|
2017-01-22 12:00:36, vasárnap
|
| |
| |
GYÁSZ ÉS DÖBBENET
memento mori
Link
GYÁSZ (buszbaleset emlékére)
Hatalmas a jókedv,
száll a dal, önfeledt kacaj.
Hirtelen csattanás,
fullasztó a füst, nagy a baj!
Összekoccant testek,
sikoly szügyig, velőt rázó. 
Roncsba szorult foglyok,
hangjuk halk, haláltusázó.
Hordalékká zúzott,
megégett, ifjú tetemek.
Szakadt, tépett szívek,
testekre borulva törettek.
Zsuzsa0302 2017. január 21. 20:58
"Ilyen borzalmat még nem hallottam
Gyerekek alig éltek, és már meghaltak" 
kevelin 2017. január 21. 21:08
Kölnei Lívia: BUSZBAN ÉGETT REMÉNYEK
Bekövetkezett az, amitől mindig a legjobban félünk. Nem, nem nálunk, hanem másoknál, hozzánk közel álló családokban történt a tragédia. A budapesti Szinyei Merse Pál Gimnázium osztályaiban és családjaiban.
Amire előre felkészülhetünk, az nem olyan borzalmas, mint ami kivédhetetlen, váratlan. Ilyen az utazás közben bekövetkező baleset. Milyen könnyű dolguk van a szülőknek, amíg a totyogó kis gyerekeik kezét foghatják! Amikor a nagy kamasz útra kel: osztálykirándulásra megy, vagy barátokkal kirándul, csavarog, nyaralni megy, és egyre többször éjszaka jön haza - akkor érzi csak meg igazán a szülő a várakozás gyötrelmét: Vajon minden rendben van-e vele? Hazaér épségben?
Az ember persze ,,felvilágosult", tudja, hogy aggódni nemcsak nem illik (még a végén hisztérikus, rátelepedős anyának néznék ki), hanem nem is célravezető. Ezért igyekszem elfoglalni magam, hogy ne mindig a gyerekeimen járjon az eszem, és ez egészen jól sikerül, sok szellemi kihívást kell megoldanom házon kívül, ami kellően leköti a figyelmemet. Próbálok nyugodtan aludni, amikor hajnalban jönnek haza. De azért valahol szól legbelül egy halk hang folyamatosan, mint egy állandóan elharapott kérdés: Mi lenne, ha...?
Nemrég a három gyermekem együtt ment kocsival valahová, a legidősebb vezetett. Büszkén néztem utánuk, de a büszkeség nyomában azonnal felhangzott bennem: Mi lenne, ha mind a hárman, egyszerre...? Elfojtottam a kérdést, ahogy a parázsra dobnék földet, ha el akarnám fojtani az izzását.
Istenhitét elvesztett rokonom - mintegy indokolva szembefordulását mindennel és mindenkivel, aki magát kereszténynek vallja - a haláltáborok példáján kérte számon, hogyan engedhette meg Isten azt a katasztrófát. Miért nem akadályozta meg? Mert kegyetlen vagy érzéketlen, tehát méltatlan az imádatra. Ha pedig nem tudta megakadályozni, akkor nincs is - adta meg magának a választ. Egy ilyen buszbalesetnél, amiben meghal 16-18 fiatal, és megég még több, ugyanezek a kérdések jöhetnének elő. De minek tenném fel? Tudom, hogy a keresztény Isten nem az a régen hitt büntető, akinek az ítéletétől félnünk kellene. Tudom, hogy tiszteletben tartja az emberek döntéseit, nem bábként irányít. Tudom, hogy nem ígérte, hogy híveit kiveszi a világ materialista törvényszerűségei alól. Tudom, hogy nem pénzbedobós automata, aki teljesíti követői - és az ötletszerűen hozzá fohászkodók - kéréseit, sóhajait. A keresztények viszont tudják azt is, hogy Istenük ismeri és átéli az ő örömeiket és fájdalmukat egyaránt, nem csak felülről és kívülről szemléli azt. A vétlen áldozatokkal és azok hozzátartozóival együtt szenved. Sőt, minden bizonnyal a vétő áldozatokkal is. Akik pedig nagy fájdalmat élnek át éppen, azoktól még a vádaskodást, szemrehányást is elviseli, elfogadja. Mert tudja, mi a veszteség. A saját bőrén tapasztalta.
A köztévében a nemzeti gyásznapra tekintettel megváltoztatták a szombat esti műsort: a Dal vetélkedő-show helyett a "Hét év Tibetben"-t vetítették. Szeretem ezt a filmet. Ebben hangzott el a számomra mindig tanulságos intés: "Ha egy probléma megoldhatatlan, hiába aggódunk. Ha pedig megoldható, szintén felesleges az aggódás." Milyen jó lenne néha - úgy, mint a tibeti buddhisták - visszavonulni énünk legbelsejébe, végül lemondani önmagunkról, szenvedélytelenné és sebezhetetlenné válni... De a nyugati embernek ez nem megy. Mi inkább kiterjesztjük az énünket, inkább átéljük mások fájdalmát és örömét, kitéve magunkat is a sérülés veszélyének. Nem mondanánk le soha a hegyre mászás, utazás, síelés, repülés képességéről, csak mert le is zuhanhatunk. Mindig akarunk, teszünk, törtetünk - és időnként hatalmasakat bukunk. A gyerekeinkben is nagyra törő álmaink testesülnek meg - pedig csak ajándékok, akiket bármikor elveszíthetünk.
MÚLT ÉJJEL...
Múlt éjjel, miközben aludni próbáltam,
fiam hangját hallottam.
Kinyitottam a szemem és körülnéztem,
de nem láttam őt.
Azt mondta: anyu, hallgass meg, kérlek,
meg kell értened,
hogy Isten nem vett el tőled,
csak megfogta a kezemet.
Amikor a fájdalomtól felkiáltottam
abban a pillanatban, amikor meghaltam,
Isten lejött hozzám, megfogta a kezem
és maga mellé vont.
Maga mellé vont és
megszabadított a nyomorúságtól és fájdalomtól. 
A testem annyira sérült volt belül,
hogy soha nem lehettem volna az, aki régen.
Földi létem véget ért,
megtaláltam a boldogságot.
Megtaláltam a válaszokat az álmaimra
és mindenre, ami lehettem volna.
Annyira szeretlek, annyira hiányzol,
mindig a közeledben leszek.
A testem örökre elment,
de a lelkem soha nem hal meg!
És ezért, tovább kell lépned,
élni a napjaidat.
Csak értsd meg:
Isten nem vett el tőled,
csak megfogta a kezem.
Szeretlek és hiányzol kisfiam!
Fordította: Sárosi Rita
Magyar Fórum
Nincsenek szavak. Isten segítsen mindenkinek.
temetik veletek az egész életüket.
az egész világot.
istenem, az anyák, az apák.
csend és gyász.
minden, minden eltörött. 
darabok, emlék töredékek, ruhafoszlányok.
mérhetetlen űr.
kinek gyermekét nem fedi sírhalom, nem tud semmit a fájdalomról.
a port elviszi a szél.
Kőszegi Marika
Szalayné Komlósi Gizella: BESZÉLJ NEKEM
Mondd - merre jársz, ezt kérdezem,
Van-e ott kéz, amely vezet?
Nézd - idelent - most hull a hó,
Van-e ott szó, vigasztaló?
Messzi az út, amin most jársz,
Van-e álom, új álmodás?
Nézd, itt csak szél, könnyet hozó,
Van-e mosoly - ott - ragyogó?
Nem értem még - miért a lét,
Ha holnapunk gyász tépi szét?
Ki dönti el, ki menjen el,
Hisz döntése könyörtelen.
Beszélj nekem, úgy fáj a csend,
Nyugodt az álmod, szóld, üzend,
Jaj, gyertyaszál, te szürke kő,
Néma fájdalmam egyre nő.
Mondd, lesz tovább - ott - mennybe fent,
Van-e egy hely, számomra szent?
Mert idelenn csak hull a hó,
Van-e remény, reményt adó?
Hogy vársz - talán? - vigaszt adó.
Beszélj velem - nézd - elállt a hó.
2017. január 21. Poet.hu
Vörösmarty Mihály: Kis gyermek halálára
Ki mondja majd neked, hogy már reggel van? Ah!
Ki fog téged megint fölkelteni?
Sirat szüléd és mondja:"Kelj, fiam,
Kelj föl szerelmem, szép kis gyermekem!" 
Mind haszontalan, te meg nem hallod őt:
Alunni fogsz, s nem lesznek álmaid,
Alunni fogsz s nem lesz több reggeled.
Nyugodjatok békében!
GYÁSZ
2017.01.23. 03:20
Ádám unokaöcsémnek a vérében volt a kommunikáció, a gimiben a suliújságot írta és szerkesztette is. Nagy társasági életet élt, imádta a nyarat, az utazást, évek óta nyüstölte a szüleit, hogy kaphasson jogosítványt, szerelmes volt a családi kocsiba, még ha egy szerény 120-as Skoda is volt az. A kérése 21 évesen teljesült, a friss jogosítványával a Balatonra indult a haverokhoz, de sosem ért oda. Ádám élete első hosszú útján meghalt közlekedési balesetben. Az édesanyja vidám asszony volt, de az egyetlen fia elvesztése után, évekig nem láttam mosolyogni. Most már néha, különleges pillanatokban képes rá...
Ha meghal a házastársunk, özveggyé válunk. Ha a szüleink mennek el, árvák leszünk. De arra a világ egyetlen nyelvén sincs szó, amikor a szülő veszíti el a gyermekét. Az élet rendje ugyanis az, hogy a gyermek temeti el a szüleit, és nem fordítva. Túlélni vagy beleőrülni lehet egy ilyen tragédiába, de feldolgozni képtelenség.
Tizenhatan haltak meg szombat reggel a horrorbuszon, a fájdalmas elvesztésük az egész társadalmunkat megrendítette. Bár sokan vagyunk, akik személyesen nem ismertük őket, az elvesztésük a mi gyászunk is. Legyen nekik könnyű a föld!
Földvári Zsófi
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
|
|
Offline
