Soha ne légy szomorú, ha a valóság túl rideg,
s ne keseredj el, ha nem találod helyed.
A valós élet olyan, mint a csörgedező patak,
előfordul néha, hogy nehezebben halad.
Ha nem találod céljaid, ne gyötörd magad,
idővel majd alakul, mi e percben csak gondolat.
Kérdezhetnéd, miért élünk, de senki nincs, ki választ ad,
minden napunk küzdelem, mely mindhalálig megmarad.
Ha csalódott vagy, s úgy érzed, hogy minden hullám összecsap,
gondolj bele, mennyi ember vállalná sorsodat.
Mindig csak a jóra figyelj, s hibáidat elfeledd,
ha önmagadat elfogadod, könnyebb lesz az életed.
Ha nem látod a fényt, a Napot, nyisd ki jobban a szemed,
gondjaid közt tartogat még csodákat az életed.
Mindig csak a mának élj, s az örök szabályt ne feledd:
A holnap mindig tiszta, mivel nem szennyezi semmi tett.
Kedves, tedd alvó fejed
Hűtlen, halandó szívemre;
Kör és láz elperzseli
Sok merengő gyermekarc
Saját báját. És a sír
Gyermek-múlást bizonyít.
Mégis - hajnalig simulj
Élő lényeddel reám:
Földi, vétkes vagy, - de lám,
Nekem hibátlan remek.
Test és lélek végtelen:
Két szerelmesnek, ki hitvány
Aléltságban nyúlik el
Fönt a szent varázshegyen,
Vénusz ad nagy látomást:
Világ-nagy gyönyört s reményt;
Míg az elvont mélybe tett
Pillantás felkölti néha
Kő és jég közt az aszkéta
Vad, érzéki mámorát.
Hűség, biztonság kiszáll,
Hogyha már éjfélre kong,
Mint a harang halkul el,
S kényes úrfiak henyén,
Fontoskodva esküdöznek:
Mindent magam fizetek,
Bármit mond a szörnyű kártya.
Ám ma éjjeltől egyetlen
Gondolat vagy suttogás,
Sem egy csók már el ne vesszen!
Szépség, álom, éj kimúl; -
Hadd: a hajnal lágy szele
Álmodó fejed körül
Legyen oly nap hírnöke,
Mely szemet-szívet vidít,
Érd be hát a földi léttel!
Kínok csúcsán is legyél
Váratlan erőktől edzett,
Bántalom éjét virraszd át
Örök földi szerelemben!
Harcolok érted. Az édes hús alatt
csonthéjba zárva, sötétbe, a mag,
a mandulatömör. A kéz, a száj
azt bontogatja, ami nem anyag.
Titkod kibökni nem muszáj.
Épp úgy, ahogy a teraszon hagyott
könyv kinyílik - a szél lapozgat ott -
súgva borzong, lobog papírhaja,
mint kukorica szőke bajusza.
Idegennek csattognak a lapok.
Sorsunk kuszán, születetlen vetődik.
Az ég sem érti, bár a könyv nyitott.
S mit nem találtam, mert vakon kerestem:
titkod falán, benned, az égitestben
láthatatlan mindig világitott.
Nem is lenne azután szó
Galamb búgásáról,
Rózsa nyilasáról:
Ha egymásé lennénk mi...
Ha valami nagyon, nagyon
Szépet mondanának,
Akkor a világnak
Rólunk kéne mesélni.
Nem is beszél talán másról
Galamb az erdőben,
Virág a mezőben,
Csak örökké ellenünk -
Könyörögnek az istennek:
Galamb: búgásában,
Rózsa: nyilásában,
Hogy mi egygyé ne legyünk.
Pedig minek könyörög ugy
Az erdők galambja!
Hisz ugy se akarja
Ezt maga az isten se;
Jó az isten, - de a minőt
A mennyben sem látott:
Oly nagy boldogságot
Itten még se nézhetne!
Miért kívánsz fordított vallomást?
Miért vallatsz, hogy szerettem-e mást
rajtad kívül, és mennyire szerettem,
míg kezed, birtokul, kezembe vettem?
Ne vallass, ne gondoltass
a régi szeretőkre;
ami nincs, nem is volt az,
megsemmisült örökre.
Igen, szerettem. Mint orvosi kés
boncol az objektív emlékezés,
s felfejti a már halott idegszálat,
mely egykor vonaglott, mint sebzett állat.
A szívem meg se dobban,
a régi tűz nem éget.
Szerettem egy nőt. Jobban
szerettem, mint ma téged.
Jobban szerettem, de értsd meg : nem őt!
Benne szerettem minden ifjú nőt,
mert véget ért a vaksötét gyerekkor. . .
Jobban szerettem magamat is akkor.
Ragyogott a halál is,
akik öleltek, öltek,
a dolog irreális
fényben tündököltek.
Fényekben tündökölt a vad titok,
hő szemem nem látott : világított.
Fénye kihunyt már, a világ sötétebb, -
de a sötétben fényleni lát téged!
Csillogj, Margitka, tennen
fényeddel csillogj fennen,
fényeddel segíts engem
az igaz úton mennem.
A bűvész istent, aki semmiből
eget és földet és embert bűvöl,
detronizálja már az érett férfi,
ki a világot nem teremti : érti.
Világolj hát, világom,
világolj életemben,
fényednél a világon
a rendet megteremtem.