|
2017-04-19 08:55:28, szerda
|
| |
| |
A vasorrú bába
Írta: Arany Piroska
Messziről teljesen azt formázza. A banyát, akitől a mesében annyira féltünk. Hétrét görnyedt, a kezében bot. Ahogy lépked, minden lépésénél előredől, újabbat lép, megint hajlik. Az orrával mindjárt a földet éri. Vasorrú bába?
Másik kezében valami szatyor. Vagy táska? Közeledünk egymáshoz, át fogunk menni, ha a lámpa zöld lesz. Megállunk. Ketten vagyunk, rá-rápillantunk egymásra. Én elcsodálkozva, ő pedig - görnyedtsége miatt lehajtott fejét megemelni képtelen - oldalról sandít fel rám, mosolyog:
- Hideg lett ma reggelre!
Foga alig. Szemhéja vörös a hidegtől, szeme könnyes. A fején szeméig-füléig lehúzott, agyonmosott, rózsaszínű kötött sapka, kabátja divatjamúlt, steppelt, kopott. Lábán tisztára súrolt sportcipő. A ,,cicanadrág" szára ráhajlik a bokájára. Ő is szemügyre vesz engem, és így folytatja:
- Maga igencsak könnyedén öltözött, majd még megfázik! Kesztyűje sincs!?
Hangjában aggodalom. Barátkozni akar. Mondanom kell valamit.
- Bizony nincs melegem - hagyom rá megadóan.
- A csarnokba jön? Mert én odamennék, ha sikerülne, valami jó kis levesnek valót venni. Azt szeretem, a húslevest. Az átmelegít. Sokat fázok, mert nincs nálam elég meleg. Rosszak az ablakok az én régi, öreg házamon. Ha pokrócot teszek rá, akkor meg sötét van. Nem szeretem a sötétet. Ha a csarnokba jön, ne arra menjen, tudok egy rövidebb utat itt a házak között. Egy kicsit spórolunk az erőnkkel, nem igaz?
Kezével mutatja, merre menjünk. A keze fején a bőr ráncos, ám a körme rövidre nyírt, tiszta. Arra megyek, amerre mutatja, azt hallgatom, amit mond, beszéde művelt, hangja lágy - ha így haladunk, még megbabonáz, olyan hihetetlenül mesebeli jelenség: egy kedves boszi.
-Tudja, mit fogok venni? Karajcsontot. Azt mi, öregek csak úgy hívjuk: nyugdíjas karaj. Egy kevés zöldség, egy kis tészta, finom leves van abból. A főtt húst leszedegetem a csontról, kis tört krumplival, paradicsommártással, tudja konzervparadicsomból... Na, csak próbálja ki! Még az illata is! Az anyám főztjét idézi. A régi pompás disznótorok orjalevesének emlékét. Meg a sült kolbász, de arra nem telik. Na látja, már itt is vagyunk. Erre rövidebb. Maga mit vesz? - érdeklődve néz rám, meggörbülve, törékeny öregesen, ám derűsen...
- Ó még nem is tudom - zavartan felelek, magamról elfelejtkeztem, míg őt hallgattam.
- Na, csak ügyesen, mert itt aztán megy a pénz, ha nem vigyázunk! - és nevet. Hja, ebben a témában valószínűleg már régóta egyetértünk.
Odaáll a hentes pultjához. Már nem figyel rám, már csak a vásárlás érdekli. Még visszanézek rá. Olyan kicsike, olyan szánandó.
Nem tudja? De ha tudná is, nem ez a legfontosabb a számára.
Oldalra hajtott fejjel, alulról beszél a henteshez, kellemes izgalommal válogatja, melyik legyen az a leghúsosabb csont, amiből azt a finomat fogja főzni. Örül.
A hentes - régi ismerősök - abbahagyja a fütyörészést:
- Magának, mamikám, a legszebbet!
Csomagolja, megméri, kacsint, majd egy villanásnyi idő alatt még odacsap a karajcsont mellé néhány csirkelábat.
A boszi rám néz, cinkosan mosolyogva int a hentes felé:
- Látta, milyen huncut?
Holnap is azon a rövidebb úton megyek a csarnokba. Hátha találkozunk!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Történetek, tanmesék |
|
|
|
|
|
Offline
