Regisztráció  Belépés
evavicus.blog.xfree.hu
,,Jőjj pihenni, szabad perceidben, gépek, számok fáradt embere! A barátság meghitt otthonába hív a költő, - beszélgess vele." /Veress Ferenc/ Szuhanicsné Bencsik Éva
2001.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 21 
Tünemény
  2017-10-02 22:09:55, hétfő
 
  William Wordsworth

Tünemény

Mikor először tűnt elém,
drága volt, mint egy tünemény,
kit azért küldött életem,
hogy egy perc dísze ő legyen.
Szeme mint alkony csillaga;
s az alkony hozzá a haja:
csak ennyi benne az, ami
nem májusi és hajnali.
Vidám kép, édes könnyűség:
meglep, megállít és kísért.

De többször látva: látomány
volt ő, és mégis földi lány.
Lépése szűzi és szabad.
Házias minden mozdulat.
Alakja nyájas, tiszta fény.
Nyomában emlék és remény
kelt: mivel ő sem állt a szív
mindennapi és primitív
éhei, kis búk, örömök,
csók, könny, mosoly, vágy, gáncs fölött.

Azóta híven nézem őt,
s lesem élete ütemét.
lelket lélegző drága lény:
útitárs a Halál felé.
Szilárd ész, gyengéd akarat,
szívós erő halk báj alatt.
Valódi asszony, jó s igaz,
intés, parancs, derű, vigasz.
Asszony, és mégis valami
fényt érzek, ami angyali...

Babits Mihály fordítása
 
 
0 komment , kategória:  William Wordsworth versei  
Ha kerekem volna vagy szerelem volna
  2017-10-02 22:00:00, hétfő
 
  Miller Vassar

Ha kerekem volna vagy szerelem volna

Főként Joanne Avingernek

Imát-verset mondanék szüntelen,
Munkában-munkátlan telnék a nap,
Hordozna kerék vagy a szerelem.

Hajnalig robogva az útfelen,
Testet ölelve, amikor akad,
Imát-verset mondanék szüntelen.

Fütyülve, míg órák futnak velem,
Hol játszanám, csókolnák hasamat,
Hordozna kerék vagy a szerelem.

Hegyek iránt, hol a nap megjelen,
Utamban a mély árnyékok alatt
Imát-verset mondanék szüntelen.

Dűlőutakon, hol virág terem
S agyagfelhő, ölelném derekad,
Hordozna kerék vagy a szerelem.

Puhán mint őz s mint az est hidegen,
Tűzben, mit fidulázó ujjam ad,
Imát-verset mondanék szüntelen,
Hordozna kerék vagy a szerelem.
 
 
0 komment , kategória:  Külföldi költők (fordítások)  
A sorsistennők
  2017-10-02 21:43:26, hétfő
 
  Alfred de Vigny

A sorsistennők

A Teremtés után a legelső napon
súlyosan letiport a Sorsok durva talpa
minden egyes fejet s tettet, fojtogatón.

Leszegett homlokok róttak kört a talajba,
mint barázdát ökör, mely soha nem halad
túl a határkövén: kimért sorát betartja.

És raktak e rideg istennők súlyokat
ólomból rabjaik nyakára és szemére,
kik úgy bolyongtak a pusztában, mint a vak;

vonszolván lábukat, melyen béklyó kötése,
s a zord Akaratok hajthatatlan, hideg
ércujja szabta sors-pályáról nem letérve.

E baljós, szomorú, keleti istenek,
fehér fátyolu nők, e szobrok mozdulatlan,
roppant kősúlya mind miránk nehezedett.

S ő, kit mindenki közt csak sírva menni láttam,
mint sápadt fénysugárt az erdei homályban,
szomorú, egyszerű, iszonyú - mint ön épp:
ajkát biggyesztve jár, s lesüti nagy szemét.

Fordította - Bajcsi Cecília
 
 
0 komment , kategória:  Külföldi költők (fordítások)  
Sirályok
  2017-10-02 21:41:51, hétfő
 
  Conrad Ferdinand Meyer

Sirályok

Fönn a gőgös, szürke szikla mellett
víg sirályok csöndesen kerengtek,
lengő szárnyon büszke lég-királyok,
hófehér úton kevély sirályok,
s lenn a mélyben, zöld tengerhabokban
a vén sziklacsúcs bókolt nyugodtan
és borzongtak a szárnyak fehéren
és csatáztak villogón a mélyen.
És a víz a kék ég sok hajósát
oly híven tükrözte lebegőben,
hogy a vízben és a levegőben
egybeolvadt álom és valóság.
Megriadtam, most vettem csak észre,
a Való s Visszfény milyen rokon
s félve kérdtem ott a partokon,
a szárnycsattogó zavarba nézve:
És te? Szárnyakon röpül-e tested?
Vagy tükörkép vagy, csalóka festett?
A lelked csak színes ködbe illan?
Vagy tüzes vér forr-e szárnyaidban?

Fordította - Kosztolányi Dezső
 
 
0 komment , kategória:  Conrad Ferdinand Meyer versei  
Ne kérdezd kedvesem
  2017-10-02 21:34:34, hétfő
 
  Afanaszij Afanaszjevics Fet

Ne kérdezd kedvesem

Ne kérdezd, kedvesem, hogy min tűnődöm én,
engedj csak szótlanul a múlton elmerengnem.
Egy régi kép kísért, túl esztendők ködén,
s foszló emlék után tapogat olykor lelkem.

Hogy röppent ittasan szívem, szegény bolond!
A szépek szépe zárt bűvös boszorkány-körbe.
S vergődtem lázasan, mint vihartól sodort
galamb, az ablakon szép szárnyát összetörve.

Már nem vakítanak tündér igézetek,
meglassúdó szívem nem ver szilaj-bolondul.
De mint a gyérszavú, vén óraszerkezet,
csak egy órát jelez, ha néha-néha kondul.

Kondul, s idézi mély, ködös gyermekkorom...
A fürtös orgonát zápor-könny permetezte.
Anyám lázban feküdt, és azon a napon
kislánypajtásomat elvitték messze-messze.

A fecsketorkokon elhalt a csepp harang,
aznap szitakötők ragyogva nem cikáztak,
borzongva üldögélt a sok begyesgalamb,
s a víg madárzsivajt felitták mind a hársak.

És ekkor hirtelen, a nyurga kút felett,
ahol repedt vödör himbálódzott a gémen,
egy holló vész-szavát zengették az egek,
kiáltott bajhozón, borzongatón, sötéten.

Elszállt rég az a nap, de árnya elkísért.
A szívem nyugtalan, s vak félelem a társa.
Nézem szelíd szemed, s az a holló kísért:
most... most zeng fel gonosz, fekete károgása.

(Rab Zsuzsa)
 
 
0 komment , kategória:  Afanaszij Fet versei  
Miért borultak le az angyalok Viola előtt
  2017-10-02 21:25:52, hétfő
 
  Dsida Jenő

MIÉRT BORULTAK LE AZ ANGYALOK VIOLA ELŐTT

BEVEZETÉS,

melyben a költő áhitattal köszönti az olvasót

Bocsánat, olvasóm,
ki mostig üldögéltél
újságot-olvasón,
vagy halk imát morogtál
vén gyöngyház-olvasón
és most véletlenül
akadt e vers kezedbe
Bocsánat, olvasóm!

Nem sértesz meg, ha tán
azt gondolod: no már csak
érdekesebb Japán
és Kína bősz csatáján,
családírtó apán
s tűzvészen borzadozni,
mint átdöcögni holmi
mérföldes balladán.

Avagy tán gondolod:
jobban teszed, ha telked
szent üdvét ápolod
s ahelyett, hogy eféle
gonosz, bűnös, bolond
világi élvre vágynál,
inkább továbbat is
imádat mormolod.

Zavarni, olvasóm,
szikrányit sem kivánlak,
ám ha unalmason
telnék időd egyébként
s ülsz verset-olvasón:
ezt olvasd és ne másét,
mert ez csupa tanulság!
Üdv néked, olvasóm!

ELSŐ FEJEZET,


mely hangos szóval dicséri az erdőt, az ifjúságot és a szerelmet

Láttad-e már, milyen árnyas a sűrü monostori erdő?
Rengeteg, illatos, álmatag. Alja kirakva mohával.
Fent fényt paskol a légbe vidám-szabadon beleferdő
bükkfák zöld-puha lombkeze. Itt jártam Violával,
én egy kőre pihentem s lábam elébe hevert ő.

Tinti kutyám, okait szimatolva parányi neszeknek,
cserjék közt futosott: tán hogy ne legyen tanu pajzán
dolgoknál, mikor árnyfoltok bizseregve rezegnek
szép Violám kitakart testének hószinü rajzán
s ajkammal vonom útját száz finom árnyerezetnek.

Ó, nincs szebb a világon, mint a fehér, üde lánytest
lepletlen ragyogása a hullámzó levegőben,
lombkoronák résén mikor átüt aranyhalovány, rest
nyárnapi fény és combra, kebelre folyik le merően,
míg a sötét részekre olív reflekszet az árny fest.

Szó ami szó: sok furcsa esett meg az erdei pamlag
jószagu színes ölén. Ily cuppantó-zaju csókra
megrázkódott volna, ki félmérföldnyire ballag.
Elrezzentek a csókák. Könnyü ruhák lila csokra
ágon lengedezett s a kis ing is, mely csupa szallag.

Csók muzsikált, ölelés perzselt, forrón buborékolt
szánkon a kéj lágy sóhaja. Zsibbadt, húnytszemü mámor
ernyesztette karunkat a fűre pihenni. Elég volt.
Bokrok közt kacarászva kukucskált sok kicsi Ámor
s mint a selyem, suhogott a derűskék isteni égbolt.

Mily nagy ijedtség volt, mikor egyszercsak fura foltot
látunk s hát a fa mellől tarka tehénke tekinti
lombi tanyánkat. Odább léptek zaja: pásztora volt ott
s jött fütyörészve. Nagyot vakkantva szökött oda Tinti
s mindkettőt tovaűzte hamar. Violácska sikoltott.

Víg hahotára fakasztott engem a távolodó zaj,
néztem, amint Violám arcára is égi derű száll.
Már-már új ölelésre birizgált volna a hónalj
s combok közt csiklandva motoszkáló sima fűszál...
Ám halk, zönge harangdalt szűrt a sok alkonyodó galy.

Mennünk kellett- Várt a világ, gondjával a pénz és
számtalan otthoni nyüg. Mialatt segitettem a lenge
fodru ruhát Violára, csodálatos és meleg érzés
sustorgott ki szivemből, mintha damaszkuszi penge
gyors hasitása nyomán pirosan buggyan fel a vérzés:

Rossz lány vagy, Violám, csacsi és bizonyára parázna,
mégis telve tevéled a lelkem. Vallom a földnek
s rajta lakóknak, hogy sebeket bekötő puha vászna
vagy te szivemnek. És ha a földnek hantjai födnek,
testem nélküled ott se találna melegre, de fázna.

Csókolj meg, szeretőm, bucsuzóul a messzi-magas-tág
mennybolt alkonyi sátra alatt, aranyos kicsi villi!...
Sajgó gondolatok foga tép kebelembe, harap s rág:
Mint e varázsló, tünde, parázsló, édes idilli
nap tovasurrant, úgy fut el egyszer a szép fiatalság.

MÁSODIK FEJEZET,


mely arra int, hogy szűk cipővel ne menj az erdőre

Kis Viola fölsziszegett kín-dult
arccal, amint hazafelé indult
szegény.

"Fáj a lábam", mondta "nagyon hosszút
jártunk ma és rögös ez a rossz út,
kemény."

Meg-megállott, menni elfelejtett,
mint ki valamit a porba ejtett
s keres.

"Sarkamat a kéreg összetörte!"
Pöffedt volt és mint az őszi körte,
veres.

Keskeny ajkát harapdálva, gyarló
kedvvel jött az árok és a tarló
során,

homlokán csepp gyöngyözött sereggel,
mint a lombon harmatverte reggel
korán.

"Sajog, mintha mardosná a sátán.
Hogyan jutok haza ilyen sántán
s mikor?"

Bandukoltunk, én és ifju hölgyem,
két vezeklő, ki siralomvölgyben
tipor

s minden földi hívságról lemondott:
így értünk el, hol egy fűzfa lombot
ereszt

és alatta lágyan, elmosódón
búvik meg az ütött-kopott, ódon
kereszt.

Megbékülten fájdalmas magával,
balzsamozva vadfüvek szagával,
azúr

folttal, rubint vérrel erezetten,
bádogtesttel függött a kereszten
az Úr.

Itt Viola szinte gyökeret vert.
Mivel pedig jellemzi az embert:
mihelyt

hangyabolyba vagy csalánba lépett,
emlékéből minden régi képet
kiejt,

Istenről is tudni kezdi, hogy van,
bűnbánattal menten térdre roggyan
ina

s míg két szeme kövér könnyben ázó,
dől szájáról a meakulpázó
ima, -:

Viola is nézte a keresztet
s áhitattal fohászkodni kezdett
emigy:

"Uram Jézus, irgalmad esengem!
Kísértetbe, fájdalomba engem
ne vígy!

Ki vigyázol minden kicsi gyomra,
ha szemed nagy, keserű kinomra
tekint,

nem lesz nehéz, hogy én hazajussak
s holnap épen, szökdécselve fussak
megint.

Emlékezzél, mikor összeroppant
fáradt térded s elfogott a roppant
iszony, -

akkor a rút vasszeg tompa, kurta
hegye lábadat keresztül furta
bizony:

Erre gondolj s légy hozzám kegyelmes,
kínjaimra ír légy, puha-selymes
moha

s én fogadom szentül: férfinemmel
nem vétkezem többé szerelemmel
soha!..."

Én merengve álldogáltam ottan
s gondolatok gyűltek meghatottan
körém,

Tinti arrább üldögélt a nagy fa
vadhajtással sűrün teli, zagyva
tövén,

majd felém jött settengőn emelve
lábait, mint szokta őkigyelme,
ha csínyt

vagy ravaszdi gondolatot forral
s tisztán láttam: kétkedő hunyorral
kacsint...

HARMADIK FEJEZET,


melyben a költő elbúsul az ő roppant szegénységén

Istenem, Te tudod: koldusan élek én
földgolyónkon, ahol annyi haszontalan
senki dúslakodik hírben, aranyban és
hízik, mint a falánk kukac.

Kincsem nincsen. Olyan rojtosodó ruhám,
mint öreg tanító sok zivatart megért
frakkzsakettje. Zsebem pár savanyú barack
magvát zörgeti pénz helyett.

Istenem, Te tudod: nem panaszolta fel
szájam még soha, mint járok az ég alatt,
mint siettem a dús könyvkirakat tömött
színes polca előtt, nehogy

balga vágyakozás fonja be lelkemet,
pompás kertek előtt, nagy paloták során
könnyelmű dalokat mint fütyürésztem és
mint húnytam le irígy szemem,

kávéház zizegő képmagazinjait
mint dobtam le, ha szép távoli tájakat,
bárkás tengereket, gleccserek ormait
s pálmák végtelen erdejét

láttam lapjaikon: tűzbe vetettem egy
kedves nászutazó-pár levelét, mivel
onnan jött a kobalt tengeren álmodó
szirtes, isteni Capriról.

Nem hánytam fel a sors mostohaságait,
káromlás sohasem tört ki fogam közűl,
bárha ostoba és ronda hatalmasok
fitymálták le személyemet.

Inkább zengedezőn jártam a réteken,
természet tavaszán ittam a föld szagát
és kutyámmal a zöld rengetegek vadon
mélyén űztem a perceket,

lombos rejtek alatt szívtam az ifjuság
kábitó italát asszonyi szájakon,
voltam csirkefogó, gondtalanul gyerek
s háltam ott, ahol ért az éj.

...Ámde értsd meg, Uram, most ez eset miatt:
itt látván Violát sírni e bús kereszt
alján gyötrelem és annyi panasz között:
túlcsordult az ürömpohár!

Tudván: - nem vihetem bőrkanapés, finom
sikló gépkocsin őt, még zötyögő batár
öblét sem tehetem teste alá, hanem
sajgó sarka tovább törik

s én csak nézni tudom vad-tehetetlenül
annak könnyeit és kínjait, ő, kit oly
lángoló szerelem fűz velem össze - ezt
elviselni türelmesen

többé nem birom! Én lábad elé vetem
koldus testemet és sírva csapom fejem
e korhadt feszület léceihez: Felelj
szómra, én Uram, Istenem:

Gazdag földeiden mért vagyok én szegény?
Mért vagyok nyomorult? S mért a szegény olyan,
mint úton heverő gyönge, beteg bogár,
melyre bárki reátapos?...

NEGYEDIK FEJEZET,


melyből kiderül, hogy a fájdalomnál erősebb a jóság

(Oly strófákban zengjen most az ének,
amilyenekben rímét Dante rótta
öröklétet adván Beatricének!

Mert hogy a földön nem volt Dante óta
ily fennkölt tárgy, ily méltóan keresztény,
hogy elzenélje lágy költői flóta,

mint amiről most szó fog esni, ez tény, -
sem arra méltóbb lélek Violánál,
hogy híre éljen túl a teste vesztén.)

...Pihenve fűnél és megállva fánál,
beteg csigánál alig szaporábban
értünk oda, hol roppant szomorán áll

kerékküllőig külváros porában
az autóbusz, mint ócska barna bárka.
(Mily furcsán hat e gép a tercinában)

Itt gyülni kezde homlokomnak árka,
mert annyi pénzt, amennyi kell a jegyre,
sehogysem tudtam összeszedni, bárha

kilenc zsebemben is matattam egyre
és két jegyről már rég nem álmodozván,
csak annyi kellett, hogy kifussa egyre.

Tünődve álltunk ott az utca hosszán,
majd Viola is példámat követte
kis táskájában szorgosan motozván.

Minden garasnak ujjongtam felette
s épp annyit tudtunk így előkotorni,
hogy a jegy árát összesen kitette.

Tönkrement kártyás hajnalfele holmi
nyerésen úgy nem buzdult volna, mint én,
hogy Violának nem kell gyalogolni.

Szerelmesem örvendett rajta szintén.
Én búcsut vettem, s Tintikével útnak
eredtem, vissza búcsucsókot intvén,

keskeny vonalán gyomvert gyalogútnak,
amely mellett a békés szürkületben
jókedvü vízerek zubogva futnak.

Egyszerre olyan furcsa méla lettem,
mint karácsonykor kisgyerek-koromban,
mikor égett a gyertyafény felettem

s nekem, dúskálva annyi drága lomban,
bár álmosan, nagyon fájt elszakadnom
a kis szobától, hol fenyőfalomb van,

de nem volt szabad többé ott maradnom
és mentem lassan, visszanézve hévvel,
mint akit hátra édes akarat von,

szájamban még a sütemény ízével,
orromban a karácsony illatával
s többet epedtem, mint aludtam éjjel:

így telve lelkem mostan Violával,
meleg szerelme illatát szagoltam,
érezve: ajkam íze is reá vall

s új gerjedéstől szomjasan, bomoltan
szerelmes arcom folyton visszabámult,
hogy minden kicsi kőben megbotoltam.

Így visszanézve: jaj, miként elámult
szemem s miképen torpant meglepetten
lábam a képtől, mely elémbe tárult:

nem hinné senki, olyan hihetetlen,
ha nem tudnék tanut idézni mingyárt,
mivel kutyámmal láttuk ezt mi ketten.

A gép már messze gyors kerekein járt,
de Viola még vesztegelt a sarkon.
Előtte koldusasszony, keblein tárt

rongya cafatban, kis porontya markon,
(szopni akart a száraz anyamellen,
de nem tudott és sírdogált kitartón).

Viola nem bírt tenni szíve ellen,
mely könnyes lett és puha, mint a vatta
s oly mozdulattal, amely csupa kellem,

minden pénzét a bús anyának adta.
Majd mint vezér, ki súlyos sebesült bár,
de legnagyobb győzelmét most aratta

s hiába vére itt-ott átalüt már,
kemény mosollyal léptet felmagasztalt
útján, ahol az ünneplés s az üdv vár,

Viola is, bár égő kínt tapasztalt,
öntudattal, hogy úgy van jól, amint tett,
büszkén indult, amerre vitt az aszfalt

s merről a város kéklő tornya intett.

ÖTÖDIK FEJEZET,


mely csak annyi, mint a sóhaj

Lelkem nyugtalan lett,
nyugtalan a mély tó.
Habján, mint hajóraj,
bukdosik a sóhaj:
nem vagyok én, ó jaj,
Violára méltó...

Bárha mindig tudtam,
hogy a szó, a mondás
csak ragyogva ámít,
legfeljebb vidámít,
de a tett, mi számít,
másokért lemondás:

kéregető előtt
hányszor elhaladtam! -
ami szűken tellett
s ami nap-nap mellett
énnekem is kellett,
abból sosem adtam.

Nem öleltem eddig
éhezőt, bevallom,
szemem sose látta,
mint roskad a háta
s hogyan megyen át a
túlvilági pallón.

Megmosolyogtam, ki
másokért halált halt.
Nagycsütörtök-esten
fogságba nem estem
s kínt, csapást a testem
senkiért se vállalt.

Nyugtalan a lelkem,
nyugtalan a mély tó.
Tükrén, mint a sóhaj,
borzol át az óhaj:
bár lehetnék, ó jaj,
embernévre méltó!

Aki hősiesség
útját lanyha, gyatra
szívvel elkerültem,
bűnben elmerültem
s egyszer sem hevültem
igaz áldozatra:

Krisztus nevét bár egy
életen át zengem, -
egek fényessége,
mennyek békessége,
szentek egyessége
nem fogad be engem...

HATODIK FEJEZET,


melyben Viola csodálatos módon megdicsőül Isten és emberek előtt

Lágyan zengj a csodáról, emberi nyelv, átszűrve szelíden
jámbor hangulatok liliomszirmú, puha, tiszta szürőjén,
olvadozón muzsikálj, meleg emberi szív, mint halk szamovár duruzsol,
lágyan járd a papírt, kis acéltoll, mint dudorászó méla zarándok!

...Halk suhogás hallatszott, íme, a kéklila esti homályban
halk repeső suhogás, mely ütemre suhog s mindegyre erősebb,
suhogó repesés, repülő zúgás, lengő szárnyak suhogása
verdeső puha angyali szárnyak csattogó muzsikája:

jöttek az angyalok át a parasztos, öreg monostori utca fölött,
szálltak a kis kápolna fölött csapatostul, özönlöttek seregestül,
jött a sudár, gyönyörűszép angyali kar, lágy mandolinokkal,
víg énekkel az égből, fényességgel az arcukon, édes

ringó lengedezéssel, zsongó zengedezéssel, száz meg ezer,
föld tele, ég tele, száz és száz és száz meg ezer.
Négy daliás angyal fölemelte ölébe, a légbe ölelte kicsiny Violámat
s vitte röpülve az esteledő, tág biblikus úton,

vitte a szalmatetős kalyibák és törpe akácfák csúcsa fölött befelé.
vitte ringó lengedezéssel, zsongó zengedezéssel a város szíve felé.
Lent ezalatt a fehér s halványkék angyali tábor
földre borult két oldalt s mennyei nyelven örök diadalról zengedezett.

Tinti kutyám ujjongó nagy csaholásba fogott s kórusban ugattak
a környék mindenfajta kutyái, a lassacskán döcögő szénásszekerekbe
fogott lovak is mind fölfele tartották fejüket s nyeritettek.
Arany Violám szép homloka ívén megbomlottak a fürtök

s lengtek utána, - megharsantak a mennyei kürtök s zengtek utána.
Nem tudnók elmondani, elmuzsikálni, lefesteni, bárhogy akarnók:
mint lett isteni, ünnepi csarnok a külváros poros és füves útja,
mint bődültek az áhitatos, hazabandukoló, szelid esteli barmok,

mint lobbant fel a tűz az egek lila tömbjén s lent a nehéz por,
sűrü templomi tömjén, mint füstölt Violának lengő légi nyomába,
mint hullottak térdre az emberek és mutogattak a gyermekek és
mint kondult meg fékeveszetten a nagy város valamennyi harangja:

ging, gong, mindez a kis Violáért!
ging, gong, ne sajogjon a lába szegénynek!
zúgja harang és orgona búgja, pengeti lant és harsona zengi:
Angyalok asszonya Ő és ülni fog egykor az Úrnak jobbja felől.

UTÓHANG,


melyben a költő elbúcsúzik a türelmes olvasótól

Hasznos igék e sorok közt
bőven akadnak:
számtalan üdvös okosság.
Ámde magadnak
kell kikutatnod: e terhet
én ma lerázom.
Írtam volt, amit írtam,
nem magyarázom.

Majd ha puposra öregszem
s görnyed a vállam
s mellem verdesi vattás
rőfnyi szakállam:
verseimet magyarázva
oktatok én is.
S mondják: istenes ember.
(Nem csoda: vén is.)

Ily balga felére sokára
fordul az érem.
Most még kerget a kedvem,
hajszol a vérem
átal a fényteli város
víg zsivaján s túl
messzi hegyek puha csöndjén -
Rajta, kutyástul!

Keresse a búskomor árnyat
az erdei gomba!
Én fényt akarok, lobogó fényt
inni magamba:
csorduljon a csók meg a dallam,
csíz dala áradj!
Űzve sodorj, fiatalság!
Láb, ki ne fáradj!

Élünk szép Violámmal,
mint égen a felhők,
gondtalanul futorászva,
semmirekellők,
kacagjuk a gúnyt, a veszélyt
s a városi pletykát:
vár a mező ezután is,
jószagu hegyhát,

vár puha fű, csakazértis
vár a Monostor
s mint csorda nyomán a csobán
markában az ostor,
csókok száza meg ezre
csattog a szánkon.
Kancsal kicsi ámorok ülnek
körben a fákon,

repes valamennyi, tolakszik,
hogy le ne késsen,
kuncognak, áthunyorognak
a lombközi résen,
majd iskolapadban ülő
szorgos gyerekekként
jegyzik arany palatáblán
a boldog eredményt...
 
 
0 komment , kategória:  Dsida Jenő versei  
Bölcselkedés és bölcsesség
  2017-10-02 21:14:09, hétfő
 
  Petőfi Sándor

Bölcselkedés és bölcsesség

"Teremtve van-e a világ,
Vagy örök idők óta áll?
S fog-e örökké állani,
Vagy egykor semmiségbe száll?

Megírta évmiljók előtt
A sors, mi fog történni majd?
Vagy a történet gálya, mit
A véletlen fuvalma hajt?

Egy-e a lélek és a test?
Honnan jövénk, hová megyünk?
Elalszik-e a sírba', vagy
Uj lángra lobban életünk?"

Gunnyaszt a bölcs magánosan,
S ezen kérdések lengenek
Virasztó szemei előtt,
Miként rejtelmes szellemek.

Vizsgálja őket gondosan,
Vizsgálja fáradatlanúl,
Vizsgálja hosszu évekig,
S mi haszna benne? mit tanúl?

E szellemeknek arcain
Csak egy vonást sem fejte meg,
Midőn feléje a halál,
A végső szellem, közeleg.

S te balgatag világ, te az
Ily dőrét bölcsnek nevezéd,
Ki kincset kíván szerzeni
S eltékozolja életét.

Elég, hogy élsz! mi gondod rá:
Mi volt és mi következik?...
Legbölcsebb, sőt csak az a bölcs,
Ki sohasem bölcselkedik.
 
 
0 komment , kategória:  Petőfi Sándor versei  
A bércek lánya
  2017-10-02 20:49:42, hétfő
 
  ROBERT BURNS

A BÉRCEK LÁNYA

A nemes hölgy, ha bájos is,
Múzsámnak cifra és hamis,
pompája, rangja untató!
szerelmem bércek lánya, ó.

Cserjések kúszasága, ó,
mély völgyek szittyós lápja, ó,
itt zengek néked éneket,
északi bércek lánya, ó,

Volna enyém hegy-völgy, világ
és minden kertek, paloták:
megtudná minden földlakó,
hogyan szeretlek, lányka, ó.

De állhatatlan végzetem
hány-vet háborgó tengeren,
ám míg erem piros folyó:
szeretlek, bércek lánya, ó.

Barangoljak bár trópuson,
hű szíve nem feled, tudom,
mert becsületes, tiszta, jó,
a havas bércek lánya, ó.

Üvölthetnek torló habok,
új partot érted kutatok,
hogy Indiának csillogó
kincse övezzen, lányka, ó.

Tiéd szivem, tiéd kezem,
hűségem és becsűletem,
míg leterít gyilkos golyó,
csak néked élek, lányka, ó.

Cserjék kúszasága, ó,
mély völgyek szittyós lápja, ó,
már ég veled, már elmegyek,
s téged dalollak, lányka, ó.

Weöres Sándor
 
 
0 komment , kategória:  Robert Burns versei  
Árnyak közt árny vagyok
  2017-10-02 19:46:44, hétfő
 
  Arszenyíj Tarkovszkíj

ÁRNYAK KÖZT ÁRNY VAGYOK

Árnyak közt árny vagyok, ki egyszer már ivott a
Vízből, mit ád a föld, de nem csitult a szomja,
S az élők álmait zavarva, visszatér
Az út rögeire, s élő vizet remél.

Mint első, tört hajó az óceán öléből,
Mint áldozóedény a kurgánsíri éjből,
A lépcső legmagasb fokára úgy jutok,
Hol élő árnyad áll, s árnyamra várni fog.

S ha ez csak ámitás, mesebeszéd, hazugság,
S ha már nem emberarc, de gipszálarc mered ránk
Némán a föld alól, és kövekből rakott
Szempárja könnytelen, s tekintete halott?...
 
 
0 komment , kategória:  Arszenyij Tarkovszkij versei  
Hiszek mindabban
  2017-10-02 19:31:15, hétfő
 
  R.M.Rilke

HISZEK MINDABBAN...

Hiszek mindabban, mit sose mondtak még,
legszentebb érzéseim szállni hagyom.
Minek akarását mások sose merték,
kitárva önként odaadom.

S ha ez túl sok, bocsásd meg, de hisz,
Uram, nem gondolok másra:
erőm legyen ösztön, mely egyre visz
s nem tusakodik tétovázva.
Mert így szeret téged a gyermek is.

Mint torkolat árja, ha tengerbe olvad
kitárt karokkal öntve özönét,
jövök haza, egyre feléd,
és vallani, téged hirdetni akarlak,
mint más soha még.

S ha ez gőg, hát hagyd, hogy imámban
maradjon e gőg:
komolyan és magányban
felhőkbe burkolt arcod előtt.
 
 
0 komment , kategória:  Rainer Maria Rilke versei  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 21 
2017.09 2017. Október 2017.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 194 db bejegyzés
e év: 2347 db bejegyzés
Összes: 8747 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 530
  • e Hét: 16752
  • e Hónap: 68459
  • e Év: 796867
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.