Regisztráció  Belépés
horvathzsoka.blog.xfree.hu
"Lehet úgy érzed, hogy elvesztél a rengetegben, nem látod a kiutat, de ha az elképzeléseidet követed, nem mondasz le róluk, az mint egy láthatatlan ösvény ... Én Zsóka
1950.10.22
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
Lendvay Viktória
  2017-03-01 19:35:13, szerda
 
  Lendvay Viktória

Szeress

Miért van az, hogy sok szívből
Eltűnt már a szeretet?
S hogy lehet, hogy kit te szeretsz,
Viszont talán soha nem szeret?

Ha nem ismered ezt az érzést,
Tanulj, okulj, s próbáld meg.
Én hiszek és szeretek, így jó nekem.
S így teljes az életem.

Menj hát, s öleld meg, ki közel áll szívedhez.
Mondd el neki, hogy jobban szeretni már nem lehet.

Szeretettel írom eme sorokat,
S jó érzéssel tölt el ez a gondolat.
Eszembe jut, hogy tegnap reggel még szerettél.

S tudom azt, hogy a holnap sem lehet másképp.
Érezze hát mindenki, milyen érzés szeretni.
 
 
0 komment , kategória:  Lendvay Viktória  
Kovács-Cohner Róbert
  2017-03-01 11:36:48, szerda
 
  Kovács-Cohner Róbert

Az éjszakák sorának közepén

/Térdre borult a csend/

az éjszakák sorának közepén
félbetört pipacs

lassan hullámzó hasad
vajon holnap itt leszek-e még
vajon itt vagyok-e még
félbetört pipacs
egy közlekedési lámpa
ablaküvegen megtörő fénye
nem értem
nem értem
megborzongó pihék
az éjszaka ablakon bekúszó
hűvös leheletén
a hasadon
megborzongó
jegenyékként hajló
érthetetlen pihék

az éjszakák sorának közepén
fekszünk vagy csak azt hisszük talán
kihalványodtunk elszámolt életünkből
most kéne hogy az legyen hogy már nincs is mit
nem is lehetne mit feláldozni
és így is van
csak túl korán
kivesztünk magunkból végleg
egy ott sem volt
áttetsző éjszakán

régi szoba
régi helyzet
de mégis
talán csak én
vagyok másmilyen
vagy talán sosem volt olyan
amire néha még
emlékezem

felvillanó megélések
hidegen végigfut
mellkasomon egy izzadságcsepp
olyan hideg
mint a csend
az ágy megrándul körülöttem
a csepp felszínén te meg én
a minden közepén
becsukom szemem

sárgás színű éjszaka
a sötétek sorának legközepén
fekszel hasad emelkedik-süllyed
valami halk zene szól
kint remeg a város a nyárelő
hűvös szellőjű
vidék-szagú sötétjében

a tér - végtelen

megértettem egyszer
vagy sosem fogom

felgyorsult vérgőzeim
szorító akaratába takarózva
magamhoz szorítlak
így ellensúlyozom
hogy könnyű vagy mint a porszemek
ott balra tőled a holdsugár-sztrádán
kering-kering
s ha eltűnik
elszédült talán

és elképzeljük még
a tábortűz füstjének friss illatát
valami réges-régi egyszerű gitárt
a magányt ami még olyan volt
mint a magány
átélhető fájdalom
vöröses mélység
belátható
elkábító
csodálatos
magány

magány - üres

és elképzeljük még
az éjjeli őrjáratokat
amikor még ujjaink hegyére simult a fény
hogy leüssük a lelkünkig elérő
kiválasztott fiatal hangokat
elképzeljük még
egy megkettőzött
vitorlaként magunk elé feszített
másnapra elfelejtett végtelenben
az éjszakák sorának közepén

nem tudok így aludni
rám nehezedsz
te sem tudsz
azt hisszük - a másik még hisz valamiben
ne törjük el
hátat fordítok mégis
legalább álmomban talán
újra én vagyok
csak reggelre mindig
mindig elfelejtem

"a kőházba zárt gyengülő élet
ébredéskor semmibe vesző
egyik zavaros álmának közepén
elfáradtunk tudom jól s te is tudod
nem vonz az új mert nem lehet
részünkké és így csak fénykép
szürke eltorzított vetület
maradj csendben érezd még az itt maradt
hajamba bújó régi illatokat
hagytam hogy rám simuljanak
soha többé ne eresszenek
de már nem értem őket
idegenek céltalanok -
bizsergés
egy alvó talpán csupán"

álmainkban megrándulunk

sárgás fény halk zene
az idő közepén
kis szobában nézlek
vagy csak álmodom hogy kinyitottad szemed
te fekszel
örvénnyé simul hajad

"sámántáncot járó jegenyék
karanténjába zárva
hogy dőlnek a föld felé
s egyenesednek újra
testszagú pórusaid bunkerébe bújva -
mégiscsak lila az ég, és mégiscsak árva
lehetek újra mert lila
lila
lila az ég
és a kontúrok is
az se baj
ha reggelre elfelejtem
ugyanaz vagy
mégis most már látlak
ahogy sápadtan rám nézel
és azt mondod
a felejtés
épp cigarettára gyújtott

neked most kicsit
térdre borult az idő"

nézd ilyen voltál
még megmutathatom
ha így láttál
- közben homlokom ráncolom -
ha így láttál
én ilyen lettem neked
lilává festettem az eged
s te cserébe évgyűrű lettél
íriszemben
mit csak te láthattál
s csak addig maradt belevésve
örökre biztosan míg néha még belenéztél
rajtad áll

kudarcot vallottál-e
válladra kényszerítettek-e
hát mégis felnőttél?
felnőttél-e, mondd?
érted-e még a nyelvet
ahogy most a fák leveleinek
egymásra simulásából és
lehullásából
formálom neked a szavakat
felnőttél-e mondd
sohaországot teremtettél
s most nélkülem ott hagyod
ha felébredsz majd
látod-e hogy ott vagyok

és nézd
itt már korhadnak mind a fák
kővé kövül a szín az illatok
és a jegenyék is megtörtek
a szörnyű súly alatt
a megfagyott idő
mázsás sóhajai alatt
nélküled saját világod
ízekre szakad
s te sikolyát sem hallod majd meg
nézd a eget olyan
már mindjárt színtelen
kötőhártyádba fúródik
körüled az űr
hisz csak te látsz minket
és nem várhatjuk tovább
hogy kiéleződjenek megint a csillagok
hogy újra a hűsbe hasítson a fény
siess
siess
s ha felébredsz majd
látod e még hogy rajtad áll
látod e még hogy ott vagy
emlékezni fogsz?
nézd
neked most kicsit
térdre borult az idő

ablakunkra teszi tenyerét a hajnal
látom meleg bőrödön megtörni a fényt
így nem tudok elálmosodni
egy percet sem aludtam biztosan
hátat fordítok
elgondolkodom
miért járom egyedül az utamat
piros lámpák esős éji fénykörébe zárva
az egyiktől a másik szédült sodró forgatagába zárva
napra nap
miért várok a napra
a vidéki szénakaszlak tetején
izzadva másnaposan pálinkaízzel számban
minden később örökké vetített nyár éjszakán
minden hajnalban másba olvadva?

édesanyám
sajnálom

de útközben elvesztem valahol
és azt se tudom már
itt vagyok-e
hogy most éppen
ki fekszik mellettem az ágyon
felülök és ölemre szorítom
a párna gyűrt hűvösét
kinézek az ablakon

nem tudom már
mi az a vörös
ahogy bevilágít egy lámpa az ablakon
felállok
ma már aludni nem tudok
elszámolták nagyon
istentelenül elszámolták
a rohadt időt
látod
itt kéne vége legyen
mikor már nem tudom
mit nem tudok
mit felejtettem el
mi az a magány
mikor már nem tudom
mit hagytam ott
kiket hagytam ott
mikor már magam vagyok
s magam üres vagyok
mint a kő
mint a kő
minek tovább
nem tudom mi fáj
és kinek
felnőttem
már nem is fáj
nem is hiányzik semmi sem
nem tudok álmodni többé
nem is álmodtam soha
egy lámpa vöröse
hajnalodik
behúzom a függönyt
a kanapéra fogok feküdni
még van pár órám reggelig
egy másik reggelig
és az ablakhoz nyomom holmokom

az éjszakák sorának közepén
 
 
0 komment , kategória:  Kovács-Cohner Róbert  
Kovács-Cohner Róbert
  2017-03-01 11:21:51, szerda
 
  Kovács-Cohner Róbert

Éjszakai gondolatok

Van-e oly magány, mi a csillagokéval felér?
Egy csepp domborán dereng mosolyod.
Írmagom emel a kihalt, végtelen sötétbe,
de nem érhetem fel, mert ember vagyok.
Végtelen szőlősök szőnyege siklik tova,
hogy átadja helyét
az emberi öregedés időtlenségének,
míg az esetlegesség lopva hívja elő
arcodon a ráncok mintázatát.

Kupé, van még egy szál cigim,
hajnali egy óra negyven perc,
valahol.

/Résnyire tágult valóságban
fényövezte csillámló sziklafal
tátja a völgyre száját.
Borostyánnal benőtt barlangbejárat.
Mögötte sztalagtitok és egy hotelszoba.
Félig üres whiskys-üveg, te félálomban az ágyon,
csikkek szőnyege, pislogó, hadaró,
kora hajnali lámpafény
az éjszakák sorának közepén.
Linóleum asztal. Kinézek. Vihar.
Már akkor is ezt írtam húsz év múlva.
Húsz év múlva, megfáradtan, eltespedve,
sosem volt, idegen, eggyévált életünk delén.
Aludni fogsz mindjárt. Félálomban heversz.
Reggelre majd újra a most, mikor még nem érzem a számban,
hogy még oly fiatalon majd hol rontjuk el .
mikor talán hajnali kettőkör Örvényesnél
épp te ülsz egy másik vagonban,
s még éjjeli bogárként köröz arcod körül
az eljövő idő.

Húsz év múlva írom. Ki vagy?
Idő. Őrült rángás galaxisok vakfoltjai közt.
Csikkszőnyeg. Befejezett értelemnélküliség.
Kint vihar, ősz talán. Vagy most,
egy kupé koszos sarkában. Mindig írom.
Sosem jön el./

Van-e oly szentség, mely szentebb lehet a csendnél?
Írmagom lüktet némafilmeket testem vászonára,
s a suttogás vonz csak a mindenen túlra,
hogy lássak végre, ha minden hang már elhevert
és érzem, hogy majd újra alhasamba tódul a zsivaj -
Örvényes pályaudvarán egy ösvény nyílik
az erdő mélyébe a szemafor alatt...
talán a csendbe vezet.
Két óra mindjárt.

/Vásár, vurstli, valóság, vágó napsütés.
Arcunkon a láz, hogy már mindig együtt maradunk.
Így volt megírva: örök, fiatal éjszaka -
bennünk a végtelen.
Húsz év múlva már egyikünk sem emlékezik.
Mindjárt elalszol./

Van-e oly nagyság, mely fölébe hajol az egeknek?
Halántékomon bolygók csikorognak keresztül,
írmagom lüktet egy elszűkült érben.
Vállamra nehezül az égbolt.
Ember vagyok.
Áll a kép.
Állomás a semmi közepén.

/Túlcsorduló kád. Kompromisszum-garzon.
Régi francia dal szól a rádióból.
És üres vagyok, annyira üres, húsz év múlva
az éjszakák sorának közepén./

Van-e biztonságosabb, mint az örök változás?
Felhők suhannak át emlékeimen.
Minek? Már nem tudom.
A július-végi égbolt szénrajz-szívembe költözött.
Az örvényesi ösvény távol szalad, csak szalad -
éles kavicsok a lábam alatt.

Írmagom vonz a fekete lyuk iszonyú magányába,
és árnyamat bámulom egy fa üregéből -
talán én vagyok?
Csak árnyék, csak levegő.
Csak szín, csak mintázatok.
(Istentelen meleg van, vagy hideg - Rejkjavik)
Csak felhők, mert ember vagyok.
Nincs kit elbocsájthatnék.

/s húsz év múlva egy kis szobában,
csikkszőnyegen gázolva át,
egy régi barát kihűlt héjában megbotolva,
a párkányban megkapaszkodva,
s a viharra nézve sem mondhatok majd
senkiért istenhozzádot./

Részelemek sorakoznak.
Most is egyre többen.
Egyre szürkébb. Ring. Életre kelnek?
Csak árnyék a páfrányok zöldjén,
mert ember vagyok.

Van-e ünnep magasztosabb, mint a hétköznapiság,
Mint szemed sarkában egy madár lábnyomán,
a meggyalázott szűz havon
ahogy a derű átsuhan?
Ha nem is látlak.

/Elszakítva. Kiszakítva. Szakad. Szakadozottan
minden szerdán, csütörtökön majd
szocreál erkélyek alakzataiba zárva/

Vonaton.

/Kávézók önző-önzetlen füst-kérdőjelén
a terítőre bucskázik a fény.
És én hagyom.
Nem értem.
Fel nem foghatom
húsz év múlva sem az örököt,
mi belőled fakad.
Ennyi csak.
Nem is látom. Ki vagy?/

Mert ember vagyok.

Van-e hit, Júdásénál nagyobb?
A válasz elillan, s már el nem érhetem.
Döcögő vonat. Valahol.

/Egyszer láttalak kora reggel az ajtó réséből,
karikás szemed árnyán annyi, annyi év,
és válladon ül az elmondhatatlan,
ahogy kócosan, pólya-puhán tudatlan
a mösdó fölé hajolsz./

Van-e olyan, ami -
ahogy elképzellek
most, vagy, húsz év múlva,
egyszerűen, emberin
Örvényesnél egy vonaton
hajnali három óra előtt hét perccel,
vagy a kávézó teraszán fiatalon,
húsz év múlva is
/Mindjárt elalszol, félálomban heversz.
A víz túlcsordul a kádban.
Vadvirágok nyílnak
szivacsos ujjbegyeimen./
linóleum ablakpárkányomon
a viharra nézve éjszaka,
vagy egy kupéban,
a csend felé félúton,
míg szőlősök szőnyegei suhannak tova,
s míg halántékomon bolygóbogáncsok csikorognak át,

hétköznapi júdásként
a csempe glóriájával fejed körül
álmosan,
ahogy nézlek a szobából egy díványon ülve
a hajnalok sorának közepén,
a mosdó fölé hajolsz,
és megmosod arcodat?

 
 
0 komment , kategória:  Kovács-Cohner Róbert  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2017.02 2017. Március 2017.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 281 db bejegyzés
e év: 1089 db bejegyzés
Összes: 4224 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 337
  • e Hét: 1496
  • e Hónap: 39898
  • e Év: 160634
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.