Akácasorban nádtetős viskók;
Mögöttük hitvány szalma rakásba
Hétszükesztendö szük aratása
S mint aszott mellen sárdaréz-ordó
Fityeg a földön pár napraforgó.
Szegény, sovány föld, én anyaföldem.
Termő erőjét, emlői hamvát
Ur-szeretői rég learatták
S hogy ne csufitsa az uri ágyat,
Hitvesül adták hitvány jobbágynak.
Szegény, sovány föld, én anyaföldem,
Kínlódva készül bus aratásra.
Fáj a vetés és ,fáj a barázda.
Minden nyárvégen gyérebb az asztag.
Eb, aki bánja. Jó a parasztnak.
Barna paraszt áll barázda-szélen.
Délibábot lát: messze hevernek.
Szüzkövér gulyák, szüzkövér rendek.
Vasizmos öklét utánuk tárja -
S veszi az útját tengerenátra.
Jaj a város... Benn a völgyben. Vak világa ürben ég.
Átkozott szakadék tátong ház és ház közt és a hályog
árad és a kánya károg. Elvakulva várunk. Várok
és az égen ez a hamvas rég elhamvadt szürkeség.
Hó hull, búg a szél s a felhő fanyar ólomarca únt...
fázva futok házról-házra a keserű fanyar ködben...
fáj a táj, a tél, a sárga bú előttem és mögöttem
s minden távol erdő ága azt nyögi, hogy meghalunk.
Csepp a cseppre, megeredve - mérge mult ütemre mar
és a cseppek rossz szívemben szent szűz dalokat dalolnak,
fölkavart avarban holtak bús szúrágta törzse korhad,
melyet miljószor megőrölt barna por már eltakar.
Hóból és homályból sár lesz... és az utca színe sért,
futva fénylik aranynyilas, fonnyadt, fáradt napsugár
és a gallyon - meg kell halnom - halálfejű varju vár
s kár volt, kár és kár lesz - mondja - mindörökké mindenért.
Egyetemes szomorúság mély szépsége szinte szédít...
Hulló szirmok dallamára szaladok a szennyes éjbe,
fáj és lázas zaklatott és zúg, hideg a szívem vére
és a ködből vérmes remény véres magja ujból érik...
Haj, a görcsös lázadás csak új sebeket tép és éget...
csillag hold és nap világa óh de nagyon messze hullt
csak fakó kemény bilincsen lengünk Lelkek egymagunk
s halálnál is súlyosabb a mindenáron akart élet.
Óh világunk adj Hitet, hisz úgy lehet, csak jó barátunk
szenvedésünk súlya minden testeken és lelkeken
és a halál dús gyümölcse így mibennünk megterem,
így a változó kínokból vidámabb világra látunk:
mint mikor a téli tájra reggel tárunk ablakot,
mikor már a csendes mezőn lágyan lelkünkig jutott
és a hótól hajlott ág is, mint a templom oly nyugodt
s nem háborog már a síkon meg nem nyugtatott halott.
xMagazin
Offline
