"Lehet úgy érzed, hogy elvesztél a rengetegben, nem látod a kiutat, de ha az elképzeléseidet követed, nem mondasz le róluk, az mint egy láthatatlan ösvény ...
Ó piros pipacs, ki látod mind e rétet,
bár én ölteném fel gyengéd alakod!
Ég színére fested vörös öltözéked,
s a hajnali harmat könnyét hullatod.
Csillagként falunkra te hinted világod,
hajnalban kelő kis férgek napja, te!
Inkább megvakulnék, mintsem hogy virágod
lassu hervadását látnom kellene!
Lennék kicsi hangya mindíg nézni téged,
úgy, hogy meg ne sértsem kényes szép ruhád.
Ó bár oldalamnál élhetnéd le élted:
áprilisi mézet csókolnék reád.
Mert langy édességét csókomban leled meg
ama tűznek, melyben szenvedélyem ég,
és e szív, amíg csak sírba nem temetnek,
feléd fog dobogni, csak feléd!
Kevés az út
de járni kell
Kevés a fény
de látni kell
Kevés a hang
de szólni kell
Kevés a perc
de várni kell
Kevés a szent
de hinni kell
Kevés a könny
de sírni kell
Kevés a cél
de menni kell
Kevés a sok
de ennyi kell.
Kert alatt, a domb alatt
üldögéltünk este,
egy-egy vonat lomha teste
vánszorogva elhaladt,
vörös szemét ránk meresztve
elhaladt a domb alatt.
Szemünket az éjhez edzve
hallgattuk a szél szavát,
a szél szavát;
felhaladt a Hold, a cingár,
végtelenbe nyúlt a sínpár
és tudtuk, hogy nincsen immár
semmink, csak az éj s a vágy.
Kert alatt, a domb alatt
sűrüdött az este,
kék uszályát eleresztve
sok kis csillag leszaladt,
feketült a kerti mesgye
domb alatt, a lomb alatt.
Szemünket az éjhez edzve
hallgattuk a szél szavát,
a szél szavát;
remegő szánk szólni nem mert
s két szomorú, szerelem vert,
ölelkező árva embert
megölelt az éj s a vágy.
Fázok. Szorítsd meg lecsüngő gonosz karjaim
És ne ereszd el. Félek, oly sötét ma minden.
A hidak úgy kacagnak, mint görnyedt mosónők
Olcsó tréfáikon, hosszú teknőik felett.
Lábunk előtt dőrén hasalnak árnyaink,
S olyan a bója, akár egy beteg kísértet.
Sántán botladozik a vízben és megcsikordul.
Lassan megy az idő, mint sötét öregasszony,
Ki fél, hogy észrevesszük, s utána öregszünk.
Az ablakon meglibben a függöny,
beköszön a reggeli szél;
még alszol, zárt pilláidon
kopogtat az ébredő fény.
Ha felébredsz, rám mosolyogsz
és elmeséled álmodat,
hagyd nekem, hogy megcsókoljam
a szádnál futó ráncokat.
Nem kell nekem kincs és vagyon,
nem kell semmi földi hívság,
de kell a szemednél nevető,
kacagó, kedves szarkaláb.
...
Ha emberek közé megyünk, fényes terembe,
remegve toljuk a tiltó reteszt.
A tiszta nők nyugodt és enyhe mellén
oly súlyosan lóg az aranykereszt.
Ez a talaj szilárd - ők állnak, ülnek,
vagy fekszenek, nyugodtan alszanak.
Övék a föld, a biztos rejtve-élés,
vetésükben lassan kikél a mag.
Mi a jövőt fogunkkal ráncigáljuk,
köldökzsinórját tépjük esztelen,
mi Mágusok vagyunk, Előidézők,
és korcsolyázunk kócos fellegen.
És minden úszik és csurog köröttünk,
bukunk, hacsak hozzánk nyúlnak puhán,
folyton-folyó és folyton-újuló lét,
síkos, csuszamlós trottoir-roulant,
hullám a szélben, szél a fellegekben,
szemét és csillagok közt a kezünk,
bizonytalan habokban, életünkben
alélva és őrjöngve evezünk -
csak evezünk a ködben és a szélben,
mint tántorgó és ájult szívbajos,
ki kétes életének óceánján
rozzant ladikkal tétova hajós.
xMagazin
Offline
