Regisztráció  Belépés
szabomihalyf.blog.xfree.hu
"Minden ember élete egy regény, de erre csak akkor döbbenünk rá, amikor életünk eseményei már múlttá, emlékké váltak. S ezek a regények mindig tanulságosa... Szabó Mihály
1928.12.27
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 7 
F.Szabó Mihály: Válogatott versek.
  2016-05-29 00:17:47, vasárnap
 
  F. Szabó Mihály:
Örök tánc

HAJNAL.

Hajnalodik, fogy már az éj,
Lassan dereng, jön már a fény.
A HAJNAL a fényt mind kéri,
S vele az időt is reméli,
Hogy azzal hosszan játszhasson
És addig hajnal maradjon.
Kicsit meg is fürdik benne,
Hogy ragyogását élvezze.
Majd hirtelen gondol egyet,
S átadja azt a reggelnek.

REGGEL.

A REGGEL már vidáman kél,
Sehol nincs már a sötét éj.
Az idő is az övé már,
Nem érzi, hogy az gyorsan jár.
Nem érzi annak múlását,
Sem a saját fáradását.
Vidáman csak arra gondol,
Hogy mindig reggel maradjon.
De az jön az erősebb hajnal
És minden elvisz magával.

NAPPAL.

A nappal a fényt és időt
Lassan hajtja maga előtt.
Itt most mindent én szabok meg,
Én vagyok a legerősebb!
Mondja és azt is gondolja,
Hogy ő el nem múlik soha.
Ezután már csak nappal lesz,
Örömére földnek, s égnek.
De az este könyörtelen
Azt mondja: én következem!

ESTE.

Az este így bölcselkedik:
Nem csinálok én már semmit.
A többiek mind bolondok,
Én már csak pihenni fogok.
Lágy melegben, tompa fényben,
Le is heveredik szépen.
Lustán, kéjjel nyújtózkodik,
Amíg nyugodtan elalszik.
Mikor az éj ezt meglátja,
Kárörömmel betakarja.

ÉJ.

Az este nekem dolgozott.
Ha a fényt jól betakarom,
S az időt magára hagyom,
A sötétség hosszan kitart,
Én lehetek a leghosszabb.
Hosszabb, mint ti együtt hárman.
Pihenhetek én is hosszan.
Ám ő ezt mégsem tehette,
A hajnal felébresztette.

Amikor a hajnal az éjt
És a fényt is kitakarja,
S az ragyogva előjön,
Kezdődik minden előről.

ÉJ, HAJNAL, REGGEL, NAPPAL, ESTE
Egy folytonos nagy körtáncban
Váltják és kergetik egymást,
Hogy a fényt, s az időt megkapják.
De ők egymást le nem győzik
És a körtánc folytatódik.

Meddig?
Ezt én több ezerszer megéltem,
S majd annyiszor végignéztem.
Nem tudom, hányszor látom még,
Mikor hangzik el, hogy elég?
S az öt örök-táncos közül
Melyik az, amelyik örül,
Mikor a szemem lezárja,
Hogy az táncukat ne lássa.
Ezt hiába kérdezném meg,
Nézem a táncot, míg élek.


F. Szabó Mihály:
Homokóra

Állandóan lassan pereg, pereg
Homokórája az életünknek.
Az óra egy részét szerencsénkre
Úgy fedi az Isten bölcsessége,
Gondosan úgy takarja előlünk,
Hogy ne lássuk, még csak ne is sejtsük,
Hogy az óránknak felső részében
Vajon mennyi még az év-homokszem?
Ami szép lassan még lepereghet,
Mérve hátra lévő éveinket.
Ezt az órát nem lehet tölteni
És nem lehet már megfordítani.
Ha homokszemek leperegnek,
Vége lesz a földi életünknek.
Itt hagyjuk azt, mit most úgy féltünk,
S kezdődik a másik életünk.


F. Szabó Mihály:
Add uram, hogy lássak

Add Uram, hogy lássak!
Ne járjak ép szemmel is vakon a világban.

Add, hogy lássam a könnyet, hogy letöröljem.
A sebet, hogy bekötözzem.
A reszkető kezet, hogy megszorítsam.
A szomjazót, hogy megitassam.
Az éhezőt, hogy megetessem.
A mezítelent, hogy betakarjam.
A beteget, hogy gyógyítsam.
A gyengét, hogy támogassam.
Az elesettet, hogy felemeljem.

Add Uram, hogy lássak!
Mindent mindig tisztán, mindig helyesen.

Add, hogy lássam a kedveset, hogy megköszönjem.
A durvát, hogy elnézzem.
A szeretetet, hogy viszonozzam.
A haragot, hogy megbocsássam.
Az igazságot, hogy védjem.
A hazugságot, hogy elítéljem.
A szabadságot, hogy oltalmazzam.
A rabságot, hogy lerázzam.
A jót, hogy kövessem.
A rosszat, hogy mindig elkerüljem.

Add Uram, hogy lássak!
Ne vakítson meg sem fény, sem sötétség.


F. Szabó Mihály:
Miért?

Forog a kerék,
robog a vonat,
messzire viszi
a fiatalokat.
Vidám legények
ők mindannyian,
az ajkukról is,
vidám dal harsan.
Katonadaltól
reng a föld, s az ég,
bátran kérdezik:
hol az ellenség?

Ott az ellenség,
ahova visznek,
ők is mindnyájan
nyalka legények.
Ők is dalolnak,
más nyelven ugyan,
de ők is, mint Ti,
nagyon vidáman.
Ők is kérdezik,
hol az ellenség?
de, hogy Ti vagytok,
azt nem tudják még.

De a katona
ne is kérdezzen,
csak egy a dolga:
parancsra lépjen.
Majd a ,,Nagyurak"
meg a ,,Vezérek"
mindig megmondják,
kik ellenségek?
Azt is, hogy hősként
ölni kell őket.
Nekik titeket,
tinéktek őket.

Miért ellenség?,
miért kell ölni?,
soha nem szabad
meg sem kérdezni.
Csak dalolni kell,
mint hőshöz illik,
amíg a kürt majd
csatába indít.
S mindkét oldalon
elhallgat a dal,
elnyomja azt a
szörnyű csatazaj.

Csak jaj hallatszik
majd a dal helyett,
hősi harc helyén,
holtak hevernek.
Az égre mered
sok-sok nyitott szem,
nem tudta senki
még lezárni sem.
Az élve maradt
bús legényeknek
semmi kedvük, hogy
énekeljenek.

Szomorú csend lett,
némák az ajkak,
nincs már helye, csak
egy gondolatnak.
Ami kimondva
így hangzik: Miért?
Miért haltak meg
annyian? Miért?
Miért hallgatnak
most a ,,Nagyurak"?
Mért' nem beszélnek
most a ,,Vezérek"?

MIÉRT?!...


F. Szabó Mihály:
Mint őszi falevél

Üde tavasz, s ragyogó nyár után,
Az őszre fordult időben,
Díszeleg még az egykor oly zöld fa,
Már tarka öltözetében.
Mennyi színnek mennyi árnyalata
Táncol egy színes levélen?

A levélen, mely a fa tetején,
Egy piciny rügyből pattanva,
Növekedett és zöldült serényen.
Hitte: vele egész a fa,
Csak vele oly szép annak a lombja,
Csak vele oly tarka.

Nagyon erősen kapaszkodott hát:
Maradjon a fa egésznek.
Állta a szélnek, viharnak rohamát:
Maradjon a lombja szépnek.
Nem érezte az idő múlását,
Sem fogyását erejének.

Míg egy őszi szellőrezdülésre,
Leszakadt szülőágáról,
S elindult a halálos esésre,
Örökké megvált a fától.
Egy-egy fuvallat még megemelte,
De nem védte a lehullástól.

Vajon mi vár rá, mi lesz belőle?
Felveszik még, s megcsodálják?
Vagy beleenyészik a semmibe?
Évmilliók betakarják,
És megőrzik majd magukba rejtve,
Hogy gyémántként visszaadják?

Én is csak egy kicsiny levél vagyok
Az élet hatalmas fáján.
Én is csak egy ágon kapaszkodom,
De valaki vigyáz még rám.
Ő tart fenn engem a tarka lombon,
Míg azt nem mondja: elég már!

Akkor elengedem a fa ágát,
De a lényem egyik fele,
A lelkem mélyre le nem zuhanhat,
Mert másra lett az teremtve.
Nem a rövid, tarka, de mulandó,
Hanem az ÖRÖKLÉT-re.

De még itt vagyok ezen a lombon,
És növelem tarkaságát,
Kevés erőmből arra is jusson:
Óvjam lelkem tisztaságát,
Hogy legyen az és meg is maradjon,
Örökké csillogó gyémánt.

Hogy amikor másik felem, testem
Majd a semmibe enyészik,
Valami megmaradjon belőlem,
Ami ragyog, csillog, fénylik,
S e fény, kedvére a Teremtőnek,
Felérjen földtől az égig.


F. Szabó Mihály:
Vihar

Szikrázó napsütés éget,
Reszkető levegő perzsel.
Mozdulatlanságba dermed,
Védekezve minden élő,
Ha nap elől nem bújhat el.
Ami elbújt, nem jön elő.

Száraz fű és szomjas levél,
Rezdül egy lágy fuvallattól,
Ami már felhők alatt kél.
Szél erősödik dühödten,
Égnek, s pokolnak hangja zúg,
Villámlik, dörög szüntelen.

Orkán tör-zúz, fákat csavar,
Megbolondult a természet,
Kitört a pusztító vihar.
Rászakad az ég a földre:
Felhők megválnak terhüktől,
S tenger terül a vidékre.

Csendesedik, megáll a szél,
Eltűnnek a sötét felhők,
Dörgés, villámlás véget ér.
Mostmár csak az eresz csorog,
Kibújik a nap, s alatta,
Színes szivárvány mosolyog.

F. Szabó Mihály:
Farkasmese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy farkas,
Egy magányos, éhes, nagyon erős és vad.
Amit kívánt, akart, mindég megszerezte,
Sokszor mart, harapott, s akár ölt is érte.
Ezért nem szerették, félték, és gyűlölték.
Állatok, emberek mindég elkerülték.
Ennek ő sem örült, így hát megfogadta:
Megjavul, jámbor lesz, senkit nem bánt soha.

Így megjámborodva indult az útjára,
Rátalált hamar a szép kicsike házra,
Ami neki már oly réges-régen tetszett.
Ablakához osont, és azon benézett.
Embereket látott, akik mosolyogtak,
S nem úgy, ahogy eddig, most mind szépek voltak.
Megvárom, amíg bent majd sötét és csend lesz.
Aztán óvatosan, szép halkan bemegyek.

Végre kialudtak odabenn a fények,
Kicsit még beszéltek, aztán végleg csend lett.
Most már bemehetek, eljött az én időm.
Fel ne ébredjenek! Ó csak sikerüljön.
Belopódzott, s megállt a sötét szobában,
S reggelig úgy állt ott némán, mozdulatlan.
Nyugodtan leste az alvó embereket,
És szinte boldog volt, hogy nem bántja őket.

Nem ordított és még csak nem is vonyított,
Mert csak arra gondolt, amit megfogadott.
S fogadalmához hű maradt mindvégig,
Egészen odáig, amíg agyonverték.
Vajon ki tévedett, hogy végül ez történt?
A farkas, vagy azok, akik agyonverték?

Mindannyian!!

F. Szabó Mihály:
Találkozás

Tenger vízénél nagyobb a vágyam,
Hogy legalább mosolyodat lássam.
Vágyam, feléd hajtja lépteimet,
Futva-futok, hogy átöleljelek,
Égő szemedre száz csókot adjak,
S ezer borítsa vidám arcodat.
Ajkunk csak egy csókra összeforrjon,
De az az egy csók, sokáig tartson.
Ha mindkettőnk szíve lángra lobban,
Ügyeljünk e lángra féltő gonddal.
Ha égő vágyunk többet akarna,
Takarja azt be szerelmünk fátyla.
Örüljünk sorsunk ajándékának,
A lenyugvó nap minden sugarának.
Feledjünk most gondot, bajt, csalódást,
És önfeledten öleljük egymást!


F. Szabó Mihály:
Vallomás


Mint a füvön a hajnali harmat,
Égen az örökké éltető nap,
Virágon, az azt díszítő szirom,
Kapaszkodó levél a faágon,
Hömpölygő víz a folyó medrében,
Mint a hó az égig érő hegyen,
A Hold és a csillagok az égen,
Hozzád tartozom, Te vagy az életem.

Kérlek, hallgasd meg ezt a vallomást,
És ha meghallgattad, ne csinálj mást,
Csak próbáld meg azzal viszonozni,
Hogy Te is tudj így hozzám tartozni.
Légy Te a fű, leszek én a harmat,
Csókkal borítom minden száladat.
Leszek a virág, légy Te a szirom,
Ékesség és szépség a virágon.

Légy Te a fa ága, leszek én a levél,
S kapaszkodom, el nem engedlek én.
Légy folyómeder, én a víz leszek,
S a boldogság tengeréhez érek.
Légy Te az égig érő magas hegy,
Melyen, mint hó, örökre ott leszek.
Légy az égen a hold és a csillag,
S boldog leszek, ha ragyogni látlak.

Budapest, 2014 júl. 12.


F. Szabó Mihály:
Egy rózsatő ajándéka

Egyszer egy kertész, elhagyott üres kertben
Sérült, kiszáradó rózsatövet talált.
Megsajnálta. Szánalom kelt a szívében.
Vagy értő szeme megsejtett valami mást?
Bárhogy is volt, tüstént gondjaiba vette,
Hogy a szörnyű kiszáradástól megmentse.

Tápot hozott és azzal erősítette.
Ápolta, tekintetével simogatta,
Gyakran és nagy szeretettel öntözgette.
Figyelte, leste, a széltől is óvta.
És csodát művelt ez az ápoló szeretet,
A rózsatő szép lassan zöldülni kezdett.

S egyszer, egy csendes tavaszi nap reggelén,
Feslő rózsabimbó kicsi színes szirmán,
Hajnali harmatnak fénylő gyémántcseppjén
Csillant a felkelő nap játszi sugara.
Talán a napsugár nem is a harmaton tört meg,
Hanem gyöngyén a kertész örömkönnyének.

Így lett a megmentett rózsatő ajándéka:
A születő kicsi, színes rózsabimbón
Gyémántcseppeket szülő reggel harmata.
De a harmatcseppeknél is több volt
A rózsatövet megmentő kertész öröme,
S örömkönnyeinek sok-sok gyöngyszeme.


F. Szabó Mihály:
Kertész és az énekes kismadár
( Feleségem valós élménye...)

Tavaszi reggelen virágot ültettem
A kertszépítésnek gondjába merülten.
- ,,Te ki vagy?...Te ki vagy?" - szólt hozzám valaki.
Gyorsan körül néztem, de nem volt ott senki.
Egy kismadárka ült a szomszéd fa ágán
És nagy szemeivel kíváncsi'n nézett rám.

- ,,Te kivagy? ...Mit csinálsz? ,, - énekelte újra.
Éreztem, hogy mostmár vár a válaszomra.
- Én, kertész vagyok, és virágot ültetek,
A saját kertemben, amelyikben élek.
- ,,Nem tied! ...Az enyém!...Nem tied!.. Az enyém!" -
Énekelte búsan a kicsi teremtmény.

- Igen, a tied is, mint minden más is itt,
Használjál csak mindent, ugyanúgy, mint eddig!
Repülhetsz bármelyik bokorra, vagy fára,
S onnan nézhetsz majd le a sok szép virágra.
De a most elvetett magokat fel ne szedd!
Mert akkor a sok szép virágból egy se lesz.

- ,,Köszönöm!...Köszönöm!" - dalolta vidáman
És közelebb repült, hogy jobban láthassam.
Gyönyörködtem tolla tarka szépségében:
- Téged jókedvében teremtett az Isten,
Hogy a nagy természet kicsiny csodájaként
Szebbé tedd a nagyvilág kis részét.

Ahol te megjelensz és dalolni kezdesz,
Vidámabbak lesznek ott majd az emberek. -
E gondolatoktól kissé kábultan,
Az ágon pihenő madárhoz fordultam.
- Figyelj Kismadárka! Hallgasd, amit mondok:
Mától kezdve legyünk nagyon jó barátok.

Ami itt az enyém, legyen a Tied is.
És, ide rakhatod akár a fészked is.
Én, madáretetőt csinálok majd neked,
Mindig találsz benne magokat, és vizet.
- ,,Milyen az? ...nem tudom.... Magokat kaphatok?...
Cserébe, teneked, ...hozok majd ...kukacot".

Az ígéretemet híven betartottam,
A kis vendégemet etetővel vártam.
Jött is gyakran, s mindig köszöntünk egymásnak,
Mint egyik jó barát köszön a másiknak.
Egyszer, váratlanul immár ketten jöttek,
Hogy az etetőből valamit egyenek.

Mellettem repülve, még kicsit daloltak:
- ,,Itt vagyunk!"... - s máris az etetőhöz szálltak.
Ettek-ittak, és csak egymással csevegtek,
Velem, ők bizony már nem sokat törődtek.
Lehet, hogy ezután majd észre se vesznek.
Mégis örülnék, ha itt raknának fészket.

Kerkakutas, 2014 ápr. 12

F. Szabó Mihály:
Esti pihenő
( Az első, Kerkakutason született versem, 2013 aug. 15 )

Hosszú, fárasztó napot záró esten,
Fáradt tagjaimat pihentetem.
Karomat égre tárva nyújtózkodom,
S az esti hangok zsongását hallgatom.
Szellő lopakodik csendben, nesz nélkül,
Simogatására falevél rezdül,
S remegve, vibrálva megcsillan rajta
A lenyugvó nap gyengülő sugara.

A szellő elhozza egy madár dalát,
Gerlemadár hívja aludni párját.
Tücskök zenéje töri meg a csendet,
Ráadásnak adnak mégegy koncertet.
Távolból békák kórusa hallatszik,
Benne az elmúló nap búcsúzkodik.
Kutyák szűnni nem akaró ugatással,
Egyre hangosabban civódnak egymással.

Harang szava hív esti áhítatra,
Hasznos napért járó hálaadásra.
Majd, tücskök és békák egyre halkulnak,
Már a kutyák is halkabban ugatnak.
Vak denevérek repkednek cikázva,
Vijjogva jelzik, hogy itt az éjszaka.
A harang halkulva néhányat kondul még,
Csend lesz, s mindent beborít a sötétség.

Átölel a párom, és figyelmeztet:
Ideje lenne már, hogy aludni menjek.
De én az ébren pihenést választom,
Úgy pihenek, hogy közben gondolkodom.
Nem a napi, nehéz, fárasztó munkáról,
Hanem életem nagy ajándékáról:
Hogy újra a természet lágy ölén élek,
S örülhetek sok csodás élménynek.

Behunyom a szemem, hogy mindazt lássam,
Amit én most itt ajándékul kaptam.
Itt, ahol közel van fű, fa, és virág,
Éneklő madár alatt hajlik az ág.
Ahol szöcske szökken lépteim elől,
S megriadt fürjcsalád futva menekül.
Hol előre érzem az eső illatát,
Szinte érinthetem a színes szivárványt.

Ahol reggel madarak dala ébreszt,
S hajnali napsugár nyitja szememet.
Hol mókus les be a nyitott ablakon,
S őzek lopakodnak át az udvaron.
Hol a kánya, már az árnyékával
Riadalmat kelt a baromfiudvarban.
Ahol az éjszakák önkéntes őre
Esténként huhogva száll őrhelyére.

Hallgatok végre a szép hívó szóra,
S indulok az éjszakai nyugovóra.
De mielőtt álomba szenderülnék,
Átélem gyerekkorom sok szép emlékét.
Múlt és jelen keveredik bennem,
Magamat újra gyereknek érzem.
Az esti imám meg csak egy rövid köszönet,
Hogy most is úgy láthatom a természetet.

Itt közel van az ég, távol a világ.
Nem is hallom annak lelketlen zaját.
De, hogyha az ég csillagait nézem,
Angyalok kórusát hallom képzeletben.
Amit Anyám, tudom, közelebbről hallgat,
S egy felhő-bölcsőben, közben engem ringat
És most is úgy, mint valamikor régen,
Gyémántgyöngyök gyűlnek a szemében.

A ma csodás élményei régiekre,
Régi élmények egy kis gyerekre
Emlékeztetnek, ki mindig várta,
Hogy jöjjön az álmot hozó éjszaka.
Nem tudhatom, mikor jön az az egy
Ami után többé fel nem ébredek.
Ám, az Úristent most arra kérem,
Sokszor hajthassam még álomra fejem.

F. Szabó Mihály:
Szívbe vésett sírfelirat
A verset, felejthetetlen, drága Feleségem emlékére, ajánlom.

A fájdalmam olyan, mint a zúgó orkán,
De én csendben sírok csak, szótlanul, némán,
Botladozik a nyelv és a szó elakad,
Lezárt koporsódnál kiáltó csend mond jajt.

Sírok, fáj a szívem és a lelkem reszket,
Talán ki sem bírom a kínt, amit érzek,
Nem akarom hinni, hogy nincs már tovább:
Nem láthatom többé arcod víg mosolyát,
Nem foghatom meg a simogató kezed,
Erős karod többé már meg nem ölelhet.
Hiába szeretném megcsókolni arcod,
Csókomra várva azt felém már nem tartod.
Lágyan búgó hangod soha nem hallhatom,
Nem csünghetek többé kedves szavaidon.
Hiába keresem vidám tekinteted,
Mert egy hatalmas kéz lezárta a szemed.
Hiába kiáltom kétségbe esetten:
Hol vagy? Hát nem hallod? Mért nem felelsz nekem?
M4rre, hová menjek, hogy megtaláljalak,
Hogy legalább csak még egyszer láthassalak?
Hiába kereslek, nem talállak sehol,
Pedig tudom, érzem, hogy itt vagy valahol.

Persze, hogy itt vagyok, csak hunyd be a szemed,
Ugye máris érzed, hogy itt vagyok Veled?
Érzed azt is, hogy átkarollak lágyan,
És vágytól piruló arcod éri ajkam.
Összevillan szemünk ugyanúgy, mint régen,
Csak keresd csillagom odafenn az égen.
Az örök mezőkön, mert én már ott élek,
Örök boldogságra érdemesült lélek.
De azért Te hidd és érezd is magadban:
Hívtál, hát itt vagyok, gondolataidban.
És itt is maradok, míg értem fáj a szíved,
Ameddig lesz értem egyetlen csepp könnyed.
Mindig Veled leszek, amikor gondolsz rám,
Hosszú nappalon, vagy még hosszabb éjszakán.
S álmaidban, amíg egyszer hozzám ébredsz,
És azután mindig velem együtt lehetsz.
Mert erősen hittük, megadja ezt nekünk,
A mi irgalmas és jóságos Istenünk.
Hogy amíg élsz, gyakran jussak az eszedbe,
Sírfeliratomként ezt vésd a szívedbe:
"Ha el is megy tőlünk, kit nagyon szerettünk,
Gondolatainkban itt marad közöttünk."


F. Szabó Mihály:
Édesanyám születésnapján

Csillagfényes augusztusi estén
Különös vágy ébred lelkem mélyén.
Szeretnék gyorsreptű madár lenni.
És szélsebesen az égbe repülni.
A csillagok közé, Hozzád Mama,
Régi földi születésnapodra.

És, őszinte érzéssel szívemben
Azt mondani Neked, ott az égben:
Nem hoztam ide földi virágot,
És semmilyen földi ajándékot,
De, még földi nyelven szólok Hozzád,
Hogy pótoljak egy régi mulasztást.

Mert, - nem köszöntem meg, amíg éltél,
Amit életedben értem tettél.
Most, hálás szavakkal köszöntelek,
Remélve, hogy a lelkedig érnek.
Azokkal köszönöm, amit adtál,
S ahogy az életre indítottál.

Veszélyt vállalva világra hoztál,
S amíg éltél, Őrangyalom voltál.
Nem fogyott el féltő szereteted,
Egész életemet boldoggá tetted.
Korán tanítottál imádkozni,
Az Istent és az embert szeretni.

Az életeddel mutattál példát,
Mutattad az igaz ember útját.
Mindig csak a szépet, jót keresni,
De csapást, bajt, bút is elviselni.
És előbb segíteni másokon,
Csak utána saját magamon.

Amíg éltél, nagyot mulasztottam:
Mindezt nem köszöntem meg méltóan.
De életem hosszú és szép útján,
Soha nem feledtem, mire tanítottál.
S ha életemről számot kell adni,
Bízva tudok Isten elé állni.

Mama! Most, a születésnapodon,
Régi mulasztásomat pótolom.
Ha késve is, de megköszönök mindent,
Hogy miattam is örülhess, itt fent.
Köszönetem a virág, s ajándék,
Hiszen, ide mi mást is hozhatnék?

Aztán, elbúcsúzom Tőled Édesanyám.
Kérlek, innen fentről is vigyázz rám!
Ezen a szép csillagfényes estén
Mégegy nagy vágy ébred szívem mélyén:
Bölcsőben hajthassam álomra fejem,
S Te, ringasd bölcsőmet, úgy, mint réges-régen!

Kerkakutas, 2014-08-15


F. Szabó Mihály:
Anyák-napján

Május, a tavasz sok ígéretét hozza,
Erdőt és mezőt borít zöld bársonyba.
Megajándékoz virágok illatával,
Fénylő napsugárral, madarak dalával.
Első vasárnapján egy kedves ünneppel,
Anyák napjával, és annak örömével.

Lehetne-e az anyákat jobbkor ünnepelni,
Mint májusban, mikor minden kezd virulni?
Mikor minden az életre emlékeztet,
Amit az Úristen egyszer megteremtett.
Ha e szép ünnepen anyánkra gondolunk,
Egyetlenegy szóval mindent elmondhatunk.

,,Édesanyám!",...- nincs szó, ami többet mondhat,
Arról a sok jóról, amit egy szív adhat.
E szó: Életadás, Áldozat, Aggódás,
Szeretet, Segítség, féltő gondoskodás,
Amit erős akarattal, önzetlenül,
Az ember csak adhat az Istenen kívül.

Az Édesanyák is csak azért tehetik,
Mert az Isten megbízásul adta nekik,
Hogy az ő teremtő társai legyenek,
Ők adhassanak a földön új életet.
Ők hozzák világra azt a kis magzatot,
Melynek Isten már lelket ajándékozott.

Minden Gyermeket, melynek életet adtak,
Amíg élnek, szeressenek és óvjanak.
Így gondolok Terád én is Édesanyám,
Aki a csillagok közül nézel le rám,
Óvó tekintettel, és az Istent kérve,
Hogy fiadat itt lent semmi baj ne érje.

Köszönöm Anyám, azt, hogy életre hoztál,
Köszönöm, hogy mindig szeretettel óvtál.
Köszönöm, a sok aggódást és virrasztást,
Álmatlan éjszakákon nyújtott ápolást.
Köszönöm, hogy énrám mindig úgy vigyáztál,
Köszönöm, hogy biztos menedékem voltál.

Köszönöm, hogy akkor is jó voltál hozzám,
Amikor dorgáló szemekkel néztél rám.
Köszönöm, hogy akkor is szelíd volt szavad,
Mikor értem gond borította arcodat.
Köszönöm, hogy Te még akkor is szerettél,
Amikor titokban miattam könnyeztél.

De köszönetem, hálám, elég nem lehet,
Hogy Neked most mindent méltón megköszönjek.
Ezért kívánom, hogy köszöntsenek velem,
Fú, fa, virág, Ég s Föld, mit teremtett Isten,
Ezen a szép napon társuljanak hozzám,
Hogy méltón köszönthesselek Édesanyám!

F. Szabó Mihály:
Milotai diófa legenda

Öreg, beteg varjú diót lopott.
Repült vele, s egy nagy vizet látott.
Fáradtan, de azt még átrepülte,
És akkor, - sajna! - zsákmányát elejtette.
Kár!


Nagyon sajnálta, ezért azonnal leszállt,
Csakhogy ott a fű közt is mély víz állt.
Nem halászott, otthagyta a diót.
Tovább repült, pedig éhes is volt.
Kár! Káár!!


Elmúlt két tél, két tavasz, jött a nyár.
Kövér földön kövér füvet kaszált
Öreg paraszt, a Tisza árterén.
Megállt szeme egy cserje levelén.
Szép!


Tetszett neki a kis dió-cserje,
Nagyon vigyázott, nehogy megsértse.
Évekig óvta, ki ne kaszálja.
Nőtt az ártér első diófája.
Szép! De szép!!


Öreg varjú régen elpusztult már,
Öreg paraszt égi mezőkön jár.
Emléküket örökre megtartja
Milotán a diófa-legenda.
Nem kár. Nagyon jó!


F. Szabó Mihály:
ŐSZ...

Már barna kalappal köszöntenek
Nemrég' még zöld fái az erdőnek,
Amely - mint a csend temploma - fogad,
Hogy rendezzem gondolataimat:
Telet hozó rozsdabarna őszről.

Barna köntösben, szürke ég alatt
Búcsúztatja már az ősz a nyarat.
Száradó réten sok kövér szöcske
Szökell még fel, rövid repülésre.
Ezüst ökörnyálhálók fényesen
Csillognak a fáradt napsütésben.

Új arany avarszőnyegen járnak
A riadt szemmel figyelő vadak.
Hírhedt tolvajai minden ősznek,
Vijjogva szállnak a seregélyek.
Mozdulatlanul égre szegezve,
Függ a héja, áldozatra lesve.

Mezők hervadó virágainak
Még szorgalmas méhek udvarolnak
És szerelmes késő csókjaikkal
Mézet gyűjtenek nagy akarattal.
Levelei kaptárt rejtő fáknak
Még hosszú, meleg őszről álmodnak.

Azt kéri, reméli minden élő.
De fut, fogy az ősznek kimért idő.
Arany levelek mély ráncaiba
Bújik a gyengülő nap sugara.
A tarka levelei a fáknak,
Együtt közös halálba hullanak.

A levéltelen, szomorú ágak
Siratják elvesztett fiaikat.
A szürke égen vadlibák húznak,
Sötét, lomha felhők kapaszkodnak,
Lassan erősödő széltől hajtva,
S visszanéznek még az őszi tájra.

Kopasz bokroknak sok csupasz ága
Emlékezik zöld lombú tavaszra.
Fatorzók félik tél közeledtét
És várják új tavasz ébredését.
Az itthon maradó hű madarak
Vándormadarakat búcsúztatnak.

Az egész természet télre készül,
S fehér takaró alá menekül,
Vagy a téli álmára gondolva,
A még meg sem jött tél végét várja,
Amikor legyőzve őszt és telet
Tavasz nyitja majd az új rügyeket.

Talán most szomorkodnom kellene?
De nem teszem. Inkább elmerengve,
Levett kalappal sokáig állok
És az örök tavaszra gondolok,
Erdőszéli korhadt fakeresztnél.
Hajamat lágyan borzolja a szél.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
F.Szabó Mihály: Válogatott versek.
  2016-05-29 00:17:40, vasárnap
 
  F. Szabó Mihály:
Örök tánc

HAJNAL.

Hajnalodik, fogy már az éj,
Lassan dereng, jön már a fény.
A HAJNAL a fényt mind kéri,
S vele az időt is reméli,
Hogy azzal hosszan játszhasson
És addig hajnal maradjon.
Kicsit meg is fürdik benne,
Hogy ragyogását élvezze.
Majd hirtelen gondol egyet,
S átadja azt a reggelnek.

REGGEL.

A REGGEL már vidáman kél,
Sehol nincs már a sötét éj.
Az idő is az övé már,
Nem érzi, hogy az gyorsan jár.
Nem érzi annak múlását,
Sem a saját fáradását.
Vidáman csak arra gondol,
Hogy mindig reggel maradjon.
De az jön az erősebb hajnal
És minden elvisz magával.

NAPPAL.

A nappal a fényt és időt
Lassan hajtja maga előtt.
Itt most mindent én szabok meg,
Én vagyok a legerősebb!
Mondja és azt is gondolja,
Hogy ő el nem múlik soha.
Ezután már csak nappal lesz,
Örömére földnek, s égnek.
De az este könyörtelen
Azt mondja: én következem!

ESTE.

Az este így bölcselkedik:
Nem csinálok én már semmit.
A többiek mind bolondok,
Én már csak pihenni fogok.
Lágy melegben, tompa fényben,
Le is heveredik szépen.
Lustán, kéjjel nyújtózkodik,
Amíg nyugodtan elalszik.
Mikor az éj ezt meglátja,
Kárörömmel betakarja.

ÉJ.

Az este nekem dolgozott.
Ha a fényt jól betakarom,
S az időt magára hagyom,
A sötétség hosszan kitart,
Én lehetek a leghosszabb.
Hosszabb, mint ti együtt hárman.
Pihenhetek én is hosszan.
Ám ő ezt mégsem tehette,
A hajnal felébresztette.

Amikor a hajnal az éjt
És a fényt is kitakarja,
S az ragyogva előjön,
Kezdődik minden előről.

ÉJ, HAJNAL, REGGEL, NAPPAL, ESTE
Egy folytonos nagy körtáncban
Váltják és kergetik egymást,
Hogy a fényt, s az időt megkapják.
De ők egymást le nem győzik
És a körtánc folytatódik.

Meddig?
Ezt én több ezerszer megéltem,
S majd annyiszor végignéztem.
Nem tudom, hányszor látom még,
Mikor hangzik el, hogy elég?
S az öt örök-táncos közül
Melyik az, amelyik örül,
Mikor a szemem lezárja,
Hogy az táncukat ne lássa.
Ezt hiába kérdezném meg,
Nézem a táncot, míg élek.


F. Szabó Mihály:
Homokóra

Állandóan lassan pereg, pereg
Homokórája az életünknek.
Az óra egy részét szerencsénkre
Úgy fedi az Isten bölcsessége,
Gondosan úgy takarja előlünk,
Hogy ne lássuk, még csak ne is sejtsük,
Hogy az óránknak felső részében
Vajon mennyi még az év-homokszem?
Ami szép lassan még lepereghet,
Mérve hátra lévő éveinket.
Ezt az órát nem lehet tölteni
És nem lehet már megfordítani.
Ha homokszemek leperegnek,
Vége lesz a földi életünknek.
Itt hagyjuk azt, mit most úgy féltünk,
S kezdődik a másik életünk.


F. Szabó Mihály:
Add uram, hogy lássak

Add Uram, hogy lássak!
Ne járjak ép szemmel is vakon a világban.

Add, hogy lássam a könnyet, hogy letöröljem.
A sebet, hogy bekötözzem.
A reszkető kezet, hogy megszorítsam.
A szomjazót, hogy megitassam.
Az éhezőt, hogy megetessem.
A mezítelent, hogy betakarjam.
A beteget, hogy gyógyítsam.
A gyengét, hogy támogassam.
Az elesettet, hogy felemeljem.

Add Uram, hogy lássak!
Mindent mindig tisztán, mindig helyesen.

Add, hogy lássam a kedveset, hogy megköszönjem.
A durvát, hogy elnézzem.
A szeretetet, hogy viszonozzam.
A haragot, hogy megbocsássam.
Az igazságot, hogy védjem.
A hazugságot, hogy elítéljem.
A szabadságot, hogy oltalmazzam.
A rabságot, hogy lerázzam.
A jót, hogy kövessem.
A rosszat, hogy mindig elkerüljem.

Add Uram, hogy lássak!
Ne vakítson meg sem fény, sem sötétség.


F. Szabó Mihály:
Miért?

Forog a kerék,
robog a vonat,
messzire viszi
a fiatalokat.
Vidám legények
ők mindannyian,
az ajkukról is,
vidám dal harsan.
Katonadaltól
reng a föld, s az ég,
bátran kérdezik:
hol az ellenség?

Ott az ellenség,
ahova visznek,
ők is mindnyájan
nyalka legények.
Ők is dalolnak,
más nyelven ugyan,
de ők is, mint Ti,
nagyon vidáman.
Ők is kérdezik,
hol az ellenség?
de, hogy Ti vagytok,
azt nem tudják még.

De a katona
ne is kérdezzen,
csak egy a dolga:
parancsra lépjen.
Majd a ,,Nagyurak"
meg a ,,Vezérek"
mindig megmondják,
kik ellenségek?
Azt is, hogy hősként
ölni kell őket.
Nekik titeket,
tinéktek őket.

Miért ellenség?,
miért kell ölni?,
soha nem szabad
meg sem kérdezni.
Csak dalolni kell,
mint hőshöz illik,
amíg a kürt majd
csatába indít.
S mindkét oldalon
elhallgat a dal,
elnyomja azt a
szörnyű csatazaj.

Csak jaj hallatszik
majd a dal helyett,
hősi harc helyén,
holtak hevernek.
Az égre mered
sok-sok nyitott szem,
nem tudta senki
még lezárni sem.
Az élve maradt
bús legényeknek
semmi kedvük, hogy
énekeljenek.

Szomorú csend lett,
némák az ajkak,
nincs már helye, csak
egy gondolatnak.
Ami kimondva
így hangzik: Miért?
Miért haltak meg
annyian? Miért?
Miért hallgatnak
most a ,,Nagyurak"?
Mért' nem beszélnek
most a ,,Vezérek"?

MIÉRT?!...


F. Szabó Mihály:
Mint őszi falevél

Üde tavasz, s ragyogó nyár után,
Az őszre fordult időben,
Díszeleg még az egykor oly zöld fa,
Már tarka öltözetében.
Mennyi színnek mennyi árnyalata
Táncol egy színes levélen?

A levélen, mely a fa tetején,
Egy piciny rügyből pattanva,
Növekedett és zöldült serényen.
Hitte: vele egész a fa,
Csak vele oly szép annak a lombja,
Csak vele oly tarka.

Nagyon erősen kapaszkodott hát:
Maradjon a fa egésznek.
Állta a szélnek, viharnak rohamát:
Maradjon a lombja szépnek.
Nem érezte az idő múlását,
Sem fogyását erejének.

Míg egy őszi szellőrezdülésre,
Leszakadt szülőágáról,
S elindult a halálos esésre,
Örökké megvált a fától.
Egy-egy fuvallat még megemelte,
De nem védte a lehullástól.

Vajon mi vár rá, mi lesz belőle?
Felveszik még, s megcsodálják?
Vagy beleenyészik a semmibe?
Évmilliók betakarják,
És megőrzik majd magukba rejtve,
Hogy gyémántként visszaadják?

Én is csak egy kicsiny levél vagyok
Az élet hatalmas fáján.
Én is csak egy ágon kapaszkodom,
De valaki vigyáz még rám.
Ő tart fenn engem a tarka lombon,
Míg azt nem mondja: elég már!

Akkor elengedem a fa ágát,
De a lényem egyik fele,
A lelkem mélyre le nem zuhanhat,
Mert másra lett az teremtve.
Nem a rövid, tarka, de mulandó,
Hanem az ÖRÖKLÉT-re.

De még itt vagyok ezen a lombon,
És növelem tarkaságát,
Kevés erőmből arra is jusson:
Óvjam lelkem tisztaságát,
Hogy legyen az és meg is maradjon,
Örökké csillogó gyémánt.

Hogy amikor másik felem, testem
Majd a semmibe enyészik,
Valami megmaradjon belőlem,
Ami ragyog, csillog, fénylik,
S e fény, kedvére a Teremtőnek,
Felérjen földtől az égig.


F. Szabó Mihály:
Vihar

Szikrázó napsütés éget,
Reszkető levegő perzsel.
Mozdulatlanságba dermed,
Védekezve minden élő,
Ha nap elől nem bújhat el.
Ami elbújt, nem jön elő.

Száraz fű és szomjas levél,
Rezdül egy lágy fuvallattól,
Ami már felhők alatt kél.
Szél erősödik dühödten,
Égnek, s pokolnak hangja zúg,
Villámlik, dörög szüntelen.

Orkán tör-zúz, fákat csavar,
Megbolondult a természet,
Kitört a pusztító vihar.
Rászakad az ég a földre:
Felhők megválnak terhüktől,
S tenger terül a vidékre.

Csendesedik, megáll a szél,
Eltűnnek a sötét felhők,
Dörgés, villámlás véget ér.
Mostmár csak az eresz csorog,
Kibújik a nap, s alatta,
Színes szivárvány mosolyog.

F. Szabó Mihály:
Farkasmese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy farkas,
Egy magányos, éhes, nagyon erős és vad.
Amit kívánt, akart, mindég megszerezte,
Sokszor mart, harapott, s akár ölt is érte.
Ezért nem szerették, félték, és gyűlölték.
Állatok, emberek mindég elkerülték.
Ennek ő sem örült, így hát megfogadta:
Megjavul, jámbor lesz, senkit nem bánt soha.

Így megjámborodva indult az útjára,
Rátalált hamar a szép kicsike házra,
Ami neki már oly réges-régen tetszett.
Ablakához osont, és azon benézett.
Embereket látott, akik mosolyogtak,
S nem úgy, ahogy eddig, most mind szépek voltak.
Megvárom, amíg bent majd sötét és csend lesz.
Aztán óvatosan, szép halkan bemegyek.

Végre kialudtak odabenn a fények,
Kicsit még beszéltek, aztán végleg csend lett.
Most már bemehetek, eljött az én időm.
Fel ne ébredjenek! Ó csak sikerüljön.
Belopódzott, s megállt a sötét szobában,
S reggelig úgy állt ott némán, mozdulatlan.
Nyugodtan leste az alvó embereket,
És szinte boldog volt, hogy nem bántja őket.

Nem ordított és még csak nem is vonyított,
Mert csak arra gondolt, amit megfogadott.
S fogadalmához hű maradt mindvégig,
Egészen odáig, amíg agyonverték.
Vajon ki tévedett, hogy végül ez történt?
A farkas, vagy azok, akik agyonverték?

Mindannyian!!

F. Szabó Mihály:
Találkozás

Tenger vízénél nagyobb a vágyam,
Hogy legalább mosolyodat lássam.
Vágyam, feléd hajtja lépteimet,
Futva-futok, hogy átöleljelek,
Égő szemedre száz csókot adjak,
S ezer borítsa vidám arcodat.
Ajkunk csak egy csókra összeforrjon,
De az az egy csók, sokáig tartson.
Ha mindkettőnk szíve lángra lobban,
Ügyeljünk e lángra féltő gonddal.
Ha égő vágyunk többet akarna,
Takarja azt be szerelmünk fátyla.
Örüljünk sorsunk ajándékának,
A lenyugvó nap minden sugarának.
Feledjünk most gondot, bajt, csalódást,
És önfeledten öleljük egymást!


F. Szabó Mihály:
Vallomás


Mint a füvön a hajnali harmat,
Égen az örökké éltető nap,
Virágon, az azt díszítő szirom,
Kapaszkodó levél a faágon,
Hömpölygő víz a folyó medrében,
Mint a hó az égig érő hegyen,
A Hold és a csillagok az égen,
Hozzád tartozom, Te vagy az életem.

Kérlek, hallgasd meg ezt a vallomást,
És ha meghallgattad, ne csinálj mást,
Csak próbáld meg azzal viszonozni,
Hogy Te is tudj így hozzám tartozni.
Légy Te a fű, leszek én a harmat,
Csókkal borítom minden száladat.
Leszek a virág, légy Te a szirom,
Ékesség és szépség a virágon.

Légy Te a fa ága, leszek én a levél,
S kapaszkodom, el nem engedlek én.
Légy folyómeder, én a víz leszek,
S a boldogság tengeréhez érek.
Légy Te az égig érő magas hegy,
Melyen, mint hó, örökre ott leszek.
Légy az égen a hold és a csillag,
S boldog leszek, ha ragyogni látlak.

Budapest, 2014 júl. 12.


F. Szabó Mihály:
Egy rózsatő ajándéka

Egyszer egy kertész, elhagyott üres kertben
Sérült, kiszáradó rózsatövet talált.
Megsajnálta. Szánalom kelt a szívében.
Vagy értő szeme megsejtett valami mást?
Bárhogy is volt, tüstént gondjaiba vette,
Hogy a szörnyű kiszáradástól megmentse.

Tápot hozott és azzal erősítette.
Ápolta, tekintetével simogatta,
Gyakran és nagy szeretettel öntözgette.
Figyelte, leste, a széltől is óvta.
És csodát művelt ez az ápoló szeretet,
A rózsatő szép lassan zöldülni kezdett.

S egyszer, egy csendes tavaszi nap reggelén,
Feslő rózsabimbó kicsi színes szirmán,
Hajnali harmatnak fénylő gyémántcseppjén
Csillant a felkelő nap játszi sugara.
Talán a napsugár nem is a harmaton tört meg,
Hanem gyöngyén a kertész örömkönnyének.

Így lett a megmentett rózsatő ajándéka:
A születő kicsi, színes rózsabimbón
Gyémántcseppeket szülő reggel harmata.
De a harmatcseppeknél is több volt
A rózsatövet megmentő kertész öröme,
S örömkönnyeinek sok-sok gyöngyszeme.


F. Szabó Mihály:
Kertész és az énekes kismadár
( Feleségem valós élménye...)

Tavaszi reggelen virágot ültettem
A kertszépítésnek gondjába merülten.
- ,,Te ki vagy?...Te ki vagy?" - szólt hozzám valaki.
Gyorsan körül néztem, de nem volt ott senki.
Egy kismadárka ült a szomszéd fa ágán
És nagy szemeivel kíváncsi'n nézett rám.

- ,,Te kivagy? ...Mit csinálsz? ,, - énekelte újra.
Éreztem, hogy mostmár vár a válaszomra.
- Én, kertész vagyok, és virágot ültetek,
A saját kertemben, amelyikben élek.
- ,,Nem tied! ...Az enyém!...Nem tied!.. Az enyém!" -
Énekelte búsan a kicsi teremtmény.

- Igen, a tied is, mint minden más is itt,
Használjál csak mindent, ugyanúgy, mint eddig!
Repülhetsz bármelyik bokorra, vagy fára,
S onnan nézhetsz majd le a sok szép virágra.
De a most elvetett magokat fel ne szedd!
Mert akkor a sok szép virágból egy se lesz.

- ,,Köszönöm!...Köszönöm!" - dalolta vidáman
És közelebb repült, hogy jobban láthassam.
Gyönyörködtem tolla tarka szépségében:
- Téged jókedvében teremtett az Isten,
Hogy a nagy természet kicsiny csodájaként
Szebbé tedd a nagyvilág kis részét.

Ahol te megjelensz és dalolni kezdesz,
Vidámabbak lesznek ott majd az emberek. -
E gondolatoktól kissé kábultan,
Az ágon pihenő madárhoz fordultam.
- Figyelj Kismadárka! Hallgasd, amit mondok:
Mától kezdve legyünk nagyon jó barátok.

Ami itt az enyém, legyen a Tied is.
És, ide rakhatod akár a fészked is.
Én, madáretetőt csinálok majd neked,
Mindig találsz benne magokat, és vizet.
- ,,Milyen az? ...nem tudom.... Magokat kaphatok?...
Cserébe, teneked, ...hozok majd ...kukacot".

Az ígéretemet híven betartottam,
A kis vendégemet etetővel vártam.
Jött is gyakran, s mindig köszöntünk egymásnak,
Mint egyik jó barát köszön a másiknak.
Egyszer, váratlanul immár ketten jöttek,
Hogy az etetőből valamit egyenek.

Mellettem repülve, még kicsit daloltak:
- ,,Itt vagyunk!"... - s máris az etetőhöz szálltak.
Ettek-ittak, és csak egymással csevegtek,
Velem, ők bizony már nem sokat törődtek.
Lehet, hogy ezután majd észre se vesznek.
Mégis örülnék, ha itt raknának fészket.

Kerkakutas, 2014 ápr. 12

F. Szabó Mihály:
Esti pihenő
( Az első, Kerkakutason született versem, 2013 aug. 15 )

Hosszú, fárasztó napot záró esten,
Fáradt tagjaimat pihentetem.
Karomat égre tárva nyújtózkodom,
S az esti hangok zsongását hallgatom.
Szellő lopakodik csendben, nesz nélkül,
Simogatására falevél rezdül,
S remegve, vibrálva megcsillan rajta
A lenyugvó nap gyengülő sugara.

A szellő elhozza egy madár dalát,
Gerlemadár hívja aludni párját.
Tücskök zenéje töri meg a csendet,
Ráadásnak adnak mégegy koncertet.
Távolból békák kórusa hallatszik,
Benne az elmúló nap búcsúzkodik.
Kutyák szűnni nem akaró ugatással,
Egyre hangosabban civódnak egymással.

Harang szava hív esti áhítatra,
Hasznos napért járó hálaadásra.
Majd, tücskök és békák egyre halkulnak,
Már a kutyák is halkabban ugatnak.
Vak denevérek repkednek cikázva,
Vijjogva jelzik, hogy itt az éjszaka.
A harang halkulva néhányat kondul még,
Csend lesz, s mindent beborít a sötétség.

Átölel a párom, és figyelmeztet:
Ideje lenne már, hogy aludni menjek.
De én az ébren pihenést választom,
Úgy pihenek, hogy közben gondolkodom.
Nem a napi, nehéz, fárasztó munkáról,
Hanem életem nagy ajándékáról:
Hogy újra a természet lágy ölén élek,
S örülhetek sok csodás élménynek.

Behunyom a szemem, hogy mindazt lássam,
Amit én most itt ajándékul kaptam.
Itt, ahol közel van fű, fa, és virág,
Éneklő madár alatt hajlik az ág.
Ahol szöcske szökken lépteim elől,
S megriadt fürjcsalád futva menekül.
Hol előre érzem az eső illatát,
Szinte érinthetem a színes szivárványt.

Ahol reggel madarak dala ébreszt,
S hajnali napsugár nyitja szememet.
Hol mókus les be a nyitott ablakon,
S őzek lopakodnak át az udvaron.
Hol a kánya, már az árnyékával
Riadalmat kelt a baromfiudvarban.
Ahol az éjszakák önkéntes őre
Esténként huhogva száll őrhelyére.

Hallgatok végre a szép hívó szóra,
S indulok az éjszakai nyugovóra.
De mielőtt álomba szenderülnék,
Átélem gyerekkorom sok szép emlékét.
Múlt és jelen keveredik bennem,
Magamat újra gyereknek érzem.
Az esti imám meg csak egy rövid köszönet,
Hogy most is úgy láthatom a természetet.

Itt közel van az ég, távol a világ.
Nem is hallom annak lelketlen zaját.
De, hogyha az ég csillagait nézem,
Angyalok kórusát hallom képzeletben.
Amit Anyám, tudom, közelebbről hallgat,
S egy felhő-bölcsőben, közben engem ringat
És most is úgy, mint valamikor régen,
Gyémántgyöngyök gyűlnek a szemében.

A ma csodás élményei régiekre,
Régi élmények egy kis gyerekre
Emlékeztetnek, ki mindig várta,
Hogy jöjjön az álmot hozó éjszaka.
Nem tudhatom, mikor jön az az egy
Ami után többé fel nem ébredek.
Ám, az Úristent most arra kérem,
Sokszor hajthassam még álomra fejem.

F. Szabó Mihály:
Szívbe vésett sírfelirat
A verset, felejthetetlen, drága Feleségem emlékére, ajánlom.

A fájdalmam olyan, mint a zúgó orkán,
De én csendben sírok csak, szótlanul, némán,
Botladozik a nyelv és a szó elakad,
Lezárt koporsódnál kiáltó csend mond jajt.

Sírok, fáj a szívem és a lelkem reszket,
Talán ki sem bírom a kínt, amit érzek,
Nem akarom hinni, hogy nincs már tovább:
Nem láthatom többé arcod víg mosolyát,
Nem foghatom meg a simogató kezed,
Erős karod többé már meg nem ölelhet.
Hiába szeretném megcsókolni arcod,
Csókomra várva azt felém már nem tartod.
Lágyan búgó hangod soha nem hallhatom,
Nem csünghetek többé kedves szavaidon.
Hiába keresem vidám tekinteted,
Mert egy hatalmas kéz lezárta a szemed.
Hiába kiáltom kétségbe esetten:
Hol vagy? Hát nem hallod? Mért nem felelsz nekem?
M4rre, hová menjek, hogy megtaláljalak,
Hogy legalább csak még egyszer láthassalak?
Hiába kereslek, nem talállak sehol,
Pedig tudom, érzem, hogy itt vagy valahol.

Persze, hogy itt vagyok, csak hunyd be a szemed,
Ugye máris érzed, hogy itt vagyok Veled?
Érzed azt is, hogy átkarollak lágyan,
És vágytól piruló arcod éri ajkam.
Összevillan szemünk ugyanúgy, mint régen,
Csak keresd csillagom odafenn az égen.
Az örök mezőkön, mert én már ott élek,
Örök boldogságra érdemesült lélek.
De azért Te hidd és érezd is magadban:
Hívtál, hát itt vagyok, gondolataidban.
És itt is maradok, míg értem fáj a szíved,
Ameddig lesz értem egyetlen csepp könnyed.
Mindig Veled leszek, amikor gondolsz rám,
Hosszú nappalon, vagy még hosszabb éjszakán.
S álmaidban, amíg egyszer hozzám ébredsz,
És azután mindig velem együtt lehetsz.
Mert erősen hittük, megadja ezt nekünk,
A mi irgalmas és jóságos Istenünk.
Hogy amíg élsz, gyakran jussak az eszedbe,
Sírfeliratomként ezt vésd a szívedbe:
"Ha el is megy tőlünk, kit nagyon szerettünk,
Gondolatainkban itt marad közöttünk."


F. Szabó Mihály:
Édesanyám születésnapján

Csillagfényes augusztusi estén
Különös vágy ébred lelkem mélyén.
Szeretnék gyorsreptű madár lenni.
És szélsebesen az égbe repülni.
A csillagok közé, Hozzád Mama,
Régi földi születésnapodra.

És, őszinte érzéssel szívemben
Azt mondani Neked, ott az égben:
Nem hoztam ide földi virágot,
És semmilyen földi ajándékot,
De, még földi nyelven szólok Hozzád,
Hogy pótoljak egy régi mulasztást.

Mert, - nem köszöntem meg, amíg éltél,
Amit életedben értem tettél.
Most, hálás szavakkal köszöntelek,
Remélve, hogy a lelkedig érnek.
Azokkal köszönöm, amit adtál,
S ahogy az életre indítottál.

Veszélyt vállalva világra hoztál,
S amíg éltél, Őrangyalom voltál.
Nem fogyott el féltő szereteted,
Egész életemet boldoggá tetted.
Korán tanítottál imádkozni,
Az Istent és az embert szeretni.

Az életeddel mutattál példát,
Mutattad az igaz ember útját.
Mindig csak a szépet, jót keresni,
De csapást, bajt, bút is elviselni.
És előbb segíteni másokon,
Csak utána saját magamon.

Amíg éltél, nagyot mulasztottam:
Mindezt nem köszöntem meg méltóan.
De életem hosszú és szép útján,
Soha nem feledtem, mire tanítottál.
S ha életemről számot kell adni,
Bízva tudok Isten elé állni.

Mama! Most, a születésnapodon,
Régi mulasztásomat pótolom.
Ha késve is, de megköszönök mindent,
Hogy miattam is örülhess, itt fent.
Köszönetem a virág, s ajándék,
Hiszen, ide mi mást is hozhatnék?

Aztán, elbúcsúzom Tőled Édesanyám.
Kérlek, innen fentről is vigyázz rám!
Ezen a szép csillagfényes estén
Mégegy nagy vágy ébred szívem mélyén:
Bölcsőben hajthassam álomra fejem,
S Te, ringasd bölcsőmet, úgy, mint réges-régen!

Kerkakutas, 2014-08-15


F. Szabó Mihály:
Anyák-napján

Május, a tavasz sok ígéretét hozza,
Erdőt és mezőt borít zöld bársonyba.
Megajándékoz virágok illatával,
Fénylő napsugárral, madarak dalával.
Első vasárnapján egy kedves ünneppel,
Anyák napjával, és annak örömével.

Lehetne-e az anyákat jobbkor ünnepelni,
Mint májusban, mikor minden kezd virulni?
Mikor minden az életre emlékeztet,
Amit az Úristen egyszer megteremtett.
Ha e szép ünnepen anyánkra gondolunk,
Egyetlenegy szóval mindent elmondhatunk.

,,Édesanyám!",...- nincs szó, ami többet mondhat,
Arról a sok jóról, amit egy szív adhat.
E szó: Életadás, Áldozat, Aggódás,
Szeretet, Segítség, féltő gondoskodás,
Amit erős akarattal, önzetlenül,
Az ember csak adhat az Istenen kívül.

Az Édesanyák is csak azért tehetik,
Mert az Isten megbízásul adta nekik,
Hogy az ő teremtő társai legyenek,
Ők adhassanak a földön új életet.
Ők hozzák világra azt a kis magzatot,
Melynek Isten már lelket ajándékozott.

Minden Gyermeket, melynek életet adtak,
Amíg élnek, szeressenek és óvjanak.
Így gondolok Terád én is Édesanyám,
Aki a csillagok közül nézel le rám,
Óvó tekintettel, és az Istent kérve,
Hogy fiadat itt lent semmi baj ne érje.

Köszönöm Anyám, azt, hogy életre hoztál,
Köszönöm, hogy mindig szeretettel óvtál.
Köszönöm, a sok aggódást és virrasztást,
Álmatlan éjszakákon nyújtott ápolást.
Köszönöm, hogy énrám mindig úgy vigyáztál,
Köszönöm, hogy biztos menedékem voltál.

Köszönöm, hogy akkor is jó voltál hozzám,
Amikor dorgáló szemekkel néztél rám.
Köszönöm, hogy akkor is szelíd volt szavad,
Mikor értem gond borította arcodat.
Köszönöm, hogy Te még akkor is szerettél,
Amikor titokban miattam könnyeztél.

De köszönetem, hálám, elég nem lehet,
Hogy Neked most mindent méltón megköszönjek.
Ezért kívánom, hogy köszöntsenek velem,
Fú, fa, virág, Ég s Föld, mit teremtett Isten,
Ezen a szép napon társuljanak hozzám,
Hogy méltón köszönthesselek Édesanyám!

F. Szabó Mihály:
Milotai diófa legenda

Öreg, beteg varjú diót lopott.
Repült vele, s egy nagy vizet látott.
Fáradtan, de azt még átrepülte,
És akkor, - sajna! - zsákmányát elejtette.
Kár!


Nagyon sajnálta, ezért azonnal leszállt,
Csakhogy ott a fű közt is mély víz állt.
Nem halászott, otthagyta a diót.
Tovább repült, pedig éhes is volt.
Kár! Káár!!


Elmúlt két tél, két tavasz, jött a nyár.
Kövér földön kövér füvet kaszált
Öreg paraszt, a Tisza árterén.
Megállt szeme egy cserje levelén.
Szép!


Tetszett neki a kis dió-cserje,
Nagyon vigyázott, nehogy megsértse.
Évekig óvta, ki ne kaszálja.
Nőtt az ártér első diófája.
Szép! De szép!!


Öreg varjú régen elpusztult már,
Öreg paraszt égi mezőkön jár.
Emléküket örökre megtartja
Milotán a diófa-legenda.
Nem kár. Nagyon jó!


F. Szabó Mihály:
ŐSZ...

Már barna kalappal köszöntenek
Nemrég' még zöld fái az erdőnek,
Amely - mint a csend temploma - fogad,
Hogy rendezzem gondolataimat:
Telet hozó rozsdabarna őszről.

Barna köntösben, szürke ég alatt
Búcsúztatja már az ősz a nyarat.
Száradó réten sok kövér szöcske
Szökell még fel, rövid repülésre.
Ezüst ökörnyálhálók fényesen
Csillognak a fáradt napsütésben.

Új arany avarszőnyegen járnak
A riadt szemmel figyelő vadak.
Hírhedt tolvajai minden ősznek,
Vijjogva szállnak a seregélyek.
Mozdulatlanul égre szegezve,
Függ a héja, áldozatra lesve.

Mezők hervadó virágainak
Még szorgalmas méhek udvarolnak
És szerelmes késő csókjaikkal
Mézet gyűjtenek nagy akarattal.
Levelei kaptárt rejtő fáknak
Még hosszú, meleg őszről álmodnak.

Azt kéri, reméli minden élő.
De fut, fogy az ősznek kimért idő.
Arany levelek mély ráncaiba
Bújik a gyengülő nap sugara.
A tarka levelei a fáknak,
Együtt közös halálba hullanak.

A levéltelen, szomorú ágak
Siratják elvesztett fiaikat.
A szürke égen vadlibák húznak,
Sötét, lomha felhők kapaszkodnak,
Lassan erősödő széltől hajtva,
S visszanéznek még az őszi tájra.

Kopasz bokroknak sok csupasz ága
Emlékezik zöld lombú tavaszra.
Fatorzók félik tél közeledtét
És várják új tavasz ébredését.
Az itthon maradó hű madarak
Vándormadarakat búcsúztatnak.

Az egész természet télre készül,
S fehér takaró alá menekül,
Vagy a téli álmára gondolva,
A még meg sem jött tél végét várja,
Amikor legyőzve őszt és telet
Tavasz nyitja majd az új rügyeket.

Talán most szomorkodnom kellene?
De nem teszem. Inkább elmerengve,
Levett kalappal sokáig állok
És az örök tavaszra gondolok,
Erdőszéli korhadt fakeresztnél.
Hajamat lágyan borzolja a szél.
 
 
1 komment , kategória:  Általános  
F.Szabó Mihály: Gólyafészek...
  2016-05-26 23:08:54, csütörtök
 
  F.Szabó Mihály:
Gólyafészek...

Házunktól nem messze van egy gólyafészek,
Amit évek óta külön megfigyelek.
Lakóit kedves jó szomszédoknak mondom,
Sorsukat sorsomhoz hasonlónak tartom,
Mert, ahogyan én is, ősszel elköltöznek,
De minden tavasszal újra visszatérnek.
Ezen a tavaszon én jöttem korábban,
Fészküket figyelve, őket várva vártam.

Hetek múltak el, míg végre észrevettem,
Hogy a gólyafészek nem áll már üresen.
Ámde, csak egy gólya nézett le belőle
És nagyon szomorú volt a tekintete.
A viharban elveszett párját gyászolta,
Nem is tudta miért jött özvegyen haza.
Szomorkodott akkor is, mikor egy napon
Magányos gólya állt a szomszéd oszlopon.

A magányos gólya kelepelni kezdett,
S amit mondott, sokat jelenthetett,
Mert az özvegy gólya fészkében felállva,
Forgolódni kezdett, szárnyait mozgatva.
Csak pár napig tartott a kedves udvarlás,
S a két özvegy gólya megtalálta egymást.
Már együtt igazgatták meg fészküket,
Hogy abban folytassák közös életüket.

Ezt látva, arra gondoltam, nem is olyan régen
Én is egy teljesen új életet kezdtem,
Ezért még gyakrabban néztem a fészküket,
S figyeltem megkezdett közös életüket.
Eleinte, két gólyát láttam a fészekben,
Vagy a fészek nézett az égre üresen.
Majd hosszú ideig egyet láttam benne,
De soha nem állva, hanem mindig ülve.

Később, ismét üresnek véltem a fészket,
Míg észre nem vettem benne két kis gólyafejet.
A gólyaszülők a tóra, s rétre jártak,
És ott szorgalmasan halásztak, vadásztak,.
Hogy fiókáik kosztja bőségesebb legyen,
Gyakran voltak hosszú béka lesen.
Fészkükre térve mindig nagyon örültek,
Mert abban két kis fióka várta őket.

Mindig szívderítő kedves képek voltak,
Ahogy a kis gólyák repülni tanultak.
Nyitott szárnnyal álltak a fészek szélére,
S riadtan néztek le a szörnyű mélységbe.
Sok időbe telt, míg nekibátorodtak,
S lassan ereszkedve anyjuk után szálltak.
Több nekifutással tudtak szárnyra kapni,
Majd, sokszor visszaesve fészkükig feljutni.

Örülök az özvegy gólyák döntésének,
S a döntésüket követő szerencséjüknek.
Megérdemelt jutalmuknak tartom,
Ha esténként fészküket nézve látom,
Egymás mellett állva a négy gólyát,
Ahogyan a közelgő éjszakát várják.
A fiókákat már csak arról ismerem meg,
Hogy a tolluk sokkal hamvasabb, fehérebb

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
F. Szabó Mihály: Hajnali látogatók...
  2016-05-16 21:06:18, hétfő
 
  F. Szabó Mihály:
Hajnali látogatók...

Csöndes májusi reggelen korán keltem,
Hogy kertünk ébredésében gyönyörködjem.
Ahogy kimentem az ébredő kertbe, ott,
Nagyon kedves, különös látvány fogadott.
A kert végében egy szép őzcsalád sétált.
Keresve annak a szabad kijáratát.

Elöl két őz-szülő magabiztosan,
Utánuk három őzike, izgatottan.
Mindent, nagy, tágra nyitott szemmel figyeltek.
Szüleikhez futottak, mikor észrevettek.
,,Itt, mi még soha nem jártunk, ,, - gondolták,
,,Itt, nincs puha avar, és itt, mások a fák"...-

,,És, még be is vagyunk ide zárva"..- mondták,
Mikor a kert szélén a sövényt meglátták.
Ám, azon, szüleik könnyen átugrottak,
Ők nehezebben, de mégis átjutottak.
Aztán, futva mentek fel a magas partra,
Nekem, fehér hátsó részüket mutatva.

Ám, eltűntek hamar a kis vattacsomók,
Továbbmentek, a hajnali látogatók.
Akiket szívesen tartóztattam volna,
De csak ennyit szántak a látogatásra.
Mint a május egyik legkedvesebb képét,
Őrzöm a hajnali látogatók emlékét.

Kerkakutas, 2016-05-13
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
F, Szabó Mihály: PLÉH-KRISZTUS AZ ERDŐSZÉLEN...
  2016-05-12 21:32:55, csütörtök
 
  F, Szabó Mihály:
PLÉH-KRISZTUS AZ ERDŐSZÉLEN...

Régen elhagyott út Gazzal benőtt helyén
Kitaposott, keskeny, kanyargó gyalogút
Vezet most a sűrű sötét erdő felé,
Melynek szélén megdőlt, korhadt fakereszt áll,
Rajta töredezett, rozsdás Pléh-Krisztussal.
Krisztus megtört arcán sötét rozsdafoltok,
Szeméből kiömlött, száraz rozsdakönnyek
Mutatják, hogy régesrég elhagyták.

Valamikor, nagyon régen sokan jártak azon az úton,
Tisztelettel néztek a nagy fakeresztre,
S alázattal köszöntötték a Pléh-Krisztust,
Ki-ki maga módján köszönt, úgy ahogyan illett.
A kocsis megállította a lovát és leszállt,
A gyalogos vándor levette kalapját.
A kereszthez virágot hozó asszonyok pedig
Elmondtak egy kérő, vagy hálaadó imát.

Mostanában csak kevesen járnak arra,
Nem keresik az erdőszéli keresztet.
Ha meg észreveszik, inkább elkerülik.
Krisztust és keresztjét már kevesen tisztelik.
Azt mondják, azért, mert elhagyta az embert,
( Gondjában, bajában hagyta magára.)
Az elhagyott kereszt korhad, töredezik,
S rajta a Pléh-Krisztus tovább rozsdásodik.

Mikor keresnek majd újra, elhagyott kereszt?
Pléh-Krisztus! Újra, mikor, és, hogyan köszöntenek?
Mikor, s kik díszítik majd újra, tarka virágokkal
Keresztedet, s alatta a könny áztatta földet?
Lemezre festett képpel ábrázolt Krisztus,
Mikor lesz Hozzád valóban méltó helyed?
A Kereszted, s rajta Téged újra megtaláló
Hozzád visszatérő emberek szívében?

Kerkakutas, 2016-05-12
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
F.Szabó Mihály: MÁJUSI GONDOLATOK...
  2016-05-10 20:55:22, kedd
 
  F.Szabó Mihály:

MÁJUSI GONDOLATOK

Minden élő, amit Isten megteremtett és
Átélte a dermesztő telet, s a mindent ébresztő tavaszt,
Jöttödnek örül adakozó május.
Új erőt adsz a tavaszi sarjadásnak.
Sokszínű szőnyeggel borítod a mezőt. s
Igazi, csillogó harmattal öntözöd azt.
Gazdag lombruhába öltözteted a csupasz erdőt.
Oltani szomját a szomjazó fürge vadnak,
Nagyon bőven adsz vizet minden pataknak.
Dolgos kis méhek szorgalmas munkáját
Olvasatlan virágözönnel ajándékozod.
Lenézett rám is fáradt öregre az Isten, s
Ajándékul adta nekem is ezt a májust,
Titkolva előttem, hányat kaphatok még,
Oltárt készítek most ennek virágaiból, s annál
Köszönöm meg Isten csodás ajándékát.

Kerkakutas, 2016 máj. 10

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
F. SZABÓ MIHÁLY: Egy kis politika..
  2016-05-02 21:53:42, hétfő
 
  F. SZABÓ MIHÁLY:
Egy kis politika..

Volt egyszer egy ,,Rendszerváltás". Reménykedtünk,
Jobb és szebb lesz sorsunk, mint amiben éltünk.
Eltűnik a kommunizmus, s minden szószólója,
Igazságosabb lesz majd a javak elosztása.
De ők sokan voltak akkor, - ,,jókor, jó helyen",
Elegen ahhoz, hogy igazi változás ne legyen.
S ami kevés volt, az is nekik dolgozott, -
Sok, addig a ,,tőkét-döntő"mesésen meggazdagodott.

Ők maradtak hatalmon, a politikában,
S osztozkodtak könnyen a nemzet vagyonán,
Míg nem jöttek a ,,becsületes riválisok",
Fiatal, jó szándékú politikusok.
Akik jó irányban indultak s haladtak
És az egész nemzet javáért dolgoztak.
Ám, - a saját hatalmuktól elkábulva, -
Beleestek a pénzszerzés csapdájába.

Hogy gyorsan és nagy vagyonhoz jussanak,
A korrupció mocsarába gázoltak.
Egyre fogyó hatalmukat pedig arra használták,
Hogy tévelygésüket megmagyarázzák.
Törvényeket hoztak, melyek értelmében,
Az ő harácsolásuk már nem törvénytelen.
Így, - nem is bűn, csak etikátlan lehet.
Az pedig nem büntetendő cselekedet.

Büntetni azt kell, ami törvénybe ütközik.
A törvényt védő bírák, ezt, meg is teszik.
Megbüntetik szigorúan, keményszívvel
Azt aki éhesen néhány kiflit lop el.
Meg, aki egész életében dolgozott,
De szegény maradt, mert soha nem lopott,
S most nem tudja fizetni minden számláját,
Így, - a törvény őrei, kilakoltatják.

A csak etikátlanul lett gazdagoknak
Nem jut eszébe, hogy segítséget nyújtsanak.
Nem gondol senki sem a szegényekre,
Azok sem, - kiknek ez, a kötelessége.
Nem hallják meg a szegények panaszát,
Nem orvosolják azok rendszer-szülte baját.
Tudjuk jól, - Tiborc is hiába panaszkodott,
Úgy tűnik, ezer év óta itt semmi nem változott.

Kik a panasz elől fülüket bezárják,
Egymás hazug szavát azonnal meghallják.
,,Holló a hollónak, nem vájja ki szemét,
Tolvaj, a tolvajnak megbocsátja bűnét".
Akik valamikor egy ifjú csapatban bíztunk,
Keserűn valljuk be, hogy bennük is csalódtunk.
S most, csalódottan és tehetetlenül állunk,
Mert két rosszból, mi jót nem választhatunk.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 7 
2016.04 2016. Május 2016.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 7 db bejegyzés
e év: 30 db bejegyzés
Összes: 279 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 50
  • e Hét: 426
  • e Hónap: 1139
  • e Év: 2849
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.