|
2017-06-03 22:30:31, szombat
|
| |
| |
A MAGYAR NEMZET TRIANON ÁLDOZATA
Egy tökös miniszter, aki rávilágít arra, hogy a Trianonban elszakított területeken nemzeti öntudatában alázzák a magyarságot
6/03/2017 07:39:00 du.
Mindenképpen elismerésünk Lázár Jánosnak!
Lázár János szerint a magyarság, a magyar nemzet Trianonnak az áldozata, nem pedig előidézője, és nem az elkövetője.
Itt az ideje, hogy ezt a szomszédaink, Európa vezetői kimondják, elismerjék és politikájuk igazodási pontjává tegyék - mondta a Miniszterelnökséget vezető miniszter Szarvason, a nemzeti összetartozás napja alkalmából tartott megemlékezésen, a történelmi Magyarország közepét jelző szélmalom mellett elmondott beszédében.
Lázár János úgy fogalmazott: az nem járja, hogy Európa és a szomszédos államok vezetői csak annyit tudnak mondani erre a történelmi igazságtalanságra, hogy a magyaroknak ideje volna végre túllépniük a régi sérelmeken, hagyjuk ezeket a régi dolgokat.
Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter beszéde:
Amikor messzebbről érkező külföldi ismerősök, barátok,- akiknek a 'Trianon' szó nem jelent semmit, legfeljebb egy csinos versailles-i kastélyt,- megkérdezik tőlem, miért ilyen mágikus, miért ilyen baljóslatú ez a szó nekünk, magyaroknak, akkor többnyire elég az is, ha csak a szikár tényeket kezdem sorolni...
Azt, hogy az első világháborút lezáró úgynevezett ,,békében" Magyarország elveszítette területének és lakosságának mintegy kétharmadát. Hogy egyik napról a másikra 320 ezer négyzetkilométer területű, 20 milliós középhatalomból egy 93 ezer négyzetkilométeres, csupán hétmillió lakost számláló kisállammá vált. Hogy Románia érdem és jogalap nélkül megszerezhette a Partiumot és Erdélyt. A délszláv állam a Délvidéket. A korabeli Csehszlovákia pedig a Felvidéket és Kárpátalját. Hogy így nemzetállamok helyett soknemzetiségű országok jöttek létre a Monarchia romjain.
Új országok, ahol a kisebbségbe szorult magyarság olyan diszkriminatív bánásmódban részesült, mint amivel korábban a Monarchia alatt éppen az akkori többségi magyarságot vádolták. Csupán a szerepek fordultak meg, csupán az inga lendült a másik irányba.
A távolabbról érkezett külföldi barátok, ismerősök már ennyiből is, maguktól is érteni szokták: hogy Trianon valójában egy adminisztratív eszközökkel végrehajtott etnikai vendetta volt, nem pedig békeszerződés. Hogy Trianon nem történelmi igazságot osztott a győzteseknek, sokkal inkább földet: értékes bányákat, hatalmas erdőket, zsíros magyar földeket.
A harag és részrehajlás nélkül ítélő, messziről jött idegen már a szikár tényekből is megérti, hogy: Trianon nem lezárta, hanem fenntartotta a háborút. Hiszen az valójában az első világháború utolsó nagy ütközete volt. Az utolsó csata, amelyben a magyaroknak fegyvertelenül, hátrakötött kézzel kellett a túlerővel szemben megvédeniük azt, ami Isten és ember előtt évszázadok óta az övék volt. Hogy Trianon nem békét hozott Európának - sőt, a világnak -, hanem újabb háborút. Elkerülhetetlenné tette az újabb világégést, amely még az elsőnél is pusztítóbb, fájdalmasabb és szégyentelenebb lett.
A trianoni diktátum bizony Magyarország fájdalma, de egész Európa bűne és az egész nyugati világ szégyene. Az volt és az maradt. Maradt - Magyarországot ugyanis az elmúlt közel 100 évben még soha senki meg nem követte Trianonért. Még csak nem is jóvátételről beszélek. Bár miért is ne beszélhetnénk akár a magyaroknak járó jóvátételről is, nem csak szimbolikus gesztusokról. Főhajtásról, bocsánatkérésről.
A szomszédos országok vezetőinek nyilvánosan elmondott szavairól, amelyben legalább elismerik végre és nem tagadják tovább az igazságtalanságot. Azt az igazságtalanságot, amelyet Európa egykori ,,főrészvényesei" a magyarokkal szemben elkövettek, amelynek az ő elődjeik bizonyos esetekben a cinkosai, de minden esetben a haszonélvezői voltak. Mikor látunk végre szlovák kormányfőt vagy román elnököt részvétet nyilvánítani, együttérzést kifejezni június 4-én a magyar nagykövetségen?
Mert olyan magyar miniszterelnököt már láttunk, aki a román nemzeti ünnepen pezsgővel koccintott Nagy-Románia születésnapjára. Mikor beszél végre szerb elnök a magyar országgyűlésben, hogy bocsánatot kérjen Trianonért, ahogy Áder János kért bocsánatot az újvidéki vérengzésért? Vagy mikor jön el hozzánk Clemenceau utódja, a francia miniszterelnök, vagy még inkább maga a francia elnök, hogy a történelmi folytonosság nevében megkövesse a magyarokat? Hogy megkövessen minket az antant hamisított térképei, a magyar küldöttség minden jogos érvének figyelmen kívül hagyása, a nemzetiségi határok önkényes kettészelése, Magyarország bűnbakként és áldozati bárányként való odavetése miatt?
Mert az kiváló dolog, hogy Emmanuel Macron frissen megválasztott francia elnök a győzelme után az Örömóda, vagyis az Európai Unió himnuszának a hangjaira vonult fel a színpadra. De Európa egyik legfontosabb vezetőjeként végre ideje volna megértenie azt is: nekünk, magyaroknak többé nem elég azt mondani, hogy Trianon helyett vigasztalódjunk Schengennel.
Schengen ugyanis nem válasz Trianonra! Sőt, ami azt illeti, abban, amit Magyarország a schengeni közös határok védelme miatt mostanában Európa vezetőitől kap, sokkal inkább visszhangzik ugyanaz az igazságtalanság, ami üvöltött 100 éve a trianoni diktátumból is.
Ami akkor nemcsak a történelmi Magyarországot verte szét, hanem a korabeli Európát is. Amely igazságtalanság - a mai kettős mérce - sajnos ugyanígy bomlaszthatja, gyengítheti és szétverheti a mai Európát, az Európai Uniót is. Mi békeszerető és józan nép vagyunk. Ma nem akarunk határrevíziót. És pláne nem akarunk etnikai feszültséget, Isten ne verjen a szánkra, újabb háborúkat Európában vagy bárhol a világban. Ha lemondunk a revíziós igényekről, még nem jelentheti azt, hogy újabb 100 évig eltűrjük a provokációkat. A nemzeti érzékenységünk újabb és újabb megsértését. Azt, hogy senki, de senki nem törleszt semmit a velünk szemben fennálló trianoni adósságából.
Igazságot Magyarországnak! - a közel százéves követelés, amit magyarok és a világ jóérzésű népei, polgárai megfogalmaztak még mindig érvényes. Még mindig teljesítésre vár. Itt az ideje, hogy szomszédjaink és Európa vezetői kimondják, elismerjék és politikájuk igazodási pontjává tegyék, hogy a magyarság, a magyar nemzet Trianonnak az áldozata, nem pedig az előidézője, elkövetője. Az nem járja, hogy Európa és a szomszédos államok vezetői csak annyit tudnak mondani erre a történelmi igazságtalanságra, hogy a magyaroknak ideje volna végre túllépniük a régi sérelmeken.
Elég az álszent, lekezelő mondatokból. A magyar sebek akkor tudnak behegedni, ha nem nyitják fel újra meg újra. Ha nem szórnak bele sót minden nap. Ha a szomszédos államok vezetői és persze a közös Európa dolgában illetékes politikusok végre megértéssel és tisztelettel fordulnak a magyarok iránt, a magyarok nemzeti érzékenysége felé. Ha nem abban serénykednek, hogyan asszimilálják a magyar kisebbséget. Hogyan tüntessék el a magyar nyelvű helyiségnév- és utcanév-táblákat. Hogyan szorongassák a magyar nyelvű oktatási intézményeket és hogyan gáncsolják el a határaik között élő tömbmagyarság autonómia-törekvéseit. Közelít Trianon századik évfordulója, ez pedig nem a felejtésre ok, mert mi nem felejtünk.
Nem, nem, soha!
Az évforduló arra ok, hogy végre rendezzük közös dolgainkat, hogy Magyarország és a magyarság jóvátételt - ha nem anyagi, hát, legalább erkölcsi és politikai jóvátételt - kapjon a világtörténelem egyik legnagyobb igazságtalanságáért. Azért az igazságtalanságért, amelynek ez a nép a legnagyobb kárvallottja volt és bizonyos értelemben a mai napig az is maradt.
Igazságot Magyarországnak, tiszteletet a magyarságnak!
Köszönöm, hogy meghallgattak!
Link
2017. JÚNIUS 4 - AZ ÉN TRIANONOM
(napló helyett)
Itt állok eljövendő életem kapujában. Itt állok, miközben elveszítettem hitem 72%-át. A maradék 28 százaléknak kell elégnek lennie arra, hogy elhitessem magammal, s másokkal: tudok még újra nagy, újra szárnyaló, újra élettel teli lenni. Hogy leszek még képes szívből mosolyogni elmúlt csüggedéseim mindegyikén. Hogy fogok még bosszankodó elnézéssel visszarévedni életemnek abba a hajdan volt szakaszába, melyet nem jelzett más, csak a reménytelen elkeseredettség. Hogy amikor megírtam ezt a naplórészletet, sokan megjegyezték: ,,Micsoda briliáns pamflet!". De hisz nem az volt. Hanem az életem. Az én életem, de nemcsak az én életem. Hanem azoké is, akikért felelősséggel tartozom. Akik hamarosan elszakadnak tőlem ilyen, vagy olyan okok miatt. Akikkel majd valahogyan fel kell oldanom a ,,nélkülük is velük" paradoxonát.
Csak ez az elveszített 72% hit ne bántana annyira... Hol hibáztam? Miben vagyok én a vétkes, s miben vétkesek mások? Egyáltalán... érdemes itt még vétkeseket keresni? Vagy jobb lenne csendben arra fókuszálni, ami megoldandó? Ami kiköszörülendő? Mert, bár értelmemmel tudom, hogy ez lenne a helyes út, összenyomorgatott szívem minden megmaradt sajgó vércseppjével érzem azt az elementáris kínt, ami vagy egy utolsó, elszánt nekipróbálkozást hoz majd, vagy egy utolsó, nagy területre kiterjedő, ék alakú elhalást a szövetben. Bár nem tagadom: szívem szövetének szövetségesei még mindig harcra készen állnak. De vajon az ő belém vetett hitük nagyobb-e, vagy a bánat, a fájdalom és a reménytelenség ellenem támadt intervenciója?
Innen felállni heroikus. Innen villámsújtotta faként a földre dőlni ókori tragédiába illő. Innen lassacskán elrothadni a feledésbe... végtelenül emberi. Erőm jószerével egyikhez sincs. Erőtlenségem viszont határtalan. Munkabírásom a tétlenségre már-már legenda számba megy, halogatásaim racionális indokait tanítani lehetne. Most, és pontosan most vagyok azon a ponton (érzem és tudom), mely pontról ahová lépek, a végső úthoz vezet. A megdicsőüléshez, vagy az elmúláshoz. A sikerhez, vagy a kudarchoz. Az örökkévalósághoz, vagy az elfeledettséghez. Márványba kéne faragni ezt a pontot, hogy minden eljövendő nemzedék számára örök jelzőpont legyen.
A perspektíva fehér lován belovagolni Budapestre... Istenem, de szép is volna! Vagy csak maradék hitem szürke szamarán, tudva, hogy egy hét múlva keresztre feszítenek? Mindegy lenne már. Talán... azért a hat nap dicsőségért az utóbbi is megérné. Ám szövetségesek nélkül nem megy. S szövetségeimben mindig ingatag maradtam. Mikor másokon segítettem, nem ültettem ravaszul a lelkükbe azt a gondolatot, hogy majdan, mikor én szorulok segítségre, ott legyenek. Mikor adtam, kellő ravaszság nélkül, önzetlenül adtam, magáért az ajándékozás öröméért. Mikor pedig kaptam, szinte azonnal viszonoztam is, nehogy bárki azt érezze, élősködő fajzat vagyok.
Nem, nem vagyok az. Rám inkább más jelző illik: életképtelen. Dalok és írások csak úgy? Életképtelenség. Mások megnevettetése, megríkatása, elgondolkodtatása, lájkokért? Életképtelenség. A boldogság megtalálására való törekvés? Életképtelenség. A szolgalelkűség elutasítása mindenkoron? Életképtelenség. Igazságkeresés? Életképtelenség. Tudás? Életképtelenség. Tehetség? Életképtelenség. Az életképtelenség pedig lassan, módszeresen kiöli nemcsak a vágyakat, de a jövőképet is. Úgy ront rá a ,,lesz"-re, mint Zrínyire a vadkan, akiről tudjuk, hogy nem vadkan, de a végkimenet szempontjából irreleváns. És adódik a kérdés, melyik az időszerűbb: a megmaradásom, vagy az elmúlásom? Több embernek hiányoznék-e, ha nem lennék, mint ahányan egyik percről a másikra elfelejtenének?
Mert nem tudok már többé úgy adni, hogy semmit ne kérjek érte. Nem tudok már úgy létezni, hogy a létezés lapfeltételeit magamból tépjem ki a maradék megsegítésére. A hiányzó 72% ugyanis ezt lehetetlenné teszi. És így, és csakis így lépek majd remegő lábakkal, reszketeg kézzel ahhoz a szerződéshez, amelyet nem lesz módomban nem aláírni. Némelyek átkoznak majd érte. S csak kevesen lesznek azok, akik - tudva az egész előtörténetét - megértéssel, sőt mi több, tisztelettel fogadják. Aztán - s olyan jó lenne tudni, hogy ezt senki nem önsajnálatnak, hanem ténynek fogja fel - nem lesznek dalok, nem lesznek koncertek, nem lesznek publicisztikák, nem lesznek vicces képek, nem lesznek novellák. Mert a maradék 28% arra kell majd, hogy kenyér. Mert a maradék 28% arra kell majd, hogy ruha. Mert a maradék 28% arra kell majd, hogy víz, hogy gáz, hogy fűtés. A muszáj pedig nagy úr. Hála az égnek, amíg van Tesco, addig van árufeltöltő is. Amíg járnak a villamosok, ellenőrökre is szükség van. Amíg szemetelnek az emberek, mindig kell olyan, aki összeszedje, amit eldobáltak.
Ahhoz viszont, hogy mások joggal kérhessék tőlem, amihez értek, amit igazán tudok, ahhoz most nekem kellett másoktól kérnem. Ahogy a költő mondja, nekem a kérés nagy szégyen. Legelőször is tehát szégyenérzetemet kellett levetkőznöm. Megtettem. Kértem. Kértem, és most várok. Tudva, érezve, hogy az én gondom csak az enyém. Hogy amikor azt mondom, fontos, az csak nekem fontos. Hogy amikor azt mondom, sürgős, az csak nekem sürgős. Mégis várom azt a csodába illő hírt. Azt a hírt, ami arról szól, hogy végre valaki, valahol az engem megillető helyre tud emelni. Egyetlen gond van ezzel: az önkételkedés maró lúgja. Mert mi van, ha ez az én helyem? Ha pontosan erre rendeltettem. Ha a végzetem csak annyi, hogy megjelenjek az égen, mint szikkadt nyárban a dús esőfelhő, és aztán szertefújjon a szél. Hadakozhatok-e a saját, elrendelt végzetemmel? Vagy talán magával a predestinációval kell csatába szállnom? Rábízhatom-e eljövendő életemet azokra, akiktől kértem? Vagy mondjak le róla magam is?
Itt állok eljövendő életem kapujában. Itt állok, miközben elveszítettem hitem 72%-át. A maradék 28 százaléknak kell elégnek lennie arra, hogy elhitessem magammal, s másokkal: tudok még újra nagy, újra szárnyaló, újra élettel teli lenni. Meglátjuk, sikerül-e?
Ez az én Trianonom.
() VBT ()
Trianon: 2.órás dokumentumfilm /a magyarság tragédiája/
Link
Trianon Himnusz... Tartsd magad Nemzetem! VIDEÓ
Link
FELTÁMADÁSRA VÁRVA! TRIANON /Hagyaték/
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
|
|
Offline
