Napraforgó a legtöbb lány, ahogy a virág, a fényre vár.Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll.... forognak a nap felé, pedig felhős az ég.
Nyúlnak az árnyak, a lelkek sóhaja hallik,
angyali hangok ringnak az ég peremén.
Orgonaillat kúszik az ablakomon,
hűlt szerelemnek a kínja belengi szobám.
Fekszem az ágyban, senki se lakja a szívem,
látom a múltat, vágy-teli arcod sejlik.
Éjjeli pillék lágy neszezését hallom,
s nincs egyebem csak az éjszaka málló csendje.
Oh Dellius, lelkem fele, úgy vigyázz
Hogy a balsors vajmi gyakran megaláz,
Az öröm meg elragad ha szertelen ;
Uralkodj' hát mindkettőben lelkeden.
Akár bánat száll lelkedre fellegül
Vagy ha szived a szabadba menekül
S ott a fűben leheverve élvezed
Ó borod, mely édesití kelyhedet;
Hol ernyővé hajtva össze águkat
Sötét fenyő, ezüst nyárfa hívogat,
Mig alattuk, mely tétova tévedez,
A kis patak csengő szóval csörgedez.
Ott jó lenni, ott a kedves hős helyen,
Bort, kenőcsöt oda hozass bőviben
S hervatag, de bájos rózsakoszorút
Hisz az élet úgyis gyorsan tovafut.
Házadat és erdőidet itt hagyod
S melyet mos a sárga Tiber, kéjlakod ;
Itt, hagyod mind s melyért annyit faradál
Kincsed soka örökségül másra száll.
Volt bár király, kincsre gazdag, ősapád,
Vagy szegény, ki még nevet sem hagyott rád
Életedben öröm vagy bú vett körül
A zord halál mindezen nem könyörül.
Elmegyünk mind ; a hitvány mint a derék;
Éltünk számát kiveti a sorskerék
S betesznek a sajkába, mely átviszen
A honnan mégnem jött vissza senkisem!
Valamí sötét ijedelem bíbort vetett
az ég arcára,
S egyszerre vörös lett a vén fák szakálla,
melyek ott álltak az ótemplom körött;
fejvesztett denevéreket szórt ki ablakán a torok
és utánuk kormos tajtékot köpött.
Harangozó szívvel szalad a nép
a Végzet elé rémült karokat tárna,
de piros inyével ölnyit harap a tűz
s mohón veti magát az oltárra,
hol gyertyák csonkján újít lángot;
és - ki megkínzott testét fába álmodni tűrte -
a Megfeszített,
hogy a vesztébehulló, elbitangolt embert
mégegyszer megváltsa:
most máglyahalált szenvedett.
Csak az erdő hosszú, mert én futnék, tűrnék,
Hogy hajráz a hajrá, hogy búg az a kűrt még.
Véres vad-kergetés, veszett, búgó kűrtje
Hogy hajráz a nemes erdőbe kerűltre !
Hogy jönnek utánam, mindenféle jókkal,
Éhezett kopókkal s jóllakott kopókkal,
Minden rendű aljas, milyen emelt fővel
Ugatja a nyomom hajnali kelővel.
Hajnali kelővel, éji Hold-búvóval
Rut, fekete sárral, szálló szűzi hóval
Mióta itt futok nyugtot nem engednek
Tavasszal kergetnek, ősszel is kergetnek.
Én vagyok a vadjuk,. kivánatos vadjuk
Utánam iramul, iramjuk, szimatjuk
És hosszú az erdő, csak kifutni tudnék
Oh csak már kijutnék s be hosszú az út még.
Be hosszú az erdő,'mert már mindent tűrnék . .
De hajráz a hajrá, de búg az a kűrt még !
Asztalomon furcsa Salome-torzó:
Márvány-öle hideg, mint csipke-párna,
Lankadt ágyékán alélt vágya hűl,
De nyaka, keble büszke és parázna.
Tenyerén tálca s rajta súlyos homlok,
Egy véres moszat-szakál is lecsüng,
A kihunyt szem a messzeségbe révül -
Örök tekintet! melybe nem lesünk,
Mert vádol, öl, ha szánva megbocsájt is,
Az élet-dalnak fáj a ballada,
Szépült feje a hullott szent feje,
De szeme emberszem: a föld tava.
A tánc, az ének meghalt s szűnne csönd is,
Zárt ajka ha élő szóra találna,
De minden mozdulatlan rajt s kegyetlen,
Furcsa Salome: megölte az álma.
Szélvész-szilajan ropta csodált táncát,
Messze villant testének szikra-vágya,
-Most didergőn gubbaszt e drága fővel -
Halálos volt a tánc: letört bokája.
Ha húsból lett volna a karcsú teste
S meleg vérből a síró, puha száj:
Élne! - s dereka lobogna, mint a fáklya -
A hús nem törik, csak örül és fáj.
Ha húsból lett volna! - de kőszobor volt,
Az élet-táncnak szédült colonne-jába
Csak egyszer lépett s végzete elérte:
Bűnös leány, lehullott szép bokája.
Most kőbörtönben él s bár vágya árad,
Nem lépi túl teste márvány falát,
Megfagy rajta tragikusan, örökre
Az élet máza: hófehér halál.
Szidják groteszknek, torznak és silánynak,
Előttem: drága, megkínzott remek,
Csak bánatával él és így - egész!
Szobrász, ne gyógyítsd meg e szent sebet.
xMagazin
Offline
