|
2017-10-22 16:21:43, vasárnap
|
| |
| |
Bús, borongós őszben, alig ragyog fényed,
felhők között járva ritkán látszik lényed.
De tudom, hogy ott vagy, tudom, hogy látsz engem,
s messziről figyelve, a lelket tartod bennem.
Ott ragyog a remény most is szép arcodon,
talán kuncogsz rajtam, míg én kapaszkodom,
hiszen az őszt a tél, aztán tavasz követ,
most elhal, majd gyógyul minden élő szövet.
Aranysárga színed leveleknek adtad,
színpompába borult a világ alattad.
Elgyengült a fényed, tán belefáradtál,
hiszen mikor nyár volt fényesen áradtál.
Hullik a sok levél, mind a vesztét érzi,
szórt fényed testüket össze-vissza vérzi.
Az ágon ülőket a szél riogatja,
ha földre kerültek végig simogatja.
Te meg minden éjjel egyre többet alszol,
nem melegítsz úgy át, lelkembe jég markol.
Csak hitem ne vedd el, hagyd meg szép reményem:
- Én is visszakapom szép, viruló fényem!
Addig lelkem mélyén őrizem a nyarat,
a fényt, a meleget, melyből emlék maradt.
Én is úgy elbújnék felhő-paplanodba,
s visszaálmodnálak a mindennapokba.
Bús, borongós égen, tőlünk egyre messzebb,
járod az utadat, s hiszem, újra lesz szebb!
Fogod még csorgatni aranyfényed miránk,
s újra átmelegszik ez a kihűlt világ!
Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Aranyosi Ervin versek |
|
|
|
|
|
Offline
