Regisztráció  Belépés
dorotea55.blog.xfree.hu
"Széttéphetetlen kötelék a szeretet, mi köztünk él. Életünk szépség és küzdés, összeköt bennünket a hűség." Gy Marcsi
1954.01.30
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Nincs Cím
  2017-10-19 13:46:25, csütörtök
 
  Link


 
 
0 komment , kategória:  Szerelmes Versek  
A vándor elindul
  2017-10-19 13:04:19, csütörtök
 
  Link




Föld, Erdő, Isten
1922

I.
A vándor elindul

Bottal s öreg kutyámmal indultam hazúlról.
Dalolva mentem és torkom nem únta még az
országút fáradságos énekét. - Tudod, hogy
a Nap barátja voltam? Ő édesitette
agyamat hajnali rétek szagával; aztán
minden csigát s kavicsot külön megmutatva
látni, szeretni és csodálkozni tanított...
Minden kanyarnál uj dolgok fogadtak, és a
friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,
még szebben tündökölt a sokalaku élet.
A Nap barátja voltam; ő kisért el estig,
s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
csókkal bucsúzott tőlem. - Óvatos morajjal
tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok
aludtak a tavakban. Lepihentem én is
s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám:
belefúrja szemét az állandó sötétbe
s őrt áll előrenyujtott nyakkal s tárt fülekkel.



II.

Reggel

Szokatlanul nyugalmas most a reggel;
az úton csak vigyázva járhatunk, mert
a hajnali eső arany csigákat
vert le a fákról. Tisztább vonalakban
sorakoznak fel a távoli dombok
és mikor a lassan melegedő föld
a hajnal könnyét már visszalehellte:
oly friss a szín, üveglelkünkön át oly
zenében úszik minden, mit a szem lát,
hogy e forró és nedves ragyogásban
levedlik rólunk az ember magánya
s nem is magunkat, nem idegeinket
érezzük zsongani: oly mély gyönyörré
sürűsödik az élet, hogy ilyenkor
hajam az erdő ruganyos hajával
összefolyik, karom ölelve nő a
kék láthatárba, mellem eke vérzi,
hangom a szél dala és az örök Nap
az én szemeimből nevet a földre.


Link






III.

Este

Élő csillagok gyúlnak a füvek közt,
mozgó csillagok: már keresni indúl
szeretőjét a szentjánosbogárka.
Ha maradunk, megint itt lep az éj.
Már egész ide döng a parti visszhang:
az örök hullámok sikoltva dobják
fáradt testüket a percnyi halálba
s elomlanak a kimart köveken.
A falu felől foszlányokra tépi
a barna szél az estharang imáját,
hullonganak a vadgesztenye késő
bóbitái, az ernyős bodza szinte
füstöl a szagtól és a kora hárs
vele versenyt itatja sűrü mézzel
a nyári este fülledt melegét.
No, menjünk mi is, cimbora, kövessük
a csordajárást... Ép ott mennek a
jámbor tehenek, meg a vén bika -
nézd csak: időnkint hogy megrázza ringó
nehéz szarvát és nagy, sötét heréit.




IV.

Sötétség, holdfény

Először fecskék, később denevérek
hasogatták az estét; a hegy is
függönyözte kék arcát és a nádas
eldajkálta a síró szeleket.
Jött a sötétség... Reszkető keze
megtapogatta kunyhóm falait,
nagy árnyakat bontott ki és bemászott
udvaromra a keritésen át.
Ott megpihent; aztán anyagtalan
testével óvatosan eltakarta
az ablakokat, a kereszteket,
s hogy megmérgezze csillogó vizét,
vén kutunkba is leereszkedett...
Már félni kezdtem; de a hegytetőkön
előgurult a Hold... S ím: a halott-
fehér fényben fekete bivalyok
ballagtak át a szétfolyó mezőkön.


Link





V.

Egyedűl

Testvérkém, fáj, hogy egyedűl vagyok,
fáj a nappal ezer ugráló szine;
fáj, hogy annyian megszólítanak,
de azért senki se simogatná meg homlokomat.
Gyengédebb vagyok én az almafavirágnál
és a lehelletnyi holdfénynél is szelidebb.
Fehér galambok alszanak álmaimban:
nem szabad fölébrednem, hogy fel ne riasszam őket!
Ha felriadnának, meglátnák, mily gonosz vagyok,
milyen irigy és hazug és civakodó.
Ezért kell mindig csöndben maradnom, akkor is,
ha ijedt harangokat dobál be a szél az ablakomon.
Sírok, -
és szavaim halottan hullanak lábaimhoz.
Sírok, -
és a szomszéd fa se hallja meg könnyeimet...



VI.

Pásztorsípon

Napfényfüzérbe fogtalak. De én magam
szomorú maradtam. Szomorú sípokon
játszottam minden este. És kövér moha-
ágyamon rólad álmodoztam. - A kövi
pacsirta keltett fel, korán; s a harmatos
hegyoldalon indulva mindennap egész
odáig fölkúsztam, ahonnan a sasok
ágbog-fészke körűl égbeacsarkodó
szirtek tornyairól lefut a görgeteg
vízvájta medre. Ott álltam, egymagam, és
a láthatárt néztem, s a nyájamat, amint
fehér foltokban mind alább ereszkedett
a völgybe... Szemem és szavam hiába szállt
feléd s az idegen ködű partok felé:
úgy vágyódtam hozzád, ahogy az öregek
meséiben a hű Penelopé után
sóvárgott tengervíz-mosta szigeteink
királya, a dicső, sokat-tűrt Odysseus.




VII.

A hazatért kedvesről

Már hatodik napja, hogy a kedvesem visszatért;
kék tengerekről, arany szigetekről tért vissza a kedvesem.
A selyemhullámos ég volt az a tenger;
arany szigetek a szikrázó csillagok; az ég a tenger.
Ma is oly szép és fiatal, mint amikor messzehajózott,
pedig hány tavasz mult el azóta, hogy elhajózott!
Hány nyár koszorúi hervadtak el azóta;
hányszor kivirúltak azóta a sírok koszorúi!
Arany szigetekről tért vissza a kedvesem,
már hatodik napja, - és még nem mertem megölelni.
Kék tengerekről tért vissza a kedvesem;
hajában hét arany csillagot hozott nekem.


Link






VIII.

Zavar

A fák kezei égbe kulcsolódtak
s minden tárgy kezdte már felölteni
éjszakai alakját... Ritkuló
lombok alatt jártunk és észrevettem:
másként szeretjük egymást, mint ahogy
tavasszal megfogadtuk. Ujjaim
tegnap barátként fogták kezedet,
s ma kerülték, s szenvedtek nélküle.
Mikor nem láttad, akkor néztelek,
csak akkor néztelek boldogan, és
szavaimat szégyenkezve kuszálta
a tettetés... Magamnak is csak annyit
vallok be - ez is sok - hogy még-nem-érzett
örömmel szívtam ajkad illatát
s hogy mikor fénylő szemedet fölütve
elbucsúztál: testvéri csókod égő
arany kardokat mártott ereimbe.




IX.

Titkok

Virágok közt hevertünk... Nemcsak arcod,
egész tested oly idegen varázzsal
kezdett ragyogni, mintha tűnt korok
titkai keltek volna ujra benned,
s az esti rét minden füve-virága
lassan feléd fordult: uj fény felé.
Először szótlanul csodáltuk az
isten homlokán szálló fellegek
szenvedélyes vörösét, majd, mikor
elhallgattak a lombok énekes
lakosai, melled fölé hajoltam
s átcsapott rajtam a rémült, a boldog
felismerés, hogy míg az alkonyat
lobogása koszorúzta fejed:
a szűzi Hold szállt le benned az égről
s a buja Flóra csókol csókjaidban.




X.

Mondják, hogy szép

Mondják, hogy szép, és én semmit se mondok,
mondják, hogy égő bronzhaja a hajnal,
hogy csillagokat hordoz nagy szemében
s hogy büszke és dacos és rá se nézne
oly csúnya, fekete fiúra, mint én.
Ő csak kacag, és sóvárogva nézik
gúnyos ajkát és álla keskeny ívét,
és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt,
és hogyha hallgat, nem tudják, hogy ő most
arra gondol, hogy tegnap hullt a harmat
s ránk hullt a harmat, őreá meg énrám,
s hogy tegnap, látva boldog heverésünk,
még a rigók is mind megrészegűltek
s közel röpűlve a májusi lomb közt
eszeveszett szerelmi dalba kezdtek.




Link






XI.

Kirándulás

Amint felfelé mentünk, céltalanúl csatangolva a barna erdei ösvényen,
zengett a nap és gyémántokat szikrázott a sercegő homok;
okosszemű feketerigók ugráltak a tavalyi avarban, míg körülöttünk
a fény szapora csákányai csattogtak a négyszögletes gránitkockákon.
Egyszer rikító fatáblák ugrottak elénk, szemünkbe tolva modern plakátjaikat,
majd újra egészen vad és magános utakra csalt egy gyöngyszemű szitakötő;
a kilátóról kék, zöld, piros és arany foltokat ittak fel szomjas szemeink:
megszépült a világ és jólesett a szinek friss lüktetése.
Apró virágcsengetyűket, zsályát, méhfüvet és kankalint szedtünk,
- zengett a nap, gyémántokat szikrázott a homokos ösvény -
szótlanul néztük a köveken lihegő aranyzöld gyíkokat
és megcsodáltuk az útilaput, melyen csavaros csiga csúszkált...
S mikor végre fölértünk a csúcsra, ahol kis korcsma előtt vadgesztenyelugasban
vidám turisták ürítgették a habzó söröspoharakat:
mennydörgő katonazenét dobott felénk a szél, s mi elmerengve néztük,
hogy kapaszkodik lassan-lassan utánunk a hegyoldalon a fáradt vén fogaskerekű.



XII.

Hajnali himnusz

A Nap! a Nap!
- Nézd, emeli már nagyságos homlokát
s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive... Lármás
zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd
és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.
Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
Szép tarka gombák bújnak elő, - játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy
s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.
Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;
a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?
Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti
harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal?
- Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott
mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!
Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;
a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:
mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
A föld! Nem ember! Erdő! - Az én szemeimből csókolod szemedbe
a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat.



Link






XIII.

Gyógyulás

Sötét szavak csontvázán mámoros
életként lüktet ez a szerelem:
szivemben és agyamban muzsikál,
önző húsomat csöndesíti és
testvéreddé aláz és fölemel.
Kedvedért minden jót és igazat
érezni kezdek, hang-visszhang-zene
kapcsol egymáshoz, s a dac és a vád
fekete céltalansága után
a megértés napfénye homlokom.



XIV.

Erdei szerelem

Sötétedik... láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé
és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.
Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén
és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő.
Érzed az esti virágok izgató simogatását?
(Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.)
Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek
s minden tagom külön megrészegűl,
ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.

Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre,
hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;
ujból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,
hogy kiváncsi rózsabimbók nyiltak ki szerelmes nyoszolyánkon.



XV.

Csodatevő szemek

Tavaszba öltöztél, s hogy éjszakáim
érzéketlen és gondolattalan
sötétjét beragyogja, lobogó
hajad uj napként körűlzuhogott
és kebleid hullámzó tüze úgy
átsajogtatta életem halott
országában a dombok és hegyek
dermedt húsát, hogy már személytelen
erővé nőttél: koldús szemeim
szégyenkezve és értelmetlenűl
nézik emberen-túlról rámsütő
nagy szemeid csodatevő hitét.







Link






XVI.

Hasztalan lázadás

Pillám alatt összetört ezer álom
s - szeretlek? nem szeretlek? - nem tudom már.
Túlságosan ragyogsz, eleven álom,
s szerelmedet elbirni nem tudom már.
Gyűlölködve kiáltom: - Idegen kéz,
eressz! ne vezesd utam! megtagadlak! -
Mégis te formálsz ujjá, idegen kéz,
és csak nő az erőd, ha megtagadlak.
Nem tudom, mi történt... Talán az Isten
játszik velem s te vagy a fény szemében.
Ha eldoblak, megjelenik az Isten
s nehéz harag hömpölyög nap-szemében.



XVII.

A szelíd tanitvány

Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom,
hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.
Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla.
Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.
Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,
magányodat szeretem és lelked kételyeit,
mert örök szomorúság borzong benned,
mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.
Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem?
Sokáig elvesztettelek, azért csábitott a kentaurok és pogány nők hivása.
Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan,
mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyilni.




XVIII.

Az elhagyott lány

Elcsalta a dalok anyja, a Föld,
és a dalok apja, a Pásztor;
elcsalták, messze, s azóta szivemben
naptalan árvaság s örök
bánatok visszhangja sír.
Elvitték ifju vágyai, mert
nem tudja még, hogy az ifjuság
haragos-tüzes ércét
itthon is
hideg karddá veri az idő.
Messzekiáltó
szelektől
dagadoztak a vitorlák
s nemsokára talán örökre
elfödte előlem a tenger
domboru háta.
Nyugtalan szemei messze
előreröpültek:
lelke már tegnap látta a
nádboritotta Nílus
partját s az idegen
csillagokat, vagy tán Itónia
koszorús oltárait
csodálta, s az ídai lankán
heverésző szőke leányok
ibolyaszemét
s hallotta a szépszarvú tehenek
sötét kolompjait. -
Elvitték ifju vágyai,
elvitték, messze; s azóta szememben
szétporlik a nap tüze, hangos
szivemben éj és örök bánatok
szakadatlan visszhangja sír.




XIX.

Elmentél, s megnémult a táj
- Szkadzon -

Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők
mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang
s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé
hívó szavamra, nem akarta napfényes
örömmel visszamondani neved, melyre
tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.
A délután biztató zöldje elsápadt,
a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,
az ibolyák szemében árva könny égett:
kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat
húzza elgyengült szivem. A kilátó vén
kövein álltam, a korlát előtt, honnan
falunk fölött legtovább lehetett látni
már messze ringó kis hajód vitorláit.
Engem is elvittél? - oly léttelen vártam,
mig meg nem érkezett az estharangszó!... Majd
az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos
csillagok ültek pillámra. A hajlongó
fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.



Link







XX.

Magány

Sok kétely és bűn a halálba láncol,
de soktól néha már szabadulok.
Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
barátaim a fák s a farkasok.
Az utak, melyek innen szertefolynak,
erdőmön túl az égre fölhajolnak
s minden virág, fű, óra, cserje, kő
egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő
s annak fényébe szőve éjszakám
istent szivembe lopja a magány.




XXI.

Titkos fájdalom

Minden megingott, mikor az utolsó
napon csók nélkül elhagytál: üres
szalma lett kezeimben a kalász,
lepkéim elszálltak s a hegyen is
értelmetlenül felelt s otthagyott
barátom, a szél... Ellenségesen
hallgat ég s föld... Valaki kellene...
Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni
a várakozásteljes alkonyat
mozdulatlan szépségét, s nem tudom,
lesz-e még erőm emberek helyett
isteneknek mesélni kínomat.




XXII.

Tétlen jövendő

Kinokkal és kinokra szűlt anyám,
de mondd, barátom: ér-e valamit
egyik napból másikba halva lassan
megérni s észrevétlen elrohadni?
Valamikor azt hittem, hogy sokat
fogok használni, sokat ártani, -
ma már látom, a sorvasztó idő
túlgyorsan arcomra öregedett
s máris kikezdte szemem erejét.
Homlokom lelket hordozott, de most
- céltalan hús-, csont- s ideggép - irígylem
kis húgomat, aki már visszatért
a semmiségbe, és keserüen
nézek a tétlen jövendőbe, mert
- mert mondd, barátom: ér-e valamit
egyik napból másikba halva lassan
megérni s észrevétlen elrohadni?



XXIII.

A vágy szégyene

Aranybarázdás Ég, s te, a világ
bástyáiról lenéző Helios,
mondjátok meg, kihez forduljak? Óh,
van-e, ki értelmetlen bánatom
elcsöndesíti?... Úgy fáj ma a friss
hajnali szél gondtalansága és
a madarak jókedvű éneke!
Engem gúnyol e szikrázó derű:
talán megtudta, hogy a rámfogott
bűnök szennye már egész belevénült,
belesötétedett lelkembe, hisz
csodálkozva néz és iszonyodik
(vagy úgy tesz!) s eldob, aki csak megismer.
Óh, jaj, hová fussak az emberek
fürkész szemeitől, s ha megzavar
a mások mosolya s kétségbeejt
az önmagának elég Föld nyugalma:
hogy irtsam ki vágyamat, - jaj, hová
meneküljek a nők és a tavasz
megfoghatatlan szépsége elől?!



XXIV.

A halál csiráival...

Nem futni, - szép lassan kimenni az
időből, és folytatni, napra-nap,
a lassu meghalást: igen, csak ez
jut nekem is, hisz tudom - óh, sokan
megmondták! - hogy az öröm gyilkosa
a lélek és a szellem. Gyötrelem
öntudatra ébredni: nincs sehol
valóságos cél, hitre érdemes.
Ha állat volnék, hegyek és mezők
s a perc kóbor fia, vagy ha paraszt
ekék nyomát követném s egyszerű
emberek közt pihennék, amikor
zsongó méhkas a májusi akác
s a föld szivéig ledobog a Nap
fullasztó gyönyöre, még csak nem is
sejtve, hogy mily gyönyörű a világ,
nem illetnék ajkam a csüggedés
és céltalanság fájó szavai
s nem érezném, hogy milyen nyomorult
a legnagyobb élet is. A robot
nehéz, de talán megnyugtat. Nekem
üres a lélek s a test alacsony: soha
nem fogok igazán örűlni, mert
antik romok s modern igéretek
között a beteg századok fölé
szivárványhidat épitve szavam
hitetlenség szava s gondolatom
a halál csiráival születik.




XXV.

A következő pillanat

Magasban és húnyt szemmel járom a
pillanat útját - köröttem vigyorgó
vázak gyúlnak ki - jobbra-balra mély
szakadékok, kétely és őrület
húz-vonz zuhanni és a tragikus
csöndbe időnkint belebőgnek a
halál alaktalan barlangjai.
Magasban és húnyt szemmel járom az
ember útját s minden pillanatom
előre érzi a következőt,
az utolsót, amikor zuhanok
s már lent heverek, rosszindulatú
istenek összetört játékszere.






Link






XXVI.

Az idő kisértetei

Sokszor bizony csüggedni látlak, és
csüggedek én is. Oly rövid az út!
Bennünk lakik a halál s levegővé
porló percekké őrli napjainkat,
és ha, a multba látva, sejtjük is,
hogy évezredek szellemei mind
agyunkban kisértenek, az ilyen
jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú
alázat a szivünk; de legalább
tudjuk: nem éltünk egész céltalan
s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten,
kit télre feltüzelnek: örökös
kételyünk írja szemeinkbe: ,,Első
tudás: tudni, hogy gyengék, - második:
tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk."



XXVII.

Könyvvel a temetőben

Miután kitagadtak, miután gonosz
szavak s szemek nyilai sziszegtek felém
s a földi hiuság engem is majd megölt:
a növekedő nappal együtt, a bitang
tervek s a léhaság elől, kiszöktem a
munkás Halál terített asztalaihoz,
a temetőbe. Nem meghalni - (óh talán
van még, és lesz is fiatal erőm, magas
céljaimat követni!) - nem meghalni, csak
komolyságot tanulni s megszeretni a
multban s jövőben legnemesebb Senecát.
Már jártam itt, tíz évvel ezelőtt, szelíd
s ügyetlen kisfiú: könyvet hoztam ki és
iróját idéztem. Gyümölcse bíboros
csöppjeit így hullatta akkor is szegény
halottak sírjára a meggyfa... Falusi
kövér szelek dagasztották a lombokat
s - emlékszem - vén kutyánk lelkes szemeiben
ilyenkor titkos szigorúság ragyogott...
Most harmatos a hajnal és zsibonganak
húsomban az erek; duzzadó, friss öröm
a friss világ; darazsak arany pontjai
szikráznak virágról-virágra. Az örök
s ártatlanul buja természet kap belém:
Légy jó, élj és örülj! - biztat az anyaföld,
A hír a csontoké! - súgja a tört kereszt;
s mint tíz évvel ezelőtt, bennem ma is
régi és új világok lelke működik,
mert az élet arcának ráncai mögött
én tegnap láttam már a holnapit.




XXVIII.

Pannón ősz

Ősz van, a régi, a tavalyi ősz
s e furcsa ősz egészen megbüvölt.
Tetszik nekem. Szétnézek, látom a
roppant hervadást, de nem keserít,
és nem bánom, hol végzem utamat.
Nem értem a világot; azt hiszem,
nincs célja; - mért is volna? - és ami
értelmet magam képzelek belé,
sose több, mint maga a létezés.
Ősz van... Szép ősz... A jókedvű rigók
torkából még az augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan
egy a születés és az elmulás,
mintha csak ruhát cserélne a Föld,
mintha a csere volna csak örök...
Ősz van... Nem az ősz: az benne a fontos,
hogy van!... A szél könnyelmű suttogása
ős legendákra tanítja az erdő
figyelmes bokrait és századok
óta köztünk kisértő szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti...
Ősz van!... Az évek szele csöndesen
hordja a sírokra a feledést...
Párás a fény... Szárazabb zajjal csúsznak
egymáson a tó hullámai... De
fáradhatatlan felhők görgetik
az égen lomha lavináikat...
Ősz van! Szép ősz!... Ősz minden változás:
szent dolog az ősz! - kiáltom, s ime,
sziklasötét barlangja hűvöséből
előbúvik a szakállas szatír
s a napsütötte pannón dombokon,
barátként mellém heveredve, némán
hallgatja az öregedő napok
lombzörgető, fáradt lépéseit.



XXIX.

Rutilius levele

Szomorú testvéreim, emberek,
ős Róma száműzött gyermekei,
- ne várjatok föltámadást s reményt!
Húzódjatok pogány barlangjaink
mélyébe, koszorús ormok közé,
megőrizni a régi, üldözött
istenek utolsó oltárait,
s átkozzátok a zsoldos Stilicont,
ki, a Caesar szavára, elfogott
barátainkat leölette... Itt
nem sárkányfogak, de a butaság
magvaiból kikelt nép most az úr;
most karddal s tőrrel leskel a bozót,
most veszett farkasok tanyáznak a
faluk alatt és partjaik között
vonaglanak a megrémült folyók.
Nunc ad bella trahor... Keserü szél
törte be az ég fénylő kapuit,
hegyek ülnek apáink sírjain,
embergyümölcsös erdők sikolyát
kifáradt visszhangok hömpölygetik
szivemre, s hullák verdesik a vén
hidakba szétdorongolt fejüket.
Minden hiába... Nem löki a sors
jövőbe a multat és a jelent;
hiába lelketek igaz hite
s a szemetekben égő megvetés.
Gyöngék vagyunk és sorsunk hasztalan
próbálja törni komor kapcsait;
meghalt a nagy Pán, a világ fölé
felnőttek az őrület árnyai
és a diadalmas kereszt fölött
nagy hullámokat ver az éjszaka...
Nunc ad bella trahor... Tanácsomat
fogadjátok meg és e levelet
égessétek el az oltár tüzén
s ne feledjétek el Rutiliust.
Mire szavam hozzátok érkezik:
piszkos szerzetesek és a zsidó
isten zörgő katonái között
én már Gallia utjait rovom.



XXX.

Sulyos felhők

Sulyos felhők ülik meg az eget
és csak a gyermek ártatlan szeme
lát föl a csillagokig. Nem a szótlan
feszülő dac köti le ajkainkat,
- a hitetlenség, a halott közöny!
Árnyak, a némaság fegyencei
vagyunk; s nézzétek csak, barátaim,
arcunk mennyire álarc!... Tétován
lengünk a szélben, szélkakasnak is
elromlott, lelketlen vasdarabok.
Jön s megy az idő: megint ránk öregszik
egy ujabb év, az undor s szégyen éve.
Mi lesz az uj? Uj undor, ujra szégyen.
Beláttuk: remény és reménytelenség,
jó s rossz itt egyformán fölösleges.
Óh, a remény már útált unalom:
annyiszor megcsalt, hogy magunk szeretnők
agyontaposni, úgyis hasztalan
rágja lelkünkben pondró-útjait.
Óh, a remény is... Nem volt az remény,
csak kényszerű önámitás: vele
akartuk menteni a megmaradt
semmit a végső megaláztatástól.
Van még remény; ott kint! De azok is,
kik letépték, visszasírják hazájuk
láncát, s ugy szónokolnak, mint a pap, ki
alacsony hasznot húzva istenéből
minden szavát üres szivekbe szórja.
Néha bitang szelek kószálnak, a
fáknak távoli híreket mesélve:
haragos tornyokat dobál a tenger,
csikorognak a hegyek s északon
ujból csalóka szivárványt ragyogtat
a vörös sarló és a kalapács.
- Senki se figyel szavukra... Ha jön még
valaha tisztulás, a föld, az áldott
anyaföld indul meg, s harca a béke
szent harca lesz, s ez a harc lesz a végső!
De addig? Addig porladunk tovább
az idő őrlő fogai között:
és meglehet, hogy egykor igazunk lesz,
és meglehet, hogy nem lesz igazunk,
s az is lehet, hogy sohasem kerűl
sor igazunk bizonyítani,
hisz minden cáfol, késik... Alszanak
az elcsigázott testek és mezők
s már megszokták: a tegnap iszonyú
nyomora iszonyúbb holnapra döbben.
Nemrég kiváncsi éjek s feledékeny
nappalok hallották panaszainkat;
ma már szomorú pillánk meg se rebben,
oly arcátlan-egyszerüen esik meg,
mit hihetetlennek hittünk... A legjobb
semmit se várni... csak dolgozzanak
a fekete fejszék: a porbahullt
tagokból vér nem dől, nem is szivárog,
vér, melyről azt hitték valamikor,
hogy boldog jövők biztos záloga.
Sulyos felhők ülik meg az eget
és csak a gyermek ártatlan szeme
lát csillagot... Körülöttünk a bátrabb
börtönbe-láncoltat testvére őrzi,
vasbilincset a testvér vasszurony...
A sápadt csüggedés fegyencei
vagyunk, és tétován lengve a szélben
tudjuk, itt minden fölösleges, és
meghallani se merjük a varázsszót,
hogy: ,,Elromlott minden, kezdjétek ujra!"









Link




XXXI.

Jelenések

A templomokban sercegve lobbantak ki a fáklyák
s az Istennő szobra magától összeomlott;
mikor kiléptünk a kongó, megriadt utcákra,
véresre gyúlt vitorlák szánkáztak az egen.
A kaszárnyákban sikoltoztak a kürtök;
a halkereskedők ijedten rakosgattak nyitott bódéikban;
a fórumon iszonyú robajjal dőlt össze a Hallgatás Tornya
s mire megjött az éj, felforrtak a kutak vizei.
Ezen az éjszakán történt, hogy a csörömpölő légiók alatt leszakadt az Arno-hid;
ketreceikben bömböltek a cirkuszi oroszlánok,
mialatt messze Erynnisek és Vaskigyók őrjöngtek a zengő ormokon
s forró szelek birkóztak a megtorpadt mezők felett.
Egyszerre felhőkig harsant a Tűz s az imbolygó vörösségben
kőzápor döngölte le a visszhangzó erdőket;
köröskörül tanácstalanúl nyargaltak a fekete folyamok
és félelmükben megrepedtek a tavak tükrei.



XXXII.

A föld barátai

Bizony, barátom, nem segitett az ész. Az örök
hegyek türelmes homlokán megint tavaszi díszt
öltött az erdő. Istenek szerszáma, szócsöve
voltunk mi eddig. S látod? -: belemarnak ujra már
a duzzadó talajba az ekék szent fogai;
kolompos ökreit napos dombokra tereli
az izmos hajcsár; kalmár nép zsibong az utakon:
kiirthatatlan nő az ember és a kis virág.
Érzed, mily idegen nekünk a föld? Az égi hang
nem válaszol, s bennünk is elnémult a kürt,
az Isten kürtje: elvesztettük a hiú csatát.
Szemünkbe hullt a napfény s összetört; nem érdekel
már a lélek se... Nem baj! Én is azt hittem: csak én
jelentek, én vagyok az érték... Jőjj hát most velem,
jőjj, látogassuk meg a változatlan istenek
oltárait, s hallgassuk, hogy dobog föl a mezők
munkás szivében a pezsdülő szerelem. Ne hidd,
hogy elveszett az igazi csata: az ég talán
csak uj és jobb fegyvereket parancsol gyengülő
kezünkbe. Jőjj, és holnaptól kezdve legyünk mi is
a föld barátai, mint ott azok, akik a friss
venyigét kötözik s kiket Ananké ujja véd.



XXXIII.

A barbár tanítvány

Komoly szavaid oly tisztán világitottak,
mint Kalchedon topáza ujjadon. Azóta
mégis elcsábitott valami. Túlvilágod,
a csodálatos filozófia - (be szépen
csalogattál!) - gyöngébbnek bizonyult a földi
eszeveszett csiráknál. És a föld csirái
kikeltek bennem: új mámorral ős kalandok
sűrűje hív haza, meztelen tölgyek izma
feszül karomban, hangomat a parti visszhang
Attika hegyein ujrázva messzebőgi.
Nem maradok veled. Patás kentaurokhoz
indulok a vadonba s a mezei nők közt
este sörényes cimboráimmal a tűznél
leheveredve telt tömlők és duda mellett
telekurjongatom az állatszagu erdőt.




XXXIV.

Torzonborz, fekete állat

Torzonborz, fekete állat, iszonyú karokkal, iszonyú fekete medvekarokkal,
fetrengtem a jajgató füvön s szaggattam a tölgyek menekülő gyökereit;
aludtam, mint bányában a kő, aludtam, mint vasban a mágnes,
aludtam, mint bennetek a rémület.
Jobb volt, barátaim, jobb, igazán, jobb volt a testnek örűlni,
testemnek örülni, ezer testemnek, medve-öntudattalan;
már unom a lelket, a finom s ravasz észt, jobb volna kergetni messzire döngő
szeleket a lusta mezőkön,
és zengeni, mint a vizesés, és szállani, mint a golyó száll,
meredek sziklák között zuhogni s száguldó harsonákkal a csöndből
kitépni a láncravert visszhangokat... - óh, nyomorultak,
tudnátok csak, mennyire megvetlek mind titeket!

Megvetlek, én: igaz Ember, megvetlek, én: igaz Állat,
torzonborz, fekete állat, ki éhes fogakkal, iszonyú, fekete medvekarokkal
hempergek a porban, a fényben, s szeretem a földet, az isteni testet:
millió villám csatázza értem s velem a Szent Csatát,
millió mennydörgés ujjong szavaimból: Győzelem!

Link






XXXV.

Fák között

Barátaim, szép szálfák s nemes erdők,
láztalan érés szenvedélytelen
gyermekei, kik mozdulatlanúl
s rejtett szemekkel vizsgáljátok a
sűrűitekben járó idegent,
a féreg-embert, óh, fogadjatok
testvéretekké!... Én megvetem a
véres kapkodást, a kéjenc, falánk,
izgága húst, a hangos, lázas és
erőszakos életet s magamat:
igazi hazám a kristályok és
sejtek világa, az alakzatok
rendje s zenéje, és nem közönyös
szemmel nézem a forgó évszakok
mindig különböző és mégis-egy,
örökké ártatlan szépségeit.
Én ismerem a ti nyelveteket;
előző életemben én is azt
beszéltem, és ha felejtettem is,
tudom, hol a Föld jós köldöke, és
nagy hallgatása ma is ismerős.
Közétek vágyom, - óh, fogadjatok
testvéretekké: jobb s más életet
keres, aki hozzátok menekűl:
nem gyávaság vezeti: tudja, hogy
minden fűszál csábító intelem,
mult és jövő, és isten közele:
tudja, köztetek tisztább lesz a sorsa,
mint a véré, és mégsem üres álom.




XXXVI.

Uránia

A halhatatlan istenek törvénye int:
- Vond vissza minden átkodat, mert millió
út indul el s mind mihozzánk vezet. Öleld
magadhoz a világot, mint az egynapos
piciny virág magába öleli piciny
karjaival a dagadó eget. Ne várd,
hogy minden sikerűl; de nagyot és sokat
elérsz, csak élj parancsaim szerint! Ne félj,
ha ellenséged is a korcs, hazug s hamis,
ha rád mondják is, hogy lélektelen, mikor
a testben dícsérsz lelket, lényeget, s nem a
vértelen, gyökértelen látszatot! Tiéd
a parttalan jövendő, és vezéreid
maradnak a mindenütt egyformán nemes
Helios s a mindenkori álarc mögött
értelmükben változhatatlan Ideák.
Légy hű isteneidhez, s rád mosolyog arany
szemével - s egy kicsinyt csillagajkával is -
a szivárványtrónú, magas Uránia!



XXXVII.

Szélcsend

Örök tavasz, és te, örök tavaszban
dobogó föld, örök testvéreim,
nézzetek rám: nyugtalan kis öcsétek
irígyli boldog nyugalmatokat:
irígylem és kívánom a halált.
Be jók vagytok hozzám, hogy befogadtok,
be jó meghalni, így, előre! Roppant
álom oldozza máris testemet:
csak elterülök húnyt szemmel a dombon
s csontjaimat záporok könnye mossa
fehér kövekké, húsomból kövér
hangyák zsibongnak elő, hangom esti
tücsök dalában őrzi bánatom
s örök lelkem, e végre pihenő
kis akarat, örök időkön át
álmodja a szélcsöndes semmiség
megfoghatatlan üres álmait.




XXXVIII.

Párbeszéd

Félek, Atyám, - úgy zúgnak a harangok!
fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!...
Ne félj, fiam, - téged hívnak a harangok,
te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.
Félek, Atyám, - megtörtem a harcban, a hitben,
és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!...
Ne félj, fiam, - megtartalak a harcban, a hitben,
s karommal égig emeled azt a kardot.
Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,
mit ér törékeny szavam az őrült viharban?...
Ne félj, fiam, - az a kín, az a vágy, az az önvád
téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!



 
 
0 komment , kategória:  Szabó Lőrinc   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2017.09 2017. Október 2017.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 46 db bejegyzés
e év: 703 db bejegyzés
Összes: 9219 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 664
  • e Hét: 14606
  • e Hónap: 51756
  • e Év: 611983
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.