|
2017-02-19 17:41:54, vasárnap
|
| |
| |
Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul.
Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait
öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró gesztust,
hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze
a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk abból,
aki elment.
A pszichológia ma már tudja: akkor ér véget a gyász időszaka, az elengedés
folyamata, amikor az ember azt veszi észre magán, hogy valamit pont úgy
csinál, ahogy a számára fontos, általa elveszített személy annak idején, és
ráeszmél arra, hogy egy darabkát belőle beépített az énjébe. Őt már nem
kapja vissza, de valamit belőle mégis megőrizhet haláláig.
Így folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk,
mert a lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum,
amiről tán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket.
De ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket
elveszítettünk és megsirattunk.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Emlékezés 2. |
|
|
|
|
|
Offline
