Bármit tesznek ellenem, az a javamra fordul!
Tatiosz:
Ne kívánd mások balsorsát, mert a sors közös, és a jövő előre nem látható.
Ossian: A ritka tisztes...
Ó álmodó, micsoda álmokat
szoríthatsz fáradt szemhéjad alatt,
míg a nappalok szörnyű szőttesét
meg nem nyugvó agyad úgy fejti szét,
hogy mégis, újra, szebben összeáll,
rívó élet és mosolygó halál
a képen összebékél, elpihen,
s magára lel a sértett értelem.
A múltra hág az új fényben derengő
puha szájú és érzékeny jövendő,
s nyomában ott léptet félénk lovon
a rózsás talpú, szelíd hajadon,
a hajnali reménység, szép húga;
az ég meggyűrődik, alázuhan,
a szél csücskeit összehúzza,
meg is köti, botjára szúrja,
elindul vele vándorútra,
s a föld ott marad egymaga,
se teteje, sem ablaka,
s akkor kinyitja viola
szemét a bársony szerelem,
s ott lebeg súlyos mosolya
a föld felett, mint kupola.
Ó, álmodó, nincs hit szívemben,
nincs isten, aki óvna engem,
anyámnál is öregebb lettem,
s a halál egyre közelebb,
terítsd arcomra álmodat majd,
mint egy szemfödelet!
Ajándék papírom. Levél van
rajta. Viszi a tegnapi szél.
Az, hogy mindent tudok már, az, hogy
mindent tudnék, ha életem nem feledkezne
bele a részletekbe. Az, hogy rólad tudok, aki
messziről világítasz nekem a távol ruhái
alatt nappali fehéren. Nyári éjféli szél
a posta, mellyel most egyetlen szóval
betakarhatlak, ott, ahol vagy, ahol rám se
gondolva alszol a semmi ölében, ismeretlen.
Látod, itt ez a papír az egyetlen ruhád:
a kép, mellyel folyóiratban, életrajzregényben,
filmben majd megjelenhetsz a távoli jövő
reggelein és délutánjain, merengő idegenek
előtt. A semmi, ha asszonyi társa van,
megmarad egyetlen időket átütő akaratból.
Van ilyen ajándék szerelem, egyetlen szóval
betakarlak, ha nem kell, ha kell, ha én
akarom, ha mégis akartad.
(Köszönd a rossznak, hogy létezik jó,
s köszönd Istennek, ha a jót választottad!)
Beloptad szívembe a szerelmet
szunnyadó csendben észrevétlenül,
törött szárnyú madár sem örülhet
jobban, amikor ismét felrepül.
Békés tengert idézik szemeid,
kibontott hajad, mint a nyári szél,
csókod íze elűzi kínjaim,
tested illata mámorba kísér.
Ha hattyúdal is e szép pillanat,
érte adom múltam és holnapom,
ne lássam többé, hogy ébred a nap,
ha most alszom, és mindezt álmodom.
Hagyd ezt az érzést, hagyd meg, Istenem,
nincs ennél szebb szeretni szüntelen!
Ne mondd ki ezt a szót: örökre.
Ne búsítsd senkinek szívét,
Mondd te csak azt, hogy - most szeretlek,
Mert a jövő perc nem tiéd.
Örökre. . . bús, tréfás, hazug szó.
Isten ajkára illik az.
Egy percre, míg egy csók elcsattan?
Leányajkon csak ez igaz.
S ne is kívánd e szót: örökre!
Vesd meg, ki mondani meri.
A végtelenséget csúfolja,
Mert nincsenek csak percei.
Szeresd te azt, ki büszke ajkkal
Csak azt ígéri, mit megád.
Örökre. . . csak a vértelenség
Kendőzi ezzel önmagát.
?Ameddig ajkad csókol, éget,
Ameddig szítja lángomat?
A férfi-ajkon ez igaz csak
És hazudik, ki mást fogad.
Vesd meg, ki így susog: örökre.
Szeresd, ki csókol s nem ígér.
Örökre szánt fanyar kötésnél
Egy csókterhes perc többet ér.
xMagazin
Offline
