
szemembe könnyet csal, a régmúlt feltárul.
Drága nagyanyám emlékként adta,
a szülőföldje kicsinyke darabja.
Havasi gyopár a múltam része,
vadregényes bércek fehér büszkesége.
Gyökereim kötnek e távoli tájhoz,
féltőn őrzött kincsem mindig megtalálom.
Sziklás csúcson, sűrű fenyvesek suhognak,
hegykoszorúk között patakok rohannak...
Szépséges völgyben áll, a nagyszüleim háza,
Hargita alján a nagy Székelyországban.
Gyermekkorom emlékeit, veszni nem hagyom,
a szívemben őrzöm amíg élek, amíg dobog.
2013. május 23.
Adni szeretnék neked valamit. Megfoghatatlan, mégis csodás! Szívünkbe lopózva lelkünket simogatja. Hőfoka nem számít, hol fellobban, hol lecsitul, mégis örökké ott lapul- e kicsinyke szó Szeretet! Amely benned, s bennem él, s örökre elkísér.
"Az élet megtanított arra, hogy mikor harcoljak valakiért, és mikor álljak félre Megtanított, hogy mikor a legfontosabb döntéseket hozom, döntsek jól! Az élet azt is megmutatta, hogy sok embert elvesztek és sok embert el kell majd engednem, akiket szeretek, de erősnek kell lennem. Idővel begyógyulnak a sebek, mert aki elment, az nem jön vissza. Persze, ebből sok minden nem igaz. Az élet csak remélni tanított meg. Remélni azt, hogy felismerem majd, mikor kell harcolni, s félreállni. Remélni, hogy jó döntést hozok, mikor döntést kell hoznom. Remélni, hogy akit elvesztek, annak jobb lesz, és én majd erős tudok maradni, hogy továbblépjek, és csak a jó emlékeket őrizzem meg. És remélni azt, hogy a sebek idővel tényleg begyógyulnak! Begyógyuljanak, de ne tűnjenek el. Minden egyes sebet szeretek a szívemen, minden én vagyok és a múltam ott kell lenniük...nélkülük üres lennék."
Madártrilla lombok alatt,
édes otthon rég láttalak.
Léleksimogató emlékképek,
a gyermekkor varázsát,
gondolatban felidézem...
Erdőn-mezőn völgyben járok,
kis falumnál szebbet nem találok.
Rába folyó, fák közt rohan,
örvénylő, kanyargó sebes folyam.
Utam a régi, kitaposott
vadvirágokkal körülölelt
ismerős ösvényen halad.
A szülőföld varázsa
örökre velem marad.
Újra itthon, hazaértem,
házak között magasló templom
tornyát, könnyezve nézem.
Tornácos ház, meszelt fala,
a kutyám farkát csóválva,
játékosan, elém szalad.
A szeretetkincs, az otthon melege,
míg élek a szívem féltett érzése.
2016. április 24.
xMagazin
Offline
