Regisztráció  Belépés
lenke1964.blog.xfree.hu
Három szóban el tudom mondani, mit tanultam az életről: mindig megy tovább. "A világ minden szépségéért sem akarnám elcserélni az egyéniségemet, még a... Varga Lenke
1964.08.18
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
Fekete István: Október
  2017-10-17 14:03:42, kedd
 
 
Az előbb mátyások szálltak át felettem, és behúztam a nyakam, mert nem szeretem, ha lelepleznek ezek a kofák, és kikiabálják országnak-világnak, hogy itt meg itt áll a veszedelem, jó lesz, ha vigyáznak az erdei népek.
A mátyások után rigók vágódtak át a fejem felett halk füttyentéssel, aztán egy időre csend lett. Később egy ölyv szállt egyenletes csapásokkal a szálerdő felé, és nyugodt, tempós haladása a napszámosokat juttatta eszembe, akik ugyanilyen ütemes járással ballagnak most hazafelé a pihenésváró alkonyatban.
Az utolsók a vadgalambok voltak. Gyorsan repültek dél felé, de azért hirtelen megolvastam őket. Tízen voltak. Öt pár. Vajon hány rak fészket jövőre nálunk? Vagy talán ezek se nálunk keltek? Lehet. A mienket rég nem látom. Ezek talán Kárpátaljáról jönnek? Vagy még messzebbről? Talán a bjelovezsi erdőkben kurrogott az anyjuk felettük, és a nagy lengyel erdők talán már akkor reszkettek álmukban, mert messzebb néztek, mint az emberek?...
Álltam két nyárfa között, két földiszederbokor takarásában, körülöttem álomra készülődött az erdő, valahol messze zakatolt a vonat, vártam a bikát, mely állítólag jobb, mint az eddigiek, és mégis a galambok jártak eszemben.
A galambok után már csak apró bárányfelhők maradtak az égen hűvös magasságban, és a hűlő nap aranyos tüze lila ragyogássá hidegedett, mire hozzájuk elért. A völgyekben akkor már este volt, és túl a hegyen dörmögő, mély bőgéssel megszólalt egy szarvasbika.
Messze volt nagyon. Mire az a bika hozzám érne, régen sötét lesz már, de azért a karomra dobott puskát megigazítottam. Olyan érzésem volt, mint szalonkahúzáson, amikor a távoli szomszédban tompán dörrent a puska, és szaporábban néztem körül, hogy hát az enyém mikor jön már.
Most is elfeledtette velem a bőgés a másfelé kóválygó gondolatokat, és kileskeltem a nyiladékra. Éppen idejében.
Húsz lépéssel odébb, a túlsó oldalból egy tehén figyelő feje állt ki, de nem felém nézett. Szerencsére. Megroskadtam, és mint csiga a házába, húztam magam vissza a bokrom alá. Egy kis résen át szemem azonban rajtamaradt a tehénen. Ahol tehén van, ott bikának is kell lennie. Talán még jobb, mint amelyik ott a túlsó völgyben orgonál. Csak szerényebb. Mit ordítozzon itt? Tehene megvan, vetélytárs nincs, tehát csendben van, és nemsokára ki fog lépni ide a nyiladékra. Húsz lépésre!
Miután így szépen elrendeztem a szarvasok dolgát, vártam a bikát, mert a tehén már kint volt egészen, de néha hátranézett, és nyilván urát és parancsolóját várta. Már azt is elhatároztam magamban, ha komoly szerelmi jelenetre kerül sor, nem lövök addig, amíg a bika ki nem élvezte azt a rövid kis életet, szép őszi estét... amikor ártatlan tekingetéssel kiballagott anyja után egy kisborjú.
Kiballagott, és felém legelgetett.
Olyan közel volt már, hogy lélegezni sem mertem, egyébként pedig összehúztam magam, mint a sündisznó. Ekkor eszembe jutott, hogy hasonló helyzetben mit csinálnak a struccok, és teljesen megértettem a nyakigláb madarakat. Én is szerettem volna a fejem eldugni valahova.
A borjú azonban megkönyörült rajtam. Elfordult, és a túlsó oldal bokrát kezdte csipegetni. A bennem szorult lélegzetet apránként kiengedtem, sőt fél szemmel a tehénre pillantottam, és ekkor igazán meghűlt bennem a vér.
A tehén elnézett mellettem a nyiladékon, és valamit mereven figyelt. Az a valami tőlem balra volt. Lehet, hogy a bika...
Szent Hubert! - esengtem. - Miért nekem tartod fenn ezeket a bonyolult eseteket? Vagy azt gondolod, ha a bikát egyszerűen meglőném, nem tudnék tisztességes elbeszélést írni? Dehogynem tudnék! Egyszerűségben az erő, kedves szentem, különben pedig - ha nem tudnád - háború van a világban, és megírta a szerkesztő úr, hogy ne pazaroljuk a papírt, írjunk röviden. Több legyen bennük a tartalom, mint az eddigi hosszú írásokban, de nem bánja, ha szebbek lesznek, mint az eddigiek... Egyszóval, kedves szentem, mi a mennykőt csináljak most?
Előttem a borjú - hat lépésre; jobbról a tehén - húsz lépésre; balról a bika - ha igaz -, nem tudom én, hány lépésre, én pedig összezsugorodva köbtartalmam felére, kínlódom itt a szederindák alatt, hunyorogni sem mertem már, és lélegzetet olyan régen vettem, hogy nem is emlékszem.
A borjúnak volt a legtöbb esze, mert - miután suta kis farkával kibillegetett pár szem bogyót - otthagyott, s így egy veszedelemmel kevesebb maradt a porondon.
Szemeim most ide-oda jártak, mint a szitakötő. Jobbra a tehénre és balra, amit még nem látok. A tehén még mindig nagyon figyelt. Néha harapott ugyan valamit, de azonmód fel is kapta a fejét, és éreztem, hogy balról az a valami közeledik.
Csak a bika lehet - gondoltam. - Azért küldték el hát a gyereket, mert majd olyasvalami történik, ami nem való gyerekszemnek. Szemérmes népek ezek a szarvasék...
De most már jöjjön, ha jönni akar az a bika, mert nem bírom sokáig. Elég ostobaság volt, hogy ennyire rám jönnek.
Szelem jó, talán nem néz be hozzám... Alighogy ezeket elgondoltam, a bokron át a nyiladékon megláttam két lábat. A lábak álltak. Nagyon részletekben mérte magát... Aztán egyet lépett, s a nyílásomban megjelent a szügye és orrából valami. Még egy-két szívdobogtató pillanat, és nyugodtan ellépett előttem a bika. Kezem elernyedt puskám nyakán, és leüzentem a szívemnek, hogy takarékosan ugrándozzon a bordáim alatt, mert ezért a bikáért nem érdemes. Hosszú, befelé görbülő agancsa valamelyik ökörre emlékeztetett, és annyi ág sem volt rajta, amire az ember a kalapját akasztaná.
Kinyújtottam elgémberedett lábaimat, közben hallottam, hogy lépnek be a bokrok közé, és nem sokára a hátam mögé kerülnek. Akkor pedig szelet kapnak. Hát kapjanak! Eleget kucorogtam értük, most már nem ugrándozom. A zörgés egyszerre csak megszűnt. Most értek mögém. A tehén elböffentette magát, aztán törve-zúzva neki a sötét erdőnek.
Mert sötét lett közben. Amikor elindultam hazafelé, már a csillagokat gyújtogatta valaki békés magasságokban, és a csend ölében egy tücsök pengette szomorú kis citeráját, hiábavaló siránkozással a nyár után.
Utánam némán összezárult az erdő. Valahol bőgött egy bika, de elérhetetlen messze volt, és mindig messzebb lesz, mert közibénk áll még az éjszaka, közibénk áll a dér, és nem arad más idekünt senki, csak a fanyar öregember, a törkölyszagú Október, aki gyertyagyújtogató kanócával most lobbantja lángra a domboldalak őszbe pislogó őrtüzeit.
(1939)
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Ősz
  2017-10-17 14:02:26, kedd
 
 
Ma este először szólalt meg lassan
A pókhálós elmúlás igrice
Halkan, a tücsök. Danája sír-rí:
Krí... krí...

Bánatos reggelek, nótás, bús esték.
Idei must a malomkőpadon.
Pásztortűz mellett furulya sír-rí:
Krí... krí...

Felkel a hold is, a szőlőlevél
Ezüstben fürdik. Öreg diófa
Suhogva mesél, zizegve sír-rí:
Krí... krí...

Lehull egy levél, sötétbe vész el.
Kíséri szemünk, szívünkbe fészkel
Az elmúlás. A kis citerás meg sír-rí:
Krí... krí...
(1941)
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Szarvasbőgésen
  2017-10-17 14:01:14, kedd
 
 
Amikor még a Bakonyban laktam, volt egy kis, erdős vadászterületem, és benne - többek között - egy olyan kívánatos őzbak, melynél szebbet sem azelőtt, sem azóta nem láttam.
Sajnos, csak láttam, mert nagyon vigyázott magára, és ha gyönyörű fejét meg is mutatta egy-egy pillanatra, a puska már nem szólhatott, mert elillant, mint a köd.
Így látta meg ezt a bakot a szomszédom, akinek pedig több ezer hold saját erdeje volt, és sürgősen levelet írt, hogy adjam neki a bakot egy szarvasbikáért.
Akkor én már beleuntam a meddő harcba, hát azt írtam neki, hogy: tessék! Egyébként is vágytam bőgő bikát lőni, ami nála sokkal biztosabb volt, mint az én kitanult öreg bakom.
Így lettem én bikatulajdonos. A szomszéd szorgalmasan etette magát a szúnyogokkal, hajnalban cserkészett, este lesett, és minden furfanggal igyekezett a tüneményes bakot megszerezni, de hiába.
Én pedig vártam a bőgést. Hajnalonként már hallgatóztam, a puskámat felesleges gonddal kitisztítottam, a patronokat előkészítettem, amikor egyszer - végre - végigszállt az erdőn a szerelmes bikák orgonáló hangja.
Holnap - kurjantott bennem a vágy.
És aznap levelet kaptam, hogy rendkívül sürgős ügyben, hivatalosan utazzam az Alföldre, ahol mindössze három hét dolgom lesz...
Utaztam. Néztem ki az ablakon, és majdnem bőgtem. Három hét! Éppen három hét...
Akkor már hallgatnak a bikák, és várhatok egy évet.
Vártam. Vártam egy kerek évet.
Szomszédom - aki nemcsak kívül, de belül is hitbizományos úr volt - időben értesített, hogy a bika ,,rendelkezésre áll".
Nem is bántam, hogy az előző évi vadászatot elmosta egy parancs. Lám, az idén akkor nem vadászhatnék. Készültem hát újra a bőgésre, mint lány a lakodalomra. Százszor elképzeltem magamnak a hajnali, ködös erdőt, a mellig érő, harmatos füvet, a háremét terelgető bikát, a puska csattanását és a bika ágaskodó, utolsó rohanását.
És akkor megint jött egy parancs, hogy költözzem Pestre. Költöztem. Amikor könyveimet csomagoltam, és az asztalos úgy kopácsolt az üres szobákban, mint a harkály az erdőn, szinte hallottam a hajnali, búgó bőgést, és láttam az agancsos, ködben úszó, barna testeket.
Elmúlt hát ez az ősz is.
Majd jövőre.
A meghívás tavaly is megérkezett, de már nem okozott olyan karácsonyváró izgalmat, mert valahogy beleéltem magam, hogy an egy bikám a széki erdőn, amely az enyém, nem bánthatja senki, és ha meglőném, elmúlna talán ez az őszváró varázs; az a tudat, hogy akkor megyek szarvasbőgésre, amikor akarok.
Ez persze csak olyan kibeszéd volt, mert négykézláb is lementem volna, ha mehettem volna. De nem mehettem!
És a bikámat ,,eltették" nekem az idénre is. Forgatom a levelet, nézem, nézem, és a különös betűk mögül rám néz az én bikám riadt, okos, szép vadszeme.
Nem csábít már. Ismerősök vagyunk, és nézzük egymást. Agancsa tizenkét ágú, nyaka vastag, lábai szárazak és finomak, mint a tiszafa ága...
És most menjek és lőjem agyon?
A jövendő bikák apját? És hova menjek jövőre?
Nem mentem, pedig - az idén először - mehettem volna. Nem mentem, mert ez a bika az őszt és a szarvasbőgést jelenti, amíg csak engem is le nem terít a Nagy Vadász.
Nem mentem, csak kinéztem az ablakon - Buda felett szállt már a köd -, és lábam alatt megpattant az ág, körülöttem sóhajtott az őszi erdő. Puskámat szorosabban markoltam, arcomba nedves gally csapott, a ködből koronás, barna test úszott felém, és én - sóhajtottam, és leráztam magamról az álmot, mert ez a bika maga a Vad, a Vadászat és az Ősz, melyek el nem múlnak soha.
(1943)
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Titkos kalendárium (részlet)
  2017-10-17 14:00:03, kedd
 
 
A mulandóság sója, a dér már az
OKTÓBER
szülötte volt, amikor csak azok maradtak a kertben, akik nem vándorolnak, s egy-egy vendég, aki még vándorlásban volt. Egyik reggel az örvösgalamb pihent meg a hársfa száraz ágán, és amikor suhanó érkezésére peregni kezdtek a levelek, a fa már válaszolt is hangtalan kérdésére:
- Mi újság lenne? És az úton?
- Semmi. A varjak készülődnek, a libanép is úton van, az erdőben vágják már a fákat.
Ezzel felvágódott a levegőbe, mert a vadgalamboknak a kevés pihenő is elég.
Az utcán a kis kalauznő már télikabátot vitt a karján, a kutya bundája vastagodni kezdett, az idei cinkék vidáman tornásztak az ágakon, egy csúszka a farepedésekbe dugdosta a magvakat, amit megenni már nem tudott, mert előrelátó volt, s ezt így tanulta. Aztán kireppent a ház elé, mert fát hordtak a pincébe, és a törmelék között mindig akadt valami féreg.
Később füstölögni kezdtek a kémények,...
(1962)
**
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Őszi vásár
  2017-10-17 13:58:09, kedd
 
  Fekete István: Őszi vásár

Illene ugyan tudnom, hogy ez a vásár milyen napra esett, de bizony - nem tudom. Ezt csak Finta Lajos bácsi mondaná meg, ha élne, de nem él már (nyugodjék!), ami elég baj, mert amíg élt, fiatal voltam, most pedig már...
A vásár mindenesetre ősszel volt, amikor a dombok aranyos lángolását mintha vörös borral öntözte volna meg valaki, s a völgyek ködöt ásítottak. Igen, ősszel volt, mert dideregtem egy kicsit, bár új kabát volt rajtam, melyet már a felszállásnál bemaszatoltam kocsikenőccsel.
De nem ezért voltam szomorú. A kabátnak az a sorsa, előbb-utóbb magához vonz valami kenőcsfélét, lekvárt vagy más ragadós holmit, a lónak meg az a sorsa, hogy vásárra viszik és eladják.
Én a lóért voltam szomorú. Fergeteg nevezetű lovunkért, aki a huszároknál is szolgált, és barátom volt.
- Nem etethetjük egész télen, meg sok baj is van vele - mondta apám. - Nyisd ki a szemed, és Lajos bácsit biztasd hazafelé... Nekem más dolgom van.
Igen, Lajos bácsit néha biztatni kellett, mert úgy volt a lacikonyhával és egyéb élvezeti helyekkel, mint a kabátom a kocsikenőccsel: megtalálták egymást, és ragaszkodtak egymáshoz. A Fergeteggel való sok baj pedig onnét származott, hogy a huszárok többször ott gyakorlatoztak falunk határában, és ha gyülekezőre zendült a kürt, Fergeteg szabályosan jelentkezett a sorakozón valamely földmívelő eszközzel, ekével vagy boronával, ami elé éppen be volt fogva. A trombita sürgetően harsogott, s arra már nem volt idő, hogy kivetkőzzék földmívelő mivoltából.
A huszárok majdnem megölelték Fergeteget, az öreg katonaló pedig boldog volt a bajtársak között, és undorral nézett Görbic Pista bácsira, aki izzadtan és felindultan érkezett meg fél óra múlva, ostorral és erőteljes kifejezésekkel Fergeteget, katonát és trombitát illetően.
De én szerettem Fergeteget, tiszteltem vitézi múltját, és rajta tanultam lovagolni, ha Pista bácsi szíve megenyhült, s a lovaglást engedélyezte.
Ezt az enyhülést azonban bizonyos szivarokkal kellett előidézni.
És most visszük Fergeteget a vásárra, mint egy közönséges igáslovat. Fergeteget, aki hűséges volt múltjához, olyan hűséges, amilyen csak egy ló tud lenni.

A kocsi elé Marcsa volt fogva lányával, a Mancival, míg Fergeteg a saroglyához kötve ballagott utánunk azzal a hosszú, könnyed járással, ami a kiművelt paripákra jellemző. Ha kocsma előtt mentünk el, vidáman nyerített, jelezve, hogy katona korában azokon a helyeken szoktak megállni, ahol hosszúra vágott gyaluforgácsot lenget a szellő.
- Okos ló - mondta Lajos bácsi -, szinte kár érte. Hoó! Mindjárt gyüvök!
Mikor egyedül maradtunk, összenéztünk Fergeteggel, aki kérdően nézett rám okos, meleg szemével.
- Mi lesz ebből?
Szégyenkezve húztam meg a vállam, és helyet adtam Lajos bácsinak, aki férfias törkölyfelhőt lehelve érkezett vissza a ragyogó őszi világba.
- Tiszta orvosság! - vidámkodott. - Ilyet nem isznak a papok, de még a püspök se! - Lajos bácsi ugyanis a püspöki méltósághoz csak egészen kiváló törkölyt képzelt illendőnek. Valami azonban lehetett a dologban, mert mire a vásárba értünk, jóság ereszkedett ránk. Megemlékeztünk Fergeteg kiválóságáról és viselt dolgairól. Éppen ezért mérhetetlen méregbe jöttünk, amikor a cigánykupec megkérdezte:
- Mit kóstál ez az öreg bőregér?
Lajos bácsi távozásra szólította fel a kupecet, mert különben kiakasztja a lőcsöt, akkor pedig lepedőben viszik el a kupec földi maradványait.
Ezek után pedig azt mondta, hogy menten szétveti a méreg, ha valami csillapítót nem vesz be. Csak várjak nyugodtan, azonnal jön.

Vártam nyugodtan, és imádkoztam, hogy ne jöjjön senki. Néztük egymást Fergeteggel tanácstalanul és megfeledkezve vásárról és vevőkről egyaránt.
- Maguké ez a ló, kisfiam?
Ott állt újra a kupec egy másik emberrel, aki csizmát és bőrfoltos lovaglónadrágot viselt.
- Nem! - mondtam, nem tudom, miért.
- Maga okos fiú, ugye? - kérdezte a bőrnadrágos, és elővette erszényét. - Látom, jó fiú, ismeri ezt a lovat.
- Hát... ismerni ismerem - és körülnéztem, nem jön-e Lajos bácsi.
- Ne féljen, mi nem áruljuk el - és komolyabb ércpénzt nyomott a markomba -, rúgós ez a ló?
Tétováztam.
- Csak mondja meg bátran.
- Inkább harap - suttogtam -, de rúg is... katonaló volt.
A csizmás szemrehányóan intett a kupecnek.
- Na! Van magának szeme? Köszönöm, kisfiam.
Amikor elmentek, mélyen összenéztünk Fergeteggel, és amikor megláttam, hogy felénk integetnek, más vevőkkel is tudatva Fergeteg rejtett hibáit, leszálltam, és megsimogattam drága barátom nyakát.
- Azt hiszem, nem lesz baj!...

Nem is lett.
Lajos bácsi időnként meglátogatott.
- Na?
- Meg se kérdezte senki.
- Nem baj! Ilyen lovat nem is szabad eladni. Tudja mit, nem is adjuk el. Nem eladó! De erről otthon nem szólunk... mert ugye... ha nem is kérik...
- Persze - és majdnem megcsókoltam. - De Lajos bácsi hozhatna valamit a lacikonyháról, egy kis húst.
Az öreg zsebre vágta a júdáspénzt, és rövidesen ott ültünk a kasban őszi békesség koronájával bűnös fejűnk felett. A meleg hús omlós volt, mint a vaj, a kenyér, mint a kalács, és a bor - igen, erről se feledkezzünk meg -, mint a hűvös arany, ami lángot vetett bensőnkben.

Ezután természetes, hogy az öreg Marcsát nyugdíjaztuk Fergeteg helyére, és csodálatos hangulatban robogtunk ki az országútra, ahol megcsodáltak bennünket a varjak, mert Fergeteg úgy rakta a lábát, mintha díszszemlére mentünk volna.
- Nem danolnánk? - kérdezte Lajos bácsi.
Hát mért ne danoltunk volna? Danoltunk, ahogy vidám vásárosokhoz illik, s a nóta elszállt, mint tűnő uszálya az útnak, időnek, szétterülve a tél felé ballagó őszi mezőkőn.

(1954)
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
2017.09 2017. Október 2017.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 56 db bejegyzés
e év: 2097 db bejegyzés
Összes: 30493 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 479
  • e Hét: 23336
  • e Hónap: 82442
  • e Év: 969134
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.