Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Ady szerelmi költészete
  2017-11-22 22:30:33, szerda
 
  Ady Endre és Boncza Berta (Csinszka), (1914-1919 között); az eredeti, üvegnegatívról készített digitális kép




















ADY SZERELMI KÖLTÉSZETE


Ady szerelmi költészetében két fontos korszak volt, azaz két nagy szerelem. Az első a Lédával együtt töltött idő és a lehetőség, hogy Párizsban látogathatott. A második a fiatal, bohókás lánnyal, Csinszkával. Ady szerelmi költészetének két jelentős korszaka van: a megújulását is hozó Léda-versek és a hagyományosabb elemeiket tartalmazó Csinszka-versek korszaka.

Legtöbb szerelmes versét e két nő ihlette. Élete során sok futó szerelmi kalandban volt része. Egy táncosnővel való viszonya hatására írta "Az én menyasszonyom" című verset. Az embereket megbotránkoztatta a viszonyuk, de a költőt ez nem érdekelte. Csak a női iránta érzette szerelme, nem pedig társadalmi hovatartozása volt fontos a számára.






Léda-versek

Szerelmi költészete is az egyszerűség erejével hat. Adynak a szerelem nem azt jelenti amit Petőfinek, derűt, megnyugvást. Inkább azt jelenti mint Vajdának, szerelmet, gyűlöletet, imádatot, megvetést egyszerre. Bonyolult összetett érzés ez Adynak. Múzsája, Adél nagyváradi származású és 4 évvel idősebb nála. Lédába a költő szerelmi társra talált.Ösztönözte, hogy utazzon Párisba és ismerkedjen meg az ottani élettel. Betegségében is mellette állt. Ez a nagy szenvedély és mélységes barátság is hozzájárult ahhoz, hogy Adyból nagy költő váljék.

A versekben megjelenik a korabeli költészetbe a tabu erotika, a vágy és a taszítás kettőssége. Kívánja Léda szerelmét, de fél is tőle. A szakításokat heves kibékülések követték így kapcsolatuk folyamatos vívódás.

Csinszka-versek

Második szerelme, felesége Boncza Berta (Csinszka)
Házasságuk első évét Csucsán töltötték majd felköltöztek Pestre. Ebből a szerelemélményből már hiányzik a Léda-szerelem, az örök harc és nász küzdelme.
Az embertelenné vált világban az oltalmat, a békességet keresi a költő a szerelemben, amely immár a csendes összetartozás érzését fejezi ki.
Ady betegségének elhatalmasodása, öregedése és a világháború borzalmainak lappang a csüggedt, rezignált, megbékélt hangú szerelmi vallomások hátterében.











ADD NEKEM A SZEMEIDET


Add nekem a te szemeidet,
Hogy vénülő arcomban ássam
Hogy én magam pompásnak lássam.

Add nekem a te szemeidet,
Kék látásod, mely mindig épít,
Mindig irgalmaz, mindig szépít.

Add nekem a te szemeidet,
Amelyek ölnek, égnek, vágynak,
Amelyek engem szépnek látnak.

Add nekem a te szemeidet.
Magam szeretem, ha szeretlek
S irigye vagyok a szemednek.


Ady Endre - ADD NEKEM A SZEMEIDET

Link



Ady Endre - Add nekem a szemeidet // Elmondja: Répa Ati

Link








AZ ÁHÍTOTT CSÖMÖR


Csak egyszer, csak egyszer
Rakhatnék elébük rakás aranyat,
A rosszak, a szépek, csodásak elé.
Csak egyszer, csak egyszer
Lakhatnék dúsan szerelemmel.

Csak egyszer, csak egyszer
Csapna a szivemre szent, lanyha csömör,
Az az áldott, az a híres, az a nagy.
Csak egyszer, csak egyszer
Búcsúzkodnék a szerelemmel.

Csak egyszer, csak egyszer.
Jóllaktam és hullna a büszke arany
Formás, csaló, pipogya lábuk elé.
Csak egyszer, csak egyszer
Számolnék el a szerelemmel.







"A BÁNAT DALAI"-BÓL


Mikor megláttalak, új életre keltem,
Kínos élet zordon multját elfeledtem,
Megnyílott előttem a bezárult éden,
Újra fellobogott elhamvadt reményem.
- Rózsaszinű felhők úszkáltak az égen.

Ha néha hányt-vetett kétkedés hulláma,
Boldoggá tett szemed bíztató sugára.
Óh, hogy hittem én e csalfa, bolygó fénynek. . .
. . . Rabszolgája lettem csapodár szivének. . .
- Hittem a mosolygó, rózsaszinű égnek.

Amikor elváltunk, szívem fénylő lángja
Kialudt örökre sötét éjszakába'. . .
Komor bánattá vált tündöklő reményem,
Fojtogató kínná égő szenvedélyem. . .
- Sötét, bús fellegek nyargaltak az égen.

1896 augusztus 2.







BECÉZŐ, SIMOGATÓ KEZED

(Andrea asszonynak küldöm)


Simogass csak, olyan jó a kezed,
megint bucsuzom, megint elveszett
A gőgös Ady minden dacos gögje.

Életemen fél-versek szemfedője
Hazug csókok emléke ajkamon.

Simogass csak, olyan jó a kezed,
Úgy bánom már sok ölő, makacs harcom,
Simogasd meg ráncos vén gyermek-arcom.

Feddj meg busan, hogy én rossz, elveszett
Szegény ördög csak későn találtam meg
Te becéző, simogató kezed.

Mikor talán már minden elveszett,
Sok jóságomból nem maradt meg semmi
És nem tudom már magamat szeretni.

De itt van és olyan jó a kezed.







BE SZÉPRE-NŐTTÉL BENNEM


Be nagyra-nőttél,
Be szépre-nőttél bennem,
Én kidacolt, drága szerelmem.

Elfojtanálak,
Ha enyhe volna multam,
De bűnöztem, de nem tanultam.



Sorsom fokára
Szerelmes íbisz-pelyhek
Most már fészket-kérőn cipelnek.

Be jó dacolni,
Be jó a cifra bánat,
Be jó bolondulni utánad.







BIZTATÓ A SZERELEMHEZ


Szép asszonyom, a szerelem
Ötlettelen és ócska jószág,
És mégis, hidd el, ez az egy
Hajszás valamink: a valóság.

Az ember mindent elfeled,
Élni, hazudni, halni, adni,
De csók-kérő daganata
A sírban sem fog lelohadni.

Drágám, az évek és napok,
Hidd el, nem lesznek sohse szebbek:
Holnap s mindig az emberek
Ölelnek, szülnek és temetnek.

Valahogyan, valahogyan
Ezt kellene feledni máma.
Ez a kicsi kis feledés:
Ez az emberek boldogsága.

Édes, ugye, mi feledünk?
Drágám, ugye, a napok évek
Nem rontják meg a mámorunk,
Nem rontnak meg engem s téged?

Olyan mindegy, mint szeretünk,
Olyan mindegy, csókunk mifajta,
Olyan közeli a Halál
S olyan nagyszerü győzni rajta.







CSAK JÖNNE MÁS


Hódolni kergettem elébed
A vágyak éhes csapatát,
Nomád, vad, büszke csapatát
A vérnek.

Irigyellek, szánlak, utállak,
Szerencsés koldusasszonya,
Királyi koldusasszonya
A Vágynak.

Csak tudnék én mást úgy kivánni,
Mint téged. Óh, csak jönne más.
Egy más asszony. Valaki. Más.
Akárki.







CSAK LÁTNI AKARLAK


Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Bontsd ki a szépséged vidáman,
Mint ó képeken meztelen angyalok.

Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Várj hidegen, szabadon, hősként,
Még azt se kérdezd meg majd, hogy ki vagyok.

Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Hunyt szemekkel feküdj előttem,
Miként egy vadvirágos, szűzi halott.

Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Égnek szemeim téged látni,
Akit én megcsókolni nem akarok.

Vedd le ruhádról a büszke csatot
S én leborulok szőnyegedre
S megáldom a legdúsabb pillanatot.







CSÓK AZ ÁJULÁSIG


Ez az ájulásig-csók hona,
Rettegi a paraszt babona
S valahol, vad, erdő-szakálas
Szatír-képű, bús hegyek alján
Fekszik, mint egy nagy, fiatal lyány.

Mikor rásüt a Hold, megremeg
S elébe roskadnak a hegyek,
Fehér halmait nyögve áldják,
Szent forrásaira borulnak
És csókba, könnybe, vérbe fulnak.

Jaj annak, aki már erre járt,
És jaj, aki itt asszonyt talált,
Maró szája sohse lakik jól,
Ajka, foga, szíve elvásik,
De csókolni fog ájulásig.







CSÓK ÉS IMÁDSÁG


Uram, bántottál, űztél, megaláztál,
Sokféle ostort suhogtatott kezed,
Te tudtad, miért.
Kis szolgád bizton nagyokat vétkezett.

Hajh, bűnös voltam, nótáid elloptam,
Nőid csókoltam s kortyongattam borod.
Méltán sujtott rám
Könnyben áztatott, sós, éles ostorod.

Minden bűnömből külön ostort fontál,
Csöpp, beteg vérem sokszor kiütközött,
Ám csók-ostorod
Legfájóbb ostor ostoraid között.

Uram, utólszor evvel ostorozz meg
Nagy bűnök után méltán, fájón, nagyon
És azt az asszonyt,
Kire korbácsolt, rossz szívemet hagyom.







CSÓKOK


Valami szent, nagy éjszakán
Vad nászban megfogant az élet
S azóta tart a nász örökké,
Minden kis mozgás csókba téved.
Csókok világa a világunk,
Csókban fogan a gondolat,
Kicsi kis agyvelő-csomócskák
Cserélnek tüzes csókokat
S a legforróbb csókból szület meg
A legszebb, legnagyobb ige,
Mely hódítóan csap belé
A végtelenbe, semmibe.
S a leglanyhább csókból fakadt ki
A szürkeség, a régi mása:
Nincs vad párzás, nincs tüzes csók ma
S nincs a világnak messiása.
Úgy van talán: szép a világ s jó,
Mi vagyunk satnyák, betegek,
Jégfagyos csókokban fogantunk
S a fagy a lelkünk vette meg.
Szent kéj a csók és szent az élet,
A párzás végtelen sora
S átok a csók, átok az élet,


Ha nincs a csóknak mámora.
Az eltűrt csókok tunya nászán,
A langyos csókok éjjelén
Az átok egyre nő fölöttünk
S így lesz az élet lomha, vén
S így leszünk mi, párzó királyok,
Kopottak, búsak, betegek,
Kiknek csókolni szomjas tűzzel
Már nem szabad és nem lehet.
Ha szomjas ajkak szomjas csókot
Csak szomjas ajkra hintenek,
Ma ez a föld üdvök Olimpja
S nem laknak itt: csak istenek.







CSÓKOKBAN ÉLŐ CSÓKTALANOK


Mindent akartunk s nem maradt
Faló csókjainkból egy falat,
Vágy, emlék, bánat, cél, okság,
Egy pillanatnyi jóllakottság.

Vonaglottunk bízón, nagyon,
Hűs estén és hideg hajnalon.
Pállott harctér szegény testünk
S jaj, örömre hiába lestünk.

Roskadjunk le a Sors előtt
Két gyáva, koldus csókmívelők.
Mindegy, kik küldték, kik adták,
Nem ért a csókunk egy fabatkát.

Több voltunk, jaj, tán kevesebb,
Mint a hajrás, kis szerelmesek.
Túl vánkoson, leplen, ingen
Sírva láttuk meg: ez se Minden.

Be búsak vagyunk, be nagyok,
Csókokban élő csóktalanok,
A Végtelent hogy szeretjük:
Sírunk, csókolunk s újra kezdjük.







CSUPÁN MAGAMTÓL BÚCSÚZOM


Aranyom, én kies parti termőfád
Akartam volna lenni.
Zengő tavaszú, őszi mámorú,
Sok virágos, bűbáj-gyümölcs-hozó
S nem lehettem, látod, semmi:
Vén tarkómon a kétség megfogott
S az életem is sietős lett.

Valamikor csupán Tetőled
Akartam volna mindent
S most mindenkitől a semmit
Olyan bolondul akarom,
Minthogyha megint fiatalon
Indulnék a Zavarba,
Mely Életnek neveztetik
S melynek beléndek-magvaiból
Ropogtató, friss fogakkal
Annyit ettem.

Nem szerettem
Soha Náladnál senkit busongóbban,
Vágyóbban és ismerőbben,
Tenger-rosszban és csermelynyi jóban,
Ahogy vagy és aki vagy.
De, nézd, a napom olyan kevés,
Elérni olyan lehetetlen
S csapongni és tévedni százfelé
Olyan gyönyörüség,
Olyan vitézség, olyan hőstett.

Arany, ne hidd, hogy búcsuzom Tőled,
Csupán magamtól búcsuzom.










DAL A RÓZSÁRÓL




A szép leány a búcsúzáskor
Egy rózsát tűzött fel nekem.
Piros volt lágyan feslő szirma,
Jelképed, égő szerelem!

Könnyű csókot lehelt reája
S mint álomkép már messze szálla
S én fájó szívvel, könnyes szemmel
Sokáig néztem még utána.

Elhervadt már a rózsabimbó,
Amit a szép leány adott.
Hervadtan őrzöm, hisz' a múltból
A sors csupán ennyit hagyott...

Pedig a lányka könnyű csókját


Könnyeim már régen lemosták,
De most tudom, hogy ez csók volt
Sejtelmes, végső "Isten hozzád!"

A szép leány a rózsabimbót
Most más legénynek tépi le,
Most más legényért dobog, lángol
Szerelmes, forró, kis szíve:

Más csókolja kicsiny - kacsóját,
De megőrzöm a hervadt rózsát:
Én kaptam annak a kislánynak
Legelső, tiszta, szűzi csókját!







EGY CSÓKODÉRT


Elmúlt a régi, tiszta vágy,
Amellyel egykor környezélek,
Epesztő, forró, balga láz
Égető lángja sorvaszt érted,
Egy csókodért mindent od'adnék
Egy csókodért nem kell az élet!

Egy forró csók, egy ölelés...
Lázas szivünk összedobogna...
Aztán jöhet, mit bánom én,
A kárhozatnak égő pokla!
...Nincs kárhozat, mely ily gyönyörre
Eléggé gyötrő, kínos volna!







EGYEDÜL ...


Hideg, sötét éj van: itt ülök szobámban
Kihűlt, fásult szívvel, búsan, egyedül...
Odakint a hüvös, őszi éjszakában
Hervasztó, hideg szél egy dalt hegedűl.
Hervasztó, hideg szél miről is dalolhat,
Mint az elmulásról?... Ismerem e dalt...
Édes reményekről, amelyek csak voltak,
Melyeknek emléke őrületbe hajt...!

Virágot dermesztő, novemberi szellő
Ne zúgd e siralmas, síró éneket,
Ami régen elmult, ami vissza nem jő,
Sirjokból ne ébressz tört reményeket!
Hiszen e bolond szív, hogyha már nem érez,
Szép reménye, vágya mind, mind tova szállt,
Nyugodt, de ha egyszer öntudatra ébred,
Kéri a megváltást, kéri a halált!...

Elmulás zenéje, bús őszi, hideg szél,
Feledni akartam, altatni szivem,
Dacolni a múlttal, úgy-e, mily rideg cél?
De ez, amin lelkem megnyugszik, pihen...
Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod
Az emlékezésnek régi lángjait,
Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog,
Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt...!







EGYEDÜL A TENGERREL


Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba.
Elment, nem látom többé már soha,
Elment, nem látom többé már soha.

Egy virágot a pamlagon hagyott,
Megölelem az ócska pamlagot,
Megölelem az ócska pamlagot.

Parfümje szálldos csókosan körül,
Lent zúg a tenger, a tenger örül,
Lent zúg a tenger, a tenger örül.

Egy Fárosz lángol messze valahol,
Jöjj, édesem, lent a tenger dalol,
Jöjj, édesem, lent a tenger dalol.

A daloló, vad tengert hallgatom
És álmodom az ócska pamlagon
És álmodom az ócska pamlagon.

Itt pihent, csókolt, az ölembe hullt,
Dalol a tenger és dalol a mult,
Dalol a tenger és dalol a mult.







EGY ÓCSKA KONFLISBAN


Királyném, kigyúltak a lángok,
Aranyos hintónk, íme, száll,
Ma a nép közé vegyülünk el,
Te a királyné s én a király.
Lásd, ez a fényes kocsitenger
A villámfényes fák alatt
Miérettünk hullámzik, fénylik,
Hogy téged s engem lássanak.
Királyném, bocsásd le a fátylad:
Ma este kegyosztók leszünk.
(Döcög, döcög az ócska konflis
És mi sápadtan reszketünk.)

Királyném, megölnek a vágyak.
Sohse vágyott, mint te meg én,
Földi pár úgy az élet-csúcsra
És sohse volt még íly szegény.
Vágy, élet és sugár a lelkünk
És utunk mégis koldus-út,
Jogunk van minden fényességhez,
Amit az élet adni tud.
Király vagyok és te királyné,
Hát trónunk sohse lesz nekünk?
(Döcög, döcög az ócska konflis
És mi sápadtan reszketünk.)







EGYRE HOSSZABB NAPOK


Csak egy napig fáj minden fájás,
Huszonnégy óra s nem jön rosszabb,
De ez az egy nap egyre hosszabb.

Már hegyes karó minden óra,
Sötét vas-mázsák hullva, rengve
Verik a fájást a szivembe.

Tudom a kínnak múló sorsát
S olyan rövid volt egy nap eddig:
Víg elugrás bánattól kedvig.

Örülni is másként örültem,
Nemesebben, halkabban, jobban,
Holnapi könny a mosolyomban.

Szép, bölcs cserével cserélgettem
Kedvem torát és kedvem nászát,
E furcsa élet villanását.

Ma is tudom: huszonnégy óra
S rossz nap után már nem jön rosszabb,
Óh, de ez a nap egyre hosszabb.







EGY SZÉP LEÁNYHOZ


Hajnalsugár csókolta bimbó,
Egészen gyermek, kis leány.
Ki-kipirul szép, gyermekarca,
Majd gyorsan ismét halovány.
Ragyogó szeme vágyva fürkész,
Majd ábrándozva megpihen:
- Mennyi báj kedves gyermekarcán,
Mennyi vágy fénylő szemiben!

Elnézem ezt az édes arcot,
Elnézem némán, hosszasan.
Szívemben kínos emlék ébred,
Amely a multon átrohan...
- Ilyen volt? is: rózsabimbó,
Ilyen volt? is: szép leány,
Ki öntudatlan bűbájával
Rabjául tartott oldalán...



Elnézem ezt az édes arcot,
Valósággá lett lelkemet
És, míg a mult ismét kitárul,
A szívem úgy sejt, úgy remeg:
- Ha olyan lesz, ha elragadja
Magával őt is a világ!...
Óh, látom sorsod - jó előre -
Szegény, korán hervadt virág.

A teremtés legszebb gyöngyéről
Úgy rendelték az istenek,
Hogy egektől kölcsönzött báját
Ne léha ajkról hallja meg.
Egy férfinak nemes szerelme
Legyen az égi, tiszta út,
Amelyen az asszonyi szépség
Fenséges öntudatra jut!







ELBOCSÁTÓ, SZÉP ÜZENET


Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.


Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

1912

Ady Endre: Elbocsátó szép üzenet (Darvas Iván)

Link








ELDÖNTI A SORS


Rossz vagy, vagy jó vagy?
Nem születtem én kitalálónak
S nem is születtem rossznak vagy jónak,
De kedves, gyűlölt
Hiábavalónak.

Akarsz maradni?
Én, jaj-jaj, hisz alig tudok adni,
Ígérni tudok és megfogadni,


De beváltani?
Inkább elszaladni.

Téged szeretlek,
Hogy Te szeretsz, nem is olyan fontos:
Két ember s mind a kettő bolondos.
Mi lesz velünk, majd eldönti talán
A Sors, a bölcs, gondos







ELFOGYNI AZ ÖLELÉSBEN


Szájon, mellen, karban, kézben,
Csókban tapadva, átkosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Epében, könnyben és mézben,
Halálosan, tudatosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Ilyen nagy, halk, lelki vészben
Legyek majd csontváz, víg halott.
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.







ELHITETTEM A SZÍVEMMEL


Elhitettem a szívemmel, hogy el tudlak feledni,
Hogy téged: hiú, gőgös lány, bűn és vétek szeretni,
De azt súgja ihlettségem szivembe oltott szózata
S bűvös éjek halk sóhaja,
Hogy míg szivemnek lángja ég, el nem feledhetlek soha.

Beszéltem már a szellővel, kérő szóval, vérző szívvel,
Ne hallja meg sóhajtásom, ne lássa meg könnyhullásom,
Ne mondja el a világnak, hogy még mindig úgy imádlak,
Harsogja túl sóhajtásom, óh, mert én a zajra vágyom,
Lárma, bor, zaj egyedül a boldogságom.







ELTAGADOM


Eltagadom, hogyha kérdik:
"Elmult minden, nem szeretlek!"
Úgy fáj ez a képmutatás,
Úgy fáj ez az én szivemnek.

De mit tegyek? Hivalkodjam
Bánatommal a világnak?


Vagy lenézve, kinevetve
Siránkozzam még utánad?...

Rejtegetem szivem mélyén,
Féltve, fájón a nagy titkot:
Hogy feledni el nem tudlak,
Hogy nem leszek soha boldog!







ELVÁLUNK


I.

Elválunk most már. Te is elmégy, én is.
Hogy összeforrott a mi sorsunk mégis.
Engem egy halvány arc űz messze, messze
S neked másutt is én jutok eszedbe...
Elválunk most már, te is elmégy, én is,
Felednél mindent s emlékezel mégis!...

Eszedbe jut majd, eszedbe jut néha
Egy szegény bolond, rajongó poéta,
Ki meg sem csókolt, csókodra se vágyott,
Csak bolond szívvel szeretett, imádott...
Elválunk most már. Te is elmégy, én is,
Felednél mindent s emlékezel mégis!...


II.

Gondolkozom úgy néha, éjszakákon:
Ami történt, egy kész modern regény.
A hősnő már régen túl van az álmon,
A hős pedig - tán nem is hős szegény.
S miként az öreg Dumas rég megírta:
Kaméliára pénz is kell elég,
Szükség volt a Deus ex machinára
S megjött a Mentor, gazdag és derék.

Enyém aztán a regény többi része,
A tragikum komikummal vegyes...
De ez már csak egy balga szív regénye,
Foglalkozni evvel nem érdemes.
A mámorban akartam elfeledni
Egy mámoros, bolondos, bús regét -
Ugy-e, jó tárgy vón' egy modern regénynek?
Perverzitás, mi lenne más egyéb?!...

III.

De majd, ha egyszer - valami csodából -
A régi lángot visszanyerhetem,
Megéneklem e szomoru szerelmet,
Akkor tán nem fáj, ha emlékezem...
És szólni fog majd egy lányról a nóta,
Kiről egy balga trubadur dalolt,
Ki eltiport egy dallal telt világot
S ki - mint a többi - gyenge, léha volt.

IV.

Elválunk most már. Eladtad a lelked...
Hisz' én mi voltam?... Álmodozó koldus,
Szívvel fizettem csupán a szerelmed!...
Te fényre vágytál. Meglelted a fényt is,
De majd a fényben keresed a lelket -
Felednél mindent, emlékezel mégis!...







E NÉHÁNY DALBAN...


E néhány dalban ifjuságom,
Minden szép álmom eltemetve.
Csak a könny van még a szemembe',
Elszállt sok édes, balga álmom.

De mégis, míg az örök este
Reám borultát félve várom,
Dalokba olvadt ifjuságom
Hadd jusson még egyszer eszembe.

Még egyszer... s aztán durva lábon
Taposni a hervadt virágon
Jöjjön el hát, jöjjön az élet.

E néhány dal megőriz téged,
Ezerszer szent édes emléked,
Hervadt virágom: ifjuságom!...







EPILÓGOK


I.

Vége!
Nem reszket a kezem,
Míg leírom e szót,
Úgy áldom az órát,
A szép találkozót,
Mint most a búcsuzót.

Álom,
Gyönyörü álom volt,
A Te kezed szőtte,
Áldjon meg az Isten
Százezerszer érte,
Milliószor érte!...

II.

Ha fölcsendül egy hang a multból:
A Te ezüst hangod repül felém
S én úgy foglak áldani újból,
Mint szerelmünknek édes reggelén;
Ha epedő dal száll föl szívemből,
Teneked legyen szentelve dalom,
Hiszen Te voltál, aki szeretni,
Aki dalolni
Megtanitottál, édes angyalom!

III.

Majd, ha a »Hymen« rovatában
Olvasni fogom a neved,
Még egyszer fog a szívem fájni
S aztán végképpen elfeled!...
Előszedek egy csomó verset,
Mind szépen a tűzbe dobom
S megírom - a gratulációt
Egy négyszögű papiroson.







AZ ÉJ ZSOLTÁRA


Így zsoltárolt az Éj:

Ha olyan nagy volna a szived,
Hogy a Földet átöntené vérrel
És melegítné
Izzó, beteges dobogással,
Magyarul
Vagy nem tudom, micsoda nyelven
S miféle vér-ütéssel, özönnel,
Bárhogyan:

Akkor se tudnék
Meleg párnát és takarót adni,
Akkor se tudnék
Vigasztalót súgni füledbe
S akkor se tudnék más lenni,
Mint Éj, Éj, Éjszaka.

Mert az Éjszaka Éjszaka lehet,
Mert a veszendő
Mindig veszendő
S aki egy kis életet kapott:
Bűnös, veszendő, tehetetlen.

Siratom, hogy sírsz,
De én Éjszaka vagyok
S a reggelre fogom rá a könnyeimet.
Siratlak, mert élsz,
Siratlak, mert bőszen kutatod
Sírnivalódat,
Siratlak, mert az enyém vagy,
Siratlak, mert másként nem lehet,
Siratlak, siratlak, siratlak.

Így zsoltárolt az Éj.







ÉLET HELYETT ÓRÁK


1. Énekek éneke így énekellek:
*

Nem jött el hozzám soha az én mátkám,
Nem jött el hozzám soha, aki kellett,
Időben-siker, pénz, háború, béke
S egy teljes asszony szive szívem mellett,
Legszebb ágyamban szerelmek nem dúltak,
Legjobb köntösim selymei fakultak
S legjobb vágyaim a szivembe fúltak.

2. Nem jött el az én mátkám, bár de vártam,
Nyolcvan ágyas-szép, számtalan leányzó,
Hatvan királynő termeit lezártam:
Jön az én mátkám, hátha eljön mégis
És íme, árva Libánus-fa ágyam,
Ezüst, erős oszlopai remegnek,
Gyüretlenek a bársony, puha leplek
S homálya van az arany-mennyezetnek.

3. Kinek az ínye olyan édességes,
Nem jött el az én mátkám s esteleg már.
A messzi csillag miért olyan fényes?
Miért fut el a csillag és a mátka?
A hervadt ajak miért olyan éhes?
Az én mátkám nem jön, hiába várom,
Fussatok nők, termeitek kitárom,
Ha ő nem jött, nem lesz már senki párom.

4. Játékokat, hogy várjak, várjak, várjak,
Pótlásnak és feledésnek ha kaptam
S eláltatott hőse az akarásnak
Most itt állok akaratlan, dermedtje
Ezer, hazug, játékos mátkaságnak,
Futó csillagok fényüket rám-szórták,
Elkábitottak olcsó mandragórák
S az Élet helyett nem jöttek csak órák.










AZ ÉN MENYASSZONYOM


Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
"Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam."

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Borúljon rám és óvjon átkarolva.



Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:
"Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek."

1900

Ady Endre: Az én menyasszonyom

Link












ÉN SZÉP VILÁGOM


Én szép világom,
Boldogságom.
Arcod borúsnak
Miért látom?
Sóhaj tör elé
Kis szívedből,
Ragyogó könnycsepp
Szép szemedből.

...Ha hű sziveddel
Érzed, érzed,
Hogy el fog veszni
Üdvösséged,
Csókolj meg forrón
Utoljára,
Haljunk meg most a
Boldogságba!...







ÉS MÉGIS MEGVÁRTALAK


Te még nem indultál el útnak
S engem űzött az unalom,
Sok-biroknak e dühös láza,
Száz iramú, vad utamon.
Szeretők és cimborák hulltak,
Vesztek mellőlem sorba ki,
De nem tudtak eloltani
Száz életet oltó fuvalmak.
Lendületek és szünetek,
Tivornyák, villámlások, lármák
Vakok voltak és süketek.
Nem volt soha oda-adásom,
Valaki féltően fogott:
Nem indultál, nem jöhettél még
S valójában nem lobogott
Életem még a poklokban sem
És eltemettek százszor is
És száz életből vígan tör ki
Egy teljes élet, mámor is.
Ujságos ízével a vágynak
Pirulón és reszketegen
Hajtom megérkezett, megérett,
Drága öledbe a fejem.

És mégis megvártalak.










A FEHÉR CSÖND


Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
Állunk és várunk, csüggedt a kezünk
A csókok és könnyek alkonyatán.
Sikoltva, marva bukjék rám fejed
S én tépem durván bársony-testedet.
Nagyon is síma, illatos hajad,
Zilálva, tépve verje arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is fehér,
Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.
Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:
Megállt az élet, nincsen több sora,
Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.
Fehér ördög-lepel hullott miránk,
Fehér és csöndes lesz már a világ,
Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
Megöl a csend, ez a fehér lepel:
Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.










FÉLHOMÁLYBAN...


I.

Ott ültünk némán, édes félhomályban,
Te elmerengve s égő vágyban én.
Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,
Titok maradt az szívünk rejtekén.
Talán a múlt viharzott át előtted
S előttem halkan tűnt fel a jelen...
...Neked talán már bántó, kínos álom
S nekem már kínos vágy a szerelem...

Hidd el, mi csupán csaljuk a világot,
Arcunkon is hazug az ifjúság,
Én nem török le illatos virágot
S neked sem kell már soha mirtusz-ág.
Én az álmod szeretném visszahozni,
Te tán szívembe vágyat oltanál -
Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:
Köztünk a múltnak tiltó romja áll!...

II.

A szivedből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szivembe...
Egyedüli kincs tetőled:
- Amit adhatsz még nekem -
A szivedből egy-egy sóhaj...

A szivemből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szivedbe...
Oly kevés maradt a multból...
Amit néked adhatok:
A szivemből egy-egy sóhaj...

III.

Ne vádoljunk senkit a multért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna -
Most már... mindennek vége van!...
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett -
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.

Várunk a csendes félhomályban
Valami csodás balzsamot,
Mely elfeledtet mindent, mindent
S meggyógyit minden bánatot...
Leolvasom sápadt arcodról
A rád erőszakolt hitet
És megdöbbenve sejtem, látom,
Hogy nem hiszel már senkinek!...

IV.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Mi is tudtunk még hinni valaha.
Ami hevünk volt, mind elfecséreltük
S ami hajnal volt, az most éjszaka.
Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal
Hamvadsz el lassan, némán, egyedül,
Én meg, szakítva emberrel, világgal,
Bolyongok árván, temetetlenül.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Magasba vont és így - a porba vitt.
Megnyugvás útját epedve se leltük,
Szivünkből végképp elszállott a hit...
...Olyan a színpad, mint a lant világa,
Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad -
A boldogságért küzdtünk, mindhiába:
Boldognak lenni nekünk nem szabad!...

V.

Nem jó kép itt az »őszi napsugár«,
Mit mi érzünk, nem késő szerelem.
A szerelem nem szánalomra vár
S te szánalomból érzel csak velem.
Én reszketek egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet...
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk együtt még halni sem lehet!...










FÉLIG CSÓKOLT CSÓK


Egy félig csókolt csóknak a tüze
Lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
Sírva szaladunk
S oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.

Ady Endre: Félig csókolt csók

Link








FUIMUS


De jó, ha elszállt minden álmunk,
Ha nem tudunk senkit szeretni,
Ha érzéketlen kővé váltunk,
Ha nincs reményünk s nincs több álmunk.

Hullhatnak forró könnyek értünk:
Nem érezzük terhét a vádnak,
Hitvány ellen nem forr a vérünk,
Csókot, ütést egyként nem érzünk.

Mit sem várva, mitől sem félve
Állunk ez őrült forgatagban
S ha eltipornak összetépve:
Voltunk... aztán... mindennek vége.







FÜVESKÖNYV - Idézet

"A szerelemnél szebb ajándékot nem kapott az ember,
Minden lelket a szerelmek formálnak ki, amelyeket átélt."







HA FEJEM LEHAJTOM


Asszony ölébe ha lehajtom
Nagy, szomorú szatír-fejem:
Emlékezem.

Egykor nagy asszonyként bolyongtam
Forró és buja tájakon
Álmatagon.

Messze és mélyen az Időben
Én asszony voltam: termetes,
Szerelmetes.

Jöttek utánam vézna ifjak
Simán, vágyóan, betegen:
Emlékezem.







HA HOLTAN TALÁLKOZUNK


Áldj meg, ha itthagysz, áldj akkor is,
Ha rossz voltam.
Nem nézhetünk egymás szemébe
Majd egykor holtan.

Fölpattant, nagy, halott szemeink
Kérdve világítják az éjünk:
Miért nem voltunk jók egymáshoz,
Amikor éltünk?







HALÁLBA VIVŐ VONATOK


Vonatok, melyek hozzá visztek,
Vonatok, melyek tőle hoztok,
Óh, vonatok, járjatok rosszul,
Ha éjszakában száguldoztok.

Messziről intő lámpák fénye,
Hova engem: halálba csaljon
S találkozzunk egy szörnyüséges,
Halálüvöltő lakodalmon.







HALÁLOS SZERELEM


s ha nem volt még halálos szerelem,
azt akarom, ez halálos legyen,
értelmes kín: mert nincs értelme annak,
ha embernek üres kínjai vannak,
s ha nem szeretsz úgy, mint tenmagadat,
én meg fogom majd ölni magamat,
nem hogy szerelmem vagy bosszúm mutassam,
de jobban fájna elsorvadni lassan,
s árnyék leszek, melytől szorongva félsz,
bíró, kitől büntetést nem remélsz:
Vigyázz! Ne hagyj meghalnom, amíg élsz!







HALK, BÁNATOS SZÖKÉS


Halkabban daloljatok,
Északi, vándor dalok,
Hirtelen, kósza dalok,
Szél-viharok.
Ma június van
S kissé búsan
Jöttem el valahonnan.
Jóéjszakát se mondtam.
Meleg, vihartalan
Nyárban
Tettem be oda a szívem
S a lábam
S szeretném kivonni őket,
E hamar lépegetőket.
Halkabban daloljatok,
Északi, vándor dalok,
Hirtelen, kósza dalok,
Szél-viharok.







HA SZERETLEK...


Ha szeretlek, akkor hazugság,
Amit igaznak hittem én.
Hazugság a sírás, a bánat
S az összetörtnek hitt remény.
Hazugság akkor minden, minden,
Egy átálmodott kárhozat,
Amely még szebbé fogja tenni
Az eljövendő álmokat.

Ha szeretlek, akkor vergődve
A halált nem hívom soha,
Eltűröm még a szenvedést is,
Nem lesz az élet Golgota.
Mikor álmomból fölébredtem,
A percet meg nem átkozom -
A lelkedhez kapcsolom lelkem
S mint régen, ismét álmodom.

Ha szeretlek... Ne adja Isten,
Hogy hazug legyen ez a hit!...
De mért?... Legyen hitvány hazugság,
Elég, hogy engem boldogít.
Ha úgy érzem, hogy most szeretlek,
Haljak meg most, ez üdv alatt -
Többet ér egy hosszú életnél
Egy álmot nyujtó pillanat!...










HERVADÁSKOR...


Hervadáskor,pusztuláskor,
Novemberi dérhulláskor,
Tinálatok,lent a kertben
Ránk hullott a falevél.
Az öreg fa hervadt lombja
Mintha nékünk szólott volna,
Mintha minket intett volna:
Vigyázzatok,jön a tél!

Hervadáskor,pusztuláskor,
Novemberi dérhulláskor,
Visszasír a lelkem hozzád,
Szép szerelmem,kedvesen.
Mintha ott a kertben lennék.
Száll a levél,száll az emlék,
Szálló levél,szálló emlék
Körülrepdes csendesen...

Hervadáskor,pusztuláskor,
Novemberi dérhulláskor
Tinálatok,lent a kertben,
Most is hull a falevél.
Most is hervadt a fa lombja,
De most mintha sírva szólna:
Úgy-e,úgy-e nem hittétek,
Rövid a nyár,itt a tél...










HÉJA-NÁSZ AZ AVARON


Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás húsába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.







HÍVEN SOHASE SZERETTEM


Csókjaimat szedtem, vettem,
Híven sohase szerettem.

Ha esküdtem s majd meghaltam:
Legjobb asszonyom megcsaltam.

Ha akartam, ha igértem,
Gonosz voltam tervben, vérben.

Ha öleltem, ha csókoltam,
Borús komédiás voltam.

Ha gondoltam a halálra,
Csalfán tettem, állva, várva.

Ha valakinek esküdtem,
Esküszóból mit se hittem.

Ha tébolyban elájultam,
Új nőben ébredtem, újban.

Ha od'adtam testem, lelkem,
Kerestem és mit se leltem.

Csókjaimat szedtem, vettem,
Híven sohase szerettem.







HUNYHAT A MÁGLYA


Hunyhat a máglya
Ezek a szomorú, vén szemek
Nem néznek soha másra.

Léda, elűzhetsz:
E vén, hű kutya-szemektől
Sohasem menekülhetsz.

Szerelmi máglya
Fölgyujtja tán újra a véred:
Hiába, mindhiába.

Jönnek a rémek:
Ezek a szomorú, vén szemek
El nem engednek. Néznek.







IMÁDSÁG A CSALÁSÉRT


Valamit még szivemben tartok,
Forró, nagy hálát, édesim,
Asszonyaim, leányaim,
Hogy olyan könnyü vállal csaltok
S mégis bennetek úgy hiszek.

Hivő csalások, csalt hitek
S egy semmire örök-vágyóság,
Ezek vagytok s ezek vagyunk.
Elönti szivemet a jóság,
Be jól van így, be jól van így.

Fohászkodok: »Isten, talán nem
Helyesled, amit csináltál,
Mert csak buta és gyönyörű,
De engedd meg, hogy folytassuk
Ezt a csaló játékot. Ámen.«







JÉGPÁLYÁN


A pálya partján álldogáltam,
Ott lenn játszott a víg sereg.
Úgy volt, vagy nem, de legvigabbnak
Én, lányka, téged néztelek.
Szép arcod égett, kipirulva
Csak úgy repültél, szép leány...
Nem csoda, hogy a jégre vittél
Engem is egykor, hajdanán.

Vidám kacaj csengett közelben,
Előttem siklottál tovább.
Lehet, hogy nem engem nevettél,
Tán leesett a korcsolyád
S nevetted, hogy annyi gavallér
Ajánl mohón segédkezet,
Kiket úgy fogsz a jégre vinni,
Mint jégre vittél engemet.
Csak azt nem értem semmiképpen,
Hogy még nagyon sok lány van ott,
De nevetését mindeniknek
Túlcsengi a te kacajod.
Hogy feltünést kivánsz te keltni -
Rólad feltenni nem lehet
Másnak - de én tudom, mióta
A jégre vittél engemet.

Ismerlek jégen, bálteremben,
Szalonban, utcán, mindenütt,
Tudom, hogy üres szived, lelked,
Fagyod egy vulkánt is lehűt.
Te mindig csak ragyogni vágyol
S örülsz a hóditás felett...
Sajnos! csak akkor tudtam mindezt,
Hogy jégre vittél engemet.

Te csak repülj, repülj tovább is,
Repülj egy hosszu életen,
Ne ismerd meg azt a fájdalmat,
Melyet szereztél énnekem...
De - talán - majd egyszer csalódva
Fel fog zokogni jégszived
S meg fogod bánni, nagyon bánni,
Hogy jégre vittél engemet!...







JÓSÁG SÍRÓ VÁGYA


Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.



Még az álmokat se hazudni,
Mégis víg hitet adni másnak,
Kisérő sírást a sirásnak:
Milyen jó volna áldni tudni.

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

"Jóság síró vágya'' Kubik Anna önálló estje Baján

Link








JÖJJ, LÉDA, MEGÖLELLEK


Szemed szomoru és gonosz,
Két mély gyehenna-fészek:
Marja ki sós könny a szemem,
Ha a szemedbe nézek.

Ajkad mohó és vértelen,
Mint hernyók lepke-rajban:
Ha csókosan remeg feléd,
Fakadjon föl az ajkam.

Öled hivó, meleg, puha,
Mint a boszorkány-pelyhek
Altató, bűnös vánkosa:
Jőjj, Léda, megölellek.







KÉT HAJDANI SZERETŐK


Két halottak lent feküdtek,
Két hajdani szeretők.
És feküdtek, csak feküdtek,
Ahogyan azt parancsolják,
Tisztesen, a temetők.
És feküdtek, csak feküdtek.

S arra jött egy régi sóhaj
S megreszkettek frissen ők,
Csontjaik vígan zörögtek,
Egymás felé nyujtózkodtak
Két hajdani szeretők.
Csontjaik vígan zörögtek.

S arra jött egy régi nász-éj
S újból elpihentek ők.
Fehér csonttal szurkos sírban,
Mint valaha, egymás mellett,
Két hajdani szeretők.
Fehér csonttal szurkos sírban.

És feküsznek, csak feküsznek,
De nem úgy, mint azelőtt.
Régi sóhaj, régi nász-éj.
Mikor fognak megbékülni
Két hajdani szeretők?
Régi sóhaj, régi nász-éj.







KLEOPÁTRA HÍVÁSA


Rólad álmodom:
Kincses szerelem sátra.
Légy védő asszonyom,
Óh, Kleopátra.

Kösöntyűd arany
S én kiállok a gátra.
Légy védő asszonyom,
Óh, Kleopátra.

Léda elűzne
S nem vagyok bátrak bátra.
Légy védő asszonyom,
Óh, Kleopátra.

Megyek bízóan
S nem nézek soha hátra:
Légy védő asszonyom,
Óh, Kleopátra.







KÖNNYCSEPPEK

I.

Hajadnak ékét adtad át:
Nem boldogít már e virág,
Éjszín hajadnak illatárja
Már nem bódít el... mindhiába!

Azt a virágot add nekem,
Mely ott hervad el kebleden,
Én könnyeim öntöm le rája...
Ez a virág a hit virága.

II.

Talán nem is a földön jártam:
A nőkben tiszta angyalt láttam,
Glória volt fejök felett,
Ők hozták földre az eget.

Most sétálok a sétatéren,
Amennyi szép lány, mind megnézem,
De jót egyről sem gondolok -
Hiszen csak gyönge nők azok!

III.

Ne félj, kis lány, nem írok már
Bús-szerelmes verseket,
Már ezután csak a borról,
A mámorról verselek.

Mióta kijózanodtam,
Megszerettem én a bort,
Adieu hát, gyermek-szerelem,
Üljük meg reá a tort!







KÖNNYEK ASSZONYA


I.

Én, a siratlan fájdalomnak
Szegény, bolond, kopottas hőse,
Hirdetem, íme, mindeneknek:
Nincs más valóság, csak a könny...
Ott hömpölyög holdfényben a folyó,
Tengert keres, rejtett, sötét vizűt,
Két remegő, bús árny úszik azon:
Én, a siratlan fájdalomnak
Szegény, bolond, kopottas hőse
S a könnyek asszonya...

II.

[Lásd "A könnyek asszonya" címen az "Új versek" kötetben.]

III.

Egy kis világ, egy bús, kis világ széthull,
Fehér, sistergő lángban elég,
Áldott, szent asszony, csodálatos asszony,
E láng nem sérti, bántja szemét?
Mert akkor... Akkor csöndes elmulás lesz,
Sötét órában. Nem lesz fény, zsivaj,
Meg ne rebbenjen két, könnyben úszó szem:
Nincs semmi baj...

IV.

Add a kezed, most induljunk csöndben...
Nem!... Rohanjunk, míg vágyunk nem lohad,
Kocsinkon függöny, a szívünk könnyben,
Míg emberek közt száguld a vonat
S kiszállunk majd egy csodálatos tájon,
Hol semmi sincs, csak illat és meleg:
Fölszikkasztjuk a könnyeinket
S megengeded, hogy szeresselek...







A KÖNNYEK ASSZONYA


Bús arcát érzem szívemen
A könnyek asszonyának,
Rózsás, remegő ujjai
Most a szivembe vájnak.
Érzem az illatát is ám
A rózsás, gyilkos ujjnak
S véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Az ajka itt mar édesen,
A haja ide lebben,
Az egész asszony itt pusztít,
Itt, itt: az én szivemben.
Bosszút itt áll az életért,
Aknát itt ás a multnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Nagy az én bűnöm. Vesszen is,
Kire a végzet mérte,
Hogy a könnyek szfinksz-asszonyát
Megérezze, megértse.
Maradjon szent talánynak Ő,
Maradjon mindig újnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.







KÖNYÖRGŐ, MÁJUSI LEVÉL


"... Je sais ton coeur, mon coeur ...":
a csak-egy-Asszonynak küldöm.

Szivem ütném rá pirosan e virágos,
Alkonyi kékbe burkolt, de szomorú
S bágyadt irású, májusi napra.

De levelem, mire elérne, virradna
És félénk fakulók a mi betűink.

Titkokat küldenék, küldeném magam,
Ki itt állok, mióta a szemedben
Sorsom villant és százszor szenvedetten
Szenvedem a te oldatlan sorsod,
Titkod és sorsom, sorsod és titkom.

Május diktál és nem tudom, hogy mit mond,
Csak azt tudom, hogy elmentél hamar,
Hogy jó szemeddel oly kicsinyig néztél,
Föl se mentettél, pörbe sem idéztél,
Titkunk titok és a pörünk pihen
És multjaink dermedik a Napot.

Ha azt mondom: mégis te vagy a Kezdet,
Látom, ahogy a homlokodon
Ezer gyanú méltó fájdalma reszket
S hogy a szemed távolban is bezárod.

S én künnrekesztve dideregve várok
És félek is, hogy a szemedbe fogadsz.

Nagyon látsz majd és kegyelem nélkül látsz
És könnyeiddel vegyülve megtudom,
Hogy kit siratsz, mit siratsz, meddig
Félsz még és miért kell neked félned.

Jaj, az a május, ez az Élet,
Jaj, mi két ember, akik félünk,
Holott titkunk miénk s a bátraké a Sors.

Olyan csodásan kezesek a titkok,
Fogózzon a szivembe a szived
S ne átkozz semmit, ami elmult
S úgy várd a késő üdvösséget.

Az elfáradt szivek is szépek
S áldottak az ölelő zokogások.

És meg ne ríkasson a levelem
S a május: ne sírj, mert sirok én.










LÁTTALAK...


Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél,
Éppen úgy, mint akkor,
Mikor megigéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor azt súgtad:
"Édesem, szeretlek!"



Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél.
Gyönyörű vagy most is,
De meg nem igéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor hazudtad
Ezt a szót: "Szeretlek!"







LEVÉL A SORSOMHOZ


Gyűlöllek, vágylak
S hévvel kivánlak
Sorsom: hogy: teljesedj be végre
S mert csupa bánat,
Ha durcásan nézek az Égre.

Az Eget várón,
Vissza-csinálón,
Sorsom, hogy teljesedj, be várlak,
Kicsit megállón,
De jöjj, már jöjj, mert híven várlak.







LÉDA AJKAI KÖZÖTT


Az ajkaid közt rejtőznék el,
De a szemeid reám nyílnak:
Meglátnak az én cimboráim,
Nagyon holdas most minden éjjel.

Lédám, meddig tart a bujósdi,
Ez az ős, húnyó, csalfa játék?
Tudom, hogy a nyomomban vannak
S nem szabad nyögni, sírni, szólni.

Szomorú, zöld, nagy szemeidben
Dőzsölnek az én cimboráim,
Kikukucskálnak, leskelődnek
A Mámor, a Halál s az Isten.

Ha akarják, szivemre szállnak,
Csókolj, Lédám, semmivé csókolj,
Hogy hiába jöttenek légyen,
Ha ajkaid közt megtalálnak.










LÉDA A KERTBEN


Bús kertben látlak: piros hinta-ágy
Himbálva ringat.
Lankadt virágok könnyes kelyhekkel
Siratják a csókjainkat.

Álmodva nézlek: két piros felhő
Kószál az égen.
Csókokat gyarlón, himbálva váltnak
S meghalnak vágyak tüzében.

Két piros felhő: szállunk. A lángunk
Éhesen lobban.
S itt lent a kertben még a pipacs is
Szán bennünket jóllakottan.







A LÉDA ARANY-SZOBRA


Csaló játékba sohse fognál,
Aranyba öntve mosolyognál
Az ágyam előtt.

Két szemed két zöld gyémánt vóna,
Két kebled két vad opál-rózsa
S ajakad topáz.

Arany-lényeddel sohse halnál,
Ékes voltoddal sohse csalnál,
Én rossz asszonyom.

Hús-tested akármerre menne,
Arany tested értem lihegne
Mindig, örökig.

S mikor az élet nagyon fájna,
Két hűs csipőd lehűtné áldva
Forró homlokom.







LÉDÁVAL A BÁLBAN


Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.

,,Kik ezek?" S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.

Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.







MARADHATSZ ÉS SZERETHETSZ


Előtte a fiatal nő-test
Parfüm-hírnöke jönne
És az öröm jönne utána,
Szemérmesen köszönne.

Nem hallott rólam, sohse látott,
Lábamnál ülve nézne
Hosszú órákig a szemembe
És szólna félve, félve:

"Leány vagyok, idegen, tiszta,
Nem látott férfi senki,
Szép vagyok, szegény és hazátlan,
Szeretnélek szeretni."

S én visszanéznék a szemébe
S szólnék, mint bús beteghez:
"Leány, akaratod legyen meg,
Maradhatsz és szerethetsz."







A MÁSIK KETTŐ


Csókoljuk egymást, együtt pihenünk,
Áltatjuk egymást, hogy egymásra vártunk,
Halvány az ajkunk, könnyes a szemünk,
Sápadt a lángunk.

Piros kertek közt futott az utunk,
Piros, bolond tűz lángolt sziveinkben,
Egymás szemébe nézni nem tudunk,
Itt sápadt minden.

Csókoljuk egymást biztatón, vadul,
Nappalba sír be minden csókos estünk,
Hiába minden, csók ha csókra hull,
Hideg a testünk.

S piros kertekből, úgy tetszik nekünk,
Közelg egy leány és egy ifju ember
S mi, ím, egyszerre forrón ölelünk,
Nagy szerelemmel.







MEG AKARLAK TARTANI


Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.

Öledbe hullva, sírva, vágyva
Könyörgök hozzád, asszonyom:
Űzz, kergess ki az éjszakába.

Mikor legtüzesebb az ajkam,
Akkor fagyjon meg a tied,
Taposs és rúgj kacagva rajtam.

Hóhérok az eleven vágyak,
Átok a legszebb jelen is:


Elhagylak, mert nagyon kivánlak.

Testedet, a kéjekre gyúltat,
Hadd lássam mindig hóditón,
Illatos vánkosán a multnak.

Meg akarlak tartani téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.

Maradjon meg az én nagy álmom
Egy asszonyról, aki szeret
S akire én örökre vágyom.







MEGKÖSZÖNÖM, HOGY VAGY


Íme, megköszönöm neked, hogy vagy,
Hogy hallottál valaha rólam
S ha csak egy kicsit is mulattat szeszélyem:
Jól van.

Íme, menekülni vágynék tőled,
Csak evezőm nincs készen a hajóban
És ha nem fogsz vesztemen mosolyogni:
Jól van.







MERT ENGEM SZERETSZ


Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Te vagy a bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott ezerszer
Az asszonyságod,


Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb.







MERT SENKI JOBBAN


Úgy kellene fürkésznem a nyomodban,
Kis életed álságát mintha bánnám,
Mintha egy kicsi, hazug, halavány lyány
Fontossá lett légyen, mert szeme lobban.

S mert annyi ajkról, telt nadály, leválván,
Csőröcskédet kivánom egyre jobban,
Úgy kellene, hogy Vénusz a habokban,
Csilló testtel káprázz, mint forró bálvány.

S bár ájulóan gondolok öledre,
Csábító, hívó tündöklésöd vedd le,
Hadd szabaduljon arcom, szemem, vállam.

S mért kell, hogy ravasz kis buksiddal tudjad
Vágy-tagadásom negédes-hazugnak,
Mert senki jobban nem áhitott nálam.










MESÉT MONDOK


Ott künn hüvös van kikeletkor,
Szívünkben tavasz, szerelem.
Ott reszket a korán nyilt virág,
Itt elhalt már a gyötrelem.
Még nem oly régen nyári napnak
Lángjától sem hevült szivünk,
Most csodás meleg fűzi egybe:
Tavasz van, remélünk s hiszünk!

Künn hűs szellő tép le virágot,
Jer! hajtsd vállamra kis fejed.
Télről regél a kósza szellő,
Mesét mondok én is neked.
Sivár életről, hosszú télről,
Enyészetről beszél regém...
De ne reszkess hát, drága kincsem:
Tavasszal, csókkal végzem én!

...Bohó gyermek volt; álmodozva,
Vágyón kezdé az életet,
Szívében vágyak lángja égett...
- Róla mesélek most neked.
Ha láttad volna, mint ölelte
Karjával a világot át,
Megszántad vón' szegény rajongót,
Ki semmiért mindent od'ád!

Mindent! Hiszen szívének kincse
Volt gazdagsága, mindene!
Dobogott, vágyott, égett e szív,
Százhangu dallal volt tele.
Óh! de a dal elhangzott árván,
A vágy sóhaj lett nemsoká:
Szeretet szárnyán merre szálljon?
Nincsen rokonszív, nincs hová!

S eljött a tél. Didergő lelke
Úgy reszketett, mint kis madár,
Melynek lehullott pelyhes fészke,
Ha elhervadt az enyhe nyár.
Ajkán elhalt már rég' az ének,
Reménye eltünt, el... tova...
S ha visszaszállt egy pillanatra,
Egy sejtés űzte el: soha!

Tovább bolyongott fázva, némán,
Nem ejtett ajka egy panaszt,
De bánat ült a sáppadt arcon,
Ki látta meg? Ki látta azt!
Egy szép leány volt. Olyan lágyan,


Epedve kérdé bánatát...
Egy fénysugár tört át az éjen:
Van még a földön jó barát?!

Van még. Az ifju hitte, hogy van.
Szíve megnyílt. Ajkán a dal
Felcsendült ismét; forró vágyba
Olvadt belé a bús sohaj.
A sebzett szív újult reménye
Általragyogta új dalát:
Vihar után a nap pazarlóbb,
Ragyogva szórja sugarát...

Délibáb volt a lány szerelme,
Mely kopár pusztát szánva-szán,
Csalóka fényét önti rája,
Hogy így enyhítsen bánatán.
Elszáll, midőn a nap is tűnik,
Ha közeleg az éjszaka,
- Elszállt a lány, elűzte tőle
Az élet egy kis vihara.

Szegény fiú! Nem sírt. Miért is?
A sors kegyetlen zsarnokunk,
Haragja akkor sújt le mindig,
Amikor boldogok vagyunk.
Amikor szerelmet sovárgunk,
Egy csontváz karja nyúl felénk...
... Ez a sorsunk... De te miért sírsz,
Édes szerelmem? Fáj mesém?

Ne sírj, ne sírj! Nem mondom tovább,
Ölelő karod fogjon át.
Ajkad zárja mesélő ajkam,
Mely a te csókodért sovárg.
Ujjá teremt, égig emel föl,
Felejtet mindent ez a csók...
E csók az én bús mesém vége
S lehet-e vég, mely csattanóbb?










MONDJAM EL SZÓBAN?


Mondjam el szóban
Vagy hazug bókban,
Amit a csókban
Valahogyan úgy adtak, hogy jólvan?

Mondjam el dühvel,
Nagy-keserüvel:
E földi hüvely,
Szomorú, amit manapság müvel?

Mondjam el sírva,
Hogy nincs, ki bírja,
Ki sírján nyírja
Fáját, kinek még tán nincs is sírja?

Mondjam el talán,
Hogy kripták falán,
Fák Dél-oldalán,
De oda csak kacagni jön a lyány.







MOST KÖVETELLEK MAGAMNAK


Ereimben boldog tüzek szaladnak,
Harsány szívvel követellek magamnak,
Mint régen-régen:
Az egy-igaz Fiatalság nevében.

Már nincs joga állott, tegnapi könnynek,
Sorsunk fölött csak sorsunk, aki dönthet
S már nem rivallnak
Halál-sikolyos félszek és tilalmak.

Kedved ha másult, már hiába másult,
Tartom szived úgy, ahogyan reám hullt
Vérbe-vesződve,
Sorsához nőve és sorsába nőve.

Vágynak bűn volt, de itt vagy s ez valóság
S a valóság mindig a legfőbb jóság,
Se bűn, se szégyen:
Az egy-igaz Fiatalság nevében.







A MÚLTTÉRT


Amikor én rajongó vággyal
Követlek, várlak tégedet,
A multnak álma száll meg akkor,
A mult és az emlékezet.
Nem a tied az a rajongás,
Óh, nem a tied az a vágy, -
Csak pillanatnyi édes álom:
A visszatévedt ifjuság.

Zavart, beteg, megtört a lelkem,
Ezer fájó sebet kapott,
Lázas hittel úgy érzem néha,
Hogy tőled várhat balzsamot.
Várlak, követlek, szomjuhozlak,
Te vagy a célom életem...
...Pedig tudom, hogy már a multat
Nem adod vissza énnekem.

Szerelmi vágy, szerelmi álom
Emléke, fénye űz feléd,
Keresem az elvesztett édent,
Remények, álmok édenét...
Amikor én rajongó vággyal
Követlek, várlak tégedet,
A multnak álma száll meg akkor:
A mult és az emlékezet...







NAGYON KÖZELBE KERÜLTÜNK


Kezdetben tán nem is hevültünk
S mégis:
Szép, ócska, vágykódó, jó szivek,
Be nagyon közelbe kerültünk.

Szánón simulunk, hogyha fázunk
S mégis,
Ha nem is adott még sok derüt,
Áldott a mi találkozásunk.

Első titkunk fű rég benőtte
S mégis
Minden titkoknál bátrabbakat
Küld nekünk a titkok mezője.

Soká lesz a célságból cél már
S mégis
Néha úgy hajtom le a fejem,
Mint boldog, győztes bajnok a célnál.







NEM ADOM VISSZA


Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.

Belőlem fognak nézni
Téged és egy kék tavat
S mit e földön nézni
Még szabad.

Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.







NEM ÉLEK ÉN TOVÁBB...

Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg a szivemből
Felfakad az ének;
Amíg a lelkemet
Sírhatom a dalba,
Amíg lángra gerjeszt
Ihletés hatalma;
Amíg titkos órán
Reám száll a bánat,
Feketén, komoran,
Mintha a világnak
Végzetszerű átkát
Csakis én érezném,
Tépődve annyi bús,
Megfejtetlen eszmén.

Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Míg vérező szívvel
Ezernyi kétség közt
Még mindig remélek.
Míg az örök eszmét,
Míg az örök szépet
Keresem, imádom,
Míg egy ábrándvilág
Lesz az én világom,
Melyet én kormányzok,
Melyet én teremtek,
Amelyről dalaim
Annyi szépet zengnek.

Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg szerelmemért
Szerelmet remélek;
Amíg mint eszménykép
Ragyog le szívemnek
Szentelt oltárára
A nő, a teremtés
Legszebb koronája.

Nem élek én tovább,
Nem élek csak addig,
Amíg a szívemen
Ezer kínos kérdés
Keresztül nyilallik;
Amíg nyugodalmat
Egy percre se leltem,
Amíg egy világért
Gyötrődik a lelkem.

...De ha az életnek
Piszkos, jeges árja
Magával ragadna
S kialudnék tőle
Szivem régi lángja;
Hogyha örök hitem,
Hogyha minden vágyam
Örökre elszállna
S annyi tépő kétség,
Siratott reménység
Fás közönnyé válna;
Na titkos órákon
Nem szállna szívemből,
Nem zengne ajkamon
Biztatón az ének -
Ne éljek én tovább,
Mit adhat már akkor
Énnekem az élet?!...

Ady Endre- Nem élek én tovább

Link








NEM MEHETEK HOZZÁD


Szép nyár van ott?
Itt nyara van minden pimasznak:
Én meghalok.

Nem akarod?
Te vagy az én szent bolondságom
S én meghalok.

Dalok, dalok,
Mások mehetnek, törnek, élnek
S én meghalok.

Fehér karok,
Tán nem is vártok. Nem öleltek:
Én meghalok.

Bús és balog
Mindenem: csókom, utam, sorsom
S én meghalok.







NEM JÖN SENKI


Kipp - kopp, mintha egy asszony jönne,
Sötét lépcsőn, remegve, lopva:
Szívem eláll, nagyszerűt várok
Őszi alkonyban, bizakodva.

Kipp - kopp, szívem megint megindul,
Hallom megint: mély, nagy örömre,
Halk tempóra, titkos ritmusra
Mintha jönne valaki, jönne.



Kipp - kopp, most már egy síri alkony
Ködös, süket nótáját zengi
Az őszi est. Ma se jön hozzám,
Ma se jön hozzám senki, senki







-


NÉZZ, DRÁGÁM KINCSEIMRE...


Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre,
Nézz egy hű, igaz élet sorsára
S őszülő tincseimre.

Nem mentem erre-arra,
Búsan büszke voltam a magyarra
S ezért is, hajh, sokszor kerültem
Sok hajhra, jajra, bajra.

Jó voltam szerelemben:
Egy Isten sem gondolhatná szebben,
Ahogy én gyermekül elgondoltam
S nézz lázban, vérben, sebben.

Ha te nem jöttél vóna,
Ma már tán panaszló szám se szólna


S gúnyolói hivő életeknek
Raknak a koporsóba.

Nézz, Drágám, rám szeretve,
Téged találtalak menekedve
S ha van még kedv ez aljas világban:
Te vagy a szívem kedve.

Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre
S legyenek neked sötétek, ifjak:
Őszülő tincseimre.







ÓH, NAGYSZERŰ SZERELEM


Oh, lyányok észre nem vett csapatja,
Kihagyott asszonyok,
Meg nem vásárolt drága hetérák,
Óh, minden rendű némberek tömegje,
De nagyon szomoru vagyok,
De nagyon szerelmes.
Mások gyűrölték nyoszolyátokat,
Mások pecsételték le szájatok
S boldog igát
Testetekre mások erőszakoltak,
Mások, mások, nem én.

Óh, induló nők,
Szerelmetes gyanakvók,
Rövid szoknyákban s iskolás könyvekkel,
Kik megálmodjátok
Gyönyörűségét a szabadulásnak,
A Mindennek, Egynek és Egyetlennek
S kik itt nőttök vén szemem előtt


Adó, nagy nőkké,
Kik csak tévedésből lehettek enyéim,
Mert nőnek az ifjú férfiak is
S aki kóstol belétek,
Mások, mások, nem én.

Óh, nagyszerű Szerelem,
Minden nőnek szerelme,
Borzasztó Lehetetlen,
Bolond álom-beszéd,
Nő, minden nő:
Szemem s derekam fázik,
Ha rátok gondolok
S kis uccákon párosan
Járnak a szerelmesek:
Egy nővel minden betelik
S az okos hímek olyan boldogak,
Mások, mások, nem én.







Ó ZORDON SZÉPSÉG


Versemmel hogyha megelégszel
- Kínáltam úgyis már elégszer -
Fogadd el: véres, könnyes ékszer.

Ó zordon Szépség, trónusodhoz jöttem,
Bús koldusod, ki elfáradt szegény.
Vér-rózsák nyíltak lábom vak helyén,
De trónusodhoz mégis elvetődtem.

Ó zordon Szépség, mosolyogsz fölöttem
S hallgatva ülsz a dús Élet hegyén.


Egy ájult lelket hoztam. Az enyém
És fölajánlom Néked összetörten.

Örökkön verte mákonyos varázsod,
Most oly hideg, mint néma mosolygásod.
S várna reá száz büszke viadal.

Ó hívd életre ápoló szavakkal,
Illesd meg homlokát meleg ajakkal!
Ó Szépség, nézz rá: olyan fiatal.







ŐRIZEM A SZEMED


Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel


Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

/1916/







ÖRÖK HARC ÉS NÁSZ


Én asszonyom, be jó, ha bántlak:
Meakulpázok, megtörök, sírok,
Várlak, kivánlak.

Én asszonyom, be jó, ha rossz vagy,
Szivemben százszor, százszor megöllek,
Űzlek, gyülöllek.

Én asszonyom, ugye, hogy így lesz?
Örök lesz a mi nagy csatázásunk
S örök a nászunk.







ÖRÖK VÁGY


Ha ellobog majd ifjú lángom,
Ha majd zokogni sem tudok
S a sok, rommá verődött álmon
Dermedten összeroskadok,
Vajon a nyugvás tompa kínját
Érezni nem lesz oly nehéz?
Vagy vágyón fogom visszasírni
Az örök, kínos szenvedést?

Ha ellobog majd ifjú lángom
S örök megnyugvás int felém,
Milyen szellem fog felkeresni
Testemnek porladó helyén?...
Az örök vágy lángszellemének
Árnya kísért majd engemet,
Mert, hogy vágy nélkül elhamvadjak,
Érzem, tudom, hogy nem lehet!







ŐSZI ÉJSZAKÁN


A szél ha hűvös éjszakákon
Lehűti mámoros fejem,
A te hideg, utolsó csókod,
Az jut eszembe én nekem.

Hiába száll agyamra mámor
S virrasztok annyi éjszakát,
Mindig érzem annak a csóknak
Halálos, dermesztő fagyát.

Ajkad akkor tapadt ajkamra
Utólszor... aztán vége volt...
Talán tavasz sem volt azóta,
Az egész világ néma, holt...

Mikor a szél fülembe súgja,
Hogy csóknak, üdvnek vége van,
A sírból is életre kelnék:
Zokognék, sírnék hangosan!...







SAPPHO SZERELMES ÉNEKE

Hatvany Lajosnak, igaz, ösztönző, jó barátomnak


Boldog legény, istenek párja,
Szemben ki ülhet szép szemeddel,
Édes kacajos közeleddel,
Kacajoddal; mely sziven-vágva
Fogja a mellem.

Hacsak már látlak, elalélok,
Torkomon a szavak elfulnak,
Bőrömre zápor-szikrák hullnak,
Szememben sötét, vad árnyékok
S lárma fülemben.

Hideg verejték veri testem,
Remegően, félve, halóan,
Az őszi fűszálnál fakóbban
Állok és már érzem a vesztem,
Meghalok érted.







SZAKÍTS, FELEDJ!


Ha van lelked a szakításhoz,
Ha van erőd a feledéshez:
Szakíts, feledj!...
Úgy sem volt az szerelmi mámor,
Csak egy szeszély, mit szít a távol.
- Isten veled!...

Bolondság volt ez is, mint minden,
Silányság volt ez is, mint minden,
Álom csupán...
S én, aki mindent elvesztettem,


Hogy' rohantam e lehetetlen
Álom után!...

Befejeztük kis regényünket,
Bevégeztem már minden álmom:
- Isten veled!...
Hogy ki vagyok, tudod Te, édes
S ha van erőd a feledéshez,
Szakíts, feledj!..

1899. december 31.







A SZÉPÍTŐ ÖREGSÉG


Kislyányom, most a vágyamnak örülj,
Örülj e csodás, öreg repesésnek,
Felejtsd a gyatra fiatalokat,
Kik a csókkal sietnek vagy megkésnek.
Tudod jól, hogy halásra számítok
S amit az Élet elvett,
Tán holnapig mind Veled pótolom:
Halálosan szeretem a szerelmet.

Hetyke, kényes, várható ifjaid
Gerinc-könnyítőn bánnak el a csókkal,
Hogy aztán még könnyebben fussanak.
Én torkig vagyok minden földi jókkal
És helyettük a Minden most Te vagy
És Neked én a Minden,
Itt vagy, bár hűtlen tervet tervezel,
Soha, míg élek, el nem mehetsz innen.

Annyi és annyi feledt csók után
S Halállal küzdve, alkudva, ha est tér
És mindig várni, vágyni Tégedet,
Te Élet, anya, Te gyermek, Te testvér.
Ezt a szerelmet kitől kaphatod,
Ezt az összes szerelmet?
Simogasd meg ritkuló hajamat,
Sírj egy kicsit, kis, zavart Éva-gyermek.

Felejtem a jövő sír-fogadót
S elfelejtem, ami ért a világban,
Mert utoljára van még valamim:
Sárga, vidám, nagy szemeidben láttam.
Ujjongj, kislyányom: Halál-tél havaz
S itt állok fehér hitben,
Vágyban és mindent Neked áldozón:







A SZERELEM EPOSZÁBÓL - részlet


...S tudtam nagyszerűen, költősen szeretni,
Valaki számára egyetlenegy lenni,
Úgy-úgy elborulni részeg szerelemben,
Hogy bolond álmokban sem lehetne szebben...







SZERELEM ÉS RAVATAL


Ha durcás kis arcod
Egészen az arcomra
Fekteted, Te, én kicsi lyányom:
Nem bánom:
Csak a könnyeink folyjanak össze.

Ha egy kicsit sírsz tán,
Ha sírnál, miként tudsz jól:
Két, nagy szemed mocskolva egyre:
Eszedbe
Mégis én jutok akkor és mindig.

Ha a nevetésed
Tőlem messze célozna,
Ha akarlak, vissza-célozlak
S elhozlak
Bíróságom elé kis bűnösként.

Ha az örömöddel,
E kis tarka madárral,
Földalolod szívem, kalitkád,
A titkát,
Mint a hű temető őrizem meg.

Ha kicsit elfordulsz
S ha nagyon eltávoznál,
Már rajtad a fekete leplek:
Szeretlek
S ravatal-jussú az én szerelmem.







SZERELEMRŐL


A te napod, a te virágod
Ejté meg egykor lelkemet;
Azt a napot, azt a virágot
Feledni nékem nem lehet!



Ébredő szív első szerelme,
Van-e ki téged elfeledne?...
Van-e ki téged eltemet?...







SZERETNÉM, HA SZERETNÉNEK


Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek

Vagyok: mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény
Lidérces, messze fény
De, jaj, nem tudok így maradni,


Szeretném magam megmutatni
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének,
S lennék valakié
Lennék valakié


Ady Endre - Szeretném ha szeretnének /Latinovits/

Link








SZÍVEK MESSZE EGYMÁSTÓL


Valahol egy bús sóhaj szállt el
S most lelkemen pihen,
Valahol kacagás csendült most
S mosolyog a szivem.
Valahol szép lehet az élet,
Mert lány után futok
S valahol nagy lehet az átok,
Mert sírni sem tudok.

Valahol egy szívnek kell lenni,
Bomlott, beteg szegény,
Megölte a vágy és a mámor
Éppúgy, mint az enyém.
Hallják egymás vad kattogását,
Míg a nagy éj leszáll
S a nagy éjen egy pillanatban
Mind a kettő megáll.







A TE MELEGSÉGED




Miért próbál kép vagy szobor
Lelkemből kilopni téged?
Elevenek vagy hidegek:
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?

Minden csókomban meghalok
S ajkaidon kelek újra,
Asszony-szirokkó száz jöhet:
Sorvasztó, édes melegét
Én reám már hiába fujja.

Halottak és elevenek
Hiába hűtnének téged,
Nincs más meleg, mint a tied.
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?







TÉVEDTEM ÉS TÉVEDVE


Tévedtem és tévedve
Láttalak,
Te, legkivántatóbb, Te.

Tévedtél s jól akarva
Eshetel
Két nagyon forró karba.

Gyönyörű, amit látok
S jól vigyázz:
El ne rontsák féltés és átok.







A TÜRELEM BILINCSE


Üzenem:
Vedd magadra a türelemnek
Rozsdás bilincsét
S ha talán rossz a zár,
Várj, míg megigazíthatom.
Bilincsem voltál,
Bilincsed voltam,
Bilincs volt egész életünk,
Szerelmünk és Napunk,
Kikapóságunk és hűségünk,
Csókunk, elernyedésünk, lángunk,
Téves, sok esküvésünk,
De jó bilincs volt,
Derék béklyó
S rabok voltunk volna mindétig,
Ha nincs rabság és nincs bilincs.
Vedd hát az utolsót,
A legszerelmesebbet,
A türelem bilincsét
S várd, hogy mihamar
Kegyetlenül lezárom,
De várd,
De akard a végső rabságot,
Minden élet s öröm tetejét:
A türelmet,
Akarom,
Üzenem.













TÜZES SEB VAGYOK


Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzva, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a
vágyak,


Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kivánlak, nagyon kivánlak.

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.







ÜDVÖZLET

Behúnyt szemekkel újra látlak,
Kedves, szép hely, köszöntelek!
Májusi szellő, virágillat
Elhozta hozzám képedet.
Görbe utcáid újra járom,
Rabjául ejt sok régi álom
S álmomban látlak tégedet.

Erdőd, hegyed már lombot öltött,
Kertedben nyílik a virág,
Az áldott nap meleg sugárit
Fényes kévékben szórja rád.
Fény és illat a szívbe tódul,
Mely mámoros ez égi csóktul,
Fellángol és szeretni vágy.

A te napod, a te virágod
Ejté meg egykor lelkemet;
Azt a napot, azt a virágot
Feledni nékem nem lehet!
Ébredő szív első szerelme,
Van-e ki téged elfeledne?...
Van-e ki téged eltemet?...

Köszöntelek, tündéri, szép hely,
Köszöntelek, szép barna lány,
Fényes sugárba öltözött nap
Első szerelmem hajnalán.
Elmult szivem sok régi álma,
De május fénye, illatárja
Virágot és fényt szór reám -
Jöhetsz hát, élet éjszakája!...







VAD SZIRTTETŐN ÁLLUNK


Vad szirttetőn mi ketten
Állunk árván, meredten,
Állunk összetapadtan,
Nincs jajunk, könnyünk, szavunk:
Egy ingás és zuhanunk.

Véres hús-kapcsok óvnak,
Amíg összefonódnak:
Kékes, reszkető ajkunk.
Míg csókolsz, nincsen szavunk,
Ha megszólalsz zuhanunk.







VAJON MILYENNEK LÁTTÁL?


Nagy és derűs kópéságom
Véletlen, napos mezében
Jobb szerettél volna látni?

Csupán egyszer látni engem:
Gondolod, hogy mindent láttál
S hitted-e, hogy szivig-láthatsz?

Minden vagyok, amit vártál,
Minden vagyok, amit nem sejtsz,
Minden vagyok, mi lehetnék.

S minden vagy, mi lehetséges,
Minden lehetsz, mire vágyok,
Talán semmi, talán Minden.







VALAKI, VALAKI EMLEGET


Valaki, valaki most emleget,
Mert nagyon könnyező vagyok
S előttem párisi utca-ormok
Hasogatják az eget,
Szelíd kárpitját a nagy égnek.
Vidám legények
Jönnek dalolva
Sötét utcáknak mélyiről.
Gondolkozom: kiről, miről,
Mikor, mindegy.
Valaki, valaki most emleget...
Merre megyek,
Van-e út az utca-mélytől
Föl a hasogatott égnek?
Még sokáig kisér az ének
S én botorkálok tovább,
Keresem, aki emleget,
Keresem lelkemben azt,
Akiért érdemes volna
Így élni búsan és loholva
Sötét utcákról nézve az eget.
Valaki, valaki most emleget,
Valaki szán,
Valaki szánja
Azt, ki Páris sötét utcáira
Dobva nézi, kivánja
Az eget
S akit megríkat az az ének,
Melyet dalolnak
Éjszakában vidáman vesző
Rongyos, de társas legények.
Valaki, valaki most emleget,
Mert nagyon könnyező vagyok
S előttem párisi utca-ormok
Hasogatják az eget.







VAN OLYAN PERC...


Van olyan perc, mikor szivünkben
Az élet lángja fellobog,
Van olyan perc, mikor azt hisszük,
Hogy lehetünk még boldogok.
Szép asszonyarcok hosszú sorban
Reánk ragyognak, intenek,
Velünk vannak a csókban, borban
Ámor és Bacchus istenek.

De oly muló a mámor üdve,


Elszáll az ámitó remény,
Nem igér édes boldogságot,
Miként a mámor éjjelén.
S míg ránk tolúl a végzet átka,
A mely lelkünkre visszajár --
Szívünk olyan, olyan üres lesz,
Mint a mámort adó pohár.










VALLOMÁS A SZERELEMRŐL


Hetedhét országban
Nem találtam mását:
Szeretem szép, beteg,
Csengő kacagását,
De nagyon szeretem.

Szeretem, hogy elbujt
Erős, nagy voltomban,
Szeretem hibáit


Jóságánál jobban,
De nagyon szeretem.

Szeretem fölséges
Voltomat e nászban
S fényes biztonságom
Valakiben, másban,
De nagyon szeretem.







VÁGYNI HOGY SZERETNÉK


Kaffka Margitnak küldöm, a nagy írónak,
félelmetes barátnak, de derék embernek.

Hiszen jó volt magamban,
Magamért és magammal élni,
De ezt a boldogságot
Olyan jó volna fölcserélni.

Valami furcsa kékkel,
Egy ősi s csak holnap jött mával,
Valami kidacolt, nagy,
Kínra-hajló romantikával.

Óh, vágyni hogy szeretnék,
De nem vággyal, aki csak percnyi,
De vággyal, amellyel
Örökig ki lehet telelni.

(Üzenet)

(Margit, egyfajta a fajunk,
Be nagyon nem itthon vagyunk
S be nagyon itt kell nekünk lennünk
S be kár ez a sok furcsaság:
Csak tépik lelkünk, a lazát,
Kit őseink feledtek bennünk.)







PAUL VERLAINE ÁLMA


Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
Forró és különös, áldott, nagy Látomás,
Aki sohasem egy s aki sohase más,
Aki engem megért, aki engem szeret.

Mert ő megért. Neki, óh, jaj, csupán neki,
Bús, áttetsző szivem többé már nem talány,
Sápadt homlokomnak verejték-patakán
Frissítve omolnak az ő szent könnyei.

Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem.
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása,
Szava messziről jőn, komoly, bús, fénytelen:
Mint elnémult drága szavak suhanása.







A VÉGTELEN SZERELME...


Mindent akartunk s nem maradt
Faló csókjainkból egy falat,
Vágy, emlék, bánat, cél, okság,
Egy pillanatnyi jóllakottság.

Vonaglottunk bízón, nagyon,
Hős estén és hideg hajnalon.
Pállott harctér szegény testünk
S jaj, örömre hiába lestünk.

Roskadjunk le a Sors előtt
Két gyáva, koldus csókmívelők


Mindegy, kik küldték, kik adták,
Nem ért a csókunk egy fabatkát.

Több voltunk, jaj, tán kevesebb,
Mint a hajrás, kis szerelmesek.
Túl vánkoson, leplen, igen
Sírva láttuk meg: ez se Minden.

Be' búsak vagyunk, be' nagyok,
Csókokban élő csóktalanok
A Végtelent hogy' szeretjük:
Sírunk, csókolunk s újra kezdjük.







SZAPPHÓ (kb. i. e. 600 körül):
(E. Lobel - D. Page: 31.)

SAPPHO SZERELMES ÉNEKE


Boldog legény, istenek párja,
szemben ki ülhet szép szemeddel,
édesen kacajos közeleddel,
kacajoddal, mely sziven-vágva
fogja a mellem.

Hacsak már látlak, elalélok,
torkomon a szavak elfulnak,
bőrömre zápor-szikrák hullnak,
szememben sötét vad árnyékok,
s lárma fülemben.

Hideg verejték veri testem,
remegően, félve, halóan,
az őszi füszálnál fakóbban
állok és már érzem a vesztem,
meghalok érted.

Ady Endre fordítása, 1909


















 
 
0 komment , kategória:  Ady Endre  
140 éve született Ady Endre
  2017-11-22 18:43:22, szerda
 
 







140 éve született Ady Endre


26+42+32=100. Segesvár (vagy Barguzin?), vérbaj, vonat alatt - három lángelme a magyar költészet mezején. Három lázadó forradalmár, egyikük 26 évesen ottveszett a csatamezőn (de ha eljutott Szibériába, az sem sokkal örömtelibb), másikuk 42 évesen vérbajban, az őszirózsás forradalom árnyékában, a Tanácsköztársaság előtt pár hónappal hull végleg el, harmadikuk a vonat alatt végzi, alig 32 évesen. Se utódjuk, sem boldog ősük - azóta se. 140 éve született Ady Endre


Mindhárman fényévekre voltak a percemberkék földi élményvilágától, mégis nagyon szerették volna, ha szeretik őket. Petőfi Sándort Szalkszentmártonban azok zavarják el vasvillával, akik nélküle talán máig jobbágysorban szenvednének, míg József Attila úgy halt meg, hogy még Baumgarten-díjra sem tartották érdemesnek, Flóra pedig inkább a biztos kenyeret nyújtó Illyés Gyulát választja. Kettejük közül Ady vezeti át a magyar költészetet a tizenkilencedik századból a huszadikba. A hivatalos irodalomkönyvek a huszadik század legjelentősebb magyar költőjének hazudják, holott se életében, se holtában nem tudtak, s nem is akarnak mit kezdeni vele. Tükörbe nézni ugyanis nem percemberkéknek való vállalkozás.

De azért még nem került ki az irodalomkönyvekből, utcái, terei és alkalomadtán szobrai is vannak (egyik se a közelmúltból való), egy időben Latinovits azonosult vele, később Földes László (aki nagyon szereti ezeket a világfájdalmat kiáltó meg nem értett zseniket, Jim Morrisont, József Attilát vagy Viszockijt), mostanában egy fiatal Latinovits-díjas versmondó, Kurucz Ádám próbálja pénzzé és értékké tenni Érmindszent szülöttjét.


Érmindszent, Ady szülőházában (Fotó: vaskarika.hu)





Mivel minden lexikonokban benne van, az életrajzát most nem mondjuk fel. Kevesebben tudják, hogy már születési rendellenességei előrevetítik a sorsát. Mindkét kezén hat ujjal, mindkét oldalon lenőtt füllel, nagy bütykökkel és feltűnően nagy, rövidlátó szemmel született. Szemüveget mégsem viselt, inkább szemébe húzta az olvasnivalót.

Nagykárolyban a piaristák között ismerkedik meg Jászi Oszkárral, s itt írja első verseit is. Zilahon érettségizik le, egy ideig Kun Bélát is tanítja. Bár egyetemre is beiratkozik, állandóan betegeskedik, s 1898-ban a Debreczeni Főiskolai Lapokban megjelenik első írása is. A következő évben már első verseskötetét is kézbe vehetik, de a költői siker még várat magára.

A kálvinista Rómából Nagyváradra megy, a Pece-parti Párizs akkor éli virágkorát, s Ady megtalálja a számításait, előbb a Szabadság, majd a Nagyváradi Napló munkatársa lesz, újabb visszhangtalan verseskötet, az ekkor begyűjtött szifilisz viszont korántsem marad visszhangtalan, ,,elkíséri" egy életre. S még egy nagyváradi élmény: Léda, vagyis Diósyné Brüll Adél, az első meghatározó múzsa, aki kilenc évig lesz ihletője. ,,Általam vagy, mert meg én láttalak//S régen nem vagy, mert már régen nem látlak" - röviden így ér véget a XX. század első nagy költői szerelme. Léda mellett a másik nagy ,,ihletőmester" Párizs, de idővel felsorakozik mellé Budapest is. 1906-ban jelenik meg harmadik verseskötete, az Új versek, s Adyt felfedezi a magyar irodalom. Alig tíz év van már csak hátra az életéből, sikert sikerre halmoz, Vér és arany, Budapesti Napló, majd 1908-ban a Nyugat, amely összefonódik a nevével. Ahogy A Holnap irodalmi csoporté is Nagyváradon.

Befutott költő már, de továbbra is írja sajátos politikai eszmefuttatásait. Egyre sötétebben, pontosabban tisztábban látja a világot, nem viselheti el a Trianon felé rohanó, egyre inkább magába zárkózó politikai elitet, s egyre reménytelenebbül látja a jövőjét: ,,Ezerszer gondolt csodaszépet,//Gondolt halálra, borra, nőre,//Minden más táján a világnak// Szent dalnok lett volna belőle.//De ha a piszkos, gatyás, bamba//Társakra s a csordára nézett,//Eltemette rögtön a nótát://Káromkodott vagy fütyörészett".

Egy beteljesül(het)etlen szerelem Dénes Zsófiával, majd az utolsó fellángolás Boncza Berta, vagyis Csinszka iránt. Az első házasságot Zsófia anyja megakadályozza, utóbbit Boncza Miklós már nem tudja. Kitör az első világháború, beteljesülni látja jövendöléseit, alig ír. Csak 1918-ban jelenik meg A halottak élén című kötete, de ekkor már súlyos beteg. Szélütés, majd spanyolnátha. Ebbe nemcsak Kaffka Margit és fia halt bele, hanem ő is. Több ezren kísérték utolsó útjára, számosan olyanok is, akik nem is olvasták verseit és írásait. ,,Csönd van. A dudva, a muhar// A gaz lehúz, altat, befed//S egy kacagó szél suhan el// A nagy Ugar felett" - írta, s talán ő maga sem gondolta, nem sok minden változott azóta.

,,Ő volt az, akiben teljes lett az idő, akinek elébe jutottak az előfutárok, aki kimondta a szót, amit ki kellett mondani. Az egész nemzedék köréje csoportosult, olyannyira, hogy ha a régi egyéniségtisztelő iskola hívei lennénk, Ady Endre koráról kellene beszélni. Adyban volt valami prófetikus, volt benne valami a »jelből, amelynek ellentmondatik«. Az első pillanattól kezdve, amint feltűnt, egyszerre formát kapott az addig kaotikus irodalmi tudat: Ady neve két ellenséges táborra osztotta az embereket, egyszerre mindenki pontosan tudta a helyét. Olyan volt Ady, mint a kő Jókai regényében, mely belehull az olvadt kristály tavába, és egyszerre bazaltoszlopok sorakoznak égfelé. Jelentősége messze elhagyta az irodalom határait, és a pro vagy kontra Ady-állásfoglalás politikai és világnézeti felfogások elkeseredett szembenállását váltotta ki.


Kalotaszegen is őrzik az emlékét (Fotó: Okos Márton/Felvidék.ma)





A pro-Ady táborban most tudatosodott és vált mondhatóvá a század egész új tartalma, és az új tartalom által felébredt a kedélyesen alvó magyar élet - itt volt a harc, amiért harcolni lehetett. A nemzedék többi íróját is Ady Endre magyarázza meg - nem mintha Ady hatása nagyobb kortársaira jelentékeny lett volna, hanem, mert nem lettek volna azok, akik, Ady Endre aurája nélkül, az Ady körüli harcok, az Ady által megindított nagy áttörés, az Ady mögé csoportosuló társadalom lendülete nélkül."

Igen, Szerb Antal fogalmazta meg mindezt a XX. század első, s talán csak József Attila által megközelített költői fenségéről. Az a Szerb Antal, akit 1945 januárjában nemes egyszerűséggel agyonvernek a balfi fogolytáborban.

,,Én nem bűvésznek,//de mindennek jöttem,// A Minden kellett s megillet a Semmisem" - tévedett is, s talán mégsem. Olyan száz év van mögötte, mögöttünk, amikor is ,,Megnőtt a világ, megsokasodtak az írástudók és farizeusok, az Isten nem nagyon törődik velünk, de talán még betakar, ha fázunk." Csak Ady maradt teljesen egyedül.

Jakubecz László és Reiter István Ady Endre éjszakái című közös estjével bejárták a Felvidéket és Erdélyt. A szülőhely, Érmindszent mellett Kalotaszegen is élő az emléke. A megemlékezések sora a Felvidéken tovább folytatódik. Kurucz Ádám Konrád Latinovits-díjas előadóművész Ady estjét Büszke voltam a magyarra címmel 2018. január 17-én, szerdán 18.00 órai kezdettel a rimaszombati Tompa Mihály Református Gimnázium dísztermében nézhetik meg.

Link







EMBER AZ EMBERTELENSÉGBEN


Szívemet a puskatus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.

És most mégis, indulj föl, erőm,
Indulj föl megintlen a Földről.
Hajnal van-e, vagy pokol-éjfél?
Mindegy, indulj csak vakmerőn,
Mint régen-régen cselekedted.

Ékes magyarnak soha szebbet
Száz menny és pokol sem adhatott:
Ember az embertelenségben,
Magyar az üzött magyarságban,
Újból-élő és makacs halott.

Borzalmak tiport országútján,
Tetőn, ahogy mindég akartam,
Révedtem által a szörnyüket:
Milyen baj esett a magyarban
S az Isten néha milyen gyenge.

És élni kell ma oly halottnak,
Olyan igazán szenvedőnek,
Ki beteg szívvel tengve-lengve,
Nagy kincseket, akiket lopnak,
Bekvártélyoz béna szivébe
S vél őrizni egy szebb napot.

Óh, minden gyászok, be értelek,
Óh, minden jövő, be féltelek
(Bár Föltámadt holthoz nem illik)
S hogy szánom menekülő fajtám.

Aztán rossz szívemből szakajtván
Eszembe jut és eszembe jut:
Szívemet a puska-tus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.

S megint élek, kiáltok másért:
Ember az embertelenségben.


















 
 
0 komment , kategória:  Híres emberek-jeles napok-évfo  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2017.10 2017. November 2017.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 31 db bejegyzés
e év: 360 db bejegyzés
Összes: 4840 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3247
  • e Hét: 14325
  • e Hónap: 36813
  • e Év: 214688
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.