Regisztráció  Belépés
horvathzsoka.blog.xfree.hu
"Lehet úgy érzed, hogy elvesztél a rengetegben, nem látod a kiutat, de ha az elképzeléseidet követed, nem mondasz le róluk, az mint egy láthatatlan ösvény ... Én Zsóka
1950.10.22
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/28 oldal   Bejegyzések száma: 275 
Gyóni Géza
  2017-04-30 10:08:14, vasárnap
 
  Gyóni Géza

Líra

I.
Mondhatlan kín tép néha-néha
S a féktelen vágy elragad -
Szeretnélek keblemre vonni,
Csókolni hosszan ajkadat.

Selyemhajad kibontogatnám,
Befödném arcomat vele -
Szerelmem édes, első csókját
Titokba rejteném bele.

II.
Aztán megátkozom a percet,
A vágyat, melynek szárnya van,
S a szívet, melynek vágya van csak,
Mely lángol és boldogtalan.

S míg ajkamról az átok elszáll
S a szíven még meg sem fogan -
Már újra csókolnám az ajkad,
Szenvedve érted boldogan.

Selyem hajad kibontogatnám,
Lecsókolnám a két szemed -
És hallanád, hogy dobban szívem
S hogy azt dobogja, hogy szeret!
 
 
0 komment , kategória:  Gyóni Géza  
Mezei Marianna
  2017-04-30 10:05:54, vasárnap
 
  Mezei Marianna

Neked... Hozzád az úton

Megmártózom benned,
belőled iszom,
kalandvágyó kedvvel
lavírozok,
barangolva fel-le
manőverezem,
szomjazom a jót,
veled lélegzem.

Kutatom a titkod,
múltba révedek,
sóhajomba fúlok,
még jelent élvezek,
alámerülök,
fel-felbukkanok,
boldogságban úszom,
szeretőd vagyok.

Vétkes lennék ezért?
Parázna, céda lány?
Ki szeret vagy szeretett,
követ dob majd rám?
Hisz magamból adok,
míg magamat adom,
keresztet cipelek,
azon szárítkozom.

A szeretet küldetés,
de van hátraarc,
kudarccal kövezett
az út, és a túlsó part,
mégsem szakíthat el
halál, sem határ,
mert elölről kezdem,
s megérkezem hozzád.
 
 
0 komment , kategória:  Mezei Marianna  
Fa Pál
  2017-04-30 10:04:22, vasárnap
 
  Fa Pál

Álmodom

Minden nap álmodom. Ugyanazt.
Bár a táj szép fehér, nem havas.
Sorban állunk. Mint a gyors gondolat,
ott lehetek bárhol, támpontokat
nem találok, miért épp ott állok.

Madárdal szól némán, hangtalan.
Csendben állok, ülve. Szagtalan
illatot hoz a szél. A nyugtalan
lelkem nem tudhat sok ritmustalan
szívhanggal dobbanni ... Haldoklanak!

Szétnézek. A táj előszoba,
ahol elosztják szülőszoba
módjára, hogy ki-ki mikor, hova
juthat. Kinek nincs itt varázslova,
az a mennybe nem juthat fel soha.

Mint Bádogember, ki hontalan,
keresi a múltját `untalan.
Tett-e sok jót, boldogat? Nyugtalan
álom. Csak némán állnak. Sorstalan
sorsuk most eldől itt egy perc alatt.

Én is köztük állok. Már várok
ítéletet. Szép szó, tán átok?
A csend játszik lelkem húrján táncot!
- Ő jó volt. Te oda! Csapodárok
a tűzben tisztulnak! - ... Szabotálok.

Mondhatnak rám jót vagy rosszakat!
Bántani nem akartam, soha.
Tettem - mint más - az apró dolgomat.
Nos, hát ítéld meg lelkem, sorsomat!
Mennybe jutok? Pokolba? Mondd, hova?!
 
 
0 komment , kategória:  Fa Pál  
Kiss Dénes
  2017-04-30 10:02:46, vasárnap
 
 
Kiss Dénes

Részem lettél

Úgy élsz bennem, akár a vérem,
nyitott szememben a világ,
fájdalmaink a létezésben,
vagy ép üvegben a szilánk!
Belőlem már te ki nem válhatsz,
mint halál a születésből,
éjszakáimból az álmok,
élők a múló időkből.
 
 
0 komment , kategória:  Kiss Dénes  
Sík Sándor
  2017-04-30 10:00:50, vasárnap
 
  Sík Sándor

A vizek estéje

Sötétlő fenyvesek mögött,
Túl a dacos nagy hegyeken
Leszállt a nap.
A vizeken a mesék apja jár:
Az este.

Az este a vizek ünnepe.
Mikor elül a zaj,
S a vízre ráterül
Halkan, simogatón
Az ünnepek nyugalma:
A hullámok mesélni kezdenek.

Mint amikor hajnalos éveimben,
Szép csendes nyári estelen,
Házunk előtt, akácfalomb alatt,
Édesanyám elringató ölében,
Gyerekfejem keblére hajtva,
Elálmodoztam ébren
Tündéres álmokat.
Harmatos fűben cirpelő tücsök szólt,
S a bólogató, vén akácfa
Halk titkokat súgott fülembe.
S míg édesanyám puha ujjai
Hajfürtjeim közt simogatva jártak,
A kertek alól, susogó lombon át
Bús nóták elhaló dalát
Hordta felénk ákácillatú szél...

Susogva, halkan, lágyan, álmodón,
Estéli órán, ünnepi csöndben
Mesélnek a vizek...
 
 
0 komment , kategória:  Sík Sándor  
Dsida Jenő
  2017-04-30 09:59:29, vasárnap
 
  Dsida Jenő

Boldog vizeken

Felülről csillagfény záporozik,
alul csobognak a habok.
Fantasztikus virág-hajóban
ketten ülünk. Boldog vagyok.

Csónakunk sárkány-alakú
könnyensikló kínai dzsunka;
kirzantémos mennyezete
sziromesőt szór a hajunkra.

Boldog vízeken halkan siklik.
Messziről szent esti varázs
elénk muzsikál a partokról
s egy-egy dal minden csobbanás.

Mi már nem is vagyunk a térben,
minket már semmi meg nem ölhet.
Egymásra nézünk s eleresztjük,
vízbe dobjuk az evezőket.

Menjünk! Ezen a szép vízen
nincsen zátony és nincsen torlasz -
Átölellek és néha-néha
csókomtól halkan felsikoltasz.

Lelankadunk a csónak-aljra
fehér tébolyban üdvöt nyerve...
Alszunk... Most már lehet akármi.
Vihet a nagy víz akármerre.
 
 
0 komment , kategória:  Dsida Jenő  
Sík Sándor
  2017-04-30 09:55:31, vasárnap
 
  Sík Sándor

Eső a Vágon

Esik az eső. Veri a Vágot.
Esik az eső, hull, hull.
Amerre nézek fénytelen szemmel,
Zuhogó, locsogó vizeket látok.
Nem látok napfényt, napvilágot.
Daloljunk valami szomorú nótát.
Ma úgy elkönnyezem egy régi-régi bún.
Esik az eső, hull, hull,
Sirató-búsan, szürke-szomorún.
Nem látok napfényt, napvilágot.
Esik az eső. Veri a Vágot.

Fekszünk a szénán hallgatagon.
Esik az eső, hull, hull.
Szólani szót most senki se merne,
Néma igézet a szós ajakon.
Itt jár valami bús hatalom.
Daloljunk valami szomorú nótát,
Valami hallgatót, valami régi-régit.
Esik az eső, hull, hull.
Érjük-e, éljük-e, valaha végit?

Itt jár valami bús hatalom.
Fekszünk a szénán hallgatagon.

Nagy romos ormok ránk meredeznek.
Esik az eső, hull, hull.
Köröskörül a beszélő bércek
Mind belevesznek, mind belevesznek.
Elhaló sóhajuk körülünk reszket.
Daloljunk valami szomorú nótát,
Régi napos napokról, amik szürkére váltak.
Esik az eső, hull, hull.
Amik elszálltak, messzire szálltak,
Elhaló sóhajuk körülünk reszket.
Nagy romos ormok ránk meredeznek.
 
 
0 komment , kategória:  Sík Sándor  
Henrich Heine
  2017-04-30 09:53:57, vasárnap
 
  Heinrich Heine

Áll egy fenyő

Áll egy fenyő magában,
zord északi bérclakó.
Csak szendereg, és fehérbe
takarja a jég, a hó.

Álmában messze Délen
egy pálma akárcsak ő,
magában búsong némán,
és lángol a sziklakő.

Ford: Nadányi Zoltán
 
 
0 komment , kategória:  Henrich Heine  
Francis Thompson
  2017-04-30 09:52:26, vasárnap
 
  Francis Thompson

Az égi véreb

Futottam én Előle éjek és napok Során;
Futottam én Előle évek árkádján keresztül:
Futottam én Előle szellememnek útvesztőin át:
S elbújtam én Előle (mert az ördög volt a cimborám)
Mikor kacagtam és mikor pillámon pára rezdült.
Remény kecsegtetett és új erőre kaptam;
De esüllyedtem, letaszítva Szakadatlan
A tátongó, vad Rettegés titáni tömlöcébe,
Nagy Lábai előtt, melyek követtek és üldöztek engem.
Nyugodtan ügetett nyomomban
Egyenletes volt lépte mindig,
Állandó gyorsasága, sürgetése sose fáradt,
És Léptei mind visszhangoznak
és egy Hang Visszhangzik menten,
Visszhangzik sürgetőbben, mint a Lábak.
,,Elhagynak téged mind a dolgok, téged aki elhagysz Engem''

De fellebbeztem én ez ellen, én a kitaszított,
A jó szíveknek ablakához, lenge függönyökhöz.
Ölelkező szerelmek ágazó indáihoz;
(Mert bár ismertem lángoló Szerelmét
Mely üldözött, rettegtem én:
Ha Ő enyém nem lesz majd, semmi más enyém.)

S mikor kitárult néha egy-egy ablak,
Jöttének vad szele mindig bevágta,
Lassú a Rettegés, ha már a Féltő Gond üldözni indul:
Futottam én mindenhová és jártam a világ határain túl,
Betörtem én a csillagok aranyvert ajtaját.
Halk hangzavarral megzavartam
S csengőn dadogva énekeltem halvány dokkjait a holdnak.
Derengj, derengj fel hajnal és ó est, ne légy te rest,
Halk éj sűrű bozótja rejts el, tévútra Őt vezesd,
Hatalmas Kedvesem elől rejtsél el engem,
Köröttem bontsd ki hát ködös fátylad, hogy Ő ne lásson engem!
Szolgáit mind próbára tettem és
Kudarcot is vallottam én, olyan hűségesek,
Hívek hozzá s irántam kishitűek,
Csalárd őszinteség jellemzi őket és derék csalárdság.
A gyorsaságot könyörögtem minden gyors dologtól:
Minden szelet megültem
és erősen fogtam dús, metsző sörényüket,
Akár végig söpörték ők, a lassan illanók,
A kék azúr roppant füves lapályait,
Akár a Mennydörgést vezetve,
Visszhangoztatták kordéját az égen,
S a vad rúgós paták alatt az ég szikrázott néha-néha -
Lassú a Rettegés, ha már a Féltő Gond üldözni indul.
És változatlanul
Egyenletes volt lépte mindig,
Állandó gyorsasága, sürgetése sose fáradt,
Nyomomban voltak ők, az ádáz Lábak
S mindent túlhangzó Hang visszhangzott:
,,Nem rejt el téged semmi már, ki Engemet nem rejtesz el.''

Ezért hát csak bolyongtam s többé nem kerestem Őt
Sem férfinak, sem szűznek arcán;
Hanem kis gyermekek szemében.
Arcuk mintha válaszolna
Mellettem állnak ők, biztosan értem élnek!
Aggódva fordulék feléjük
S midőn gyermek-szemük megszépült hirtelen
kezdődő válaszuktól,
Az angyalok előlem őket eltakarták.
,,Nos hát ti többi gyermekek, Természet gyermeki
Osszátok meg velem (Mondottam én) bizalmasságtokat;
Hogy minden dolgot ünnepelni tudjak, összeforrva véletek
S kezem körétek fonva.
Bolondozgatva - játszva
Uralkodó-Anyánk zilált-zöld fürtivel
Majd lakomázva
Ővéle itt mozgófalú lakában
- A lak fölött kék dóm ível -
S vad szomjam oltva gyermekes szokás szerint,
Ürítve kelyhét tiszta és síró harmatnak
- Harmat fölött egy méh kering.''
S ahogy szerettem volna, minden úgy lett:
Elnyertem én bizalmukat
S betörtem a titokzatos Természet ajtaját.
Az ég felvillanó arcának
Felfogtam összes röpke vallomásait;
Megtudtam én, a felhők fel hogy szállnak
- Habok, mit vad tenger lihegve felhajít;
Minden világra jöttel és minden múlóval
Együtt lendültem én magasba és le véle hulltam;
Velük a mennybe vagy pokolba vitt a hangulat.

Én voltam az, aki a dolgokkal együtt sír és örül,
Epedtem alkonyatkor,
Mikor rezdültek már a gyertyák mind elmúlt napunk körül
És úgy szikráztak, mint a vas, kovács ha patkol.
A reggel szép szemébe én nevettem;
A kék felhőkkel lelkesültem és velük borongtam,
Az ég és én, együtt sírtunk mi ketten;
Sós könnyeim hűs könnyével vegyültek.
Az esték vérző szívének dobbanását
Érezte már az én szívem;
Sugárzó, jó meleg tüzükben részesültem,
De fájdalmam még nem pihen.
Az Égnek szürke arcán könnyem is hiába pergett,
- Óh jaj - egymást nem értjük meg soha
A bánatos dolgok meg én; mert míg én hangot hallatok,
Ők csak mozognak és csenddel beszélnek, mint a néma gyermek.
Szomjam nem oltja már Uralkodó-Anyánk, a kapzsi mostoha;
S ha vágyik arra, hogy övé legyek, leengedi
Csupasz kebléről lenge fátylát és előttem felfedi
Szerelmének forrásait: és bár szájam reá tapad,
Tejének egy parányi cseppje sem üdíti fel
Kitikkadt ajkamat.
Az ellenség kérlelhetetlenül nyomomban van,
Egyenletes a lépte mindig,
Állandó gyorsasága, sürgetése sose fárad.
Lábak dobognak és utána menten
Egy Hang száguld, gyorsabban mint a Lábak:
,,Lásd, nem becsül meg semmi tégedet,
ki nem becsülsz meg Engemet.''

Mezítlenül várom szerelmed vad csapását
Páncélomat letépted rólam
És térdre kényszerítél engem;
Nem véd meg senki, semmi már:
aluvék - úgy gondoltam - és felébredék,
S lassú tekintetem látott mezítlenül
Álmomban engemet.
Ifjú erőmnek vadságával
Megingattam óráim templomát
És összeomlott életem; most sárosan
Az összegyűlt évek sorába hulltam;
- Súlyuk alatt holtan hever szép ifjúságom.
Pattogtak, mint a rőzse, napjaim s füstként magasba szálltak,
Habzottak és mint napsugár a zuhogón, színekre hulltak.
Az álmodó felébred és nem hat többé a mákony,
A lantos lantja eltörött.
Még a kis szeszélyes virágfüzérek is, melyekkel
Csuklómon ékszerként himbáltam én a földet
Engednek - gyönge kapcsok -
És nem bírják el a bánattól súlyos földtekét.
Hogyan? Szerelmed hát valóban lángvörös szederbokor,
Mely elfonnyaszt közelben és távolban minden más virágot?
Hogyan, ó mondd meg, kérlek én,
- Ó mondd, örök Fametsző -
Mért kell a fát porrá hamvasztanod,
Mielőtt még belőle nagy művet faragnál?
A porba hullott ifjúságom nyári zápora
S tört forrás most a szívem
És benne könnyek állnak mozdulatlanul.

- Kiszárított a nyirkos gondolat (s vad eszmék)
Melyek most szellemem sóhajtó ágain remegnek,
Ekként vagyon s mi lesz még?
Ha a gyümölcs kesernyés, milyen lesz majd a kéreg?
Csak sejtem azt, mit az Idő elrejt ködében.
De néha felrivall egy kürt az éjben
A végtelen Öröklétnek titokzatos bástyáin túl;
A hangra meginog a köd, foszlásnak indul,
Egy tér bukkan elő, de már a ködbe
A tornyok visszahullnak.
A pillanat elég volt: Feddőm zord arca feltűnt:
A köd nyitotta kis teren
Sötét bíbor köpenyben ült, ciprus övezte homlokát;
Tudom nevét és azt, hogy kürtje mit jelez.
- Az ember szíve adja bár vagy élete
Termésedet, mért kell mezőidet
Trágyázni megrohadt halállal?

És most tapinthatóvá lesz
A hosszú üldözés zaja
S e Hang ölel körül, mint tenger, mely vihart okád:
,,Agyagvázád, mondd, összetört-e?
Cserép cserép fölött hever?
Lásd, téged miden elkerül, téged ki Engem elkerülsz!''
,,Szegény, rút, furcsa, gyönge törpe,
Miért, hogy észre veszlek tégedet?
Hiszen a semmiből csak Én teremtek itt (ezt dörgi Ő)

S a földi vonzalomnak ára földi érdem.
Hogy érdemelted ezt te meg?
Te a legmocskosabb göröngy a Föld minden göröngye közt? -
Ó nem, te nem tudod,
Hogy mily kevéssé érdemelsz ki bármilyen szerelmet is!
És kit találsz te, hogy szeressen tégedet, a megvetésre méltót
Csak Én szeretlek, Én, e földi téren.
Azzal, mit tőled elraboltam
Megkárosítni nem akartalak, azért raboltam el,
Hogy eljöhess azt Karjaimba megkeresni.
Mindazt, mit gyermeki agyad
Rég elveszettnek hisz, részedre Én megőrzöm azt,

Kelj fel, fogd meg Kezem és jöjj Velem.''
Most elcsitult a lépések zaja:
Talán kezének árnya csak a vakhomály szívemben?
S kezét áldólag nyújtja Ő, hogy véle simogasson?
,,Szegény őrült, te gyönge, vak,
Hiszen te Engemet kerestél!
A lángoló Szerelmet lökted el, ki visszalöktél Engem!''
...
 
 
0 komment , kategória:  Francis Thompson  
Kaktusz
  2017-04-29 09:05:21, szombat
 
  Kaktusz

Csak résnyire
a felhők közül
kitekintett a Nap
de azért annyira,
hogy az ablakon át
bevilágította a szobát,
épp,
hogy be kelljen
csuknom,
a fénytől védekezve
a szemem.
Akkor elém tárult
egy kép,
mintha a napfénnyel
világos gyúlt volna,
egy belső,
sötét szobában.
Bezárt szememen át
jött a kép,
nem tudom miért,
mitől,
ritkán szoktam
csukott szemmel
képet látni,
de most láttam,
talán
a képzeletem
tükörképét.
Azt,
hogy valahol
nagyon messze
állunk,
ketten állunk,
két kicsi ember,
Te meg én,
szorítjuk
egymás kezét,
de csak az egyiket,
a másikkal,
a másik karunkkal
erőlködünk,
mintha át akarnánk
ölelni
az egész világot,
úgy akarnánk
megtalálni
egymás
másik kezét.
Úgy,
hogy közben
egyben maradjon
az egymást szorító
két kezünk.
 
 
0 komment , kategória:  Kaktusz  
     1/28 oldal   Bejegyzések száma: 275 
2017.03 2017. április 2017.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 275 db bejegyzés
e év: 1392 db bejegyzés
Összes: 4527 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 545
  • e Hét: 9388
  • e Hónap: 39363
  • e Év: 211599
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.