Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Valamikor réges régen
  2017-11-28 20:30:34, kedd
 
 







VALAMIKOR RÉGES RÉGEN


Emlékezzünk egy kicsit ezeken a kicsit szomorkás őszi napokon most azokra a régi dolgokra amikor még szépnek láttuk: a derékra kapcsolható széles gumiövet, a fekete topánkát, a kikeményített alsószoknyát, a színjátszó kisestélyit, a könyökig érő nylon kesztyűt, a nylon harisnyát, a nyitott peronú villamost, a kalauzt, a 2.70 Ft-os diák, és 6 ft.-os dolgozói hetijegyet, a pacsnit, a zsíros kenyeret, a kulcsos korcsolyát és persze még sok más mindent. Senki sem veheti el tőlünk a boldog gyermek-és ifjú éveket.

Emlékszel még?...

Azok a 60-as, 70-es évek!

Ha másért nem is volt szép, egyért biztos. Akkor voltunk fiatalok!!!







VALAMIKOR RÉGES RÉGEN


Dalszöveg

Valamikor réges régen,
Nyíltak lila orgonák,
Valamikor réges régen,
Szerettem egy barna lányt.

Szép májusi éjszaka volt,
Illatos volt kis szobád,
A vázában orgona volt,
S beszívtam az illatát.

Orgonavirág illata,
Egész testem járja át,
Eszembe jut kedves szavad,
Szeretem az orgonát.

Refr.
Hát utoljára küldöm neked,
Ezt a csokor orgonát,
Elfeledni mégsem lehet,
A májusi éjszakát.


Valamikor réges régen

Link


Link







Ady Endre: PÁRISBAN JÁRT AZ ŐSZ


Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,


Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.










Arany János: JULISKA ELBUJDOSÁSA
(verstöredék)


Egyszer egy kisleány mit tett fel magába?
Azt, hogy ő biz' elmegy széles e világba,
Elbujdosik messze, a határon végig,
A mező párkányán leboruló égig.
Túl a három nyárfán, a tanyákon is túl.
Fele sem bolondság, mert már éppen indul;
Látszik, hogy korántsem tréfa volt a terve;
Szegénykét vajon mi indíthatta erre?

Hát bizony gyakorta megesik, nem újság
A gyerekszobában az ily háborúság:
A fiú vagy lányka tisztjét megfeledi:
Papa megdorgálja, s a mama megfeddi,
Sőt, ha nagy a vétség s nagyon rossz a gyermek,
Az se hallatlan, hogy valakit megvernek,
Azzal kényszerítik a maga javára,
Melynek egy-két könnycsepp nem olyan nagy ára.

A mi kislányunkat vereség nem érte:
De fájt neki a szó s megneheztelt érte;
Félreül duzzogni, csinál képet, hosszút,
Töri fejét nagyba, miképp álljon bosszút.
Mellé sompolyog a cicus, vigasztalja,
Dorombol egy nótát, a kezét is nyalja:
De a keményszívű elveri a macskát,
Orrára nyomintván egy goromba fricskát.

Jön az ebéd sorja, csörög tányér, kalán:
Ez a kis haragost megbékíti talán?
Ó, dehogy! akármint terítnek, tálalnak:
Ő még arra sem néz, elfordul, a falnak.
Majd összekeresi, ami csak az övé,
Szép rendetlenségbe köti mind együvé;
Nem marad ki semmi, vele megyen a báb:
Lesz kivel az úton beszélni legalább.

Akkor megcsókolja szüleinek kezét,
Búcsúzik örökre; nem használ a beszéd;
Anyja szépen kéri: "Ugyan hova mennél?
Hol hálnál az úton? mit innál, mit ennél?
Ne menj el, galambom! ne menj el, virágom!
Ki lesz akkor az én kedves kis leányom?
Ha te engem itthagysz, ugyan hova legyek?"
Gondolá a rossz lány: azért is elmegyek.

De az édesapja komolyan így szóla:
"Már, fiam, ha elmész, nem tehetek róla:
Itt van egy fehér pénz a nagy útra, tedd el;
Erre sem vagy méltó önnön érdemeddel."
Fanyalogva nyúlt a kisleány a pénzhez,
Otthon maradásra szinte kedvet érez;
De örökségét már kiadá az atyja,
Egy szó kellene csak: szóval sem marasztja.







Babits Mihály: BÚCSÚ A NYÁRILAKTÓL


Búcsúznunk kell újra, kicsi ház,
s egyre nehezebb a búcsuzás.
Hányszor látlak, ki tudhatja, még?
Hány nyarat fog adni még az ég?

Az idei zord volt és fukar.
Kárpótolni talán most akar.
De pávázhat a nap tolla már:
kései nyár, nem igazi nyár.

Óh e párás, pávás lomhaság!
Félszegen nyujtózik a faág
S olyan tarkák, merevek a fák,
ahogy pingálná egy kisdiák.

Mint a dróton csüggő művirág,
lanyhán ling-lóg szárán a virág,
S néma s fényes az egész világ,
mint üveg alatt egy mű-világ.

Mint egy akvárium fenekén,
idegen nagy csendben járok én.
Körülöttem sok halk szörnyeteg,
jövőm félelmei, lengenek.

Isten veled, kicsi hegyi ház!
Nem soká tart már a ragyogás.
Szétroppan a kék üveg, az ég,
Beszakad a zápor és a szél.

S én futok, mint aki menekül,
Mint ki nem bírja ki egyedül,
Mint vihar jöttén a kósza juh
nyájat keres és karámba bú.

Én tudom, hogy ez a béna csend,
ez a vak fény gonoszat jelent.
Jön az ősz és életem is ősz:
Óh jaj, mit hoz őszömnek az ősz?

Ha egyszer a förgeteg beront,
mit ér, hogy ily tarka-szép a lomb?
Ami legszebb és legpirosabb,
az fog hullni leghamarosabb.

Remegnek a gyenge levelek,
mint siralomházban a fejek.
Az egész táj szép siralomház.
Isten veled, kicsi nyári ház!

Engem a város karáma vár,
Te itt maradsz, őszi tarka táj.
Eldobott rajz, míg majd a vihar,
letöröl nedves spongyáival.







Benedek Elek: A KUTYA MEG A NYÚL


Valamikor réges-régen,
a világnak kezdetén
minden állat békességben
éldegélt a föld színén.
Ki volt akkor nagyobb úr,
mint a kutya meg a nyúl!

Erdőn, mezőn együtt jártak,
együtt ettek, együtt háltak;
megosztották, amit fogtak,
szóval: jó barátok voltak.

Egyszer, hogy a tél beállt,
és a hideg hó leszállt,
azt mondja a füles nyúl:
- Rakjunk tüzet, kutya úr!

- Rakjunk tüzet, aki lelke!
Ne reszkessünk a hidegbe!
Nosza hamar gallyat szednek,
tüzet raknak, melegszenek,
melegítik bundájokat,
általfázott irhájokat.

Hej, de jó a meleg télen,
a havas zord erdőszélen!
Azt mondja a vidám nyúl:
- Játsszunk egyet, kutya úr!
- Mit játsszunk? - Tán lakadalmat!
- Jól van: játsszunk lakadalmat:
- cincogjunk meg brummogjunk,
ugrándozzunk, táncoljunk.

Felszökken hát a víg nyúl.
Szembe vele kutya úr:
ugrándoznak, bokáznak,
keringélnek, cicáznak.
S hogy a táncot szebben járják,
egymást hopp, hopp! átugrálják.

Hanem íme, mi történik!
Az állatok így regélik:
ahogy ottan ugrándoznak,
nevetgélnek, bolondoznak,
meglökte a kutyát a nyúl,
s tűzbe ugrott a kutya úr.

- Vaú! - üvölt a kutya!
Mit csináltál, te buta!
S hogy így rája kurjantott,
a farkába kaffantott.

A nyúl, uccu, vesd el magad!
farka nélkül tova szalad.

Nem kergeti a kutya:
leégett a papucsa!

Azóta csepp a nyúl farka,
s meztelen a kutya talpa,
s azóta van, hogy a nyúl
fut, ha jön a kutya úr.







Benjámin László: AHOGY ELJÁTSZIK


Nevetséges, de nem nevettető,
ahogy eljátszik velünk az idő:
ahogy odaad, ahogy visszavesz,
ahogy kicselez, ahogy kicserez,
ahogy elkever, ahogy felfedez,
ahogy élre tesz, ahogy félre tesz
ahogy eltöröl, ahogy megjelöl,
ahogy életre kelt, ahogy megöl,
ahogy megtalál, ahogy elveszít,
ahogy görcsbe ránt, ahogy kifeszít,
ahogy mélybe húz, ahogy partra vet,
ahogy kinevet, ahogy betemet
ahogy naponta újra hiteget.







Bódás János: ELVESZÍTHETETLEN ÖRÖM


Nem igaz, hogy az élet rút, kegyetlen,
sok öröme van, elveszíthetetlen.
Van öröm, amely mindörökre tart,
nem árt neki se szó, se tűz, se kard,
se fagy, se szélvész, átok vagy nyomor,
mitől a világ oly sokszor komor.
Van öröm, amely soha nem apad,
s ez az öröm: add másoknak magad!
Míg élsz, magadat mindig adhatod.
Adj szót, vigaszt, ha van falatot,
derűt, tudást, vagy békülő kezet,
mindez tiéd! Vesd másba s nézheted,
hogy nő vetésed, hozva dús kalászt,
s meggazdagítva lelked asztalát.
Csoda történik: minél többet adsz,
te megad annál gazdagabb maradsz.










Darvas Ferenc: KÖNNYŰBB ÁLMOT ÍGÉR


Igen a vers könnyűbb álmot ígér
talán egy szép gyermekkort idéz
talán szerelmes időket hoz fel
talán ünnepek hangulatára figyelsz
talán egyszerűen a vers maga kell
talán a bánatot sikerül felejtened
talán a fenséges hangzatok miatt
telán emlékek ködébe elvivő vigasz
talán gyász miatt kell maga a vers
talán s mert egy rossz napot felejtsz

Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
mely elvisz magosba és égig elérsz
mely bút, bajt napodból kisöpör
mely lezár, befejez sok gyatra pört
mely bajban mint különös gyógyír
mely ringató és kellemes jóhír

Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
nem számít ki gazdag, ki szegény
nem számít milyen fekhely az ágy
nem számít viskód-e vagy palotád
nem számít a szoba, milyen a hely
nem számít ki mit hord, mit visel

Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
talán újra szép gyermekkort idéz
talán szerelmes nyarakat hoz fel
talán ünnepi hangulatra ügyelsz
talán csak pusztán a vers maga kell
talán sikerül a bánatot elejtened
talán a különös hangzások miatt
talán lelkeden béke lesz és vigasz
talán lázban segít maga a vers
talán így egy rossz napot felejtsz
álmod úgy jön el, mint szép tündér
mert a vers nyugodt álmot ígér.







Donkó László: ELSŐS LESZEK




Kopogtat a vadgesztenye,
Vége van a nyárnak.
Anyu mondja: Ideje, hogy
Az isibe járjak!
Kinőttem az ovit, igaz,
Nagy legényke lettem,
S a csengettyűs iskolába
Megyek szeptemberben.
Elsős leszek, vár az osztály,


Számológép, tábla,
Eszes Péter, János vitéz
Hív az iskolába.
Aranyos tanító néni
Kézen fog, ne féljek,
Esztendőre a suliba
Várlak én is téged!







Dsida Jenő: KOPOTT ÁLOM


Lelkemet mintha messzire sodornák
régi borongó, ismerős dalok,
mikor zenél a monoton eső
és felsírnak a csobogó csatornák.

Ázottan néznek egymásra a hársak,
végigfakul a lila nyári köd
a szekfű-szagú színes kerteken,
s a folyókák cikcakkos gödröt ásnak.

Most nincs, ahol az ablakot kitárnák.
Úgy merednek a házak mereven,
mint sok-sok nyirkos hideg álmodó,
s minden lépésre cuppognak a járdák.

Fekete felhők játszanak az éggel,
s vállamon komor, fekete köpeny:
borzongva, fázva összeszorítom,
mintha valami kincset rejtenék el...

Nagy álmot rejtek, szomorút, kopottat
(jaj csak valaki észre ne vegye!),
- és a lombok közt zizeg az eső
és kalapomon csendesen kopogtat.







K. M. Fofanov: ŐSZIDŐ, DE SZÉP, DE GYÖNYÖRŰ VAGY!


Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
A tűnődő természet hervadása,
kora reggel az ősz ködgomolyag,
a búcsúzó fények, a madarak -
a lelket álom s bánat babonázza,
őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
Szeretem gyermekkorom óta, Észak
bús fia, hűlő vizek moraját,
az álmos erdőt, ha a komor évszak
lehelletétől felgyúlnak a fák.
Megyek a kertbe - hallgat a madárhad,
már kókkadt minden, de a kései
virágok végső pompájukban állnak,
közeledtén a meztelen halálnak
még fénylőbben vágynak tündökleni.
Vagy kimegyek a ritkuló berekbe:
bíborban ég, átlátszó s hallgatag.
Csóvát vetett az alvó tetemekre
immár a szeptemberi virradat!...
Vagy a folyóhoz megyek - csupa hullám,
ólmos habok lomhán türemlenek.
Csöndes, szelíd harmónia borul rám,
és álmaim gyönyörrel teljesek...
Megsajdulnak felejtett veszteségek,
de nincs bennük se gyötrelem, se vád,
homályosak, mint őszi csöndben ébredt
álomlátások, édes aromák.
És elnyerem megint a kurta békét,
könny fátyolozza megint szememet...
S ragyog az élet fénylő jelenésként,
ragyog, mint megfejtett édes jelek...

Ford: Lator László







Garai Gábor: JÓKEDVET ADJ


Jókedvet adj és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc, vagy siker.

Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.

Jókedvet adj és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc, vagy siker.










Gárdonyi Géza: AZ ÉLET


Az élet olyan, mint egy séta az erdőben.

Ösvényen jársz, fákat hagysz magad mögött. Ez az út, melyen végighaladtál: a Te
múltad.Erre néha visszanézel és elgondolkodsz vajon a jó ösvényt választottad-e.
Az elhagyott fák és bokrok azokat az embereket jelképezi, akikkel eddigi utad során megismerkedtél. Néha letépsz pár szál
virágot,


magaddal viszed őket, végigkísérik utad: ők a Te szeretteid.

Haladsz előre, látod az út végét, célod beteljesedését, de mi lesz veled, ha az
elkanyarodik és már csak egy pár métert ismersz belőle? Ne aggódj! Az út
folytatódik, ott van, csak várnod kell, míg meglátod. Ehhez viszont le kell győznöd
félelmed, amit az ismeretlenség, idegen környezet miatt érzel és haladnod,
lépned kell tovább! És addig is: képzeld el, találgass milyen lehet a folytatás
és így nem érhetnek meglepetések.

Utad során beesteledik. Sötétség borul az erdőre. Mi lesz veled most? Az orrodig se
látsz el, az előtted álló utat -a célt -nem ismered, félő hogy elbuksz és megütöd magad.
De ne torpanj meg! Miként szemed megszokja a sötétséget, már tudni fogod, merre
haladj!

Ha pedig útkereszteződéshez érnél: ne habozz! Válassz egyet bátran, hisz egyedül
neked kell döntened! Ez a Te utad! És ha már egyszer döntöttél, ne nézz vissza, ne
bánj meg semmit, hanem próbáld meg azt az utat szeretni, szebbé tenni, amit TE
MAGAD választottál!







Gárdonyi Géza: A FALU VISSZHANGJA


1

Azt gondoltam, virág van,
virág van az ablakban,
pedig hát egy leány ül,
leány ül az ablakban.
Virág volna, kalapomhoz szeretném,
de ha leány, a szívemre ölelném.

2

Nem nézett rám ez a kislány, csak egyszer,
mégis mindig eszembe van ezerszer.
Gondolatom ha virággá válhatna,
rá örökkön rózsaeső szállhatna.

Csipkerózsa magától kél, nem vetik.
A szerelmet leányszemek ültetik.
Barna kislány, mit ültettél szívembe?
A szerelem szép virágát ne törd le!

3

Nézz föl, kedves, a szemembe,
hadd pillantsak a lelkedbe.
Hadd pillantsak a lelkedbe:
mint a megnyílt kék egekbe!

Nézz fel, kedves, a szemembe!
Add a kezed a kezembe!
Add a kezed a kezembe:
A szívedet gondold benne.

4

Tátika, Somló. Badacsony,
hej, az én rózsám alacsony.
Azt szeretem, ha alacsony:
a szűröm alá takarom.

Kéklik a csöndes Balaton,
mint a te szemed, angyalom.
Fűzfa levele hajolj rám,
kékszemű rózsám pillants rám.

5

Sűrű sötét erdő,
vékony holdvilág.
Járom az erdőnek
gyöngyös harmatát.
Zsivány módon járok
bokros utakon,
pedig csak szerelmes
szívem hordozom.

Harmatos a szűröm, -
nem sajnálom én:
harmatos a csizmám, -
azt se bánom én:
rövid az éjszaka,
azt sajnálom én:
el kell válnunk, rózsám,
csak azt bánom én!

6

Fehér az én rózsám háza.
Rásüt a hold éjféltájba.


Alszik itten a virág is.
Alszik az én violám is.

Nézek-nézek ablakára:
ablakában a virágra.
Szomorú az árnyékom is,
szomorú vagyok magam is...

7

Meg kell válni a falutól.
Faluban egy kiskaputól.
Kiskapuban rózsafától:
falu legszebb leányától.

Felhős az ég, csillag sincsen.
Isten veled, édes kincsem!
Egyet lépek, kettőt állok.
Jaj, de nehéz szívvel válok!

8

Magános fa a pusztában álldogál.
Leveléről sűrű harmat hulldogál.
Bánatommal úgy állok a világba,
mint az a fa a kietlen pusztába.

- Magános fa, mondd, mi történt teveled:
Mért olyan harmatos a leveled?
- Azért olyan harmatos a levelem:
nem tudom én, mi a boldog szerelem!







Gárdonyi Géza: A KUTYA MEG A NYÚL - Népmese


Valamikor réges-régen,

Avilágnak kezdetén,
Minden állat békességben
Éldegélt a föld színén.
Ki volt akkor nagyobb úr,
Mint a kutya meg a nyúl!

Erdőn, mezőn együtt jártak,
Együtt ettek, együtt háltak;
Megosztották, amit fogtak,
Szóval összebarátkoztak.

Egyszer, hogy a tél beállott,
És a földre sok hó szállott,
Azt mondja a füles nyúl:
- Rakjunk tüzet, kutya úr!

- Rakjunk tüzet, aki lelke!
Ne reszkessünk a hidegbe!

Nosza hamar gallyat szednek,
Tüzet raknak, melegszenek.
Melegítik bundájokat,
Általfázott irhájokat.

Hej, de jó a meleg télen,
A havas zord erdőszélen!
Azt mondja a vidám nyúl:
- Játsszunk most már, kutya úr!

- Mit játsszunk? Tán lakadalmat!
- Jól van, játsszunk lakadalmat:
Cincogjunk meg brummogjunk,
Ugrándozzunk, táncoljunk.

Azzal felszökken a nyúl.
Szembe vele kutya úr.
Ugrándoznak, bokáznak,
Keringélnek, cicáznak.

S hogy a táncot szebben járják,
Egymást vígan átugrálják.

Hogyan, hogysem, mi történik!
Az állatok így beszélik:
Ahogy ottan ugrándoznak,
Nevetgélnek, bolondoznak,
Meglökte a kutyát a nyúl,
S tűzbe ugrott a kutya úr!

- Vau! - üvölt a kutya -
Mit csináltál, te buta!
S hogy így rája kurjantott,
A farkába kaffantott.

A nyúl, uccu, vesd el magad!
Farka nélkül tovaszalad.
Nem kergeti a kutya:
Leégett a papucsa!

Azóta csepp a nyúl farka,
S meztelen a kutya talpa,
S azóta van, hogy a nyúl
Mindig búvik és lapul.
Mert a kutya, ha teheti,
Mindig, mindig megkergeti.

(1911)







A FARKAS REPÜLNI TANULT - Tanmese


Valamikor, réges régen a farkas meg a sas erős nagy barátságban éltek egymással.
Egyszer azt mondta a farkas a sasnak:
- Ej, komám be szeretnék egyszer én is repülni!
- Hát én, megtaníthatlak, ha akarod! - felelte a sas.
- Meg tudsz tanítani?
- Meg én, szívesen.
- Hogy?
- Hogy? Há', úgy, hogy te belékapaszkodsz a farkamba, én aztán felrepülök veled, megyek, megyek fölfelé a levegĘben. Azután kérdezgetlek, hogy látod-e még a földet? Amíg látod, örökké mondd, hogy látod. Miután már nem látod, mondd, hogy nem látom.
- Jól van, jó lesz! - örvendezett a farkas.
A farkas belé kapaszkodott a sasnak a farkába, a sas megindult fölfelé, osztán körbe, körbe föl, föl, egyre följebb. A sas mind kérdezgette:
- Farkas koma, látod-e még a földet?
- Látom.
- Jól van!
Még feljebb repült a sas s megint megkérdezte:
- Látod-e a földet farkas koma?
- Már nem látom - felelte a farkas.
- Na, akkor most ereszd el a farkamat, s azután már te es repülsz.
A farkas elengedte a sasnak a farkát, aztán repült lefelé. Ahogy közeledett a földhöz, látta, hogy alatta egy szenes tuskó meredezik. Lekiáltott a tuskónak:
- Eridj onnan te tuskó, mert mindjárt reád esem s agyonütlek!
A tuskó nem ment arrébb, a farkas ráesett, s annyit se tudott kinyögni, hogy nyekk, vége lett. Így tanította meg a sas repülni a kedves komáját.







Goethe: RÁD GONDOLOK


Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol az utakat;


s éjjel, ha ing a kis palló a vándor lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám és partra döng;
a ligetben, ha néma csend borul rám, téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármily messze válva összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Oh, jössz-e már?!







Hecz János Sándor: EMLÉKEK


Vagyok, kit nagyvilág Pesten lepett meg,
mikor a fényre kidugtam fejem.
Visítva bújtam volna vissza,
nem engedtek, lefogták kezem!
Féltőn szorított Jó Anyám magához,
hisz alig várta jöttömet,
hiába ordítottam: Visszavágyok!
Nem értették könyörgésemet.

Nem tudtam semmit a világról,
mégis éreztem, reszketek!
Édesanyám kezét úgy vágytam,
mert jól tudtam, védelmet lelek.
Pár hónap múlva totyogni kezdtem,
csábított minden, mi körbevett.
Ismerkedtem környező világgal,
nem kerülte semmi figyelmemet.

Telt az idő, tapasztalatom egyre nőtt,
elmémben ismerős szavak ragadtak.
Megértettem jelentésüket,
fejemben egyre többen maradtak!
Ha akartam, tudtam már kérni is.
Sejtettem, ha már beszélek,
minden, mit mondok, előre visz,
még csak kis totyogós voltam,
de olyan, ki már a tudásban hisz!

Később lett kisautóm, mely gurult gyorsan,
pöttyös labdám is, mely vidáman pattogott!
Utcánkban volt sok kis barátom,
kikkel kis énem fogócskázhatott.
Volt egy jó meredek utca,
hol szánkóztunk, ha leesett a hó.
Esténként, lefekvés előtt, ha elfáradtunk,
mesével altatott el a rádió.

Nem volt akkor még Tv-nk sem,
mert nekünk arra nem telhetett,
volt színes ceruzánk, rajzpapírunk,
azzal játszottunk számítógép helyett.
Patakot elgátoltuk minden évben
Pécel után, Rákoscsaba fölött,
telente hatalmas jégpályát csináltunk,
ott korcsolyáztunk a nádasok között!

Állomás mellett a "Béke" strand volt.
Vize nagyon koszos volt (és) vagy jéghideg!
Inkább ezért mi lábteniszeztünk,
azt választottuk megfázás helyett.
Odajárt sok ismert focista,
Martos Győző s az Ebedliék,
Boldogság töltött, ha velük játszhattam,
visszaemlékezni erre, jaj, de szép!

Mikor a múltra visszanézek,
ezernyi emlék rám köszön.
Kisautóm, barátok, pöttyös labda
egy pár pillanatra visszajön.
Dermesztő víz az árnyas strandon,
szívmelengetőn a kulcsos korcsolya,
jó néha visszaemlékezni ma is arra.
mi vissza már nem jöhet soha.










Juhász Gyula: KÓRUS A NAPHOZ


Ragyogj le ránk áldott derűvel
Fények örök királya, Nap
A gond és bú felhőit űzd el
S mutasd meg tündöklőn magad!
Te vagy az élet érlelője,
Az aratás és szüret őre,
Áldás és békesség te vagy,
Ó Nap ragyogj le ránk s el ne hagyj!
Szent fényed égjen a szívekben,
Hogy mind eltűnjön a sötét
És boldog, büszke győzelemben
Vegyük át Földünk örökét.
Ragyogjon a tudás , művészet
És ünnepünk legyen az élet,
Ó Nap, te fénylő és meleg,
Uralkodjál e Föld felett!







Juhász Gyula: MÁR AZT HISZI...


Már azt hiszi a vén szív: túl a jón
És túl a rosszon hindú bölcsességgel
Úszik mély vízen és örök hajón
És egy az ősi röggel, ősi éggel.

Már azt hiszi a vén ajk: némaság
A legbölcsebb szó e zajos világon,
Hogy nincs igénk, mely az örök magány
Ködén át zengne és hírt vinne fájón.

És íme: barnul már a téli rög
És íme: zöldell már az őszi parlag
És íme: csak a változás örök.

És íme: mély vizen, mely parttalan tart,
Még kora úszni, míg folyói folynak
És áradó és fájó tavaszoknak.










Juhász Gyula: ŐSZ


Opálos színei bágyadt ködében
Leszáll reám a kora alkonyat,
Kései tűzrózsák nyílnak a réten
S az égen a mély csöndesség fogad.
Nagy topolyafák gallya hullong gyéren
És sötétben hallgat a tó
S a kolomp úgy méláz a lomha légben,
Mint altató.

Hűs szele húz át az ősznek a réten,
Fázik a lelkem, érzi a deret,
Keresnék valamit a messzeségben,
Kihunyt fényt, elnémult üzenetet...
Oly hirtelen borult az est fölébem
S az ősz oly gyorsan rámtalált,
Úgy állok itt a hervadó vidéken,
Mint a topolyafák.










Kosztolányi Dezső: ÜLLŐI-ÚTI FÁK


Az ég legyen tivéletek,
Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjúság,
Üllői-úti fák.

Másoknak is így nyíljatok
Üllői-úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
az est óráin át.
Ne lássák a bú ciprusát
higyjék örök az ifjúság
Üllői-úti fák.

Haldoklik a sárgult határ,
Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél búsan dúdolva jár,
s megöl minden csirát.
Hova repül az ifjúság?
Feleljetek, bús lombu fák,
Üllői-úti fák.







Matos Maja: ELSŐS LESZEK

Elsős leszek
Akár hiszed, akár nem,
Nagyon jó az én kedvem.
Tudod minek örülök?
Iskolába kerülök.

Szép volt a nyár, szép nagyon,
Sütkéreztem a napon.
Játszottam és ugráltam,
Szaladgáltam, bringáztam.



Halacskákkal versengve,
Úszkáltam a tengerbe'
Homokváram összedűlt,
A sárkányom elrepült.

Nincs már minek maradnom,
Van helyette más dolgom.
Nagy vagyok már iskolás,
Kezdődjön a tanítás!







Németh Edina: VALAMIKOR RÉGES-RÉGEN


Mintha csak tegnap lett volna, mikor minden délután
hintáztunk, és hanyatt fekve csúsztunk le a csúszdán.
Lágy szellő fújta a hajunkat a játszótéren,
napsugár melengette arcunkat... valamikor réges-régen.

Számíthattunk egymásra, és együtt barátokat szereztünk,
akiket mára már talán végleg el is veszítettünk,
de amit elveszítettünk, elfeledni nehéz...
a kegyetlen tudat, hogy többé már nem az enyém.

A jövőt rózsaszínűnek, boldognak és egyszerűnek láttuk.
Naivan hittük, hogy velünk marad minden barátunk.
Miénk volt a Nap, a Föld, a Hold, a csillagok,
izgatottan vártuk, hogy mi is lehessünk már "nagyok."

Egy láthatatlan szál, mi a végsőkig összekötött minket,
hittük, hogy szomorúság, ördög és rossz nincsen.
A "mi fánk" tetején suttogtunk egymásnak oly sok álmot,
hittük, hogy míg világ a világ, maradunk barátok.

Legyen úgy, ahogy elterveztük valamikor réges-régen,
Istenem, kérlek, ne engedd, hogy véget érjen!
...ez már mind csupán csak réges-régi emlék,
de ha hívnál, veled a világ végére is elmennék.







Cs.Németh Margit: EGY PORSZEMNYI KIS LÉLEK


Istenem,köszönöm,hogy élek,
Én,egy porszemnyi kis lélek.
A te csodás világodból,
Én csak egy vagyok a sokból.
Köszönöm,hogy teremtettél,
Utamba köveket tettél,
Hogy megtanuljam ,mennyit is érek,
Én,egy porszemnyi kis lélek.
Régi vándora vagyok a világnak,
Hogy utam végén hazataláljak,
Veled lehessek majd végleg,
Én,egy porszemnyi kis lélek.







Ellen Niit: OTTHONT ADSZ


Amint az ajtón benyitok,
kezemnek otthont adsz a tiédben.
Befogadod, mint csavargót a házba,
ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs lótás-futás.
A lélek, felbátorodva,
kioldja átázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,
aranyfényű teát tesznek elébe,
illatos málnaízzel,
vágnak mellé, amennyi jólesik,
a friss kenyérből.
Aztán ha a lélek, felbátorodva,
egy kicsit kutat a polcon,
talál még rejtett örülnivalót:
kis üveg mézet,
vagy egy pozsgás-piros almát ...
Csak annyi kell, hogy a kezemnek
egy pillanatra
otthont adj a tiédben.

(Rab Zsuzsa)







Osvát Erzsébet: VARÁZSLAT TÖRTÉNT


Én az iskolától
varázslatot vártam.
Úgy képzeltem el, hogy egy
mesebeli várban
varázsolni tanít
egy okos varázsló:
termetre óriás,
két szeme parázsló,
szája varázsigét
mormolgat nekünk,
és egyszer majd mi is
varázslók leszünk.
Így is lett. Megtörtént
a várva várt nagy varázslat.
A betűk, a számok barátokká váltak.



Az okos varázsló
a tanító bácsi
segített hozzájuk
kulcsokat találni.
A varázsigékre,
ahogy megtanított,
könyvem sok meséje
azóta nem titok.
De nem titok többé
a tarka szivárvány,
s hogy a fák mért állnak
ősszel olyan árván...
És mégis, mégiscsak
varázslat marad
az a régi, első, szép
iskolanap


Osvát Erzsébet Varázslat történt

Link








Reményik Sándor: A MENEKÜLŐ


Ha mennem kell, magammal sokat vinnék,
Az egész édes, megszokott világot,
Rámástul sok, sok kedves drága képet
És egy pár szál préselt virágot,
Vinnék sok írást, magamét meg másét,
Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
S hogy mindenütt nyomomba szálljanak;
Megüzenem a hulló leveleknek.
Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
Hintám, amelyen legelőször szálltam,
A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,
A tollam, mert nem tudok mással írni,
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt,
Az utca kövét küszöbünk előtt!
Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
Gyötrődő lelkem alagútjain -
Olvasgatnám az ablakok sorát,
Simogatnám a fecskefészkeket,
S magamba szívnék minden verkliszót,
Mint bűbájos, mennyei éneket...
Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -
És mindent itt hagyok.







Reményik Sándor: RÉGI NÓTA


Valamikor régesrégen,
Mesebeli erdőszélen,
Hogy hirtelen zápor szakadt:
Megbújtunk egy ernyő alatt.
Napsugárra nem is vártunk,
Napfény volt a mosolygásunk.
Egymás arcát derítettük,
Hogy borult: számba se vettük.
Mint fiatal fák a szélben,
Egymáshoz hajoltunk szépen,
Szűzi szívvel, tiszta szemmel,
Céltalan, szép szerelemmel.
S vert az eső, vert az áldás,
Tavasz volt. Tündérvirágzás.

Az alkalom csak elszaladt.
A pillanat csak elszakadt.
Mivé lett a régi erdő?
Hová lett a vén esernyő?
Az ég egyre csak feketült,


A záporba jég is vegyült.
Már ernyőt sem feszítettünk,
Jégnek puszta fejjel mentünk.
S külön bánat, külön zápor
Vert és sodort el egymástól.

Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,
Ajakunkon vihar-ízzel
Megint csak egymásra leltünk
És kérdeztünk és feleltünk.
Véghetetlen béke-vággyal
Egymás lelkét fontuk átal.
A csalánból, ami éget
Szőttük a nagy csendességet.
Álltunk, mint valaha régen
Mesebeli erdőszélen.
Álltunk enyhe borulatban,
Ünnepesti alkonyatban.
Álltunk őszbe hajló nyárban,
Ritka másodvirágzásban.
S feszült fölénk árnyat ejtő,
Vak vihartól mosolyt rejtő
Tündér-gomba: régi ernyő.

1934 február 26


Reményik Sándor: RÉGI NÓTA

Link








Reményik Sándor: ZÁRÓRA UTÁN


Az ívlámpák itt sorba kialusznak,
Fogy a muzsika, halkul a beszéd,
Az indóháznál egy-egy árva fény
Éjbe mereszti reszkető szemét.

Reszket és vele rezzen tétován
Lelkünk, hogy elhagynak ím, mind a fények,
Égbefúrhatjuk érte bús szemünk
S szegezhetjük a sötét messzeségnek.

Egy-két csillag, ha megmarad talán
Lesüppedt sírok őrének felettünk,
És messzi pályán tán egy árva láng:
Amerre elment mind, akit szerettünk.







Sík Sándor: A HAJNAL SZERELMESE


Azt szeretem, aki nevet,
Akinek rózsaszín az arca,
Aki örül, aki kacag,
Aki dalolva megy a harcra.

Enyém az áprilisi szellő.
A feslő bimbót szeretem,
A hasadót, a harmatosat.
A hajnal a szerelmesem.

Az én emberem a gyerek,
A nagyszemű, nevető gyermek,
Akiben szűz minden-csírák,
Ezer erők rügyezve kelnek.

Az én emberem, aki fölkel,
Az induló, az ébredő,
Akinek győzelem az álma,
Akiben dalol a jövő.

Szeretem azt, aki akar,
Aki remény, aki ígéret.
Az enyém a vér és a tűz:
A fakadó fiatal élet.

Az ébredő napot imádom,
Megyek a virradat elé.
Az én lelkem a tüzek lelke,
Az én dalom a hajnalé.







Tóth Árpád: HAGYATÉK - részlet


Múlt és jövő közt kik középen álltok,
S kiket ez ünnep, mint ezüst halom
Emel magasra, honnan messzi láttok,
Boldog látványt kíván néktek dalom,
Szép volt a múlt, várjon ragyogva rátok
Még szebb jövő, még dúsabb jutalom,
S ezek között, bár szerény fény gyanánt ég,
Szeretetünk is hadd legyen ajándék.







Tóth Árpád: AZ ÖRÖM ILLAN


Az Öröm illan, ints neki,
Még visszavillan szép szeme,
Lágy hangja halkuló zene,
S lebbennek szőke tincsei.

Itt volt hát? jaj, nem is hiszem,
Már oly kusza a tünde rajz.
Mint visszafénylő, kedves arc
Szétrezgő képe vad vizen.

Mint lázálomkép, lenge árny,
Cikázó galambsziluett
Lánggal égő város felett:
Füst közt vonagló gyenge szárny.

Egy holt csillagról árva fény,
Mely milljom éve untalan
Száll ájultan és hontalan
A végtelen tér jég ürén.

Édeni pajtás, égi kéz,
Feldobná szívünk a poros,
Vak légbe, mint vidám, piros
Labdát, de jaj, a szív nehéz.

Itt volt hát? - ó, Öröm, Öröm,
Egy szóra még, egy percre még!
Ó, mondd, az ég fenn ugye kék,
S az élet méze nem üröm?

Az Öröm illan, ints neki,
Még visszabúsul szép szeme,
Lágy hangja elfúló zene,
S ezüstfehérek tincsei.











 
 
0 komment , kategória:  Szép versek és idézetek  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2017.10 2017. November 2017.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 31 db bejegyzés
e év: 360 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1174
  • e Hét: 9411
  • e Hónap: 36034
  • e Év: 173406
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.