Regisztráció  Belépés
lambert.blog.xfree.hu
Bár úgy tűnik ma, mintha csak a hamisak, a gazok és gonoszok számára gyümölcsözne az élet; ne irigyeld őket! Összeomlik alattuk a csalásra épült világ. A jövend... Magyar Anya
2006.07.04
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Andrásfalvy Bertalan: A MAGYARSÁGKÉP TORZULÁSAI A VILÁGBAN
  2017-08-11 21:45:29, péntek
 
  Andrásfalvy Bertalan: A MAGYARSÁGKÉP TORZULÁSAI A VILÁGBAN ÉS BENNÜNK

Amikor II. János Pál pápa Ciril (Konstantin) és Metód testvéreket Kelet Európa
védszentjeivé tette, a Világ minden részébe elküldött enciklikájához a római Angelicum
Egyetem egyháztörténész professzora, a cseh J.M Vesely kommentárt írt, hogy a szlávokat
megtérítő két apostol korát bemutassa: A magyarok megjelenése a Kárpát - medencében a
Nagymorva Birodalom és a szláv térítés katasztrofális végét jelentette. A magyarok, mint az
apokaliptikus idők harcos lovasai kiirtanak minden élőt, hogy helyükbe telepedhessenek.
Ázsia küldöttei ők, akár a hunok, vagy később a tatárok és a törökök. Amint Attila is Isten
ostoraként sújtotta a bűnös Európát, úgy a magyarok is egyben Isten büntetései, hiszen a
szlávok, Szvatopluk fejedelem, kiűzték Szent Metód utódját, Szent Gorazd pannóniai érseket
és számos tanítványát, akik így bolgár földre menekültek s ott fejezték be a szent könyvek
szlávra fordítását. (Somorjai 1996. 31-32.p.) Ez a máig Európa-szerte elterjedt vélemény és
,,rokonítás" igen régi, cseh hagyomány. Frantisek Palacky, történetíró és politikus, a 19.
század közepén megjelent munkájában a Prágai Kozmasz (Cosmas)1110 körül írt művére
hivatkozik, melyben az is Isten büntetésének tekintette a magyarok megjelenését. Azt, hogy a
magyarok mindent elpusztítanak maguk előtt, Palacky Bölcs Leó Taktika című művében írt
soraiból értelmezi. Bölcs Leó ugyanis azt írta a 900 körül a magyarokról, hogy azok a többi,
eddig művében ismertetett népekkel ellentétben, nem elégedtek meg azzal, hogy az ellenség
a vesztett csata után elmenekült, hanem üldözőbe vették azt, amíg meg nem semmisítették.
Ugyancsak Bölcs Leó bizánci császár nevezi először a magyarokat szkíta, (szittya) népnek.
Körülbelül ugyanebben az időben tűnik fel a magyarokra a hun elnevezés is, egy görög
krónikaíró tollán, aki egyébként a magyarokat ungroi és turkoi néven is emlegeti, tehát
azokon a neveken, amelyek a magyarokra kelet-európai politikai kapcsolataik nyomán
szálltak. A Sváb Évkönyvekbe a magyarok első, 862. évi nyugati kalandozása után már azt
jegyezték fel, hogy a hunok támadták meg a keresztényeket. A Fuldai Évkönyvekbe pedig
894-ben az Etelközben és Bulgáriában kalandozó magyarokról azt jegyezték fel, hogy
visszajöttek az avarok. Regino prümi apát pedig az első, aki 906-ban a Nyugaton is az ókori
szittyákkal azonosította őseinket. 899 és 895 között a magyar lovas hadak Európában
mintegy ötven alkalommal tűntek fel váratlanul kalandozásaik során. A Középkorban minden
európai keresztény írástudó meg volt arról győződve, hogy egy és ugyanarról a nomád népről
van szó, mely szkíta-szittya, szarmata, hun, avar , magyar, majd tatár és török néven,
Keletről, Góg és Magóg országából, a messzí füves pusztákról, a steppéről időnként
megrohanja a művelt Nyugatot, és azt pusztítani és kizsákmányolni igyekszik, mert ők, ezek
a nomádok a megtelepült, szorgalmas életre és kétkezi munkára alkalmatlanok, csak a békés,
fejlett népek elnyomására és kizsákmányolására törekednek. (Győrffy 1977. 15-.)
,,A magyarság külföldi arcképé"-ről és annak történet változásairól Eckhardt Sándor,
hatalmas irodalmat áttekintő munkát írt 1939-ben, a Szekfű Gyula szerkesztette ,,Mi a
magyar?"-ban. Igaz, hogy ennek a rendkívül alapos műnek az első mondata megtévesztő,
ugyanis azt írja, hogy ,,a magyarság nyugati rossz hírnevét a honfoglalás utáni hadjáratok
alapozták meg." Utána lévő mondatában már helyre is igazítja: ,,De ez az arckép...sajátos
módon nem tapasztalaton, hanem tudálékos írói véleményeken nyugszik." Ezen pedig azt
értette, hogy ez a torzkép már jóval a magyarok európai megjelenése előtt készen volt, az
antikvitásban egyáltalán a barbárokról, aztán az azokat képviselő szittyákról /szkítákról/ és a
velük is azonosított hunokról. Ezt a képet vetítették a magyarokra: szörnyűek, iszonyatosak,
harcban cselt vetnek, hűtlenek, ígéreteiket, szerződéseiket nem tartják meg, lázongók,
pompaszeretők, pártoskodók, az emberek, lovak, farkasok, kutyák, macskák nyers húsát
eszik, az ellenség vérét isszák, szívét kitépik és felszeletelve megeszik, hogy bátorságukat
ezzel erősítsék, levágták az ellenség fejét, a koponyájából kupát készítettek és ebből ittak
stb. Mindezekből a szörnyűségekből sok például belekerült a XX. század román
tankönyveibe is, megtoldva külsőjük leírásával: ,,Testalkatuk zömök, fejük nagy, szemük
kicsiny, orruk tömpe, karjuk lelógó, mint a majmoké. Mindig lovon ülnek, rövid görbe kardot
viselnek, és úgy ordítanak, mint a vadállatok." Eckhardt e sorokról kimutatta, hogy pontosan
Ammianus Marcellinus hún leírására megy vissza, csak a román tankönyvíró elhagyta a
túlságosan valószerűtlen részleteket.

Ebben a gyűlöletes, torzképben kedves kis fénylő gyöngy Szent Erzsébet alakja. (Akit
ugyan a németek kisajátítottak tűringiainak.) Legendája Európa-szerte elterjedt, így
kerülhetett bele a mesekincsbe is alakja: sok esetben az igaztalanul üldözött mesebeli
szépséges királyleány, - magyar királyleány lesz. Így e népek sommás jellemzése is tovább
öröklődött a szittyáktól a magyarokig, sőt tovább a tatárokra, majd törökökre is.
A későbbiekben elegendő érvekkel megkérdőjelezhető szemlélet és ítélet azonban utat
talált a korai de még napjaink magyar történetírásába is. Már Anonymus is felvállalta a
magyarok szittya- hun azonosítását, éppen úgy, mint Kézai Simon, Kun László történetírója,
természetesen igyekezve mindazt kiküszöbölni, ami a húnokra gyalázatként tapadt. Eckhardt
Sándor s még több magyar történész nyugati eredetűnek tartja a hún azonosítást a szittyával
és a magyarral, de az tagadhatatlan, hogy a magyar történelmi tudat igen erős tényezőjévé
vált, különösen a romantika korában, napjainkig. Azzal a felfogással azonban nem igen
érthetünk egyet, hogy az ezzel ellenkezőnek látszó, finnugor származástudatnak az eredetét a
Habsburgok tudatos manipulációjának kell tekintenünk. Erkölcsileg is elfogadhatatlannak
tartom azt, hogy megtagadjuk azokat a többségükben már a pusztulás szélére került
nyelvrokonainkat, mert azok múltja nem mérhető világhódító Attiláéhoz. (Akik viszont ránk
nagy tisztelettel és reménységgel, mint testvérekre tekintenek fel és még eddig eléggé nem
méltatott csodálatos népköltészettel rendelkeznek.) A fentebb idézett szittya-hún rokonsággal
együtt büszkén felvállaltuk nomád voltunkat is. ( Eckhardt 1939.87-136.)

A Keletről jött nomádok a Kárpát- medencében találják meg ideiglenes hazájukat, mert itt
találják még meg az ázsiai steppék egy kis, Nyugatra szorított szigetét az Alföldön. A
magyarok is azért érkeztek a Kárpát-medencébe, mert az Alföldön eddigi hazájukhoz
hasonló természeti környezetet találtak,.- ez is elterjedt közhely még a botanikai irodalomban
is. Egyébként e rokonítás és nomád jelző sok magyar számára hízelgőnek is tetszett. Hiszen
egykor belekerült a Nyugat könyörgő litániáiba az is, hogy ,, a magyarok nyilaitól ments meg
Uram minket!" (De sagittis hungarorum libera nos Domine.) De a körülöttünk és tőlünk
Nyugatra lévő nyelvekben a nomád szó egyáltalán nem jelent olyasvalamit, amire büszkék
lehetnénk. Egyszerűen csak annyit tesz, hogy békés munkára, termelésre alkalmatlan, vad és
kegyetlen rabló. Így hangzott el ez néhány évvel ezelőtt is, amikor a szlovák parlament elé
került a magyar honfoglalás 1100 éves megünneplésének az ügye és a magyar kisebbség
emlékművet kívánt emelni a honszerzésnek. ,,Mit, ezeknek a rabló nomádoknak!" - hangzott
el egy szlovák párt vezetője szájából. Az 1960-as években az osztrák rádióban egy Bécsről
szóló előadásban többek közt a következő mondatot hallottam: ,, Bécs tulajdonképpen
legalább kétezer éves város, mely kiállta és túlélte a hunok, az avarok, a magyarok, a tatárok
és a törökök hódításait és ostromait."

Ez, a későbbiekben elegendően megkérdőjelezhető szemlélet és ítélet azonban
átgondolatlanul utat talált a korai és mai magyar történetírásba is. Deér József, a szegedi,
kolozsvári, budapesti, majd 1950-től a berni egyetem professzorának 1938-ban megjelent
művében ezt írta: ,, A magyarság a veleszületett parazitikus gazdasági érzékével beletanult
ebbe, a tőle alapjában véve idegen foglalkozásba (t.i a megtelepedése után a földművelésbe) s
a gabonatermelésen kívül a növény(...)majd délen a gyümölcstermelés, sőt a szőlőgazdaság
fogalomkörével is megismerkedett (alma, körte, szőlő, bor, seprő)"... a bolgár-törökség
révén. Majd így folytatja: a magyar ,,harcos, nomád uralkodónép...azt folytatta, amit az
avarság," mely a szélrózsa minden irányában a szláv népek gyűrűjével bástyázta körül
magát, rájuk telepedett, gazdaságilag és katonailag kihasználta őket... ,,Igaz, a magyar jobban
megbecsülte a szlávok munkaerejét", természetszerűen szelídebb és megértőbb gazdának
bizonyult. Tovább még azt írta: ,,a rabszolgákat elsősorban földművelésre használták." A
kalandozások, (a nyugati hadjáratok, melyekkel egészen a spanyol Cordobáig jutottak el)
célja a rabszolgaszerzésen és rabláson kívül ,,a hatalmas összegekkel adózó országok
hódoltsági gyűrűjének fenntartása volt, így a nomádok más népeken élősködő gazdasági
rendszerének egyik legnagyobbszabású megnyilatkozása Európa történetében" (Deér
1993.43.,62.p.) Kétségtelen, nagy teljesítmény volt ez egy viszonylag kicsi, párszáz vagy
ezres lovassereggel, térkép és iránytű nélkül a Pireneusokon túlra, Nápolyig vagy a
Peleponézoszra eljutni, de Győrffy György mindegyik, kalandozásnak nevezett
vállalkozásról kimutatta, hogy az mindig valamelyik európai fejedelem, király vagy herceg
hívására indult meg, valamelyik ellenségének meglepésére, aki természetesen gondoskodott a
megfelelő utat ismerő kalauzról is. A fizetség nyilván a zsákmány volt, s ezzel a
,,megrendelő" még álságosan fedezte is magát, hogy a háborús kegyetlenkedésekért nem az
ő katonái a felelősek. Például 954-ben I. Ottó ellen fellázadt saját fia, Liudolf, és veje,
Konrád lotaringiai herceg és számos német főúr. A lázadók magyar segítségért folyamodtak.
A fejedelem és vezérei engedtek a csábításnak, a németek adóztatásának megújításának
reményében...A német hercegek utolsó pillanatban meggondolták magukat, Bulcsút seregével
átirányították a Rajnán túlra, és behódoltak Ottónak.. Mikor 955-ben a bajor urak újból
fellázadtak és magyar segítséget kértek, a bajorok kalauzolta had, melyet Bulcsú, Lél (Lehel)
és Súr vezetett, Augsburg mellett döntő vereséget szenvedett. A hazatérő vezéreket Henrik
herceg elfogatta és Regensburgban kivégeztette. (Győrffy 1977, 48.p.)
1995-ben, a Honfoglalás 1100. évfordulójára megjelent pompázatos kiadású Magyarok
krónikája (előtte német nyelven is megjelent) néhány szerencsétlen megfogalmazása
egyenesen tovább táplálja szomszédaink előítéletét arról, hogy a nomád, rabló, civilizálatlan
magyarok annakidején kiirtották a békés szláv lakosságot, hogy helyére telepedhessenek.
Idézek ebből: ,,Hasonlóan a többi nomád néphez (ti a magyarok), a föld magántulajdonának
fogalmát sem ismerik. Sátorban laknak. Számukra semminek, ami a letelepült életmódhoz
tartozik, nincs különösebb értéke. Az emberi élet értéke is csekély. Az ellenség teljes
elpusztítása, gyermekek, anyák megölése is természetes velejárója a harcnak...A steppe
nomád életformája találkozott az évszázadok óta megtelepedett, nyugat-európai szilárd
faluközösségekben lakó népekkel. Akik már kis vagyonkájukat gyűjtik és életkereteiket
tervszerűen építik át. Az állandó közösségek együttélésének erkölcse a kereszténység, a
tulajdon, a család és így a termelés biztonságát hirdette. Ez ütközött össze a vándorló,
zsákmányoló, pogány nomádok értékrendjével...(A megtelepedéssel) új
kapcsolatszerveződési szokások alakulhattak ki. A nomád településviszonyokkal
összehasonlítva mind gyakoribb a beszéd-érintkezés, az emberek több szót váltanak
egymással, a nyelv maga mind kifinomultabb lesz. Évszázadokra elnyúló átalakulás
kezdődik meg az életmód területén is. A köznapi emberek lovagláshoz évszázadok alatt
idomult ,,karika" lába természetesen generációkon át tudott csak hozzászokni az eke utáni
egyenes járáshoz." ( Andrásfalvy 1998.)

Kiemelem a Deér Józseftől idézett sorokból azt, hogy a magyar ,, harcos, nomád
uralkodónép", ,,veleszületett parazitikus gazdasági érzéke" van, és országa ,,a nomádok más
népeken élősködő gazdasági rendszerének egyik legnagyobbszabású megnyilatkozása Európa
történetében". Nem Deér József találta ki ezeket a szavakat a magyarok jellemzésére. Ennek
a hazugságnak is több évszázados hagyománya van.
Werbőczy István, (az 1514-es Dózsa György vezette ,,parasztlázadás" egyik vérbefojtója,
akinek történeti-jogi munkáját, a Tripartitum-ot századokon át szinte magyar alkotmányként
tisztelte és használta az ország vezetése és jogszolgáltatása,) szerint a honfoglaló magyarok
utódai a nemesek. Ők alkotják a magyar nemzetet. Rá hivatkoznak a 19.század történészei is.

,, A pórosztály Magyarországon azon bennszülöttekből származott, kiket a győzedelmes
magyarok meghódoltatván szolgaságra kárhoztattak. Kálmán király a rabszolgaságot
megenyhítette,... az úrbér és a paraszti földhasználati jog elrendelésével,"- írta Horváth
Mihály. ,,Önkéntes szolga, jobbággyá az lett, aki a győztes magyaroknak önként
meghódolván, javaik haszonélvezetében meghagyattak, ezek sorsa jobb, mint akiket
fegyverekkel tökéletes szolgaságra vetettek" -írta egy másik történész Geroch Illés a
Tudományos Gyűjteményben. Ekkortájt született magyarázat szerint a jobbágy szó azt
jelenti, hogy azok a nemesek, akik nem akartak a hadba-hívó szóra fegyvert fogni, azt
mondták, jobb az ágyban. Ezek lettek a nemesi jogoktól megfosztott jobbágyok.(Tóth 2000,
73.)
Nem csodálkozhatunk azon, hogy napjaink szlovák iskolai tankönyvei is ebben a
szellemben íródtak és a magyarokat a nemesekkel azonosítják. Csak néhány példát idézek.
,,A Rákóczi szabadságharcot az váltotta ki, hogy a császár meg akarta adóztatni a
nemességet. A csehek (szabadságharca) esetében a Habsburgok megszegték a felséglevelet,
tehát a felkelés jogos volt. Rákóczi esetében csupán a spanyol örökösödési háború adta
helyzet kihasználásáról volt szó: a magyar nemesek kiváltságai érdekében..." Másutt:
,,Szlovákia a XVIII. század elejéig hadszintér maradt. A törökellenes védelmi háborún kívül
e népre nehezedett a magyar nemesség számos Habsburg-ellenes felkelése, amelyek
többnyire Szlovákia területén zajlottak le." ( Szabolcs 1990 162.)
A román tankönyvekből is csak azt az elemet emelem ki, mellyel a magyarokat a
nemességgel azonosítja.

,,Erdély 1699-ben Habsburg uralom alá került. Kezdetben a románok azt remélték, hogy az
új uralom jobb életet fog nekik biztosítani. Valóban, egyes román ifjak Bécsben és Rómában
tanulhattak... Ugyanakkor a magyar és német nemesek fokozták a gazdasági kizsákmányolást
és a nemzeti elnyomást, sokat elraboltak a románok telkeiből, növelték a robotnapok számát.
A Horea, Closca és Crisán féle felkelésnek társadalmi és nemzeti jellege volt. S bár a
felkelést leverték, de II.József megijedt a Horea vezette felkelés erejétől és1785-ben eltörölte
a jobbágyságot." 1848-ról a román tankönyvekben az áll, hogy a magyar nemesek nem
akarták felszabadítani a jobbágyokat, azokat pedig, akik erőszakkal foglaltak maguknak
földet, a nemesek irgalom nélkül agyonlőtték.(Szabolcs 1990, 136,162.)
Ismeretes, hogy a Habsbsburgokhoz hű katonai és polgári igazgatás emberei, korabeli
szóhasználattal az 1848-as forradalmi eszmékkel szemben álló ,,reakció" már 1848 őszén
fellázította a románokat Erdélyben a magyarok ellen, s azok több helyen is megtámadták a
földbirtokosokat és a nemzetőröket. Ez év decemberében az Erdélyi Érchegységben is
összecsapásra került sor Avram Iancu havasi felkelői és a nemzetőrők között, majd a
hegylakó ,,mócok" megrohanták Zalatna, Nagyenyed, Abrudbánya, Verespatak és
Gyulafehérvár magyar lakosait és asszonyokat és gyermekeket sem kímélve mészárolták le
azokat. Amikor a magyar nemzetőrök segítséget kaptak és betörtek a támadó mócok földjére,
a hegyi falvakból azok az erdőkbe menekültek, és az üres házakat a magyarok felgyújtották.
Ezek voltak az 1848-as magyar szabadságharc legszomorúbb eseményei. A magyar
szabadságharc leverése után a hatóságok vizsgálatot rendeltek el a békés civil lakosság
körében elkövetett kegyetlenkedések tisztázására és a tettesek felkutatására. A Koronához
tartozó bányaigazgatóság román jobbágyai a kihallgatáson azt vallották, hogy már az
iskolában is azt tanították nekik, hogy a magyarok Ázsiából jött barbárok, ők pedig a nemes
római birodalom népének leszármazottai és egyben a német-római császárság alattvalói, ők
ennek szellemében jártak csak el a barbárokkal szemben...
A török háborúk korában sokat javult, illetve helyesebben, megjelenik egy másik
magyarság kép. Már III. Béla király, aki szoros szövetségben volt egy ideig Bizánccal,
idejében már szüksége van a magyarokra, elsősorban éppen ennek, a törökkel harcban álló
birodalomnak. Történetíróik már bátor, harcban merész magyarokat említik és Bajazid
szultán véleményét, hogy a franciákkal együtt ,, a földkerekség népei közül a legderekabb
nemzet a magyar." Mindez az elismerés, a magyar katonának, átvitt értelemben, a
nemesnek szól. Erről a harcoló magyarságról írta Aeneas Sylvius Piccolomini, hogy ha
vérüket nem ontanák, akkor az európai nemzetteknek kellene a vérüket adniok. A horvát
Georgievitz, aki magát Peregrinus Hungarusnak nevezi, így kiált fel (1554): ,,Melyik bátrabb
nemzet, mint a magyar?...Ki veti meg annyira a sebeket, ütéseket, verést, veszélyt, mint a
magyar. De történelmünket jobban figyelő Voltaire így összegezi gondolatait a
magyarságról: ,, Valamennyi nép között, amely szemünk előtt e történetben elvonult, egy sem
volt olyan szerencsétlen, mint a magyar," hiába alkotott benne a természet erős, szép,
szellemes embereket... A németek, ide értvén a németnyelvű osztrákokat, képe nemigen
változott a barokk korban. A türingiai Lansinus még Európa védőbástyájának nevezi a
magyart, de egy würtembergi német már azt, hogy, ,,minden, ami rosszat, gyűlölet,
félreismerés, neheztelés a honfoglalás óta a magyarokra ráköltött, hirtelen új, szörnyű életre
támad. Magyarország Európa sírja, Mátyás dicsősége csak olasz hazugság, a magyar nép
maga a Sátán. Nem magyarok, hanem a németek mentették meg Európát". Nyilván, ez már a
Habsburgok engesztelhetetlen gyűlölete, melyet elsősorban a magyar nemességre szór,
hiszen ezek szállnak vele szembe minduntalan. Sorra jelennek meg értekezések, röpiratok,
pamflettek, gúnyversek, képes ábrázolások, /az egyikre még később kitérek/, melyekre hiába
kívánnak tárgyilagosan válaszolni a Németországban tanuló magyarok, Czvittinger és Bod
Péter. A jól megfizetett torzképek egyre szaporodnak a gőgös, önző, zsarnok, népnyúzó
magyar nemesekről, miközben egyre határozottabb formában jelenik meg a Habsburgok új,
nemes törekvésének hirdetése. Ők, a Habsburgok védik Magyarország elnyomott, magyar, de
elsősorban nem magyar jobbágyainak érdekeit, törekvéseit, a barbár műveletlen magyar
nemesekkel szemben... A vad, dölyfös magyar, hol komikus figura a bécsi vicclapok állandó
alakja (Mikosch), hol meg gonosz intrikus, amellett, hogy könnyelmű, tékozló, különben
hódítóan szép külseje van. Ezt a visszataszító képet terjesztik azoknál a népeknél, lényegében
a magyarországi nemzetiségeknél és szomszédainknál, melyeket a Habsburgok a magyarok
ellen akarnak fordítani, magukat e népek barátjának, legfőbb pártfogójuknak kikiáltva,
egészen a XX. századig. (Eckhardt i.m. 1o4-109.) Sajnálatosan alátámasztja ezt a képet a
magyar reformkor nem egy, a magyar nemességet ostorozó verse, novellája, regénye. (Pl.
Ludas Matyi, Mikszáth, Petőfi a magyar nemesség tunyaságát, maradiságát kigúnyoló írásai.)
Nyilván, e művek éppen a magyarság érdekében születtek meg, nem a nemzet ellen szóltak,
de a hasonló német, szlovák, román nyelvű irodalmi alkotások már töményen
magyarellenesek. A délvidéki német író, Müller- Gutenbrunn népszerű regényeire, Országh-
Hviezdoslav szlovák költő verseire, Iorga, Slavici, Eminescu és Goga román történészekre,
közírókra gondolok és még sok, hasonló, kisebb ismeretségű alkotásra, melyekben a német
szorgalmas, becsületes, művelt, a szlovák tiszta lelkű, becsületes paraszt áll szemben a buja,
gőgös, pénzsóvár magyar urakkal, akik többek közt a románokat is rabszolgasorban tartják.
Mindezek mellett vigasztaló a lengyelek töretlen vonzalma a magyarok iránt: ,, Nincs nép,
mely a lengyelekkel szokásaira és természetére nézve annyira egyeznék, mint a magyar."
Lenau mindenképpen magyarbarát, romantikus verseiben pedig a magyar és annak muzsikát
szolgáltató cigánya meglehetősen összekeveredett a Nyugat szemében. Keyserling pedig
néhány magyar arisztokratacsalád bemutatásával alkotta meg a magyar úr szimpatikusabb
képét. Magyar úr és cigány nagyon is együtt jelenik meg a végtelen puszta hátterével számos,
könnyebb fajsúlyú, divatos német, francia és angol nyelvű regényben.( Eckhardt.i.m.110 -
136.) Igaz, közben a XVIII. század közepén, elsősorban Mária Terézia jobbágyvédő
törvényének tartott úrbéri pátensével, megszületik Európa egyik legszélsőségesebb
birtokszerkezete, a magyar nagybirtok beteges túlsúlya, annak minden néppusztító
következményével, mintegy utólag igazolva, hogy ez a Magyarország néhány nagybirtokos
főnemes korlátlanul önző uralmát jelenti. De erről később!)

Ezt a képet, hogy a magyarok voltak az urak és az ország népe pedig nem magyar jobbágy
vagy szolga volt, megjelent az első világháborút lezáró Trianoni Béketárgyaláson is. Egy
francia küldött javasolta a Magyar Királyság teljes felszámolását és maradéktalan fölosztását,
mert szerinte nincs magyar nép, csak magyar urak voltak, a nép szlovák, román, német,
horvát, szerb volt a magyar királyságban. Ezzel a képtelen gondolattal mintegy 70 évvel
később így találkoztam: 1989-ben a Taizé-i szellemben megtartott ökumenikus ifjúsági
világtalálkozón, melyet Pécsett tartottak, (először a volt ,,Keleti Blokk" területén,) lakásomon
két francia, két szlovén, két lengyel és két szlovák fiatalnak adtam szállást három napon át.
Minden este együtt vacsoráztunk velük, a két szlovák kivételével. Búcsúzáskor a két Bártfa
környékéről jött fiatalember a lengyelek tolmácsolásával elnézést kért tőlünk, hogy nem ültek
le közénk. ,,Mert mikor eljöttünk,- mondották,- öregjeink arra figyelmeztettek minket, hogy
most abba az országba utazunk, ahol azok a nagyurak, grófok és bárók élnek, akik minket
ezer esztendőn át elnyomtak és gyilkoltak, de most már látjuk, hogy maguk (én és
feleségem) nem grófok."

Ezt a hihetetlennek tűnő történetet évekkel később elmondtam egy egyetemi tanár
barátomnak, aki 1946-ban szökött át a szlovák határon Magyarországra és történész
kutatómunkáját a cseh-magyar kapcsolatoknak szentelte, és így jó barátságban volt a Prágai
Egyetemen a hasonló kérdésekkel foglalkozó cseh kutatókkal. ,,Pár évvel ezelőtt,- idézte fel a
maga, hasonló élményét, - Prágában, hazaindulásamkor, az állomáson beszélgettem egyik
cseh kollégámmal, magyarul. Egy idős úr sétált arra, megállt mellettünk, figyelt egy ideig,
majd megszólalt csehül: > Önök magyarul beszélgetnek?< >Igen,< - feleltem. >Önök
magyarok?< >Igen, én az vagyok,<- válaszoltam. >Akkor ön gróf?<- hangzott a meglepő
kérdés."

Az 199o-es években Romániában különféle keresztény felekezetek magasrangú képviselői
találkoztak egy ökumenikus gyűlésen. Az egyik magyar katolikus főpap megkérdezte az
egyik román ortodox püspököt, hogy mikor kapják vajon vissza az erdélyi katolikus és
görög-katolikus magyarok elkobzott ingatlanaikat, melyeket a román egyház használ, hiszen
azok visszaszolgáltatását már a nemzetgyűlés is megszavazta Bukarestben. A román főpap
válaszának körülbelül ez volt az értelme: ,, Te magyar vagy, hát tudnod kell, hogy ti voltatok
az urak, a nép pedig román. A nép verejtékével és vérével épült itt fel minden, ezért az
természetjogon is minket illet." Meg vagyok győződve arról, hogy ez a kép, t.i. hogy a
magyarok az urak, a nemesek, a nép pedig román, szlovák, horvát, ruszin stb. csak a 17. és
18. században alakult ki és terjedt el a Európában a Habsburg Birodalom tudatos
propagandájával az iskolázáson keresztül. E rövid áttekintésnek nem lehet feladata a
Habsburgok mintegy 400 éves magyarországi uralmának jellemzése, itt csak arra utalok,
hogy ez idő alatt a magyarok több alkalommal is megpróbálkoztak attól megszabadulni.
Éppen azért a Habsburgok nem voltak igazán érdekeltek abban, hogy a törököket minden
áron kiűzzék a Kárpát-medencéből, hiszen tulajdonképpen ők törték meg a középkori
Magyarország nagyságát és erejét. Igaz, hogy a magyarok a Habsburgokkal szemben
többször megismételt felkelésének leverése után, legalábbis vezetőik, a töröknél kerestek
menedéket.

A császárság igaz szándékát beszédesen jellemezhetem néhány kiemelt ténnyel. A mohácsi
csata tragikus kimenetele után, különösen a keleti országrészek kiszolgáltatottakká váltak a
törökkel szemben. A korábbi, Habsburg ellenes, u.n középnemesi párt Szapolyai Jánost
választotta királyává Habsburg Ferdinánddal szemben és a testvérharcban többen vesztették
el életüket a következő esztendőkben, mint ahányan elestek a mohácsi síkon. Amikor
azonban Erdély zseniális politikai vezetője, Fráter György ( Utieszenovics, Martinuzzi)
kormányzó elérte azt, hogy az erdélyi és a császári hadak közösen léptek fel a törökök ellen,
Castaldo Ferdinánd parancsára orvul meggyilkoltatta a barátot(1551). ,,A XVI. században, a
kezdeti törökellenes harcok idején még nincs ugyab kifejezetten nyoma olyan
magyarellenességnek, mely később megnyilvánul. Ekkor még csak az országgyűlésre
összegyűlt rendek tiltakozó folyamodványaiból értesülünk, hogy a védőharc címén az
országban állomásoztatott német zsoldban lévő hadsereg a gyakorlatban szinte versenyt
pusztítja az országot. Más okból ugyan, mint a mohamedán török, ded akár elmaradt zsoldja
fejében is elusztít falvakat, templomokat, zsákmányol egyházi kincseket is, és ellenségként
viselkedve erőszakolja meg a nőket, s öldökli az ,,ellenállókat". Ez az ellenállás
természetesen, melyet a bécsi kormányzat kezdettől ,,lázadásnak", felségsértő
bűncselekménynek minősített, valójában nem egyéb, mint a tiltakozás egy formája, hogy a
király nem tartja be koronázási esküjét, nem az ország hagyományos törvényeivel
kormányoz, inkább annak ellenére, hódított gyarmatként kezelve Magyarországot. S ebben
hasonlít a törökre. A XVII. század kezdetére így robban ki az első szabadságharc a bécsi
kormányzat ellen, a Bocskai- felkelés. Majd a megerősödő, bár török protektorátus alatt, de
viszonylagos kíméletben fejlődő, erdélyi fejedelemségben Bethlen Gábor nagyarányú harca
1619-ben, mely már az egész ország elfoglalásával fenyeget. S ebből az időből származ7ik az
első, és ztalán a maga nemében egyetlen olyan okmánynak, pontosabban titkos feljegyzésnek
a szövege, mely fennmaradt egy bizalmas tanácskozásról II. Ferdinánd király, valamint az
osztrák és cseh főhivatalviselők és a spanyol követ között. Ezen a tanácskozáson nem is az
osztrák rendek mutatkoznak a legeltökéltebbnek, hiszen egyes felszólalók elismerik, hogy az
állandó feszültség, a sorozatos magyar felkelések az ország régi kiváltságainak
megszüntetésével hozhatók kapcsolatba. Még vannak, akik ajánlják is, hogy a belső
háborúság megszüntetésére kormányozzák ezentúl a magyarokat saját törvényeik szerint. S
mégis, ezen a tanácskozáson születik meg váratlan fordulattal egy eszme: a magyar nép
kiirtásának eszméje. A ,,titkos, Bethlen- párti jelenlévő feljegyzése" szerint a spanyol követ
volt az, aki a tanácskozást egészen más irányba terelve katonai segítséget ajánlott fel. A
spanyoltrónon akkor még a Habsburg- dinasztia egy másik ága ült. Mindenesetre a magyar
királlyá koronázott német császár, II.Ferdinánd, a feljegyzés szerint, miután előbb nem
nagyon bízott a Bethlen elleni hadjárat sikerében, mert ,,a magyar katonaság nagyon jó és
erős" -a spanyol segítségben és abban bízva, hogy a törököket Erdély támogatásától
aranyakkal vissza lehet tartani, a szintén jelen lévő Wallenstein herceget, mint hadsereg
főparancsnokot megbízza az általános támadás megindításával. De még ennél is többet kíván:
,, Kezdjen 12 éves kortól mindenkit megöletni, aki magyarul beszél, akiket meg mégis
életben hagynak, azoknak borotválják le a haját, és homlokukat szurokkal bekenve, jelöljék
meg. A kipusztuló lakosság helyébe pedig a magyarokat pótolva, más nemzetiségű népeket
kell letelepíteni." A szöveget először Hormayr, a bécsi rendőralkalmazott folyóirata közölte
1828-ban, Bécsben, de kéziratos másolatokban már magyar reformerek körében ismert volt. (
Dümmerth 1998. 15.pp)

Amikor Kemény János, erdélyi fejedelem Lipóttól kapott támogatással és biztatására
szembeszállt a törökkel Nagyszölősön, nem kapott segítséget a közelben táborozó
Montecuccoli tábornoktól és elesett a török túlerővel szemben 1662-ben. Ugyanígy nem
kapott segítséget a két Zrínyi Miklós, sem a szigetvári hős 1566-ban, Szigetvárnál, sem a
költő diadalmas, téli-hadjárata után, 1664-ben. Amikor a Szultán megtámadta Zrinyi -
Ujvárt, Montecuccoli semmi segítséget nem adott a magára maradt vár megvédésére, pedig
túlerővel egészen közel táborozott. (Mindkét esethez hasonlítható a II. világháború egyik
sokat emlegetett tragédiája, amikor a szovjet csapatok Varsó közelébe értek és a német
megszállók ellen felkeltek a varsóiak. Ekkor az orosz támadás megállt, és tétlenül megvárta,
hogy a németek leverjék a lengyel főváros felkelését.)
Miután Szentgothárdnál Montecuccoli fényes győzelmet aratott a török felett, a császár
megbízottja, Reiningen töröknek mindenben kedvezőbb békét kötött Vasváron, 1664
augusztusában. A magyarok igencsak el voltak keseredve, különösen azért, mert az Északmagyarországi
erősséget, Érsekújvárt és keleten Nagyváradot a török kezén hagyta és hangot
adtak elégedetlenségüknek. A Bécsi Udvar és hívei a vasvári békét éppen azért siettek
elfogadni, mert Magyarország erejének megtörését, a magyarság legyőzését látták benne
megpecsételve. Portia herceg Gremonville francia követnek azt mondta, hogy éppen azért
engedte át a császár a töröknek e két fontos várat, mert azt hiszi, hogy ilyképpen inkább uruk
maradhat a magyaroknak és megakadályozhatja őket abban, hogy más királyt válasszanak
maguknak. ,,A magyarokat csak a töröktől való félelem tartja féken, s ha nem félnének,
elszakadnának az uralkodó családtól,"- jelentette Sacredo követ 1665-ben. Vagyis Bécs
jobban félt a magyaroktól, mint a töröktől. Viszont a török is jobban félt a magyaroktól, mint
Bécstől. Ez tulajdonképpen érthető is, hiszen a magyarok hazájukat, családjukat védték
elkeseredve saját földjükön, a török és császári, német csapatok egyformán, hazájuktól távoli
hódító háborúban vettek részt. Korabeli török források szerint a szentgothárdi csatában is az
bénította a törököket, hogy azt hitték, a nagy Zrinyi Miklóssal szemben harcolnak. Ha nem is
bizonyított az, hogy a költő-hadvezért nem a vadkan, hanem orgyilkos golyó ölte meg, ha
életben maradt volna, néhány év múlva vele is végzett volna a vérbíróság a Wesselényi
összeesküvés kapcsán, amikor öccsét, Pétert, Nádasdy Ferencet és Frangepán Ferencet
Német-Ujhelyen lefejezték(1671). Mindannyiukat azzal az ígérettel csalták Bécsbe, hogy
semmi bántódásuk nem lesz. Viszont mikor a Habsburgok kegyetlenül végrehajtott
kivégzései valamint a protestáns egyházak ellen folytatott könyörtelen eljárások miatt
elkeseredett és lázongó magyar urak Konstantinápolyhoz fordultak egy esetleges török
támogatás megnyerése érdekében, maga a török nagyvezér volt az első, aki tájékoztatta a
Bécsi Udvart a magyarok mozgolódásáról 1665-ben. A pasa bizalmas értesítést küldött
Bécsbe, és azt ajánlotta, hogy rakják meg Kassát német őrséggel, mert Felső-Magyarország
fel akar lázadni. (Acsády 1898. VII.k. 2oo., 216-218.p.)
Nyugaton és nálunk is sokak meggyőződése, hogy a Habsburg Birodalom védte meg a
keresztény Európát a török veszedelemtől, és a Habsburgok ellen lázadó magyarok török
kapcsolatai a kereszténység ügyének elárulását jelentette. Különös, hogy ez nem merül fel a
franciákkal és a velenceiekkel szemben, akik többször is kötöttek a Habsburgok ellen a
törökkel szövetséget.

A török történetírás és a török értelmiségiek általánosnak nevezhető közvélekedését jól
kifejezte számomra a híres, konstantinápolyi Kék Mecset imámja, amikor 1992-ben
felkerestem. Látható őszinte örömmel üdvözölt, mint ,,testvért és régi szövetségest", akit
,,ugye mindnyájan tudjuk, többször is fel akartunk szabadítani a németek elnyomásától, békét
és igazságot hozva a magyar népnek, dehát nem sikerült nekünk!"
Visszatekintve a magyar-török történeti kapcsolatokra, valóban megtaláljuk az Oszmán
Birodalomnak számos kísérletét arra, hogy a magyarokat a szultán szövetségesként maga
mellé állítsa és közös hadjáratra bírja a Habsburg Birodalom ellen. Ugyanígy tette ezt Batu
kán is 1241-ben, amikor szövetséget ajánlott fel IV. Bélának, hogy közösen forduljanak a
,,bűnös Nyugat ellen." A magyar király ezt az ajánlatot drasztikusan utasította vissza azzal,
hogy a kán követeit kivégezte. Ezzel akarta a Európa melletti elkötelezettsége
megmásításának lehetőségét is kizárni, de ezzel egyúttal magára vonta a győztes tatár hadak
rendkívül kegyetlen bosszúját is. A nyugati szomszédok, akikhez segítségért folyamadott,
semmi segítséget sem adtak, sőt Babenbergi II. Frigyes, lefogta a magyar királyt, nagy
összegekkel megzsarolta, három megyéjének zálogként való átadására kényszerítette. Az
olasz Rogeriusz mester, aki szemtanúja volt a magyarországi tatárjárásnak, még azt is
feljegyezte, hogy az osztrák herceg a magyar menekülőket kifosztotta és fegyveresen betört
az országba. ,,Frigyes... a vendégjog gyalázatos megsértését, a keresztény szolidaritás
nagyobb dicsőségére, a tatároktól szenvedő ország megtámadásával tetézte," de Pozsony és
Győr kivédte a támadást, olvashatjuk Hóman Bálintnál. Günther Stöckl történész rámutatott
arra, az ,,érthető módon igen negatív benyomásra", amelyet a ,,nyugati szomszédok árulása a
magyar történelmi tudatban hátrahagyott". Hugo Hantsch osztrák történész 1947-ben
megjelent munkájában egészen másként látja ugyanezeket az eseményeket: ,,Frigyes elállta a
tatárok Németország felé vezető útját... Auszria ezuttal is a Nyugat védőbástyájának, a
Birodalom pajzsának bizonyult." ( Idézi Lendvai 2001. 62.)
A szultánok a magyaroknak felajánlott szövetséget a magyar uralkodók rendre
visszautasították Nagy Lajostól és Zsigmondtól kezdve Mátyás királyig, sőt, makacs
ellenállásuk megnehezítette Nyugat felé való terjeszkedésüket. A törökök más, jelentős erejű
szövetségest, alávetett csatlós- népet voltak kénytelenek keresni, annál is inkább, mivel a
török nép hazája, természetes utánpótlása már igen távol esett a Duna -medencétől. A török
nem szeretett télen háborúzni, különösen északabbra, viszont mire a kisázsiai had tavasszal
összeszedte magát és megindult észak-nyugat felé, július lett, mire elérte a magyarországi
hadszínteret. Kézenfekvő volt, hogy a dunai bolgárok, a nándorok birodalmának összeomlása
után annak egykori területén, a magyar fennhatóság alá került Macsói Bánságban és
Barancsságban a magyarokkal évtizedek óta harcoló rácokat választotta ki magának
szövetségesül. Annál is inkább, mert 1332-ben már a szerbek szövetségének köszönhetően is
vethették meg lábukat a Dardanellákon, Európa földjén. Zsigmond király 1396-os nikápolyi
veresége után, melyet egyértelműen a szultán magyargyűlölő rác csatlósai döntöttek el a
török javára, adva volt a szövetség lehetősége. (Délvidéki.S.A. 15.) E szövetségnek valódi
tartalmat és távlatot a szerbeknek az adott, hogy a rácság tömegeiben egyre nagyobb erővel
tört fel a vágy, hogy hegyes, sziklás, terméketlen és állandó hadjárások miatt bizonytalan
nyugalmú hazájukból elvándoroljanak. Egyrészt, mert a Balkán magas hegységeibe
visszahúzódott őslakók, albánok, montenegróiak, egyes cincár és görög csoportok
századokon keresztül védték függetlenségüket, nem hódoltak be a töröknek, de ugyanakkor a
háborúk miatt összeomlott a különböző természeti adottságú vidékek termékeinek cseréjét
biztosító táji-munkamegosztás és ez ínséget, mindenféle termékben hiányt, gyakran éhséget
is jelentett, másrészt az észak-nyugat felé ezen a vidéken átvonuló hadseregek állandó
zaklatást is jelentettek az ittlakók számára. Egy szövetség mindenképpen a jogtalan, adózó
rája állapottal szemben valamiféle kiváltságot is ígérhetett ennek a népnek. Egyértelműen a
Magyar Királyság síkabb és termékenyebb déli tartományai, a Macsói bánság, Barancsság,
majd a Szerémség, a Bácsság, keleten a Maros-Temes vidéke, Borosjenőn alapított szerb
püspökség területe, Janopolje, nyugaton Baranya, Tolna és Somogy megye jelentette
számukra az Ígéret Földjét, a Kánaánt. Ide először mint menekülteket és a magyarok
szövetségeseit fogadják be egyre nagyobb számmal és kedvezményekkel Zsigmond és
Mátyás király, de miután egyre világosabbá vált, hogy a Török Birodalom erősebb, és egyre
nagyobb területeket hódít el a magyaroktól, nemegyszer éppen a befogadott menekültek
hirtelen átállásának következményeként, egyértelműbbé válik a rácok számára a török
szövetség haszna. A török támogatásával egyre nagyobb területeket szállnak meg, melyeken
korábban nándorok (bolgárok), cincárok (aromunok, vlachok), románok, magyarok laktak. A
rácok papjaik vezetésével, különösen Nándorfehérvár eleste után, tömegesen indulnak Észak
felé, immár mint kiváltságokkal rendelkező martalócok (szószerint: hullarablók), hogy új
országot alapítsanak maguknak. Ez csak az őslakosok elűzésével vagy elpusztításával volt
lehetséges. A rác csapatok, Sziljánovics deszpota vezetésével bekapcsolódnak a Dózsa
Székely György vezette harcokba, először a parasztok oldalán pusztítva, majd a kocka
fordulása után az erdélyi vajda szövetségeseként szinte kiirtották és felégették a
parasztmozgalom fővárosát, Hájszentlőrincet. A Szeged hasonló kirablását, lerohanását csak
Enyingi Török Imre erélyes fellépése akadályozta meg nekik. (Délvidéki S 2o.)
A rácok további, tömeges betelepedését immár egyre északabbra lévő területekre a
Mohácsi Vész (1526), a Magyar Királyság döntő veresége tette lehetővé. Amint azt a török
történetíró Kemál pasazáde is megemlíti, az ütközet után a török ruméliai hadteste, - ez volt a
hadsereg Balkánon toborzott, többségében már nem törökök, hanem elsősorban rácokból és
más meghódított népek fiaiból, janicsárjaiból álló része - példátlan kegyetlenséggel rabolt és
pusztított Dél-Magyarországon.

,, A rác nemzet valójában meglehetős elégedettséggel tudta üdvözölni a kort... a törökkel a
rácok a valaha is elért legeslegnagyobb hódításaikra lesznek képesek Magyarországon a
török uralom idején. Jelentős mértékben ki fogják tolni népi tömbjük határait ezekben az
időkben észak és nyugat felé, a Pannon /Nagy Magyar/ Alföld felé, szórványosan pedig elő
fognak fordulni szinte az egész Kárpátok koszorúzta térségben," - idézi egy nagytekintélyű
szerb történész, Popovics J. Dusan szavait Délvidéki.(Délvidéki SA. 21.) Valóban, a török
hódoltság végére nemcsak a falvak százaiban, hanem minden nagyobb város, véghely
külvárosaiban, megtaláljuk a rácok Tabánjait és templomait. /Például Budán, Esztergomban,
Székesfehérvárott, Miskolcon stb/
A nagyméretű bevándorlásról korabeli írásos dokumentumaink vannak. A Tolna és
Baranya megye határában lévő, a középkori Garab bencés kolostora helyén a XVI. század
végén felépült Grábóci ortodox kolostorban már évkönyveket vezetnek erről. Ez volt a
Hódoltság területén élő görögkeleti szerbek egyházi központja a Dunántúlon, amint a
Borosjenei a Biharban, keleten. Az előbbi jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az,
hogy apátja 1600 körül személyesen kereste fel minden, a Török Birodalomban élő óhitű
keresztény legfőbb pátrónusát, a cárt Moszkvában, aki bőségesen megajándékozta a
kalugyert kegytárgyakkal.
A baranyai és tolnai magyarok, különösen a jóföldű, síkabb, és enyhébben dombos tájakról
tömegesen menekülnek Észak felé, a Duna-Tisza közén lévő nagyobb kunsági
mezővárosokba, amint azt az 1690-ben felvett, úgynevezett Pentz -féle összeírás bizonyítja.
Például Kiskunszentmiklós lakóinak fele baranyai származásúnak vallja magát ekkor.
Elmondhatjuk, hogy ott, ahol a XVIII. században németek települnek egy, a magyar nevét
megőrzött faluba, ott a legkésőbb a XVI.-XVII. század fordulójától kb 1708-ig rácok laktak.
Baranya vízjárta, ártéri, folyómelléki és magasabb, hegyes tájain, a mezőgazdasági
termelésre kevésbé jó vidékein a magyarok jobban túlélték e viharos évszázadokat. A német
falvak dűlőnevei közt sok utal a rác elődökre. Pl Raitzenkerich, Raitzenweingarten stb.
Rácok egykori jelenlétéről tanúskodnak a XVIII. századi határperek és jegyzőkönyvei is.
Ugyanis miután a Rákóczi- szabadságharcot leverték, a császár oldalán harcoló tábornokok
és főtisztek birtokokat kaptak magyar földön, azoknak a magyar nemeseknek a földjét, akik
vagy Rákóczi mellett voltak, vagy egyszerűen nem tudták kifizetni földjük felszabadításáért
fizetendő váltságot az Újszerzeményi Bizottságnak. /Neoacquistica Comissio/ Így kapta meg
Puchner generális a Baranya megyei Bikal birtokot. A falu néptelen volt, senki nem tudta
megmutatni annak határait. Kik tudhatják? Hát azok akik itt laktak azelőtt! Kik azok? Hát a
rácok. Hol vannak? Hát a Rákóczi-zenebona idején, - így nem egy tanúvallomás, -
elmenekültek a Dráván túlra. Nosza Puchner elküldte embereit a Dráván túlra és azok
megkeresték a falu egykori lakóit. Néhány erre vállalkozó embert akkor elhozatott onnan,
napidíjat fizetve nekik, megkérte őket, hogy a határt bejárva, jelöljék ki, meddig bikali a
határ, hol kezdődik a Mágocshoz vagy Nagyhajmáshoz tartozó föld. A megfizetett tanuk
ezután eskű alatt elmondták, hogy gyermek- korukban, a török világban, hol s merre őrizték
állataikat, és hogyan oktatták őket az akkori öregek, meddig hajthatják disznaikat, ökreiket a
legelőn, hol s merre ne menjenek, mert akkor a szomszéd falusiak elveszik a szűrüket. E
szép vallomások nagyobb része magyar nyelven olvasható a Baranya Megyei Levéltárban. Ez
azt sejteti, hogy e rác falvakban lehettek magyar származású lakosok is, akiket nem kergettek
el az új honfoglalók, esetleg ráccá is lehetett egynéhány, ha befogadták őket és így
kiváltságokkal rendelkezve jobb életük lehetett.
A rácok ugyanis nem fizettek rája adót, de részt kellett venniük zsold nélkül a török
hadjárataiban. Ilyenkor abból éltek és próbáltak meggazdagodni, amit a hadjáráson
rabolhattak. Ez állandó feszültségben, ellenkezésben tartotta az egymás mellett élő
magyarokat és szerbeket és a néphagyományban igen szomorú emléke maradt fenn a
martalócok viselt dolgainak.
A XVII. század vége felé egyre világosabbá lett a rácok előtt is, hogy a török
magyarországi uralmának vége közeledik, ezért a rácok szövetségest kerestek ismét a másik
oldalon. A szerb egyházi évkönyvek szerint Csernovics Arzén, az Ipeki patriarchátus, a török
által elismert egyházi államocska főpapja felkereste Lipót császárt és tőle kérte mindazokat a
kiváltságokat népe számára, amit addig a török részéről élveztek, egyben biztosította
magának további hatalmát. Cserébe a pátriárka megígérte, hogy alkalmas időben felkelésre
szólítja fel népét a török ellen. 1589-ben került sor erre, amikor Csernovics az összes török
uralom alatt élő szerbet felszólította, hogy az adott jelre öljön meg minden közelében lévő
törököt és törökké lett, vagyis mohamedánná lett lakost. Ezzel akart hozzájárulni a Belgrád
ostromára érkező császári sereg győzelméhez. Tudjuk, hogy az ostrom elhúzódott, és a
császári csapatok egy részét ki kellett vonni a harcból és a Habsburg Birodalom nyugati
végeire vezényelni, ahol a franciák és szövetségesei megtámadták azt. Tudjuk, Köprüli török
nagyvezér, leverte ezt a lázadást. Csernovics Arzén és a Lipót között megkötött egyezmény
szerint, ha a szerbek felkelése sikertelen lenne, úgy a császár a szerbeknek új országot ad a
Birodalom déli szélén, természetesen a magyar királyság területéből. Csernovics Arzén
nagyszámú, mintegy 40.ooo-es népével a Duna mentén helyezkedett el, Mohács, Szekcső
majd Szentendre lett a pátriárka székhelye. A mindig győztessel tartó szerbség politikai
vezetésének indítéka világos volt. Mindenképpen települjön át a rácság a történelmi magyar
területből kihasított részre, mert ha otthon marad éppen olyan német iga alá kerül mint a
magyarok, de a bosszúszomjas törökök szomszédságában. Ha azonban Magyarországra
költöznek, a németekkel közösen uralnák és sanyargatnák az egyébként is közös ellenséget, a
magyarokat. ( Délvidéki SA.)

A úgynevezett felszabadító keresztény csapatok kegyetlen sanyargatásai és a törvénytelen
vallásüldözés és elnyomás ellen fegyvert fogott magyarok vezére II.Rákóczi Ferenc1704-ben
megkísérelte megnyerni a rác hadi népet, kihasználva egyes rác vezetők elégedetlenségét
azért, mert a harcra nem kelt rácokat meg akarta a császár adóztatni. Ez végülis nem sikerült,
részben azért is, mert a rácdúlások miatt elkeseredett magyar jobbágyok, a kurucok
támogatásában bízva, szembe fordultak az őket immár császári segédlettel sanyargató
rácoknak. Bécs, hogy megtartsa maga mellett a szerbeket, sürgősen kinevezett egy császári
biztost, Josef Kollareck-et, és azt leküldte a szerb vezérek meggyőzésére. Kollareck maga írta
meg emlékiratában, hogyan győzködte a rác kapitányokat azzal a hazugsággal, hogy ő,
Kollareck, biztos helyről értesült arról, hogy Rákóczi felesküdött, hogyha győz, minden rácot
megöl Magyarországon, s nem kíméli az asszonyokat és csecsemőket sem. A rácok ezután, a
kuruc hadiszerencsétől vagy szerencsétlenségtől függően, több ízben is kegyetlen
hadjáratokat vezettek a magyar falvak ellen, ami a harcoló kurucok küzdőkedvét úgy rontotta
meg, hogy családjukért aggódva, sokan elhagyták a tábort, és haza futottak. A legsúlyosabb
rácjárásokra 1704-ben, 1706-ban és 1708-ban került sor. Az első alkalommal a kurucoknak
behódolt Pécs magyar lakosainak is nagy részét kiirtották vagy elkergették. Ebben a harcban
esett el Kollareck József fia, császári tisztként. Az emlékiratban természetesen Kollareck a
maga érdemeit hangsúlyozza, de abban nem találok túlzást, hogy a szabadságharc
leverésében a rácoknak döntő szerepe volt. Van azonban az emlékiratnak egy megdöbbentő
befejező részlete is. Ebben kéri a császárt, hogy ne engedje meg azt, mint keresztény
uralkodó, hogy a rácok az összefogdosott magyar gyermekeket a balkáni török
rabszolgapiacokra hurcolják eladni. Éppen ezért állítasson fel egy bizottságot az eszéki
hídnál, amin keresztül a rácok a gyermekeket viszik, és császári parancsra hivatkozva
vegyék el azokat az emberrablóktól.

Az emlékirat záradékára írt még egy megjegyzést, miszerint így sikerült az eszéki hídnál
200 gyermeket kimenteni, de ezután a szerbek más, rejtett átjárásokat keresve tértek haza.
(Rákóczi Tükör. 1973.) A néphagyományban és korabeli írásokban fennmaradt annak az
emléke, hogy a kisgyermekeket az anyjuknak kellett vinni a rabló lovas után, s hogy
engedelmesen vigye, szőrkötéllel a nyereghez kötötték az anya átszúrt mellét.
Sajnos, e kegyetlen rácjárásokhoz hasonló esetek megismétlődtek 1848-ban a bácskai
Szenttamásnál és 1944-ben, a II. Világháborúban.
A fentebb elmondottak cáfolják azt a különösen a németek körében elterjedt véleményt,
hogy Magyarországot a Habsburg birodalom védte meg és a háborúban elpusztult tájat a
XVIII. században ide hozott német telepesek tették ismét kultúrtájjá. Láttuk már, mennyire
volt érdekelve a Habsburg birodalom a magyar nép megsemmisítésében, legyengítésében,
gyarmatosításában. A XVIII. század elején megszerzett Bánságot, a középkori Magyarország
egyik leggazdagabb és legsűrűbben lakott részébe a közvetlenül Bécs alá rendelt kormányzat
nem engedte betelepülni azt, aki magyarul beszélt. Hívtak és jöttek ide németek az egész
német nyelvterületről, franciák Elszászból, svájciak, románok, szlovákok, szerbek, bulgárok,
ruténok nagy számban. A magyarok csak azután, hogy végre 1779-ben a magyar
országgyűlés nyomására e területet újra betagolták a magyar királyság megye-rendszerébe,
de addigra szinte teljesen elfogyott a jobbágyföldnek kiosztható terület. Az új, nagyrészt
idegen földesurak nem is akarták már földjeiket jobbágyok közt felosztani, hanem az
árútermelés, elsősorban a dohány-művelés érdekében majorsági kezelésben tartott földjeikre
dohánykertész-bérlőket hívtak, mégpedig gyakran igen kedvező feltételek mellett. Ezek a
dohány-kertész földtelenek legnagyobbrészt a túlnépesedett szegedi nép kirajzásai voltak,
akik azért, hogy 3-5 hold dohány termesztését felvállalták, nagy belsőséget és 15-20 hold
földet kaptak kedvező bérért. A megtermelt dohányt szárítva és bálázva kellett átadniuk az
uradalom tisztjeinek, ennek felét a bérbe beszámították, másik felét folyó áron kifizették.
Amikor azonban 1848-ban eltörölték a jobbágyságot és minden jobbágy a kezén lévő telket
tulajdonaként megkapta, a dohánytermelő ,,gányók" nem kaptak meg semmit, hiszen csak
bérlők voltak, nem jobbágyok. A dohánykonjunktúra multával a földbirtokosok ki is
űzhették őket karhatalommal házaikból, családostól, amint azt a Pallaviciniek mindszenti
uradalmában megtették 1851-ben. ,, Palásthy ( ennek az uradalomnak retteget
jószágkormányzója) emberei horgot dobtak a /ház/tetőre, ökrökhöz kötötték és lehúzatták.
Bent feküdt a gyerekkel az asszony, sült a kenyér. Hiába. Volt olyan ház, ahol lakodalmat
tartottak. Annak sem kegyelmeztek..." A tehetséges, szorgalmas és gyermekekben gazdag
dohánykertész vagyis gányó társadalom szétszóródott, a magyar paraszti-polgári fejlődésnek
nagy tragédiája ez. ( Bálint 1974.133.) Belőlük kerültek ki a kubikusok, részesaratók,
nincstelen napszámosok, uradalmi cselédek és a tengereken túlra kivándorlók.
A magyarságról Európában történetileg kialakult torzkép néhány vonásának
tarthatatlanságát kívánom bizonyítani a következőkben a nyelvészet, régészet, történeti
növényföldrajz és újabban feltárt történeti források segítségével.
A magyarok nomád voltáról először.(A nomád szó Európában használatos értelmében).
A nyelvészek bebizonyították szókészletünk földművelésre, gyümölcs és szőlőművelésre,
borászatra vonatkozó szavaink honfoglalás előtti eredetét. Ha itt tanultuk volna meg e
termelőtevékenységeket, melyeket éppen nem nevezhetünk nomádnak, akkor a legfontosabb
termények, eszközök és műveletek szavai abból a nyelvből jöttek volna, melynek népétől azt
megtanultuk. Például a németből vagy valamelyik szláv nyelvből, mert állítólag a német és
szláv papok nem csak megtérítették a magyarokat, hanem megtanították a földművelésre és a
letelepedett, békés, termelő életformára. Csak néhány legfontosabb szó: búza, árpa, köles,
borsó, gyümölcs, som, alma, körte, meggy, dió, mogyoró, szőlő, bor, kender, eke, sarló, tarló,
szánt, vet, arat, takar/betakarít/, őröl, szűr, metsz, homlít, ás szavaink mind honfoglalás előtti
szókincsünkből valók, ugor, török, kaukázusi nyelvekkel közös vagy rokon, s nem az itt talált
német, szláv népességtől vettük át. Természetesen vannak itt, a Kárpát-medencében
megismert termelvényeket jelölő szavaink is, mint például a len vagy a rozs, eszközök mint a
kasza, de eleink földművelését és bortermelését korabeli arab források is említik. Régészeti
topográfiák is azt bizonyítják, hogy Árpád-kori falvaink mind földművelésre alkalmas
helyeken találhatók.( László 1996. 15.pp, Bellon l997. 145.pp.) A cseh hagyomány is ismeri
azt a Szvatopluk-mondát, mely szerint a magyarok egy felszerszámozott lovat adtak egy
vödör vízért, földért és egy csomó fűért, és ezzel mintegy megvásárolták földjüket. A cseh
monda szerint, - ezt László Gyula, neves régészprofesszortól hallottam, - Szvatopluk örült a
cserének, mert úgymond, ,,most legalább jó földműveseket kapok országomba!" Ezen túl a
még Etelközben lakó őseink értettek a nagyobb folyóvizek kezeléséhez, az áradások
kihasználásához, a kiáradt víz visszavezetésének módjához, vagyis az ártéri gazdálkodáshoz
, mesterséges vízvezetők, fokok, csatornák építéséhez is. (Andrásfalvy 2007. )
Pogányságunkról és kereszténységünkről. Ezt a kérdést szorosan össze kell kapcsolnunk a
kereszténység tartalmával, keresztény magatartást követelő értékrendjével, illetve annak
érvényesülésével a magyar néptörténetben, nem csak a formális megtérést, a
megkeresztelkedést vizsgálva.

Az iskolában úgy tanultuk, de mintegy 10 évvel ezelőtt elhangzott Szent István napi ünnepi
beszédben is ezt hallottam: Szent István politikai zseni volt, aki felismerte, hogy ha a
magyarok nem veszik fel a kereszténységet, akkor a keresztény Európa elsöpör minket és mi
is a hunok és avarok sorsára jutunk. Éppen ezért a király, ,,karddal és kereszttel", tehát
erőszakkal is, főként felesége, Gizella közbenjárására behívott bajor papok segítségével
megkeresztelte a vad, nomád és pogány magyarokat, akik azután a népet megtanították az
európai, keresztény letelepült életformára. Gizella boldoggá avatásának indokai közt szerepel
az, hogy az ő segítségével sikerült a pogány magyarokat megszelídíteni. Értékes művészeti és
irodalmi alkotások is születtek ebben a szellemiségben, például Sík Sándor Szent Istvánról írt
drámája.

Mindez nem felel meg a valóságnak. Régóta ismert tény, hogy az erdélyi részek élén álló
Gyula, Szent István nagyapja, 953-ban Bizáncban ünnepélyesen /tehát bizánci rítus szerint
formálisan/ megkeresztelkedett és egy Hierotheosz nevű püspököt hozott onnan magával.
Géza, István apja és Sarolta, édesanyja is tehát keresztény volt. 961-ben a pápa püspököt
szentelt fel Rómában a magyarok részére, Zacheust, aki azonban Ottó császár nem engedett
belépni Magyarországba, mint ahogy nem engedte be oda tíz évvel később az einsiedelni
bencés szerzetest, Szent Wolfgangot sem, mert a császár akarta a magyar egyházat
megszervezni híveivel és egyben a magyar királyt is vazallusává tenni.( Györffy 1977. 51.)
Mi tudjuk, hogy nem lehet hitet, eszmét erőszakkal egy népnek adni, sem karddal, sem
géppisztollyal. Nincsenek történeti adatok arra, hogy a király tömeges erőszakkal keresztelt
volna vagy a kereszténységnek ellenállókat végzett volna ki. Pedig a korabeli Európában
sokszor került sor ehhez hasonló eljárásokra, illetőleg a hittérítők mártíromságára. Szent
Gellért egyik munkájában, melyet Nabukodonozor által tüzes kemencébe vetett ifjak
himnuszáról írt, sokat foglalkozik korának magyar egyházával. Nem említi a pogány
magyarokkal való harcát, annál inkább beszél a hatalommal és tisztségükkel visszaélő,
pogány módra élő papokról és különféle keresztény eretnek-mozgalmakról, többek közt az
u.n. novatiánusokról, akik ,,a már megkeresztelteket újra megkeresztelik, - ahogy ez
többnyire nálunk is megesik-, és az újra megtérő hitehagyottak befogadását megtagadják". (
Deliberatio 1999. 35.) Szent István törvényei sem foglalkoznak sokat a pogánysággal, pedig
ha ellenállást tapasztalt volna, valószínüleg törvényeiben is kitért volna erre. Ehelyett például
azt olvassuk dekrétumaiban, hogy ha valakit boszorkánysággal bevádolnak, azt ne a bíró,
hanem a papok elé vezessék, hogy először azok beszéljenek a vádlottal. Vagyis derítsék fel,
miféle vádakkal, kik akarnak ártani az állítólagos boszorkánynak nevezett személynek. Ha
ismét megvádolják, akkor sem a világi bíró az illetékes, hanem ismét a papok gondjaira kell
bízni az ügyét. Ha harmadszor is megvádolják (vagy a papok is úgy látják?) akkor adják csak
át a bírónak. Magyarul, a törvényhozó nemigen hisz a boszorkányok létezésében.
Ugyanakkor Európa más részein kegyetlen eljártak a boszorkányokkal szemben.
Minden valószínűsége megvan annak, hogy a magyarok még valahol a Kaukázus táján
tartózkodásuk idején megismerkedhettek a kereszténység eszméivel, tanításával, talán éppen
az örmények révén. András és Tamás apostol keleti térítésével nem alakultak ki olyan
központosított, szervezett egyházak, mint a nyugati világban, bár az Örmény és Grúz
Királyság már az V. században keresztény alapokon állt. Keresztény volt az egyik onogúr
király is, akinek szövetségéből egy magyar nyelvű csoport az avarok birodalmába költözött a
VII. században. (Ne feledjük, tőlünk nyugatra az ő nevükön ismernek minket: hungarus,
ungar, vengri stb) Megerősítik ezt a történeti feljegyzést nyelvészeti tények és régészeti
leletek is. A kereszténység legfontosabb fogalmait honfoglalás előtti magyar szavakkal
jelöljük. Isten, menny, áldás, gyón, üdvösség, üdvözítő, ünnep, boldog, túlvilág,
búcsú/bocsánat/, lélek, stb. A romantika korában ugyancsak igyekeztünk mi is megkeresni
kereszténység előtti, pogány hitünk emlékeit, de alig találtunk. A többistenhitnek nyomát
sem, pedig mind a román, germán, szláv népek, de még finnugor nyelvrokonaink körében is
megtalálták azt. Mi ősi hitünk emlékeit legfeljebb a mesékben véljük felfedezni. Ugyanakkor
történetírásunk, érthetetlen módon, nem tartja lényegesnek azt a tényt, hogy a honfoglalók
sírjaiban nem egy keresztet találtunk. Az 1996-ban a Nemzeti Múzeumban bemutatott ,, in
situ" honfoglaláskori sírlelet-eggyüttesekben magam számoltam meg 12 keresztet. Akadt
közte nagyméretű mellkereszt, olyan is, melyben kis, zárható ereklye-tartó üreg volt
kiképezve, a másikon Krisztus testének ábrázolása is feltűnt, de volt ezüst tarsolylemezre
poncolt kereszt is /a bezdédi tarsolylemezen/. Mindezek száz évvel Szent István trónra lépte
előtt kerültek a földbe. ( A régészek e honfoglaláskori bronz mellkeresztekhez hasonlóakat
ismernek Örményországból.)
Egyébként mit használt az a magyaroknak politikailag, hogy megkeresztelkedtek! Ez nem
védte meg őket Nyugattól! A keresztény II. Konrád német uralkodó 1030-ban megtámadta
Szent Istvánt, aki a támadókat a Rábánál megállította, majd minden utánpótlásától elvágva
kiéheztette és visszafordította. Az üldöző magyar hadnak Bécsnél sikerült a német sereget
bekerítenie és megadásra kényszerítenie. Maga Konrád szűkebb kíséretével csak üggyelbajjal
menekült meg. Erről az az udvari pap kísérője számol be, akit azért vitt magával, hogy
szemtanúja és megörökítője legyen Konrád győzelmének a magyar király felett. Szent István
a lefegyverzett ellenséges hadat megetette és hazaküldte. Ez az eljárás Konrád hívei közt is a
legnagyobb csodálatot keltette, és az említett pap azt jegyezte fel, hogy erre még nem volt
példa a Világon. Közel ebben az időben (1014)a Bolgárverő Bazileiosz legyőzte Simeon
bolgár cárt és 14.000 foglyot ejtett. Mindegyiket megvakítatta, csak minden századiknak
hagyta meg a fél szemét, hogy legyen, aki hazavezesse a nyomorultakat.(Győrffy 1977.
288.)

A IX. és X. század az európai kereszténység egyik mélypontja. A császár egyházi, a pápa
világi hatalomra tör éppen nem keresztényi módszerekkel és életvitellel. Mégis megragadja a
királyt és népét a kereszténység lényege, s nem véletlen, hogy az első, a katolikus egyházat
krisztusi szellemben való megújítására, a franciaországi Cluny-ból kiinduló reform híve lesz
Szent István, aki levelezést is folytat a nevezett bencés kolostor apátjával. Ezt a királyt
összehasonlítva kortársaival, valóban megillette ez a hármas jelző: pius, rectus et pacificus,
vagyis kegyes, igazságos és béketeremtő. Ő lesz a keresztény király példaképe. Ez
törvényeiben is tükröződik, de fiához irt Intelmeiben és cselekedeteiben is. Törvényeit jobban
áthatja a keresztény szellemiség, mint kortársaiét. A lopáson kapott rabszolgát halállal
büntették másutt, Szent István törvényei szerint csak akkor, ha harmadszor is lopáson érték.
A böjtöt megszegőnek Vitéz Boleszláv törvénye alapján kiverték a fogát, Szent István
háromnapi böjtölésre ítéli. Inti utódait, hogy sohase vezessenek hódító háborút senki ellen. Ő
maga annak az embernek is megkegyelmezett, akit ellenfelei a király álmában való
meggyilkolására béreltek fel, de akit hálótermében maga fogott el, míg kortársai a
királyságért vetekedő cseh és lengyel dinasztiák, ha legyőzték ellenfeleiket, azok egész
nemzetségét a csecsszopóig kiirtották. Az ellene lázadó Vazul megvakíttatásának
körülményei ma is tisztázatlanok, de Vazul utódai folytatták Szent István művét, az ország és
az egyház szervezését és Vazul egyik unokája kezdeményezte Szent István szentté avatását.
Koppányt a legenda szerint, megsiratta, amikor a német lovagok megölték. Sokat vitatták
Imre fiához írt Intelmeit. A vizsgálatok igazolták, hogy az nem egyszerű másolata a Karoling
király-tükröknek, hanem szellemében és formájában is önálló alkotás, melyben valószínűleg
Aszerik csak segített. Különösen vitatták azt a bekezdést, melyben kijelenti, hogy gyenge és
esendő az egynyelvű és egyszokású ország. Egyesek elutasították ennek olyan értelmezését,
mely szerint ezzel az országban lakó, különböző nyelveket beszélő népek mintegy
kisebbségi jogait biztosította volna. Szerintük ez a királyi udvarba csalogatott papokra,
tudósokra, mesterekre és művészekre, előkelő urakra vonatkozik csak, akik valóban jól
érezték magukat a magyar királyi udvarban, jobban , mint másutt. Lehet, de ezek az urak sem
jöttek kíséret nélkül, s már Szent István korából ismerünk olyan helyneveket, melyek a
nagyobb, XIII. századi betelepítések előtti időből adnak hírt idegenből jött lakosokról. Ilyen
helynevekre gondolhatunk, mint Németi- Némedi, Oroszi, Csehi, Olaszi, Tóti vagy Tót
előtagú falunevek. De félreérthetetlenül az együtt lakó népekre és azok autonómiájára is
vonatkozott ez az intelme, mert egy másik bekezdésben ezt olvassuk: ,, mert ki az a latin, aki
latin jogtörvények szerint kíván uralkodni a görögök felett, és ki az a görög, aki görög
szokások szerint uralkodna latinok felett?" Az antikvitás itt a mérce, a követendő példa. Az
Intelmekben, melyet akár alkotmánynak is tekinthetünk, nem fordul elő a gens, a nemzetet
jelölő latin szó. Későbbi megfogalmazásban a Szent Korona alattvalóiról, az összes
országlakóról, akiket ,,a király gyűjtött össze", és nem csak a magyar nemzetről, még ha az is
volt e színes népi konglomerátum megszervezője és irányítója.
Visszatérve a magyarok kereszténységének eredetére, megállapíthatjuk, hogy nem Szent
István térítette meg ,,karddal és kereszttel" a magyarokat, politikai indítékból, hogy ezzel
elkerülhesse a keresztény Európa ellenünk való egységes fellépését. A Habsburg-barát vagy
német orientációjú történetírás / e kettő nem jelentett mindig egyet!/ és annak éppen
legismertebb képviselője Szekfű Gyula azonban a történeti tényekkel sem törődve,
változatlanul azt vallotta: a pogány és nomád magyarságot Szent István vezette be a
keresztény és germán európai közösségbe, ez a király nagy érdeme. Ezt a máig tartó,
folyamatos és üdvös beilleszkedést szakítják meg esztelen kuruckodások, melyek mindig
tragédiába torkollanak. Az emigrációk pedig mindig lezüllenek, valamint nevetségesek.
Magyarország minden jót a Habsburgoknak köszönhet, a hozzájuk hű uraknak. A
Habsburgokkal szembenállók vétkes illúziókat kergetnek és vad liberálisok, akik végül
aláásták a Habsburg Birodalmat is, de ez a Habsburg Birodalom romjai alá temette
Magyarországot is. Ez röviden Németh László összefoglaló véleménye Szekfű Gyula
történelemszemléletéről. Mi volt ennek a célja, tehetjük fel még a kérdést akkor, amikor
1913-ban Szekfű Gyula megírta a magyarság egyik legragyogóbb példaképéről, vezéréről,
becsmérlő tanulmányát, A száműzött Rákóczi-t? ,,Társadalmi hatalomtartás és kiterjesztés".
Igazolása egy politikai kurzusnak, elvnek, törekvésnek - a jelenben. Habsburg restauráció,
egy végleges germán orientáció elfogadtatása és történetírói igazolása. Mindez a második
világháború kitörésének előestéjén megismételve. Ugyanis Szekfű Gyula ezeket a
gondolatokat kissé pallérozva megírta az 1939-ben megjelent tanulmány-kötetben, a Mi a
magyar-ban, melyet ő is szerkesztett. Ebbe a szekfűi felfogásba belefért még a nagybirtok és
a neobarokk úri osztály védelme, valamint minden ,,kuruckodás", a Kelet és barbár
szomszédai felé kacsingató népiség, a népi írók kigúnyolása is. Ha Németh László húsz évvel
később veszi bonckés alá Szekfű Gyula munkáit, írnia kellett volna még utolsó művéről is,
melyet a Nagy Szomszédról, a Szovjetúnióról írt, ,, A forradalom után" címmel, mint
moszkvai nagykövet.
Látjuk mindebből, hogy a rólunk és történelmünkről kialakult európai és a bennünk élő
képért egészen a legújabb korig felelősek történészeink is. A felismerés a legfontosabb: a
történelem-tudomány álruhájában jelenik meg a hatalmon lévők politikai szándéka, hogy
ezzel befolyásolhassa az iskolában kialakítható történelmi tudatot, és az iskolázott
középosztályon keresztül egy egész nemzet közérzetét és magatartását.(Andrásfalvy
2001.11.)

Immár világosan látjuk, kiknek érdekében áll a honfoglaló magyarság pogány és nomád
voltának, barbár műveletlenségének, vad kegyetlenségének hangsúlyozása, mellyel ,,minden
élőt, asszonyokat és gyermekeket kiirtanak, hogy a helyükre telepedhessenek."
Tényleg, vannak ennek a kegyetlen magatartásnak, népirtásnak történeti bizonyítékai?
Eddig még alig került ilyen elő. Egyetlen hiteles, tényleges esetet bemutató leírással
rendelkezünk a Nyugatot rémületben tartó magyar ,,kalandozókról", ez a Szent Gallen-i
kaland, melyről egy szemtanú tudósít, de ebben éppen az ellenkezőjéről hallunk.
Amint több, mint ezer esztendővel ezelőtt a magyar lovascsapatokat egymás ellen
segítségül hívó európai uralkodók a magyarokkal szövetségben a harcban elkövetett minden
rémtettet az úgyis messzi hazájukba visszatérő kalandozó magyarok nyakába varrtak,
ugyanígy kellett a Habsburg Birodalomba bekényszerült és az elnyomás és
igazságtalanságok miatt többször is felkelő magyarokkal szembeni kegyetlen és keresztény
értékrenddel össze nem egyeztethető eljárásokat valamiképpen igazolni. Ezért a barbár
magyarokról kialakított torzkép időszerű maradt az újkorig. A torzkép terjesztése,
propagálása tehát Habsburg birodalmi érdek. Legbeszédesebb példa erre az 1720-ban,
Stájerországban megjelent, és széles körben terjesztett nagyméretű röpirat, a Völkertafel
elnevezésű rézmetszet, mely egy nagyméretű olajfestmény alapján készült. Ezen tíz európai
nemzet, a spanyol, francia, olasz, német, angol, svéd, lengyel, magyar, orosz és török/görög
férfiról rajzolt színes kép alatt felsorolják mindegyiknek összesen 17 jellemzőjét. A
magyarokról a következőket olvashatjuk: Magatartása, - hűtlen /untreu/; természete,
sajátsága,- a legkegyetlenebb; értelme, /Verstand/,- kevés; természete, -vérszomjas
/blutgierig/; tudománya,- latinnyelvű; ruházata,- sokszínű; erénye, - árulás; betegsége,- a
frász /az epilepsziához hasonló görcs/; országa, - gazdag gyümölcsökben és aranyban; hadi
erénye, - lázadó ; istentisztelete,- kedvetlen/?/; uralkodója, - akit nem szeret/?/; miben
bővelkedik, - mindenben; időtöltése, szórakozása, - a henyélés /müssiggehen/, melyik
állathoz hasonló, - a farkashoz; miképpen végzi életét, - kard által.
Igaz, az orosz és a török/görög /egybe vették!) sem kap sokkal jobb minősítést. Például az
orosz természete, - igazán /mint a/ magyar, vagyis a legkegyetlenebb. Bár ez a korábbi
előítéletekre visszavezethető és a Rákóczi Ferenc szabadságharcának leverése után még
felerősített torzkép később, még az osztrákok körében is enyhült és némi rokonszenv is
jelentkezett a szabadságszerető, de politikai és felekezeti türelmet mutató, vendégszerető és
lovagias magyarok iránt, különösen 1848-49 után. A kiegyezéssel megint megváltozott a
kép. A magyarországi nemzetiségek, akik jutalmat vártak a császártól a magyar
szabadságharc leverésében való részvételük okán, csalódtak, és a feléledő magyar állam
kisemmizettjeinek vélték magukat. Ezért a korábban a magyarokról Bécsben kialakított,
kedvezőtlen és megvető képet vették át és terjesztették. Sajnos ezt a torzképet néhány
irodalmi mű is megerősítette. A Völkertafel torz beállításán is túltett az osztrák Franz von
Löher 1874-ben megjelent gyülölködő könyve. ( Szabó M .2001.110-113.)
A Magyar Királyság tarkának nevezhető, soknemzetiségű népessége nemcsak az ide
menekült, befogadást kérő és nyert népcsoportokból alakult ki, hanem voltak néptöredékek,
melyeket a honfoglaló magyarok itt találtak a Kárpát -medencében. Itt találták őket, és nem
irtották ki azokat, hogy a helyükre telepedhessenek. Erre az állítólagos népírtásra sincs
egyetlen megbízható történeti vagy régészeti adatunk.

A honfoglalás idején a Kárpát medence viszonylag gyéren lakott, hiszen 895-öt
megelőzően az állandó harcok, küzdelmek színtere volt. A VII. században még virágzó és
ugyancsak több népcsoportot egyesítő Avar Birodalom társadalma, politikai vezető ereje
végzetesen megromlott, és nem tudott ellenállni sem a frankok Nyugatról, sem a bolgárok
Délről jövő támadásainak.. A bizánci krónikák szerint ennek oka a vezető réteg elzüllése,
pártoskodása, valamint a köznép részegeskedése volt, amint azt Krum bolgár cár előkelő avar
fogjai egybehangzóan vallották./ A cár erre elrendelte minden szőlőskert megsemmisítését
országában, nehogy hasonló sorsra jussanak a bolgárok is./ (Olajos 1996. 91.) Ezután a
Nagymorva Birodalom és Nagy Károly frank harcosai is gyakran itt ütköztek meg egymással.
A kutatás mai állása szerint valószínű az alföldi és dombvidéki részeken a legszámosabb
népességet az avarok, az avarsághoz csatlakozott, ide a VII. század folyamán érkezett
onogur- székelyek alkották. Számos településük, de templomuk és azok védőszentjei,
/patrociniumai/ megérik a honfoglalást, illetőleg azonosak maradnak a magyar középkorban.
Ez az ottani lakosság folyamatosságát jelenti. /V.ö a kettős honfoglalás elmélete, az un.
Salzburgi Conversio adataival.( Olajos i.m.l1oo.)/ Nem véletlen, hogy egyes történetírók ezt
a területet az avarok pusztáinak nevezik. ezért. /Desertum avarorum/ A régészeti topográfiák
tanúsága szerint, ezekre fentebb már hivatkoztam, a magyarok a Kárpát medence
földművelésre alkalmas, alacsonyabb felületeit szállták meg és nem hatoltak be a bükkösök
és fenyvesek magassági zónáiba. Ezeken a magasabb, erdős részeken, Nyugaton, az Alpok
lábánál valószínű a vendek, szlovénok ősei, Északon pedig a Tátra vidékén és a
középhegységek északi oldalában többségükben szlovákok, a magyar nyelvben tótoknak
nevezett északi szlávok alakították ki sajátos gazdasági stratégiájukat, életformájukat. A XIII.
századtól jelennek meg nagyobb számmal a Kárpát - medencét Keletről határoló
magashegyvidék legelőin a vlachok nyájaikkal, melyekkel a Feketetengerbe torkolló folyók
árterületein telelnek és a havasi legelőkön nyaralnak. Ez a vándorló, nagy távolságokat
áthidaló, transzhumáló életforma a XIX. század végéig fennmaradt. A vlach-oláh
egyértelműen egy sajátos, a magashegyvidék adottságait kihasználó kisállattartó kultúrát
jelentett, ennek termékeit, juhot, bárányt, gyapjút, sajtot, túrót, bőrt és az erdő fáját,
gyümölcsét cserélték el az alföldeken arra a gabonára, mely területükön nem termett meg. A
Felvidék, vagyis a Magyar Királyság északi, hegyes részének nem magyarajkú lakosságának
életformája is sokban különbözött a magyar parasztokétól. Lakóháza, tüzelőberendezése,
földművelésének fő terményei / len, rozs, később burgonya/ mások voltak. Megélhetésüket a
földművelés szempontjából mostohább hazájukban nagy mértékben otthon űzött iparral
biztosították, mely az erdők sajátságaira, lehetőségeire, a fa bőségére épült fel. Sokan
foglalkoztak fazekassággal, készítettek bútort, ládát, mezőgazdasági faeszközöket, égettek
faszenet, meszet, kátrányt, hamuzsírt. Az erdők közt sok gyümölcs is termett. Sokan
foglalkoztak a Felvidéken szövéssel. A bér-szövést a német /Zipser/ városok német céhei
szervezték meg a szlovákok közt is, de a vásznat, később a gyapotból készült ,,gyolcsot", a
szlovák házalók, a ,,gyolcsos tótok" árulták az Alföldön. A felsorolt termékekkel és
haszonfával érkeztek le az alföldekre a ,,lábakon" a jellegzetes, széleskarimájú kalapot
viselő, tutajos tótok és cserélték, adták el a magyar parasztoknak azokat. A Nagy-Alföldön a
Felföldről hozott tűzálló edényeket szinte napjainkig ,,tót-fazéknak" nevezték. Nyílvánvaló, a
magyar nép tagjai sokszor csak ezeknek a találkozásoknak alapján ismerték meg és ítélték
meg szomszédjaikat. Általános érvénnyel elmondhatjuk, hogy a népek egymásról kialakított
képei nem nevezhetők annyira torzultnak, amennyire azokat a népek vezetői eltorzítani
akarták. A szándékos torzítás, mint láttuk, nem az újkor találmánya, és a sok esetben az alap
nélkül kialakított előítéletek a történet-íráson, az iskolai oktatáson és röpiratokon keresztül
már századok óta mérgezik a népek műveltségét, éppen ezért nehéz ma a néprajzi
kutatásokkal a népek ,,eredeti" véleményét egymásról kibogozni. Egyik útja, módja lehetne
ennek a kutatásnak, ha egy nép századok óta csak szóban hagyományozódó, művészi formát,
megfogalmazást kapott alkotásait vizsgáljuk meg, a meséket, a mondákat, vagy azokra épített
irodalmi alkotásokat, és ennek alapján próbáljuk megfogalmazni a népek egymásról alkotott
véleményét. A másik út, módszer az lehet, hogy azt nézzük meg, hogy egy adott helyen és
korszakban egymás mellett élő népcsoportok magatartásukban egyrészt mit tartanak maguk
számára elfogadhatónak és követendőnek és másrészt mit tartanak elvetendőnek,
elkerülendőnek, mint egy másik népet jellemző, annak a műveltségének megfelelő
magatartást, viselkedést.

,,A könyörületes Úristen, minekutána megteremtette a világot, kiszabta valamennyi emberi
nemzettség sorsát és tálentomát. A cigányt megtanította hegedülni, a németnek csavart
nyomott a kezébe. Előszólítota azután a zsidók közül Mózest, és parancsolta neki: ,,Te pedig
írj törvényt, és ha eljön az ideje, feszítsd meg a farizeusokkal az én szerelmetes fiamat,
Jézust, miért szenvedjetek sok bántalmakat és üldöztetést, de gondom lesz reá, hogy ömöljön
felétek a pénz, miként a folyóvíz!"
Odaintette ujjával a magyart és ami játék keze ügyében volt, mind neki ajándékozta. ,,No
fogja kegyelmed ezt a szép pár sarkantyús csizmát, ezzel a viasszal meg pödörje hegyesre a
bajszát, hordja magasan az orrát és mulasson kedvére a cimboráival!"
Eléje sompolygott a török. ,,Sok sütnivalód nem lesz, de karddal erőt vehetsz számos
nemzetségen.!" A szerbnek egy kapát adott.
A bojárokat és fejedelmeket pipára, kávéra invitálta: ,,Magas nagyságtok éljenek
gyönyörök közepette, gonoszságban és megátalkodottságban, méltóztassanak ezért
templomokat és monostorokat emelni az én dicsőségemre." - Előkerültek végül a havasiak /a
románok/ és leborultak az Örökkévaló trónusa előtt. Az Úristen szánakozva tekintett le rájuk.
,,Hát ti boldogtalanok, miért késlekedtetek?" - ,,Azért késlekedtünk, Teremtő Atyánk, mert
juhokkal és szamarakkal vagyunk és lassan járunk, meredek ösvényekkel, mély
szakadékokkal viaskodunk, éjjel-nappal hallgatunk, csak a kolompok szólnak. Asszonyaink
és gyermekeink szállásai szűk helyen, sziklák és kövek közt vannak, villám és mennydörgés
riaszt, rohanó vizek fenyegetnek. Széles mezőkért, nyájas rétekért és sima folyóvizekért
esedezünk a Te szent trónusod előtt." - ,,Csakhogy erősen elkéstetek, - válaszolta szánakozva
az Úr. - Kedvesek vagytok előttem, de hát mit csináljak? Azzal kell maradnotok, amit
megszereztetek. Ráadásul csak könnyű szívet adhatok, hogy örvendezzetek magatoknak.
Éljetek megelégedésben, muzsika, ital eljusson hozzátok és legyenek szép, szerelmesszívű
asszonyaitok..."<

Ezzel a kétségkívül a nép ajkáról lejegyzett mesével indul M. Sadoveanu, a nagy moldvai
román író ,,A balta" című regénye, mely egy havasok alján élő román asszonyról szól. Az
asszony miután hiába várta tavasszal haza a Duna mellékén juhnyájaival telelő férjét a havasi
nyári legelőkre, rosszat sejtve felkerekedik és felkutatja ura gyilkosait, és meg is találja
azokat.
A mese a román juhosgazdák szemével mutatja be a moldvai társadalmat, melyben
akkortájt már a cigányok lettek a zenészek. A városokban élő németek iparosok: lakatosok,
gépészek, műszerészek. A kereskedelem a gazdag zsidók kezében van. Magyarokkal akkor
találkoztak a vándor juhászok, amikor átkeltek a határon, ahol azok katonaként szolgáltak.
Moldva a török uralom alól csak a XIX. század közepén szabadult fel, így a nép még
emlékezhetett a török hadseregre. Az első világháborúig pedig Nis környékéről szerb
idénymunkások dolgoztak a jóhírű moldvai szőlővidékeken, kapásokként. A bojárok a
földesurak, akik korlátlan hatalommal és fényűzően uralkodtak, fejedelmekhez hasonlóan
alattvalóik felett, és világhírű szépségű görögkeleti kolostorokat és templomokat építettek
Moldvában.
Közel száz évvel korábban egy bártfai magyar plébános, bizonyos András-Csík János
főként keleti szlovák nyelvjárásban beszélő, de a krumpliból égetett pálinkával részegeskedő
és nyomorgó hívei oltalmazására, az ő nyelvjárásukban tandrámát, népszínművet írt. A
,,Senk palencne - A pálinka-kocsma" első felvonása azzal kezdődik, hogy a kocsmába beront
egy fényes, hetyke katona és hangos szóval, magyarul,- bort parancsol. Lehet, hogy maga a
katona nem is magyar, de ehhez a magatartáshoz ez a nyelv illik. Ez a kép még nem
mondható ellenségesnek a magyarokra nézve, de kísértetiesen idézi a román mesét.
Egyébként az idézett Völkertafel képen egy huszár képviseli a magyart. A bécsiek és az ide
látogató európai vendégek is a magyarokat testőrként vagy huszár- katonaként ismerik meg
és nagy elismeréssel írnak a magyarok katonák táncairól. Korábban pedig a XVI. századtól
sok német számára a magyar egyenlő volt a nagyszarvú, szilaj szürke-marhákat hajtó
hajdúval, marhahajcsárral, aki éppen nem tartozott a legszelídebb emberek közé, hiszen
minden veszedelemtől, farkastól, rablótól és a kíváncsiskodó tömegektől kellett megőriznie a
néha egészen a Rajnáig, Hollandiáig terelt, nem éppen békés jószágot. A hajtás körül
kialakult kemény konfliktusokkal indokolták aztán meg később azt, hogy a hajdúkat Bécsnél
leváltották és nem engedték őket tovább a német tartományokba.
A magyar szentekről, elsősorban Szent Istvánról, Szent Lászlóról, Szent Imréről valamint
Mátyás királyról a vend-szlovén és szlovák néphagyományban több monda és legenda
maradt fenn, mint a magyarok között. Román ortodox templomi képeken is szerepel Szent
István király.( Bálint 1977.II.218.) Rákóczi Ferenc és a Zrínyiek dicső emlékezete is
elevenen él a kárpátaljai rutének és a horvát néphagyományban.
A középkorban nálunk nagy számban hazát talált népcsoportok megtartották nyelvüket,
szokásaikat, jogrendszerüket és életmódjuk szerint adóztak a királynak. E jogokat az
autonómiára, nyelvük, szokásaik fenntartására csak évtizedek múlva foglalták írásba. Például
a besenyők jogainak (ius bissenorum) írásba foglalása csak az 1224-ben kelt Árpási
dplomában történik meg, a jászoknak pedig, akik a kunokkal együtt jöttek be 1239-ben, csak
1323-ban, Károly Robert foglalja jogaikat oklevélbe. A szepesi szászok jogait az 1370-ben
kelt oklevél, a Zipser Willkür foglalja össze, melyeket csak Mária Terézia függesztett fel. A
rutének, akik Zsigmond idején jöttek be 1396-ban, csak Mátyás király idején kapnak
megerősítést egyházi autonómiájukra. (Hévizi 1996)
A különböző népcsoportok nyelvi önállóságát bizonyítja az első esztergomi zsinat /1096-
1116/ határozata, mely a régi gyakorlatra hivatkozva erősíti meg azt a rendet, hogy minden
templomban olyan nyelven kell az olvasmányokat felolvasni és a tanítást adni, valamint a fő
imádságokat elmondani, amilyen nyelven a hívek a templomban értenek. A reformáció után
az egyes nemzetiségek, ha eddig nem is tértek el hitben a környezetükben lévő magyaroktól,
most felekezetileg is igyekeztek megformálni és kifejezni különállásukat. Az erdélyi szászok
szinte kivétel nélkül lutheránusok lettek a szlovákok egy részével, a románok és szerbek a
görögkeleti egyházba tartoztak,, az unitáriusok kivétel nélkül magyarokból lettek. A Dél-
Dunántúlon a magyarok reformátusok, a köztük lakó sokácok, bunyevácok, horvátok és
németek többsége katolikus. A németek más része lutheránus, egy kis része református. Az
országban napjainkig számos településen 2-3 felekezet templomtornyát is meglátjuk egészen
kis falvakban is, mindegyik egyben egy-egy nemzetiség kulturális központját jelentette az
iskolávalegyütt.

Így például Mezőberényben együtt laktak református magyarok, evangélikus szlovákok és
katolikus németek, Mohácsott református magyarok, katolikus sokácok és magyarok,
görögkeleti szerbek és evangélikus németek. E városokban évenként váltva egymást szerb,
magyar, sokác, ill. magyar, szlovák és német ember volt a bíró. Vallási türelmetlenségről
ebben a Hungáriában alig beszélhetünk, csak akkor erősödik ez fel, amikor a magyar
függetlenség végképp elveszett Mohácsnál és a Habsburgok kegyetlen ellenreformációja meg
nem indult. Az egyetlen európai keresztény ország Magyarország a középkorban, melyben
zsidók és mohamedánok szabadon gyakorolhatták hitüket, erről a korabeli arab és zsidó
utazók tudósítanak bennünket, például II. Géza (1141-1162) idejéből Abu Hamid al
Andalusi. Amikor a XI. század végén egy keresztes had a Szentföldre igyekezve engedélyt
kapott az országon való átvonulásra, de Magyaróvárott megtámadta az ottani zsidók boltjait
és kirabolták azokat, ahogy ezt korábban másutt is megtették a német nyelvterületen, a
magyar király a kereszteseket kiűzte az országból.
Történelmünkből hiányoznak a különösen Dél-Európában rettenetet keltő inkvizició
tömeges kivégzései, a németországi vallásháborúk kegyetlensége. Úgy látom, egy
szerencsére aránylag rövid korszak kivételével. Ez a már érintett korszak lényegében a
Vasvári Békével (1664) indul és Lipót császár nevéhez köthető. 17 A töröknek mindenben
kedvező béke ellen tiltakozó magyar urak elkeseredett megmozdulásait először a Wesselényi
összeesküvés kegyetlen megtorlása, majd példátlan protestáns- üldözés követte. Többször
hangoztatott ürügye ennek az volt, hogy a Béccsel szemben álló kurucok 1672-es felkelését a
protestáns papok is támogatták. Igaz, hogy a kifejezetten magyargyűlölő Lipót császár
szándéka szerint indított ellenreformációnak elnevezett kegyetlen háborúnak és gyermekeket
és asszonyokat sem kímélő üldözésnek ,,ideológusai", vezérei nem magyarok voltak:
Lobkowitz herceg és hű munkatársa, Hocher, Kollonich Lipót, püspök és kamara-elnök,
akiről kortársai azt állították, hogy azt mondotta volt: Magyarországot előbb rabbá, azután
koldussá, végül katolikussá teszi. Ampringer, a német lovagrend nagymestere, akit Lipót a
nádori méltóság eltörlésével Magyarország kormányzójává nevezett ki. Az utóbbi vezette
guberniumi tanácsnak voltak magyar tagjai is: Szelepcsényi érsek, aki annakidején a
Wesselényi összeesküvésben megvádoltak halálos ítéletét szorgalmazta, és az ország
helytartói méltóságát is betöltötte, gróf Forgách Ádám és Majtényi János, királyi
személynökök. Ezenkívül még négy német tanácsos: egy katona, egy pénzügyi ember és két
jogtudós. Lipót, aki koronázásakor esküt tett a magyar alkotmányra, azzal fordult egy
papokból álló bizottsághoz, hogy azok mentsék fel esküje alól, hiszen a magyarok ellene
támadván elvesztették jogukat az önállóságra és az alkotmányra való hivatkozásra. A papi
testület teológiai érvekre hivatkozva helyeselte Lipót álláspontját, így annak nem kellett már
figyelembe vennie az ország törvényeit sem. Szelepcsényi először ellenezte, hogy Lipót egy
idegenre bízta az ország vezetését, hiszen ezzel ő is elvesztette helytartói rangját és az azzal
járó hatalmas jövedelmét, de miután az Udvar élethossziglani dús fizetést ígért neki, elállt
fenntartásaitól. Hasonlóképpen ,,tömték be" Forgách Ádám és Majthényi János ,,rossz
száját", /ahogy Bécsben mondták/. Ezután Szelepcsényi elnökletével egy 34 tagból álló
bíróságot hoztak létre, Kollonics kivételével mind magyarokból, és 1774 március 5.-ére
minden evangélikus és református papot és tanítót megidéztek Pozsonyba a bíróság elé,
akárhol is laktak volna, a királyi Magyarországon, vagy a Hódoltság, a törökök által birtokolt
országrészben.. Mintegy 400 jelent meg a megszólítottakból, s mindnyájukra a királyi ügyész
fej és jószágvesztés ítéletét kérte, mivel ,,ócsárolták a katolikus hitet, lázadásra bírták a
népet és a lázadókkal cimboráltak, és a törököknél kerestek oltalmat maguknak. A
halálbüntetést is szigorították, agyonkövezéssel, máglyával vagy testcsonkítással. Csak annak
kegyelmeztek, aki áttért. E szörnyű fenyegetések hatására, több, mint kétszázan áttértek, 93-
at pedig halálra ítéltek. Lipót a halálos ítéleteket nem írta alá, de ezzel nem sokkal enyhítette
sorsukat. Különböző várak börtöneiben Kollonics parancsára tovább kínozták őket, majd
1775-ben gályarabságra hurcolták őket Olaszországba. (Acsády 1898. 306.pp.) Lipót és
Kollonics nevével jellemezhető korszak kivételével valóban, Magyarország Szent István
korától viszonylag keresztényibb szellemiségű volt a ,,másság" megítélésében, mint más
európai királyság.
,
Észak -Európában a szodomizmus vádjával élve való eltemetésre hozott ítéletek
Magyarországon nem születtek. Nagyságrenddel kisebb nálunk a boszorkányégetéssel
végződő perek száma. A hugenották kiirtásához vezető tömeges fanatizáláshoz, hisztériához,
a franciaországi Szent Bertalan éjszakához, de a Kristály éjszakához hasonló eseményeket
Magyarországon nem találunk.
Az egyes népcsoportok kulturális önállóságát egyházaik és az egyházak által fenntartott
iskolák biztosították. Nem véletlen, hogy Európában az első lelkiismereti szabadságot
deklaráló törvényt 1557-1558-ban Tordán, Erdélyben hirdették ki. Ahol pedig az egyházak,
az azokat fenntartó közösségek szegények voltak, a király, a fejedelem vagy a földesúr
vállalta az iskola alapítását és fenntartását. Így alapította többek közt a református Lórántffy
Zsuzsanna Fogarasban 1657-ben az első román nyelvű tanintézetet román tanítók
kiképzésére, ,,Isten dicsőségére és az oláh nemzetnek épületekre." (Erdély története
l986.II.k.764.)
Kétségtelen, ezt a Kárpát-medencét magába foglaló államszervezetet, királyságot a magyar
nép hozta létre, mert ennek az országnak a lakosságát Mohácsig (1526), a függetlenség
elvesztéséig, kb 80%-ban a magyarok képezték, de ez az arány a török háborúk pusztításai és
a XVIII. századi betelepítések nyomán 45%-ra csökkent . A magyarok kezdettől fogva helyt
adtak országukban másoknak is: menekülteknek, telepeseknek, vendégeknek és uraknak
egyaránt és fel sem merült a felvilágosodás koráig a nyelv és kultúra másokra erőszakolása.
Ellenkezőleg, az ország érdekét, összlakosságának javát szolgáló ,,centripetális erő"
gondoskodott a sokszínűség összehangolásáról a sokszínűség fennmaradásának biztosítására.
Oláh Miklós a XVI. század közepén, Nagyszombatba menekült főiskola, később egyetem,
alaptörvényében szögezte le, hogy a latin tanítási nyelv könnyebb elsajátítására mindig
legyen a tanintézetben egy magyarul, egy németül és egy szlovákul jól tudó nyelvtanár. Az
erdélyi románoknak János Zsigmond biztosította az ortodox egyházban a román nyelv
használatát az ószláv helyett. Szegedi Gergely ekkor nyomtatja ki az első román nyelvű
zsoltároskönyvet. Gyulafehérvárott román tankönyveket adnak ki. A pesti egyetemi
nyomdában jelennek meg az első, latin betűs, román, rutén, szlovák, szlovén, sokác-horvát
könyvek. 1447-ben a magyarországi vallonok zarándokútjuk során betérnek egykori
hazájukba, Liege-be és anyanyelvükön beszélgetnek az ottaniakkal, pedig elköltözésük kb
200 évvel azelőtt volt.
Érdemes rövid összehasonlítást tennünk Európa más részeivel. Angliában 1536-ban
megtiltották a walesi nyelv használatát. I. James 1616-ban a gael nyelvet tiltotta be. Egy
hiteles feljegyzés szerint 1870-ben, ha a gyermekek egymás közt az iskolában walesiül
beszéltek, úgy szégyenkötényt kellett viselniük a következő felirattal: Wales not.
Franciaországban I.Ferenc a francia nyelvet tette egyedül használható, hivatalos nyelvvé. A
Nagy Francia Forradalom idején tiltották be végleg a baszk, breton, olasz, occitán, flamand
és német nyelv használatát az országban. 1930-as években is megbüntették azokat a diákokat,
akik occitánul mertek megszólalni, ezt mint gyermekkori élményét mondta el egy professzor
a Sorbonne-ról. A mintegy 5 millió lelket számláló bretonok sem használhatták
anyanyelvüket, és amikor a II. Világháború során a németek lerohanták Franciaországot és a
bretonok végre bizonyos önkormányzatot kaptak, a háború végén elítélték őket a németekkel
való együttműködés vádjával. Oroszországban Nagy Péter cár szüntette be a helyi nyelvek
hivatalos használatát...
A történelmi Magyarországon a különböző nyelvű népcsoportok egymás megértését
számos szokás, hagyományos ,,intézmény" segítette elő. A termékeik elcserélésére hosszú
utakra kényszerülő hegylakók tartós és öröklődő barátságos kapcsolatokat építettek ki
útvonalaik mentén a másnyelvű országlakosokkal, akiknél megszállhattak, megpihenhettek,
átöltözhettek, áruikat lerakhatták, melyek eladásába azok besegítettek. Ugyanez volt érvényes
a hosszú utat járó búcsúsokra. Ha mást nem, úgy a katolikus zarándokok református,
evangélikus falvakon áthaladva, a kapukban friss ivóvízzel teli korsót, gyümölcsöt, mosdásra
alkalmas edényt találhattak. A különböző nyelvet beszélők közt a csere-gyerek szokásával
hidalták át a megértés nehézségeit. Magyarok, németek, szlovákok, között jöhetett létre ez a
kapcsolat, hogy a különböző nyelvű családok közel egykorú és azonos nemű gyermekeiket
,,kicserélték" egymás közt egy-két esztendőre is. Erre az első írásos adat 1579-ből van. Ebben
az évben Ungnád Kristóf, Bécsből Konstantinápolyba hajón utazó császári követ, utaztában
megszállt Ráckevén, ahol a vele utazó udvari papja bécsi kereskedők fiaival találkozott, akik
,,magyar szóra" jöttek és magyar családoknál laktak. Ez a csere fennállott parasztok és tanult
emberek közt is, egészen a II. Világháborúig főként a Dunántúlon és Buda környékén. Jókai
Mór, Mikszáth Kálmán is volt német szóra, felvidéki német polgári családoknál. A
II.Világháború után számos magyarországi ,,sváb" családot kitelepítettek 1946-ban. A család
besorozott katona fiai csak évek multán tértek haza az orosz hadifogságból, amikor már
hozzátartozóikat Németországba telepítették. Ezek az emberek egykori magyar
nevelőszüleiknél várták meg, amíg papírjaikat el nem intézték és családjuk után ki nem
mehettek. Hosszú lenne felsorolni a különböző alapú kapcsolatokat, helyi szokásokat, melyek
összekötötték a különböző nyelvi közösségekhez tartozó embereket. Például Váralján a
magyar reformátusok gyermekeiknek több házaspárt is felkértek keresztszülőkül, ezek közül
nem hiányozhatott a XIX. és XX. században sem egy német, evangélikus ,,sváb" pár, akinek
a nevét az anyakönyvekbe is bevezette a pap. Ez a keresztszülői kapcsolat egy egész életre,
néha több nemzedékre is kihatott a családok közt. Mezőberényben a németek magyar
asszonyokat hívtak főzni a lakodalomba és a szlovák asszonyokat, amikor feldolgozták a
kendert, vagy felszőni akartak len és kenderfonalaikat. A magyarok és a szlovák asszonyok
pedig a németeket hívták, ha takarítottak vagy meszeltek. Számos parasztcsaládnak volt
állandó kapcsolata nincstelen, falu szélén kis putrikban lakó cigányokkal. Ha valami hirtelen,
kis munka akadt a földeken vagy a ház körül, jöttek a cigányok is segíteni, meszelésnél,
kapálásnál, favágásnál, termény-begyűjtésnél, kendertörésnél. Nem volt kialkudott napszám,
csak este megvendégelték őket és küldtek haza a gyerekeknek egy köcsög aludtejet. Viszont
ha a cigányasszony sok gombát gyűjtött vagy erdei gyümölcsöt, bogyókat vagy gyógyfüvet,
vitt belőle a gazdasszonynak, aki tojást, túrót, lisztet vagy ha kellett, pénzt is adott érte.
Természetesen, nagyobb munkáknál, a helyi bér és fizetés volt szokásban, például aratásnál a
rész, vagy szüreten a napszám. Kultúrális javak átvétele csak tartós és békés, hosszantartó
együttélés során lehetséges, ugyanakkor azonban a vegyes házasság, akár a nemzetiségek,
akár a különböző felekezetek között ritka volt a II. Világháborúig.
Foglalkoznunk kell Magyarország képé mindmáig meghatározó puszta képével is. Ma úgy
tartozik ez hazánk ,,imázsához", mint a fjordok Norvégiához vagy a bikaviadal
Spanyolországhoz. A puszta szerepel az idegeneket lovas-túrára csábító plakátokon, folklór
műsorok propaganda füzetein, vagy egyes, Nyugatra exportált termékeinken. Sokáig a
nemzetközi botanikai szakirodalom is az euráziai steppék egy, nyugatra, a Kárpát-medencébe
szorult darabját látta a Nagy-Alföldben, s honfoglalóink is azért vertek itt gyökeret, mert
korábbi, pusztai hazáihoz hasonló feltételeket találtak meg itt. Ez a nézet, magyarázat is
hamis. Történeti növényföldrajzi kutatások ma már teljesen megcáfolták az Alföld eredeti
pusztás voltát. Hell Miksa, a híres jezsuita csillagász, már 1772-ben térképet rajzolt a Kárpátmedence
honfoglaláskori erdőségeiről, a középkori oklevelek adatai alapján. A XVIII. század
végén az alföldi futóhomok hirtelen elszabadulása felhívta a gondolkodó magyarok figyelmét
a pusztásodás folyamatára, felvetődött annak történeti kialakulásának lehetősége, de ennek
okai máig vitatottak. Történeti bizonyítékaink az alföldi pusztákra elégtelenek, és korai
középkori településhálózatunk az Alföldön is sűrűbb volt, a dunántúlihoz hasonló. Szekfű
Gyula szerint a pusztákat a török hadjáratainak és rablógazdálkodásának köszönhetjük.(
Hómann-Szekfű 1935.III.k.393.) Szabó István pedig a Tatárjárást megelőző, az országban
egymással viaskodó, egymás ellen hadjáratokat viselő főuraknak, a ,,feudális anarchiának",
aminek a Muhi mellett elszenvedett tragikus vereséget is 1241-ben.
A pusztásodás szót, fogalmát kétféle értelemben használjuk. Jelenti a kisebb falvak
megszűnését és népének nagyobb településekbe, mezővárosokba való húzódását,
menekülését. Ennek nem az 1241-42-es tatárjárás volt a megindítója, hanem már előbb
megkezdődött. Az elhagyott, elpusztult falu határa lett a puszta. Maga a szó elpusztult,
pusztán hagyott helyet jelentett, jelent. Például a Dunántúlon az egykori középkori falu
elpusztulása után maradt lakatlan helyet, melyre a földesúr nem jobbágyfalut telepített,
hanem majorsági gazdálkodás folytatására cselédeket. Ez a ,,puszták népe", a nagybirtokosok
cselédségét jelentette. Erről szól Illyés Gyula azonos című, híressé vált könyve is. A
Dunántúlon elpusztult falu éppen nem volt sivár, fátlan puszta, hanem rendszerint erdő, bozót
verte fel, amíg az erdőt nagybirtokos ki nem irtotta és helyén majorságot nem alakított ki.
A pusztásodás másik értelmezése szerint a szó azt a folyamatot jelöli, melynek során az
egykor művelt, ligetes, erdős, kis falvakkal belakott táj fátlan, füves, üres, csak legeltetéssel
hasznosítható földdé változik. Az alföldi puszták is egykor lakott, falvas területet jelentenek,
de amelyek legkésőbb a XVI. századra, sivár, fátlan legelővé váltak. Debrecen város
Hortobágyi pusztáján, többnyire fátlan legelőterületén a középkorban több mint tíz kis falu
osztozott. E falvak népe legnagyobbrészt valószínű Debrecenbe húzódott és ezen a címen
tartott igényt e puszták használatára. Hasonlóan, ennél még több falu létezett Kecskeméthez
tartozó pusztákon. Az elpusztult, elnéptelenedett falvak nevét a határrészek, dűlők nevei is
fenntarthatták, de sok falu helyét máig meg lehet találni a határban, az egyes, valamikor
nagyrészt földből épült házak alig észrevehető kis kiemelkedéseit, felszínen kirajzolódó
helyét. (Természetesen elsősorban ott, ahol az egykori falu helyét még nem törték fel
szántónak a legutóbbi évszázadban.) Ott, ahol az egykori falu helyét már felszántották, az
egykori házak helyét ma is sokszor megtaláljuk, a kormos, szenesen elszíneződött földön, az
egykori fazekak, korsók cserepeit, a leégett ház patics /sár/ falának cseréppé égett darabjait.
Ezt a fátlanná, sivár legelővé vált végtelen síkot énekelte meg Petőfi Sándor, a német Lenau
és Nietsche, és még a nyomukban sok epigon. A puszta a szabadság romantikus szimbóluma
lett költeményekben, versekben, műdalokban és festményeken a megismételt és levert
magyar szabadságharcok után. Nietsche, a filozófus, Petőfi- költeményeket fordított és
zenésített meg, és a puszták korlátlan szabadságú fia, a betyár az Übermensch egyik
megjelenési formája. (Rapaics 1918.)
A pusztásodás okait mindmáig nem tudtuk megnyugtatóan feltárni. A sűrűn, nemzetségi
falvakkal megrakott, ligetes, erdős Alföldön mindenképpen az egyik fő oka az egyes
nagyhatalmú főurak egymás ellen viselt háborúi voltak. Egy kicsi, mindenképpen a dunántúli
erdélyi vagy felföldi határnál nyíltabb, elrejtezésre, menekülésre alkalmatlanabb tájon a kis
falvak népe jobban ki volt szolgáltatva bármilyen ellenségnek, erőszakot alkalmazó
hatalomnak. Jobban ki volt szolgáltatva a földesurak kényének-kedvének, míg a nagyobb
lélekszámú mezővárosok jobban megvédhették magukat idegenekkel és önkényeskedő
földesuraikkal szemben is. A mezővárosok, oppidumok előbb vagy utóbb kiváltságokat is
szereztek, vásártartásra, robot és tized-megváltásra, iparűzésre. Bizonyára hozzájárult ehhez
az is, hogy a XIII. századtól egyre erősödő marha-kivitellel kapcsolatosan a szokottnál
nagyobb számban tartottak legelő állatokat a gazdag földesurak, ez igen megterhelte a
legelőket és óhatatlanul pusztította a veteményeket. A kis falvak a helyi, azokat körülvevő
rendkívül változatos életgazdagságot, biodiverzitást használták ki sokoldalúan, magas
színvonalú önellátásra és nem árutermelésre rendezkedtek be. Ebben a kis falu-határban volt
ligetes - erdős legelő, gyümölcsös, kert, szántó, halastó. Csak a legszükségesebb mennyiségű
iga és tejelő állatnak volt elég ez a legelő, melyben Európa többi részéhez hasonlóan, a lomb
mint legelő és szárított takarmány, jelentős szerepet kapott. A nagyobb mennyiségű marha
tenyésztésére, az árútermelésre berendezkedő ,,nagyüzem" már nem tudja olyan gondosan
ápolni, karban-tartani és védeni ezt az emberi együttműködésre épülő életgazdagságot,
biodiverzitást. Előbb utóbb elpusztulnak a pótlás nélkül maradt fák a fás legelőben. A fák
eltűnésével a fűlegelő jobban ki van szolgáltatva a perzselő napnak, az akadálytalanul szárító
légmozgásnak, szélnek. Valószínű hasonló okok miatt a nagy folyókból áradás idején friss
vizet kapó medrek, halastavak is kiszáradtak a vízvezető árkok, csatornák elhanyagolása,
bedugulása folytán. A természeti környezet pusztítását lehetővé tette a kis közösségek
megszűnése, a nagyüzemi gazdálkodás. A folyamatot csak erősíti és befejezi a tatárjárás,
majd a török hódoltság idején az állandó létbizonytalanság, a túllegeltetés, hiszen a
hódoltsági területekről a török jóváhagyásával folytatódik a marha-kivitel Stájerország,
Karintia, Észak-Olaszország és a német nyelvterületek felé. A töröknek is megvolt a haszna a
kivitel megadóztatásából, a vám és révpénzekből. A természeti környezetet tovább rontotta
az erősségek, várak megerődítéséhez, a felégetett falvak újjáépítéshez, valamint a fűtéshez
szükséges fák szabályozatlan pusztítása, a rablógazdálkodás. A XVII. századi harcok,
különösen a krimi tatárok és rácok dúlásai után, a ,,felszabadító" háborúk és a XVIII. század
közepén megindult vízrendezések és a birka-tartás egyértelműen hozzájárult az egykor erdős,
ligetes táj kiszárításához, a futóhomok felszakadásához. Különösen a XVIII. és XIX. század
fordulóján öltött veszedelmes méreteket és kárt a szelek szárnyán váratlanul érkező, mindent
betemető futóhomok. Erre már az államvezetés és a megyei törvényhatóságok, de az egyes
mezővárosok önkormányzatai is felfigyeltek és intézkedéseket hoztak a futóhomok
terjedésének meggátlására, szorgalmazva a homokok befásítását, szőlők telepítését, a
külterjes legeltető állattartás korlátozását. Közben, a meggondolatlan kezdeti vízrendezések
csak súlyosbították a folyók mentének elmocsarasodását, elvadulását. Többek közt azzal,
hogy az árvízvédelmi gátak nem tudták mindig megvédeni a szántókat, és ha a víz
átszakította a gátakat, ugyanezek a töltések megakadályozták az áradás után a víz
visszajutását a folyómederbe. A XIX. század elején már átfogó folyó- és vízrendezési,
árvízvédelmi munkálatok kezdődtek meg, és bár sikerült többszázezer hold árvízmentes
szántóterületet kialakítani, annak biztos megvédése máig kétséges maradt. A felére rövidített
Tisza-mederben a víz esése megduplázódott, a meder elmélyült és kis víz idején felszíne
mélyen az eredeti alá szállt. Ezzel valóságosan leszívta a környezet, elsősorban a Duna-Tisza
köze talajvízszintjét és tragikus szárazságok ismétlődtek nyaranként. Különösen az 1860-as
évek elején, amikor egész Európát szárazság és éhínség sújtotta, volt nagy veszedelemben az
Alföld népe. A kutak és legelők annyira kiszáradtak, hogy a jószág halomra döglött. Sokfelé
a lovakat levágták, hogy azok húsával megmentsék a sertéseket. Mindezt tárgyilagos de
szakértő szemmel látta és írta le egy bajor mezőgazdász 1867-ban Lipcsében megjelent
könyvében. Azt is megjegyzi többek között, hogy a magyarok csak azzal dicsekednek, hogy
hány százezer holdat ármentesítettek, de arról nem írnak vagy beszélnek, hogy ezzel mit
rontottak el. Más helyen arról ír, hogy Magyarország az ellentétek országa. Időjárásban
egyszer kemény hideg és forró, száraz nyár, másszor sok csapadék és árvíz uralkodik benne.
Magyarország, különösen az Alföld, nem alkalmas mezőgazdasági művelésre és
állattenyésztésre, ehhez túlságosan kevés csapadék éri. Ami azonban hiányzik az égből, azt a
körüllevő hegyekből és az Alpokból meghozza a Tisza és a Duna árvize. Most ennek az
áldást hozó, minden cseppjében aranyat érő vizet átkergetik az országon, pedig nagy
szüksége lenne rá. Lehet, hogy a következő évben pedig a víz átszakítja a gátakat és minden
termést elpusztít. Ugyanígy az országban hatalmas nagy hercegi nagybirtokok terpeszkednek,
a másik oldalon pedig kisföldű, szegény parasztok tömegei nyomorognak. Nincs
középosztály, nincs nemzet. (Ditz 1993)

Mindennek a megértéséhez azonban fel kell idéznünk a XVIII. század néhány elhallgatott,
illetve a történetírásban eljelentéktelenített tényét. Mindenekelőtt a vízrendezések és az
1767-es úrbéri rendezés hatását a magyar társadalomra és újkori történelmére.
A török ellen folytatott háborúk eredményeképpen a XVIII. század elejére a Birodalomhoz
került az Alföld déli része, a Bácska és Bánság termékeny területe. Ugyanakkor megnőtt
Európa kenyérgabona igénye, a gabona-kivitelben rejlő meggazdagodás lehetősége. A
magyar földesurak is részt kívántak venni a rendkívüli haszonnal kecsegtető gabona -
kivitelben. Ehhez azonban a jobbágyoktól beszedett gabona-tized kevés és igen eltérő
minőségű volt. Saját kezelésű allodiális, majorsági földet akartak maguknak szerezni. A
jobbágyok használatában lévő telki földet nem vehették el, azt a törvény szigorúan védte.
Csak a még eddig művelésbe fel nem vett, ezért jobbágytelekre még fel nem osztott, közösen
használt területeken kereshetett magának majorsági földet, az erdőkben és az árterületeken.
Először a z erdők kisajátításával próbálkoztak, és kemény paraszti ellenállásba ütköztek. Az
erdők voltak ugyanis a jobbágyok és zsellérek állatainak legfontosabb ,,élései, élőföldjei".
Az egyoldalú, földesúri kisajátítás ellen tiltakozó mozgalmakat csak fegyveres erővel tudták
sokhelyütt leverni, például a Festeticsek csurgai uradalmában 1747-ben, ahol a vezetőket a
Csurgó főterén a földesúr lefejeztette. Az erdők területe azonban nem volt mindenhol
szántóföldi művelésre, gabonatermelésre alkalmas. Több lehetőséget kínált az árvíztől
megvédett, eddigi ártér, mely ugyancsak fontos megélhetési, osztatlan használatú területe
volt a faluközösségeknek: elsősorban állattartásra, azon belül a téli legeltetésre, szénavágásra,
halászatra, madarászatra, (főként tavasszal felbecsülhetetlen nagy mennyiségben gyűjthető
vadmadárt-tojás szedésre, az u.n fumonyászásra,) méhészkedésre, gyümölcstermesztésre,
kertészkedésre, fa, vessző, nád és gyékény vágására stb. Magyarország halban és
gyümölcsben való legendás gazdagságáról számos külföldi forrás megemlékezik. Nem
véletlen az sem, hogy a hazai káposzta, majd paprika-termesztésnek nagyhírű központjai is az
árterekkel rendelkező falvak, városok határában alakultak ki; Szeged, Kalocsa, Bogyiszló,
Cece stb. A kisajátításnak törvényes alapot adott Mária Terézia 1767-es úrbéri pátense, mely
a jobbágytelkek területének arányában osztotta fel a közös használatban lévő erdőket és
ártereket a földesúr és a faluközösségek között. Ahol nagy szántó-terület volt földművelő
jobbágytelkekre felosztva, ott a telkek arányában többet kaptak a parasztok az erdőből és
árterekből is, ott ahol éppen a határ vízvetettsége miatt kevés földművelésre alkalmas terület
és így jobbágytelek volt, ott kevesebbet. Így éppen azok a faluközösségek, melyeknek népe
nem a szántóföldi gabonatermesztésből élt, hanem az ártér és erdő életgazdagságából,
biodiverzitásának sokoldalú kihasználásából, egyszerre ki lett zárva ,,élő-földjéből" határának
nagyobb részéből.

A természettel való kapcsolat, melyet a legújabb ökológiai szakirodalom biofiliának nevez
és egy társdalom alapvető szükségletei közé sorol, mint a lakásra, ruházatra, társas
kapcsolatra. élelemre vonatkozó szükséglet, ha megszakad, kielégítetlen marad, az egész
társadalom stabilitása veszélybe kerül, - írják a szakemberek.(Gowdy 2oo4, 44.pp)
Az 1767-es törvény és azt követő végrehajtás, rendezés ugyancsak veszélyeztette ennek az
igénynek, szükségletnek megfelelő kielégítését az országban sokhelyütt, elsősorban a folyók
mellett élő, átlagosnál műveltebb és gazdagabb népét. Kiss Géza 1937-ben megjelent, a
baranyai Ormányságról írt művében, az ottani lakosok tragikus méretű születéskorlátozását,
az éppen e művel országosan ismertté tett ,,egykézését" erre, az elkülönözésnek nevezett,
földesúri kisajátításra vezette vissza. Volt olyan ormánysági falu, amely így határának több,
mint a felét vesztette el, hiszen a Dráva évenként ismétlődő magas vízállásakor kevés
,,urmó", szigetszerű, magasabb hát, maradt szárazon. Vagyis éppen azok vesztették el e
megélhetést biztosító, sokoldalúan kihasznált tájat, akik elsősorban abból éltek. Hasonlóan
egykézővé vált többek közt a Sárköz, a Drávaszög, Belső-Somogy, a Garammente, a
Csallóköz, hogy csak az ismertebb néprajzi csoportokat említsem. ( Kiss 1937.,Andrásfalvy
2007.)

Nézetem szerint a vízrendezéseket, elsősorban a folyók szabályozását a Bécsi Udvar
szorgalmazta. a Birodalom egészét áthálózó, vízi utak kiépítésére, elsősorban a Bánság és
Bácska gazdag gabonatermésének elszállítására. Már az 173o-as években szabályozták a
hajózás megkönnyítésére a Szávát, és 1769-re elkészült Krieger Sámuel nagyvonalú terve,
melynek alapján egy Kolozsvárt megrakott uszályt a Szamoson, Maroson, Tiszán át, majd a
Tiszát és a Dunát összekötő csatornán keresztül, a Sión fel a Balatonig húzták volna a lovak.
A Balatont is kiszárította volna a Sió-csatorna, csak egy keskeny, hajózó-úttá vált volna a
Magyar tenger, melyen át ez az uszály elérte volna a Zalát, azon fel a Murát, hogy végül Grác
vásárterénél álljon meg. Első lépésként szabályozták és korlátozták a hajó-malmok állítását,
melyek akadályozták az uszályok vontatását, majd közvetlen a folyást szegélyező
magaslatokon, az övzátonyokon töltést építettek a vontató útnak. A töltés útjába került,
évszázadok óta használt víz-kivezető csatornákat, a fokokat, betemették. E fokok
segítségével a folyók menti lakosok áradáskor tervszerűen kiterítették a folyó növekvő
vizét, amennyire csak lehetett. Ezzel megöntözték az árteret és megújították a benne lévő
holtágak és halastavak vizét és halállományát is. Apadáskor, ugyanezeken a mesterségesen
vájt és rendszeresen karbantartott, tisztított csatornákon vissza vezeték a kiáradt vizet az
árterületekről, mert ha ezt nem tették volna meg, a kiáradt víz egy idő után kiölte volna az
ártér hosszabb elárasztást nem tűrő növényzetét, az ,,édesebb" füveket, a keményfákat,
köztük a nagyszámú oltott gyümölcsfákat is. Ezzel a vízkezeléssel nemcsak megöntözték a
csapadékszegény alföldi táj nagy részét, hanem elkerülték a nagyobb magasságú árvizek
kialakulását és rombolásait is. Ennek az ártéri gazdálkodásnak, vagyis a természettel való
tudatos együttműködésnek volt köszönhető a már fentebb említett magyarországi hal és
gyümölcs-bőség. Most, a hajóvontató utak feltöltésénél ezt rombolták szét legelőször. E
hatalmasan elgondolt vízrendezési munkákhoz igen sok munkásra volt szűkség. Ennek
biztosítására a kormányzat megnyerte a megyék, a törvényhatóságok támogatását, mely
lényegében a nemesek, a földbirtokosok kezében volt és érdekeiket szolgálta. A
földbirtokosok abban reménykedtek, hogy az áradásoktól megmentett ártér nagy részét éppen
az 1767-ben meghozott törvénnyel meg is szerezhetik maguknak, és azokon majd majorsági
gazdálkodást, eredményes gabonatermesztést folytathatnak. Éppen ezért a megyék
jobbágynépét ki is rendelték a vízrendezési munkák robotjába. Maguk az érintett lakosok jól
látták előre, hogy e munkálatokban nem vették figyelembe az ő érdekeiket és ezek
megsemmisítik eddigi életformájukat.

,, ...Mi pedig kik Gyermekségünktől fogva itt lakunk, és mind nagyobb, mind kisebb
árvizeket értünk és a föld csínyát is leg jobban tapasztaltuk és tudjuk /azt, hogy a vizeknek
képesint vagy rendes árodása hasznunkat szerzi, mert szárazság idején bőséges kaszállást és
marha legeltetést tapasztalunk, az Halbul pediglen nemcsak élelmünket ás ruházatunkat,
hanem minden adóinkat és portio fizetésünket szerezhetyük. Mondhatná ugyan valaki, hogy
ezek helyet szántó földeink lesznek, melyekbül valami kevés hasznot várhatunk; de valóban
aki ezt megláttya / aki ezt megéri és meglátja/ tapasztalni fogja, hogy oll sikeres /?/ és
munkálatos, hogy emberi munka akki ezt haszonra fordíhassa /nincsen/... sőt inkább a Marha
és s.v. sörtés neveléstül és járástul /legeltetéstül/ megfosztatunk; de lehetetlen is azt vélünk
elhitetni, kik a földnek mivoltát legjobban tudjuk, hogy az rend kívül való árvizek ellen ol
töltések gátak és rekeszek, sőt zúgók tétetődhessenek, hogy azzal a Dunának kiöntését rólunk
elfordítsa, a rendes ki öntések ellen pedig, melyben inkább hasznunk hogy sem kárunk
vagyon, nem szükséges, az nagy árodás ellen való munka pedig oll káros lenne, hogy a víz
rajtunk maradna posvánnyá válna, és mind minékünk, mind pedig Marháink/na/k
Dögletességet nemzené, midőn hirtelen vissza nem mehetne utolsó veszedelmünket és
pusztulásunkat okozná..." - írták Tolna vármegye ,,megfélemlett fiai", a nyéki, pilisi és decsi
szegénység 1774-ben.
E lerövidített, de lehetőség szerint betűhíven idézett levél összefoglalja a lényeget. Ők,
akik itt élnek nemzedékek óta, jól tudják, hogy az árvizek hasznukra vannak, mert az égi
csapadék kevés. Nem hisznek abban, hogy az árvizeket meg lehet fékezi és ezáltal az eddigi
árteret szántófölddé lehessen átalakítani. Az ilyen gátak építésére irányuló törekvés eleve
hibás. Hiszen a hasznos elárasztást ugyan talán egy időre ki is tudják zárni, a megépített
gátak nem tudnak ellenállni az időnként, 10-15 évenként ismétlődő rendkívüli árvizeknek, és
ezek bekövetkeztével a megépített gátak megakadályozhatják a víz visszahúzódását az
elöntött területekről s így azokon elpusztítják a hasznos vegetációt, megélhetésük alapját, az
itt élő emberekkel és állatokkal együtt. Azt is kiolvashatjuk e levélrészletből, hogy az
esetlegesen ármentesített föld termésének az értéke elmarad az ártéri haszonvételekétől,
valamint azt is, hogy őket. a parasztokat is, nemcsak a földesurakat, azzal hitegették, hogy
több szántóföldhöz juthatnak az árvizektől való védettségük következtében. Amit
megjósoltak 1774-ben, az már a következő évben bekövetkezett. A víz áttörte a hevenyészett
gátakat de ugyanazok megakadályozták a víz visszajutását apadáskor a folyamba. Könyörgő
levelek maradtak fenn, melyben azt kérik a hatóságoktól, engedjék meg, hogy a kiáradt és
rétjeiken, legelőiken, erdőiken, gyümölcsöseiken poshadó vizet a megmaradt töltések
megnyitásával visszaengedhessék a Dunába. Valószínű, ezt az engedélyt sem kapták meg, de
ez az első, árvízvédelmet biztosítani akaró és vontató-útnak készült töltésezés a kudarcok
miatt abbamaradt. (Néhány részletét még ma is megtaláljuk a nagy, ártérnek, hullámtérnek
hagyott Gemenci Duna-Dráva Nemzeti Parkban.) Néhány évtizeddel később, már a XIX.
század elején, a Dunától távolabb, nagy hullámteret hagyva, újra nekifogtak a gátak
építéséhez. Itt a Sárköz észak-keleti részén azonban, a Kalocsai Érseki Uradalomnak az
elkülönözés során jutott erdőkben ezt sem engedték meg az uradalom képviselői, hanem csak
távolabb a Dunától, az uradalom nyugati határán. Így itt a hullámtér, vagyis a két gát közötti
tér, rendkívül széles maradt, csaknem elérte a 10 kilométert. Ennek köszönhető a Gemencierdő,
néven híressé vált ártéri, uradalmi vadreverzátum. Ennek területét is azelőtt a
jobbágyok használták sokoldalúan és marha-élő földként. De az 1774-ben elkezdett és
kudarcba fulladt töltésezés végképp széttörte az ártéri gazdálkodás kereteit és hagyományos
életformáját. Több falut kénytelenek voltak a lakók örökre elhagyni (Pandúr, Rezét, Varát,
Szomfova, vagyis Asszonyfalva stb) A Sárközi falvaknak is fel kellett hagyniuk kiépített
szállásaikat az erdőben, épületeikkel, gyümölcsöseikkel, irtott kaszálóikkal, halfogó
tanyáikkal, rekeszeikkel együtt, mert azok az elkülönözés során az uradalom kezére jutottak.
(Andrásfalvy 2007.)

Mindenesetre, az 1767-es úrbéri törvény és vízrendezések lehetővé tették a magyar
allodiális nagybirtok, annak majorsági gazdálkodásának kialakítását. A XVIII. század
közepéig Magyarországon a majorsági gazdálkodásban a szántóföldnek csak 3-5 %-a volt, de
e század végére volt olyan megye, melyben a majorsági kezelésben lévő szántóföld
meghaladta az összes szántó 40 %-át is. Az erdők 90, a rétek-legelők mintegy 50 %-a került
kizárólagos uradalmi kezelésbe.( ifj.Barta 1996. 33-8o. Andrásfalvy 2004) Nem véletlen
tehát például az, hogy a herceg Esterházy allodiális birtoktestének mintegy százezer holdnyi
összefüggő darabja a Hanyságban volt található Sopron Győr és Moson megyében, ahol
azelőtt számos falunak volt kaszálója és legelője, melyet aztán az uradalom, a Hanyság
csatorna megépítésével víztelenített és feltört szántóföldnek. Így született meg a magyar
nagybirtok-rendszer, Európa egyik legtorzabb birtokszerkezete, annak minden társadalmi és
politikai következményeivel, melyet csak az 1945-ös földosztás tört szét, de már nem tudta
semmissé tenni a társdalom végzetes megosztottságát, elidegenedését, mind a mai napig..
A vízrendezéseket, melyek Európában a legnagyobb kiterjedésűek voltak annakidején, a
magyar történeti szakirodalom mindmáig ,,második honfoglalásnak" nevezi. Igen, idézem
újra Ditz-et 1867-ből, aki azt írta akkor, hogy a magyarok a Tisza szabályozásának 1846-bani
megkezdése óta csak a víztől megszabadított terület nagyságával dicsekednek, és ,,
egyoldalúan csak a megnyert négyzetmérföldeket veszik számításba." Az 1860-as évekre
már mintegy 200 négyzetmérföldre becsülték a szánthatóvá tett terület kiterjedését azt
azonban nem emlegetik, hogy mit tettek ezzel tönkre. Az utóbbira csak mintegy három
évtizede figyelt fel a kutatás, és azóta számos tanulmány jelent meg a Duna és a Tisza menti
ártéri gazdálkodásról, annál is inkább, mivel mára már sok szakember előtt világossá lett,
hogy nem lehet az egyre növekvő árvízszintek kivédésére égig emelni a töltéseket, miközben
évenként milliárdokat költünk védekezésre, nem számítva az árvíz pusztításait vagy az egyre
fokozódó kiszáradással kapcsolatos aszálykárokat. Ezekkel a folyamszabályozásokkal és az
1767-es törvénnyel, majd annak mintájára, ugyancsak a nagybirtokosok érdekében a
székelyek közös birtoklású havasainak felosztására megalkotott 1872-es arányosítási
törvénnyel jött létre nemcsak a magyarországi nagybirtok, és a nagyüzemi, külterjes
gazdálkodással a természeti környezet egyre fokozódó rontása, hanem ennek
következményeként a föld népének az elszegényesedése, a 3 millió koldus országa, a közel
ugyanannyi a kivándorló valamint a magyar parasztság tragikus következményű
születéskorlátozása is, és mindezek eredményeként a magyarok számarányának máig
folyamatos csökkenése a Kárpát - medencében. ( Andrásfalvy 2004., Andrásfalvy 2007. 7-
9.9)

Végig kell gondolnunk, hogyan jutottunk el idáig. Hogyan lett Magyarország a
szélsőségek földje, mind természeti, éghajlati, mind társadalmi tekintetben, ahogy Heinrich
Ditz fogalmazta meg 1867-ben. Az az ország mely egykor halban és gyümölcsben Európa
leggazdagabb országának számított (ahol ma egy főre jutóan a legkevesebb halat és
gyümölcsöt fogyasztunk ezen a földrészen), ahol a föld népe, a jobbágyság még a XVI.
században több joggal rendelkezett a természet erőforrásainak kihasználásában, mint nyugati
társai, amint azt Oláh Miklós csodálkozva állapította meg ,,Hungáriá"-jában, e század elején,
amikor Németalföldre kísérte II. Lajos király özvegyét, Máriát . Ahol a magyar jobbágy
sohasem került olyan személyes, függő viszonyba földesurával szemben, mint tőlünk
Nyugatra, ahol annak joga volt házasuló jobbágyának menyasszonyát ,,elhálni", a ,,ius primae
noctis" jogán? Hogyan lett egyáltalán a magyar jobbágy annyira a földhöz kötve, hogy
megfoszthatták szabad költözési jogától is, melyet a behívott nemzeteket nem érintette?
Hogy lehetett szinte teljesen elszakítani a jobbágyközösségek közösen használt ,,élő
földjeitől" melyek sokoldalú kiélése számukra Európával összehasonlítva, magasszínvonalú,
egészséges táplálkozást és árútermelést is biztosított? Ez az ,,elkülönözés" nemcsak
megakadályozta a parasztság egészséges polgárosodását hanem példátlanul lerombolta e föld
életgazdagságát, biodiverzitását? Miért alakult ki szinte áthidalhatatlan szakadék a nemes és
jobbágytársadalom között, melyen az átjárást csak a papi hivatás vagy a török háborúkban,
egyre korlátozott mértékben a vitézség tett lehetővé? Miért távolodik el az uralkodó réteg és a
nép műveltsége annyira, hogy annak kiegyenlítése, egymáshoz való közelítése majd csak a
XIX. és XX. század nagy gondolkodóinak programjában jelentkezik pedig még Mátyás
király idejében éppen azt találják meglepőnek az olasz humanista tudósok, hogy a király és
udvara ugyanazt a nyelvet beszéli és ugyanazokat a hősének-mondókat hallgatja, mint a
köznép?

Erre a választ mintegy 200 éve keresik a magyar írók, gondolkodók, tudósok sora.
Egy nép sincs ilyen végzetesen megosztva, mint a magyar. Mintha az uralkodók és
hatalmasok nem éreznének közösséget népükkel, csak saját, önző érdekeiket nézik, és
kiszolgálnak minden idegen hatalmat önzésükben. Ennek nem egyszerűen az az oka, hogy az
Árpádház kihalása után, az azzal való rokonság címén, de alapjában véve mindig idegen és
idegen szellemű királyok kezébe került az ország legfőbb méltósága, a királyság (Hunyadi
Mátyást kivéve). Ezek az idegen szellemiségű királyok a maguk embereit ültették be
nemcsak a legfontosabb hivatalokba, hanem birtokadományozásokkal az ország
leghatalmasabb uraivá is tették őket. Ezek a királyok még azt a jogot is bitorolták, hogy a
magyarországi egyház élére ők nevezték ki a püspököket és az egyházi méltóságok igen
gyakran töltöttek be meghatározó világi hivatalokat, főispáni, kancellári, helytartói stb
tisztségeket. Az egyháznak a világiasságtól való megtisztítására indult cluny reformhoz
őszinte szívvel csatlakozó Szent István országában püspöki, érseki és prímási tisztségekre
arra teljesen méltatlan, nemegyszer még csak fel sem szentelt kiskorúakat neveztek ki, mások
pedig mérhetetlenül és szemérmetlen erőszakossággal csak a vagyon gyűjtésével törődtek,
mint például Bakócz Tamás, aki még a pápaságra is pályázott. Nem egy történész
megállapította, hogy a XV. századtól kezdve az egyház Magyarországon fonódott össze
legjobban az állami adminisztrációval és a világi hatalommal. Fentebb röviden bemutattam
azt, hogy Lipót uralkodása idején magas tisztségeket betöltő egyházi méltóságok voltak a
magyarság, a magyar függetlenség, az efféle főpapok egyházából kiábrándult és protestánssá
lett magyar nép legkönyörtelenebb ellenségei. Ha a nép sorsát, szegénységét vállaló ferences,
domonkos és pálos szerzetesek nem képviselték és szolgálták volna krisztusi alázattal e két
pogány közt egy hazáért küszködő népet, talán már el is veszett volna teljesen a katolikusság
Magyarországból. Sajnos, az egyháznak a nagybirtokos főurakkal és a Bécsi udvarral való
szoros összefonódása tovább tartott. Pedig a történelmi egyházak tudták volna csak az ország,
az egész nemzet egyetemes érdekeit összeegyeztetni, megfogalmazni és kettészakadt
műveltségét összeforrasztani, egyáltalán a társadalom szélsőséges szétszakadását a szeretet
parancsával legalább enyhíteni. A Tridenti Zsinat az egyház öntisztítására hozott határozatait
Magyarországon csak két egyházmegyében hirdették ki, de szinte sehol sem követték
javaslatait. Rudolf trónralépésével az ellenreformáció fő célja a protestánssá lett magyar urak
és a nép végleges megtörése, erőszakkal, fegyverrel. Rábéczi királyi helytartó és Szuhai
kamaraelnök, egri püspök az országgyűlés eltörlését javasolják, majd az említett kolduló
rendek tagjainak prédikálási jogát és mozgását is korlátozzák. Széchenyi György érsekeket,
aki családjának hatalmas vagyont és grófi rangot szerzett a ferencesek megsértéséért hiába
bünteti meg a pápa. Az egyházi nagybirtok a XIX század végére csaknem 3 millió holdat
tesz ki, ennek 5%-a a lelkészeké, 6%-a egyházközségeké. A főpapok mindenekelőtt e
feudális, nagybirtokos hatalom képviselői lesznek, a Habsburgok feltétlen hívei. Csak az
Erdélyi Katolikus Státusnak van önkormányzata (és a Soproni Konventnek, 2004-ig!). Eötvös
József 1867-ben veti fel a katolikus autonómia és a világi hatalomtól való elválasztás
kérdését, majd Deák Ferenc 1873-ban, sikertelenül. Ezért nem hathat XIII. Leo pápa Rerum
novarum kezdetű enciklikája sem 1891-ben, pedig szerte Európában éppen az egyházak
lesznek a szociális igazságtalanságok ellen felemelkedők támaszai. Az első szegényparaszti
megmozdulások, aratósztrájkok még fehér zászlók alatt kérnek, követelnek emberibb
viszonyokat, mint például 1891-ben Orosházán és három évvel később Hódmezővásárhelyen
és csak azok brutális leverése és megtorlása után válnak vörössé. 1906-ban többszáz
földmunkásszövetség létesült néhány hónap alatt, de Andrássy belügyminiszter közel 5000
embert ítéltet el. Az 1907-ben megindult keresztényszocialista mozgalom nem tudta
felvállalni a nyugateurópai keresztényszocialista célokat Az 1908-ban megalakult Katolikus
Népszövetség pedig nyilvánosan szembehelyezkedett a földreform gondolatával is. A
keresztény társadalmi igazság elvei nem érvényesülnek, ezért először az értelmiség, aztán a
munkásság is csalódva hagyja ott az egyházat. Egy egri kanonok könyvet ír a
nagybirtokrendszer igaz és keresztény voltáról. Prohászka, Majláth, Fischer Colbrie, Apponyi
szavai pusztába kiáltott szavak. Az Első Világháború végén, igaz, a katolikus egyház
felajánlja birtokait egy földreformra, de már késő. Az u.n ellenforradalom, a kommunista
diktatúra megdöntése, megmenti a nagybirtok-rendszert. Trianon után minden, magyar
földből részesülő utódállam földreformot hajt végre a kapott területén, és ezzel
megváltoztatja a nemzetiségi arányokat is, a magyarok kárára. Magyarországon nemcsak
kitart a feudálkapitalista rend, hanem még igazságtalanabbul sújtja a szegényebbeket. A
földadó a nagybirtok esetében holdanként csak 138, a középbirtok esetében 187, a
kisbirtokosnak 219, a törpebirtokos, az egy-két holdon nyomorgó napszámos 300 pengőt
fizet holdanként. (Málnási 1959.124-129.p.) A Habsburg telepítési politikának köszönhetően
az egykori Magyar Királyság területén a XX. századra a magyar a legszegényebb. A szerbek
36%-a, a szlovákok 29%-a, a románok 275-a, a horvátok 20%-a, a rutének 19%-a a
magyarok 45%-a földnélküli. (Málnási i.m.130.) A magyar nép vezetői, a hatalmasok nem
éreznek sorsközösséget a néppel. Századok óta. 1942-ben hazatelepítik Bukovinából a
Madéfalvi Veszedelem után oda kimenekült székelyeket. Mindszenty az egyház földjéből
akar nekik kisbirtokokat osztani, ezt a Felsőház megakadályozza, így kerülnek a
Jugoszláviától visszaszerzett Délvidékre, a Trianon után betelepített szerbek házaiba, hogy
onnan 1944 őszén fejveszetten meneküljenek ki. Napjaink egyik tudományosan megalapozott
és nemzetközi statisztikákkal megerősített tétele az, hogy abban az országban, ahol a
népesség legtöbbet kereső 1/5-e, és a legszegényebb 1/5-e közt a legkisebb az
életszínvonalbeli különbség, ott a lakosság átlagéletkora a legmagasabb. Ott, ahol a
legnagyobb, ott a legalacsonyabb. A közösségi tudat, mint népegészségügyi tényező.
,,Európában Magyarországon pusztít a legalaposabban a tüdővész; majdnem ötször annyit,
mint a sötétnek nevezett Délafrikában. A tífusz csak Spanyolországban pusztít többet; nálunk
kétszerte több az áldozata, mint Csehszlovákiában és tízszerese az angol átlagnak." Apponyi
Albert szavaival: ,,a magyar néplélek betegebb volt minden más nép lelkénél; osztozott
valamennyinek szociális bajaiban és azok tetejébe éreznie kellett a nemzeti élet
csonkaságának mindent átjáró, megrontó hatását..." (Málnási i.m.142.) Csaknem 80 évvel
később ezt igazolni fogja száraz, tudományos és statisztikai tényekkel a Budapesti Egyetem
Magatartástudományi Intézetének munkája.(Kopp - Skrabszki 1993.)
A magyarságra évszázadok óta jellemző megosztottság okát mintegy 200 éve keresik
legnagyobb gondolkodóink; tudósok, írók, művészek sora. Többnyire egyetértenek abban,
hogy e megosztottság mélyén a magyar nemzet műveltségének kettéosztottsága rejtezik, és
ez lehet a meghasonlás egyik legfontosabb oka. A közös műveltség; a beszélt és költői
nyelv, a zenei, a magatartás mozdulati, táncos és tárgyformáló, díszítő, formaalkotó anyanyelv
és ízlés a tudat alatt erősíti az összetartozás, a társadalmi osztályokon és rétegeken
átívelő szolidaritás érzését, minden szinten, kicsi gyermekkortól kezdve a halálig. Ez a
megosztottság volt akadálya a nemzet egységes föllépésének, éppen a legválságosabb
időkben, máig. Győrffy István, a magyar néprajz első egyetemi tanára Budapesten, kora
történészeinek egy részével 1939-ben úgy látta, hogy e műveltségbeli megosztottság már a
honfoglalás idején is fennállott. Árpád és vezértársainak kultúrája és nyelve török volt, míg a
magyarság többségét jelentő köznép ugor eredetű volt és magyarul beszélt. A nemzetmegtartó
műveltségbeli hagyománynak őrzője a magyar parasztság, az urak, a nemesi
osztály pedig török nyelvét a középkorban előbb latinra, majd németre cserélte fel, hogy az
európai keresztény műveltségben részesülhessen.

,,A néphagyomány tart meg bennünket magyarnak, s a nemzetközi műveltség tesz
bennünket európaivá... Ha azonban csak európaiságra törekszünk, lehetünk nagyműveltségű
nép, de minél hamarább megszűnünk magyarnak lenni. Beolvadunk abba a
nyugati nemzetbe, melynek műveltséghatását legkönnyebben elfogadjuk." (Győrffy I.
1939.) Amikor ezt írta, kétségtelenül a legerősebb a német kultúra befolyása volt
hazánkra és a vezető politikusok egy része a németekkel való szorosabb politikai szövetség
mellett kardoskodott, közvetlenül a II. Világháború kitörése előtt is. Győrffy
István nem volt egyedül, amikor ennek a Habsburg királyok óta csak kisebb
megszakításokkal folyamatos, egyre átfogóbb német kulturális befolyásoltságunk
végzetes következményeire figyelmeztetett.

Magam, másokkal egyetértésben, úgy látom, hogy műveltségünk megosztottsága Mátyás
király halála után erősödött meg. Az utolsó nemzeti király udvaráról jegyezték fel az abban
megforduló olasz humanisták, hogy az ünnepi lakomákat követően lantos énekmondók
léptek fel és hősénekeket zengtek, mégpedig ugyanazon a nyelven, amit a köznép, a
parasztok is beszéltek. Ez akkor számukra már különös volt, hiszen otthon Itáliában ez már
nem fordulhatott volna elő. Ennek a hagyománynak volt folytatója többek közt Tinódi Lantos
Sebestyén, Balassi Bálint és a zsoltár-szerző és fordító prédikátorok sora Sztárai Mihálytól
kezdve Szenczi Molnár Albertig. Balassi Bálint verseit akkor énekelt népdalok és zsoltárok
dallamaira írta, és erre minden költeményéhez utalásként oda is jegyezte az ismert magyar,
lengyel, török, német vagy oláh népdal kezdő sorát. Például: ,, Ad notam: Csak búbánat...". A
vers még akkor nem élhetett dallam nélkül.

A népi és udvari európai művészet máig is megcsodált harmóniája alakulhatott ki
Erdélyben a XVI.-XVII. században, ahol számos, neves olasz muzsikus is megfordult és
hatott nemcsak a fejedelem, hanem több főúr környezetén keresztül a köznép zenei
műveltségére. Palestrina énekkari művet írt a Báthoryak dicséretére és az erdélyi fejedelem
költségén írták össze és adták ki Palestrina tanítványának és utódjának, Mosto mesternek
műveit. A korabeli olasz barokk zene sajátos, modális harmonizálása és hangszerelése
tovább élt Erdélyben, elsősorban a Mezőség magyar hangszeres zenekultúrájában, mint azt
Avasi Béla zenekutató számos, meggyőző példával bizonyította be a XX. század közepén
rögzített népzenei felvételek feldolgozásával. Tovább élt az erdélyi falvak egy részének
népzenéjében az európai diák-kollégiumok sajátos, egyébként másutt a magyar nyelvterületen
már ismeretlen többszólamú karénekkultúrája is, mint például Mezőcsáváson és Haltnagyon,
természetesen megmagyarítva, átalakítva, mind a mai napig. Az uralkodó osztály és
a nép műveltségének egymástól való eltávolodása kétségtelenül a törökkori és a felszabadító
háborúk során és után gyorsult fel. Ebben nagy része volt a régi magyar nemesi családokat
és főpapokat felváltó, Habsburgokhoz hű, idegen eredetű nagyuraknak, akik nemcsak
hatalmas földbirtokokat kaptak, hanem minden fontosabb állami, közigazgatási és egyházi
tisztségeket is betöltöttek, ha egyértelmű magyarellenességükről bizonyságot tettek. A
XVIII. század folyamán kibontakozó felvilágosodás reformeszméinek képviselői, minden
jószáradékuk és érdemeik ellenére csak mélyítették az ellentéteket. Például a magyarországi
parasztság nyomorúságos állapotát bátran feltáró Tessedik Sámuel legélesebben elítélte a
paraszti hagyományok minden megnyilvánulását, a kártevő hiedelmeket, babonás
szokásokat éppen úgy, mint a nép táncait, vidám ünnepeit, költészetét, meséit. A hagyományos
népi kultúra maga a műveletlenség, az iskolázással felszámolandó írástudatlanság, a
jobbágyság kárhozatos velejárója, a kor népművelői, reformálói számára. Csodálkoznunk
kell azon is, hogy például Tessedik Sámuel nem tud jót mondani a magyarországi
jobbágyság, a parasztok kétségtelenül értékes, és a legnehezebb időkön is átmentett
gazdálkodási kultúrájáról sem, azt is egyszerűen tudatlanságnak, elmaradottnak tekinti. Az ő
esetében talán ebben közrejátszott az is, hogy Szarvason szerezte ezeket a szomorú
tapasztalatokat, melynek szlovák népe, hívei, csak néhány évvel, évtizeddel korábban
települtek át a Felvidék hegyei közül, tehát egy egészen más, gazdasági adottságokkal és
hagyományokkal rendelkező tájból az Alföld pusztává lett földjére, ahol még nem
tanulhatták meg, alakíthatták ki a körülményekhez igazodó életformájukat,
gazdálkodásukat. Ugyanakkor a külföldi példákon lelkesedő reformerekkel, újítókkal
szemben kialakuló, hagyományokat féltő ellenzék, például a szegedi papköltő Dugonics
András és Gvadányi József a néphagyományra hivatkozva, a népköltészetből merített
fordulatokkal szál szembe, küzd a kozmopolita idegenmajmolással és egyben a társadalmi
haladással szemben is. Pedig a népköltészet felé fordulás egyik neves kezdeményezője, Ráth
András, a pozsonyi Magyar Hírmondó 1782-ben megjelent számában éppen a nagy, nyugati
nemzetek, az angolok és a franciák példájára hivatkozva szorgalmazta hazánkban is a köznépi
költészet megbecsülését és összegyűjtését.

E kor műveltségbeli megosztottságának érzékeltetésére Kodály Zoltán hivatkozott Virág
Benedek egyik, 1803-ban Kazinczynak írt levelére: ,,A minapában elalkonyodott vala már a
nap, ablakomnál dohányozgatván egy tiszta torokból hallám énekelni: ,, Mi haszna galambom,
ha előtted járok..." A hirtelen támadt kiabálás és zaj miatt többet nem érthettem. Nem tudná-e ezt
valaki nálatok? Ha úgy: írd meg édes Kazinczym és más akármiféle tréfás éneket s nevetséges
dalokat."
Virág Benedek, ahelyett, hogy lesietne az udvarra és megkeresné az imént daloló szolgálót, az
akkor többnapi járóföldre lakó Kazinczytől kérdezi a félbeszakadt dal folytatását. De még jellemzőbb,
a következő mondat: és más, tréfás éneket és nevetséges dalokat is küldhetne neki a
barátja Zemplénből. A nép dalai tréfásak, nevetségesek, szórakoztatásra valók csak. (A népről
kialakított kép, a buta, műveletlen paraszt visszatér még Gárdonyi Géza Göre Gáborjában és
Durbíncs sógorában, bár ezeket a gúnyos írásokat maga Gárdonyi is később szégyellte.) Pedig,
éppen ebben az esztendőben, 1803-ban írta le Csokonai Vitéz Mihály: ,,Hallgassátok
figyelemmel a daloló falusi leányt és a jámbor puttonost!" Kölcsey Ferenc pedig 1826-ban: ,,A
való nemzeti poezis szikráit a köznépi dalokban kell nyomozni." Arany János és barátja, Petőfi
Sándor is beállt e köznépi dalok nyomozásába, gyűjtésébe. Arany János Nagyszalontán gyűjtött
népdalainak kottáit is lejegyezte. (Maga Kodály Zoltán talált rá e kéziratainak egy részére,
melyek valahogy a háború alatt kikerülhettek a Tudományos Akadémia kézirattárából és
valahol, egy pesti piacon, ezekbe kéziratokba csomagolták a megvett árut.) A népkőltési gyűjtést
annakidején a Kisfaludy Társaság majd a Magyar. Tudományos Akadémia égisze alatt Erdélyi
János szervezte, gondozta, és vele dolgozott Arany János fia, László is, különösen a mesék
összegyűjtésében. Hangsúlyoznom kell, hogy nem egyszerűen irodalmi vagy művelődési
kérdésnek tekintették ezt annakidején sem. Erdélyi János egyértelműen kijelenti: ,,Mikor az
iskolázatlan népet költészete után becsüljük, annyit tesz, hogy polgárilag is fogjuk, mert a
kettő együtt jár." Ezt vallották más szavakkal Petőfi és Arany is. Greguss Ágost így méltatta
az elhunyt Erdélyi Jánost: ,,A nemzetet saját lelkével megismertetni, ez volt Erdélyi János
életének feladata... dicsőség néki, mert megoldotta!" E méltató sorokhoz, talán kis, rejtett
keserűséggel, Kodály Zoltán egy fél évszázaddal később, hozzáfűzte: azt, amit ,,Kölcsey
olyan forró vággyal álmodott, s amit emésztő küzdelmek, emberfeletti erőfeszítések árán
sem tudott elérni: népi alapon nyugvó nemzeti költészetet."... (A kérdés, a feladat nem
egyedi, magyar sajátság, hanem Európa más nemzeteinek nagyjaiban is felmerült. Kodály
Zoltán is hivatkozik erre: ,,Goethe ugyanis, előkelő városi polgárcsalád sarja, nemcsak maga
is beáll gyűjtőnek, mint Herder barátja és lelkes híve, hanem költészetében meg is valósítja
(a népi alapú nemzeti kötészetet)". Nekünk, magyaroknak ez nehezebb feladat, mert a
népköltészetnek és az iskolai, ,,magas műveltségnek" különbözőek a gyökerei: ,,A magyar
kultúra örök harc a hagyomány (vagyis a népi kultúra) és a nyugati (európai) kultúra között.
Béke csak úgy lehet, ha a népkultúra nő fel magas kultúrává, saját törvényei szerint, Európától
csak azt veszi át, ami erre kell, s ezt is szervesen magába olvasztja. Elérhetjük-e?
Janusz arcunk lehet-e valaha egyakaratú, magával egyes lélek arca? Egyik kezünket még a
nogáj-tatár, votják, cseremisz fogja, a másikat Bach és Palestrina. Össze tudjuk-e fogni e
távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-oda hányódó komp
lenni, hanem híd, s talán mindkettővel összefüggő szárazföld? Feladatnak elég volna újabb
ezer évre! (Kodály 1939. 4. 17., Kodály 1977. 13.)
Hogy a nemzet lehajol a néphez, igyekszik megérteni és felemelni, nem pusztán irodalmi
vagy zenei jelentőségű dolog. Életbevágó fontosságú és hosszantartó történeti folyamat
fordulópontja ez. A regeneráló folyamaté, mely lassan még akkor indult meg a nemzetben,
amikor a török háborúk után szinte végelgyengülésben, aléltan feküdt, mely még ma is tart.
Öntudatlan célja: a homogén nemzet, melynek minden egyes tagja a közös életcél
tudatában végzi a ráeső feladatot. Olyan ideál ez, melyért a nyugati, nálunk sokkal
egységesebb nemzetek is időnként újra meg újra küzdeni kénytelenek." (Kodály 1977. 13.)
Az egymással szembeállított műveltségeszmék kibékítése, egyesítése volt legnagyobbjaink
feladata, azért, hogy a nemzet maga is egységesebben álljon ki kora politikai kihívásaival
szemben is, és nem csak öncélúan, hanem betöltve egy feladatot, egy küldetést az egész
emberiség történetében is. Széchenyi István sajátos, kora ma már kissé dagályosnak érzett
fogalmazásán is átüt az a tiszteletreméltó indulat, mely egész életét bevilágította nekünk. ,,A
magyar népnek &#8212; mint én fogom fel, s ha nem táplálna gyermek koromtul fogva ezen
remény, s ezen remény nem emelkedett volna férfiúi koromban éltem legmeghatározóbb
pontján eldönthetetlen szent hitté, a nyílványos élet mezejére fel soha nem lépek &#8212; a
magyar népnek nincs csekélyebb hivatása, mint képviselni &#8212; Európában egyedül heterogen
sarjadék &#8212; ázsiai bölcsőjében rejtező, eddigelé sehol ki nem fejlett, sehol érettségre nem
virult sajátságit; sajátságit egy törzsökfajnak, melly, jollehet mindent maga előtt ledöntő
dagályként már több ízben gyászba borítá földgolyónk legkiképzettebb részeit, s fel fel
bőszülésiben mint Isten ostora mindenütt vérrel járt, bizonyosan annyi különöst és erejénél
fogva, bizonyosan annyi jót és nemest rejt magában, mint az emberi nemnek akármelly
lelkes és erős családja, csakhogy mint azoknál úgy ennél is, külön sajátsági árnyéklatokban:
a korlátlan tűznek nemes hévre, a vad erőnek bajnoki szilárdságra, a romboló ittasságnak
nagylelkűségre kell tisztulni, felemelkedni.
Az emberiségnek egy nemzetet megtartani, sajátságait mint ereklyét megőrizni s
szeplőtlen minemüségében kifejteni, nemesíteni erőit, erényeit, s így egészen új, eddig nem
ismert alakokban kiképezve, végczéljához, az emberiség feldicsőítéséhez vezetni, kérdem,
lehet-e ennél minden kesertül tisztább érzés; s ha csak mint hangya illy megdicsőítéshez
egy paránnyal is járulhatni, van e ennél emberek közt, kiktül lelki örömök el nem zárvák,
édesb osztályrész?" (Széchenyi 1925. 220.) Nem kétséges, Széchenyi a ,,heterogen
sarjadék"-on a magyar műveltség fentebb, általa is említett megosztottságát értette, a nép
,,ázsiai" hagyományát és a felsőbb osztályok latinos, németes, európai kultúráját, illetőleg
ezek ellentétét.
Tanulságos lenne részletesebben is elemezni az önálló, népi hagyományokra épülő magyar
kultúráért folyó küzdelmet napjainkig. Itt csak röviden hivatkozom a legfontosabb megnyilvánulásokra,
elsősorban Péter László áttekintése alapján. (Péter 2005.) Győrffy István már idézett
röpirata mellett feltétlen meg kell emléke~ a szegedi Bálint Sándor és Péter László írásairól,
akiknek gondolatai igen közel állnak Győrffy és Kodály javaslataihoz. Tudniillik az iskola mentse
át a népi kultúra lelkét, lényegét, tehát a néprajzot, a néphagyomány értékeit tanítanunk kellene az
általános, a közép- és főiskolákon és egyetemeken is, nemcsak a leendő néprajzkutatóknak. A
Debrecenhez kötődő Karácsony Sándor pedagógiai munkáiban kifejti, hogy a népi kultúra a XVI.-
XVII. században megdermedt, a magyar kultúrát, észjárást és világszemléletet a parasztság őrizte
csak meg, de közben elmaradt európai műveltsége. A gimnáziumokban, főiskolákon és az
egyetemeken tanuló ifjúság teljesen a germán kultúra vonzásába került és így a középosztály
elszakadt a néptől, gyökértelen értelmiséget alkot. Mindezekkel szemben gróf Révay József óva
intett attól, hogy műveltségünket a parasztság hagyományaihoz kössük, mert parasztságunk
elmaradott, szegényes, a parasztkultúra a kirekesztettek szükségből létrejött pótszere az európai
kultúrának, paraszttá válni öngyilkosság. Erdei Ferenc több munkájában Révaihoz hasonlóan látja
a paraszti kultúrát. Az feudális és kapitalista vonásokat együtt tartalmaz, elnyomott helyzetének
megfelelően csonka, így nem lehet az egész nemzet kultúrája, de a parasztságot sem szabad arra
kényszeríteni, hogy ragaszkodjon kultúrájához, melyet az ezzel összefüggő életformájával együtt
mindenképpen meg akar haladni, el akar hagyni. A paraszti kultúrában azért ő is talál megőrzendő,
a magaskultúrába átvihető elemeket, de válogatása ugyancsak önkényes és indokolatlan. Vargyas
Lajos mutat rá arra, hogy a paraszti kis közösségekben elvonatkoztatva a paraszti helyzettől, falusi
életkörülményektől, olyan emberi értékek is megmaradtak, melyek a jövő számára is értéket kell
jelentsenek. Megszólal e vitában a filozófus Prohászka Lajos, Veres Péter, Ortutay Gyula,
Németh László és Bibó István is. Kodolányi János különbséget tett a civilizáció és a
kultúra között; a civilizáció öli meg a kultúrát. A tömegek szomjazzák a technikai
civilizáció eredményeit, összetévesztik a kényelmet a biztonsággal, a könnyű életet a
boldogsággal, az anyagi szükségleteket az erkölcsi színvonal emelésével. Rámutat, hogy
ez a kérdés foglalkoztatja Európa nagy gondolkodóit is, akik az európai kultúra válságáról
beszélnek; Spengler, Huizinga, Ortega y Gasset, Sartre, hogy csak a jelentősebbeket
említsük.

Németh László jó 50 esztendővel ezelőtt, a megoldást a jövő osztálytalan társadalmában
látta, mert csak ott születhet meg egységes kultúra. Közben a háború után, az 1940-es
években tovább erősödött az a mozgalom, melyet a katolikus KALOT, a református KIE,
Soli Deo Gloria, Faluszetlement ifjúsági tömörülések, a regős-cserkészek kezdtek meg, de
amelyek folytatását ennek az évtizednek a végére ezekben a keretekben a politikai hatalom
megakadályozta. A népművészeti mozgalom azonban más úton, más szervezeteken
keresztül egy ideig még szélesedhetett. Énekkarok, tánccsoportok, népi zenekarok, népi
együttesek, népművészeti szakkörök és szövetkezetek, színjátszó körök alakultak és
mindezekben nagy szerepet kaptak a népi kollégisták is. A népművészetet megtanulni
kívánó fiatalok munkájának, törekvéseinek bemutatására és bírálatára, valamint a .jövő
feladatainak megfogalmazására is többen vállalkoztak. Erdős László és Vitányi Iván a
népköltészetről, zenekultúránkról és néptáncainkról, Muharay Elemér a magyar népi
színjátszásról, a Gyöngyösbokréta mozgalom folytatásaként alakuló népi együttesekről,
Kádár Zoltán és Bernáth Aurél a magyar képzőművészetről, Járdányi Pál a zenéről, Temesi
Mihály a magyar népnyelvről fejtette ki véleményét és vitázott mások nézeteivel.
Péter László e sokágú művelődéspolitikai vitát 1949-ben így összegezte, még egy
igazi, a társadalmi ellentéteket végleg kiküszöbölő, ideális szocializmus reményében: ,,A
paraszti sorhól szabad, földművelő polgárrá váló magyar nép kultúrája, a közkultúra... az
idegen hatások miatt elveszti sajátos mélykultúrai és népkultúrai vonásait is. Közkultúrája
tehát a hagyományos formákból nem őriz meg semmit... Közkultúrájának jegye éppen az,
hogy teljesen heterogén, egymással összefüggésbe jutni nem tudó elemek keverednek
benne zűrzavarosan, szervetlenül. Ebből a közkultúrából értékes magas kultúra felé jutni
lehetetlen, viszont megmaradni benne sivár és barbár. Ezt mondhatja a pesszimista
tudomány... Bartók János abban bízik, hogy a népkultúra ma is megbirkózik a selejtkultúrával,
s ezt is meg tudja emészteni. Nem hiszem. Egyetlen lehetőséget látok, s ez
esetben megváltozik a tudomány jóslata is: a határozott művelődéspolitika szólhat bele
(ebbe a folyamatba AB), két oldalról. Az egyik oldalról úgy, hogy megteremti a
munkáskultúrát, a kultúra eddig elért legértékesebb elemeiből; a munka, a pihenés, a
szórakozás új, kultúrált formált, illetve &#8212;és ez a másik oldalról való beleszólás az eddig
magától, spontán alakuló művelődésbe, hogy a ,,népkultúrának alkalmai (,,paraszti")
elemeitől megszabadított, alkati (,, mély" és ,,népi") elemeiben művészi módon tovább
fejlesztett, tökéletesített formáját teszi iskolai, szabadművelődési és a társdalom szellemi
életének főanyagául és azzal szorítja ki tervszerűen a selejtkultúrát a közkultúrából."
Lényegében ugyanazt mondja, amit Kodály Zoltán is: A magyar értelmiség feladata, hogy a
parasztság által megőrzött népi kultúrát megtanulva, korszerűen adja tovább a
közoktatásban és az iskolán kívüli művészeti mozgalmak segítségével. Igen, 1949-ben ez
volt a reményünk. (Péter 2005.)

A vita folytatódott az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc után is, lényegében
máig tart. A szakmán, a néprajzon belül, gondolok itt Istvánovits Márton
kezdeményezésére, valamint a Népművészeti &#8212; Népművelési &#8212; Művelődési Intézet szervezte
fesztiválokra, a ,,Repülj páva" rendezvényekre, népművészeti kiállításokra,
konferenciákra, ahol elsősorban a népművészeti mozgalmak gyakorlati kérdéseit is
megtárgyalták. És folytatódott a vita művelődéspolitikai, irodalmi folyóiratokban is, a
,,népi és urbánus" vagy maradi és szabadelvű, liberális ellentétpárokba erőszakolva, néha
egészen alpári stílusban gyalázva a ,,nacionalista", ,,mélymagyar", ,,narodnyik",
nemegyszer még fasisztának is nevezett eszméket, miközben a buta, erőltetetten
nyelvjárásban beszélő paraszt a népszerű Tv és rádio-kabarék kiröhögött figurája. (Ezekre
az öngyalázó műsorokra az idén, 2008 szilveszterén is vállalkoztak ,,művészek", és olyan
szavakat használva, amit a jóízlés nemcsak gyermekeknek, hanem felnőtteknek is megtilt
&#8212; minden helyzetben. Csak a ,,népieskedő" kabaré műsorban kell eltűrnünk? De ott sem
mindenkinek tetszik ez, szerencsére, mert egy napilap is szóvá tette. Ez is egyedülálló
,,hungarikum", más nemzetek közszolgálati műsorai sehol sem süllyednek ilyen mélyre,
mert a nemzeti egység a művelődésben számukra ma is mindenekfelett álló érték.)
Műveltségbeli megosztottságunkat legjobban zenei életünk tükrözi. A zene, a muzsika
jelentőségét az ifjúság elemi művészi és társas igényeinek kielégítésében nem lehet
túlbecsülni. Szapu Magda szerkesztette 2004-ben megjelent kis tanulmánykötet
egyértelműen kimutatta, hogy a mai fiatalságot is a muzsika szervezi alkalmi és tartósabb
közösségekbe, de csak elenyésző részét az a zenei hagyomány, amit Kodály Zoltán
keletinek, ősi magyar népzenének nevezett. A hazai és erdélyi magyar ifjúság 15 és 25 év
közötti tagjainak mintegy 80 %-a a modern, nemzetközi zenei irányzatok szerint oszlik
meg, csoportosul, szórakozik kisebb-nagyobb csoportokban: Vannak rokkosok,
metálosok, rapperek, diszkósok, houzosok, technósok, pankok, akik más és más megjelölt
irányzatok hívei, ilyen zenét hallgatnak. Ízlésüket ruházatukkal is kifejezik és egymásról
lesújtó véleményeket fogalmaznak meg, és mindegyik megkeresi a neki megfelelő szórakozóhelyet,
koncertet, hepeninget. Ezekkel szemben, a népzene hívei, táncházak és
népzenei koncertek látogatói, a klasszikus zenét hallgatókkal, zenészekkel és énekkari
tagokkal együtt összesen talán 15-20 %-át teszik ki az ifjúságnak. Más, világi közösséget
összehozó szervező erő a zenén kívül csak jelentéktelen. (Kerékpárosok, gördeszkások,
természetjárók, sportolók stb. Szapu 2004.)) Igaz, hogy az utóbbi években egyre több általános
és középiskolás érdeklődik a hagyományok iránt és vesz részt alapfokú művészeti
oktatásban, jár játszó- és táncházakba, kézműves foglalkozásokra, szövő, gyöngyfűző,
agyagozó táborba, csatlakozik hagyományőrző huszárokhoz, lovas-íjászokhoz, vagy
járnak el olyan rendezvényekre, ahol ezeket megcsodálhatják. Az érdeklődés növekedik,
mert az iskolákban, a hivatalos tanrendben egyre kevesebb az ének és tornaóra, és a szülők
egy része felismerte, milyen nagy gyönyörűséget találnak a gyermekek a viszonylag
könnyen elsajátítható művészi alkotásban. ,,Az az ember, aki gyermekkorában nem tanult
meg szépet és jót alkotni, az egész életében a hatalomban, a mások feletti uralkodásban
keres kielégülést" &#8212; írta Alfred Adler a bécsi pszichológus. Igen, a kicsi gyermek meg tudja
tanulni a szép és jó alkotásának, teremtésének az örömét a játékokkal. Egy énekes, táncos
szerepeket osztó körjáték, egy közös dalolás, egy rongybaba, egy gyermekrajz, &#8212; már
teremtés, művészi alkotás. Semmivel sem pótolható élmény. A népi játék, századok alatt
kiformálódott, a maga nemében tökéletes alkotás, melyben a leglényegesebb vonás az, hogy
nincs benne versengés, csak az együttműködés, a közösség élménye. Kodály Zoltán így írt
ezekről az énekes, táncos gyermekjátékokról: ,,Egyrészt valóságos tárházai a tudatalatti
magyarságnak. Tudatalatti elemeknek eddig még alig méltatott nagy szerepe van a nemzeti
jelleg (talán inkább ,,öntudat, ,,nemzeti lélek", szó használata lenne jó itt, AB.) kialakulásában.
Aki nem játszotta gyermekkorában e játékokat, annyival is kevésbé magyar. Benne a
nemzethez tartozás sokágú, bonyolult érzése feltétlenül szegényesebb, hiányosabb. Egy
csomó jellegzetesen magyar testmozdulat, szólás, hanglejtés, forma, dallam kimaradt lelki
életének építőanyagából. A nevelésnek oda kell törekednie, hogy ez a: magyar vagyok minél
gazdagabb tartalmat, minél több életet, színt jelentsen mindenkinek, egyénileg is, különben
vajmi könnyen üres frázissá szárad. Másrészt nagy e játékok tisztán emberi értéke is,
fokozzák a társas érzést, életörömet. A mai gyermek koravénsége ellen nincs jobb
orvosság." E mintegy fél évszázaddal ezelőtt leírt szavak ma időszerűbbek, mint akkor.
,,Ugyanezt minden nép, nemzet elmondhatja a maga gyermekjátékairól, de sajnos már csak
ott, ahol azokat időben leírták, rögzítették, vagy gondoskodtak fennmaradásukról. Sajnos, ez
nem mindenhol történt meg. Ebben a tekintetben mi magyarok gazdagok vagyunk.
Gazdagabbak, mint sok, szerencsésebb történelmű nyugati szomszédunk. Más szóval
hazafiságot, nemzettudatot, identitástudatot adnak ezek a játékok, anélkül, hogy mások
56
gyűlöletére, lenézésére nevelnének. Ezért nemcsak a gyermekek egészségének kifejlődésében,
hanem különböző nemezetek közti béke és megbecsülés érdekében is szükségünk van e játékokra, s
ha kell, tanuljuk el egymástól." (Hangsúlyoznunk kell: a népi játékokban nincs versengés, győztes
és vesztes! Ma minden &#8218;játékos" vetélkedést, sportot is játéknak nevezünk, de ezek éppen a lényegét
tagadják a hagyományos játéknak!)
Társadalmunk megosztottsága, a nemzeti összetartozás, szolidaritás hiánya műveltségünk
megosztottságán alapszik. Nemzeti összetartozás tudata, ,,nemzeti lélek" (Berzsenyi Dániel) nélkül
semmilyen belpolitikai, gazdasági, társadalmi, művelődési program, jobbító reform, nemzetvédő
külpolitika nem hajtható végre, nem lehet sikeres, ha nem mozgósítható, nem állítható mögéje az
országlakók többsége, a társadalom. Ma is észlelhető mértékben meg vagyunk osztva és
közösségeink, nemzeti szolidaritásunk széteséséért az egész magyarországi lakosság súlyos árat
fizetett: Európa legbetegebb, szorongó, önzésbe merült, megosztott népe vagyunk, ahogy azt hazai és
nemzetközi egészségügyi statisztikák döbbenetes adatai igazolják. (Kopp-Skrabszki 1993)
Ehhez még három tényre gondoljunk. Az egykori vasfüggönytől nyugatra az egész Európában
összesen 24. 000 embert ítéltek el úgynevezett háborús bűnösként a II. Világháború befejezése után. A
százmilliós Japánban 1260-at. Magyarországon 1945 februártól 1950 áprilisáig a népbíróságok 23.946
antibolsevistát marasztaltak el háborús vagy népellenes bűncselekmény címén. 2004-ben a magyar
állampolgárság kiterjesztésének ügyében az ország szavazópolgárainak fele sem ment az urnákhoz,
bár a szavazók közt többségben voltak azok, akik a határon kívül rekedt magyaroknak megadatta
volna a magyar állampolgárságot. Az önzés és közöny a gyávaság legegyszerűbb formái, jutalma a
magányosság.
Kendőzetlenül látnunk kell tehát ma, hogy borúlátó és reménytelen közérzetünknek, mint
nemzeti önképünknek mi az oka, eredete: közösségeink hiánya, műveltségünk megosztottsága,
zavaros történeti tudat, elmagányosodás. Kopp Mária idézett könyvében arra is rámutat, hogy ez
nem egyszerűen a modern, embertelenedett, globalizált világ hatása, hanem a szorongáskeltés
minden uralkodni kívánó hatalom érdeke, és ennek szolgálatában állhatnak a médiák is, és más
eszközök is, melyek minden lehetséges közösséget, szolidaritást, összetartozási érzést
rombolnak: a családot, a falut, az egyházakat, kis iskolákat és a nemzeti érzést egyaránt.
Mégpedig leginkább az önmegvalósításra, a korlátlan szabadságra és az ésszerűségre, haszonra
való hivatkozással. Mert a szorongó ember irányítható, helyettesíthető, mindennel, átvitt
értelemben is megetethető és megvehető. Mint annakidején Szelepcsényi vagy Forgách Ádám is
volt. Látnunk kell történelmi utunkat, gyengeségeinket és bűneinket is, hogy a helyes látlelet
után megfelelő gyógyításba kezdhessünk. Erre is találunk lelkesítő példákat a magyar
történelemből, melyek egész Európát beragyogták.


Irodalom:
ACSÁDY Ignácz
1898. Magyarország története I.Lipót és I.József korában. In: A magyar nemzet
története. VII. k. Szerk. Szilágyi Sándor. Budapest.
ANDRÁSFALVY Bertalan
1974 Délkelet-Dunántúl népeinek sorsa a Rákóczi-szabadságharc idején. In: A
Rákóczi-kori kutatások újabb eredményei. Szerk. T.Mérey Klára és Péczely
László. Pécs.
1998 Torzkép a magyarságról. Honismeret. XXVI. 5. sz.
2001 Németh László Szekfű Gyulát bíráló művének üzenete. Confessio 25. évf
2001/3
2004 Hagyomány és környezet. In: Az Idő rostájában. Tanulmányok Vargyas
Lajos 9o. születésnapjára. III. k. Szerk. Andrásfalvy B- Domokos M- Nagy
Ilona. Budapest.
2007 A Duna mente népének ártéri gazdálkodása. Budapest.
BÁLINT Sándor
1977 Ünnepi kalendárium. II. Bp.
DEÉR József
1993 Pogány magyarság - keresztény magyarság. Bp.
DÉLVIDÉKI. S. Attila
2007 Lángoló temetők. Vajdaság kihasításának elhallgatott titkaiés borzalmai.
Bemutató kötet: Fejezetek a rácjárások történetéből..Kézirat.
DITZ , Heinrich
1993 A magyar mezőgazdaság. Népgazdasági tudósítás a kir. bajor Közmunka és
Kereskedelmi Államminisztérium részére. 1867. Budapest.
DÜMMERTH Dezső
58
1997 A nemzethalál víziója és Trianon. Trianon Kalendárium 1998. 9-18.
GYŐRFFY György
1977 István király és műve. Budapest.
GYŐRFFY István
1939 Néphagyomány és nemzeti művelődés. Budapest.
HÉVIZI Józsa
1996 Regional and ecclesiastical autonomy as an expression of collective rights in
historic Hungary . Budapest.
HÓMANN Bálint - SZEKFŰ Gyula
1935 Magyar történet. Bp
KISS Géza
1937 Ormányság. Budapest.
KOPP Mária - SKRABSZKI Árpád
1993 Magyar lelkiállapot. Budapest.
LÁSZLÓ Gyula
1996 A honfoglalók földművelése és állattartása. In: Magyarország agrártörténete.
Szerk. Orosz István- Fűr Lajos- Romány Pál. Budapest.
LENDVAI, Paul
2001 Magyarok, kudarcok hősei. Budapest.
OLAJOS Terézia
1996 A 9. századi avar történelemre vonatkozó görög források. In: A
Honfoglaláskor írott forrásai. Szerk Kovács László, Veszprémi László.
SZABÓ Mátyás
2001 Néptípusok, népmegítélések a Kárpát-medencében a XVIII.-XIX.
században.
In: Mit ér az ember, ha magyar. Szerk. Benyák Mária. Wien- Bécs
59
SZABOLCS Ottó
1990 Külföldi tankönyvek magyarságképe. Bp. 1990.
TÓTH Zoltán
2000 Távlati kép a történelmi parasztságról. In: Magyar Néprajz VIII.
Társadalom.
Főszerkesztő Paládi-Kovács Attila. Bp. 67-116.
 
 
0 komment , kategória:  Magyarságtudományi Intézet  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2017.07 2017. Augusztus 2017.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 95 db bejegyzés
e év: 1186 db bejegyzés
Összes: 22634 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 29648
  • e Hónap: 139005
  • e Év: 1798372
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.