Napraforgó a legtöbb lány, ahogy a virág, a fényre vár.Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll.... forognak a nap felé, pedig felhős az ég.
Hagyd, hogy a fény az arcodat fürössze!
Árnyék, s a gond mögötted gyűljön össze,
s mindazt mi fájt, hagyd csak magad mögött!
Előre nézz, múlthoz már nincs közöd!
A sérelmek csak visszahúzó terhek,
engedd csak el , ne súlyozzák le lelked!
Ne öltsenek ismét új alakot,
ne mérgezzenek újabb holnapot!
A lelkedben nyíljon újabb virág,
szeretettől szebbüljön a világ!
Fogalmazd meg és küldd el álmaid,
a holnapod a mában, itt lakik!
Vágyad vizével locsold, hogy legyen,
s hagyd, hogy virága boldoggá tegyen!
Csak álmadozz, csak álmadozz,
Hisz oly ifjak vagyunk mi még ;
S oly szép az ábrándok hona . . .
Nekünk teremte azt az ég!
Járjuk mezőit, berkeit,
Kart karba öltve édesem !. . .
Szedjünk virágot egyre csak,
S merengjünk minden éneken.
Csak álmadozz, csak álmadozz! . . .
Alkosson lelked képeket,
Melyeknek másuk nincs talán,
Az ég alatt az ég felett ! . . .
Oh, mert mig a rideg való
Teljes boldogságot nem ád :
Csak álmodozz.. és az öröm
Sugár a néz, mosolyg reád.
Csak álmadozz, csak álmadozz,
Ha a korány a völgyre száll,
S a vén sziklákra felragyog
A fényes ifju napsugár!. . .
Vagy hogyha fenn a kék egen,
Ezüstös bárány fellegen
A csillagoknak ezre és
A bánatos hold megjelen.
Csak álmadozz ! . . és oh ne félj,
Ha majd a végső óra int,
Boldoggá fogják tenni azt
Ábrándaink és álmaink ;
Ha elgondoljuk, hogy nekünk
Halálunk sem lesz semmi más :
- Szép álmaink, - s szerelmünkben
Egy végtelen nagy folytatás !
Messze, északon, nagy Szibériában,
elkínzott rabmagyar vi haláltusát.
Reggel azzal ébred, este azzal nyugszik,
napközben, éjente várja a halált.
És fenn az égen húznak a darvak.
A darvak.
Rettentő kínjában Istent káromolja,
ajakáról piszkos, csúnya szitkok kelnek.
Űzi az Életet, Halált csalogatja,
s átkozza óráját mindegyik reggelnek.
Az égen meg csak húznak a darvak.
A darvak.
Őszre fordul a nyár, alig ég lángja.
Szomorú, búskönnyes, nagy barna szemek.
Halk suttogó szóra nyílik fáradt ajka:
Pajtások! Csak - magyar földbe temessetek!
És hallgatják az égen a darvak.
A darvak.
Tavaszi nap csókot int a nagy síkságnak.
Délfelől közelg egy nagy darúcsapat.
Csőréből szemnyi kis földet ejt mindegyik:
Hadd nyugodjék szegény magyar föld alatt!
És tovább húznak a darvak.
A darvak.
Köd, köd, köd
Már úgy hiszem, talán nincs is más, csak köd.
Érzem : lassú-kegyetlen mindent beföd.
Köd kivül-belül szürke, rút, keserű -
Búj benne félőn város, a száz szemű.
Az alkony keze mint szorgalmas cseléd,
A ködöt folyton csak hinti szerte-szét.
Szórja-szét, szana-szét, oh ! nincs irgalom;
Nincs, ami kilátsszon, semmi fény-halom.
Emlékek városa jaj, de könnyes is,
Hogy a köd minden fényt homályba visz.
Száz édes szemed majd hiába nézem,
Mert minden fekszik a köd alatt mélyen.
A sok ürömbe, fájdalomba
ha belevásott a fogad,
pajtás, ne káromkodj sokat,
oly mély e pince, mint a katakomba:
hadd jöjjenek a cimborák!
Szent katakomba ez a pince!
Tavaszok, őszök és nyarak,
viharok, álmok, madarak,
virágos lombok, lányok álma, kincse:
eltűnnek, semmi sem marad...
De megmarad a kincsek kincse:
tavaszok, őszök és nyarak
kisajtolt íze megmarad:
megőrzi a szent katakomba-pince,
ízleljük végig, cimborák!
A tavalyi, tavalyelőtti:
keserű, fanyar, fiatal,
áztatta nagy könny-zivatar,
s a vincellér még egyre könnyel tölti...
pajtás, ez nem a mi borunk!
Ettől kinyílik a borotva,
és egyenes lesz a kasza,
és veszedelmes hopszasza
bunkóvá edzi öklöd háborodva...
Pajtás, ez nem a mi borunk!
A másik hordó barna méhe
olyan, mint rontás-vert kutak,
a lopó szörnyű színt mutat,
jaj, megborzong a gyertya fénye félve:
pajtás, olyan ez mint a vér...
Isten szőlőjét pusztította
Sátán s öt évig szüretelt...
Gerezdes ember-szíveket
taposott, préselt táncosan, vihogva...
Pajtás, ez nem a mi borunk!
-- Hadd édesítse ajkainkat
e negyvennyolcas muskotály!
A bécsi császár, muszka cár
elhegedülték legszebb álmainkat
a bús, keserves szüreten,
de máma már megért a hordó,
Kossuth könnyet, Petőfi vért
adott hozzá: édesre ért...
Pajtás, egy kóstolás: s a lelked bordó,
bolondos mezbe öltözik...
Sok vad szüret volt ezer évig!
E hordóból most, cimborák
kóstoljuk kurucok borát:
a bús Rákóczit, Bottyánt, Bezerédit
csókoljuk minden kortyon át,
oly szamorodnit hagytak hátra,
megihatják az istenek!
E nektár tüzesítse meg
taplós szívünk, ha legény kell a gátra!
Pajtás, a könnyed mért pereg?
Pajtás, vigyázz a lábaidra:
ízleljük meg Mátyás borát,
magyar reneszánsz mámorát...
Már támolyogtok, mintha tüzes hídra
tévedtetek vón cimborák...
Én is dülöngök erre, arra,
s a könnyem is potyog bele,
veszett fejszének a nyele,
legalább jó bor maradt a magyarra...
Pajtás, én furcsát álmodom...
... legeltetem a délibábot,
bárányfelhőket kergetek,
pásztor vagyok én, gyerekek,
a Tisza partján... csöndben furulyálok...
Álmodjunk szépet, cimborák...
Ha úgy érzed, ennél rosszabb már nem érhet,
lassan csukd le a szemed és nézd végig életed!
Hidd el, majd könnyek szöknek elő szemeidből,
mikor rájössz, nem ezt vártad az élettől...
Gyermekként azt suttogták füledbe,
soha-soha ne légy mások terhére.
Felnőttként, mikor a Világ baját is válladra vetted,
azt hitted boldog vagy, pedig szíved rettegett.
Sokszor fájt minden szó, mi füledbe jutott,
sokszor érezted úgy, az életed megbukott.
S ha néha egy kéz ölelte derekad,
mikor elment, szívedben a kés megmaradt.
A hegek lassan begyógyultak,
Te tovább éltél, de az évek csak múltak.
Arcod mély ráncok kezdték csúfítani,
hajad ősz szálak tarkítani.
És most, mikor a kórház fehér ágyán fekszel,
mikor semmit sem hallasz és nem érzel,
mikor egy gép pumpálja tüdőd levegővel,
mikor pár pirula dobogtatja szíved erővel,
mikor már tested nem mozdul többé, gondold végig életed,
és hagyd, hogy a párna törölje le magányos könnyedet.
xMagazin
Online
