|
2018-02-02 14:16:08, péntek
|
| |
| |
A két gyerek benyomakodott az előszobába; kabátjuk rongyos és több számmal nagyobb méretű volt. "Tudna adni régi újságokat, hölgyem?" - kérdezték. Elfoglalt voltam, és azt akartam mondani, hogy nem érek rá, de megláttam csuromvizes kis szandáljaikat. "Gyertek be - mondtam -, csinálok nektek egy kis forró kakaót.
Nem beszéltünk sokat. Átázott szandáljaik nyomot hagytak a kandalló előtti kövön. Kakaót és lekváros kenyeret adtam nekik, hogy felvértezzem őket a kinti hideg ellen, majd visszamentem a konyhába, ahol épp a háztartási költségvetésünket próbáltam megtervezni. A nappaliban akkora csend volt, hogy idekint is feltűnt. Benéztem.
A kislány az üres csészét forgatta a kezében, és nézegette. A kisfiú megkérdezte: "Hölgyem, maga gazdag?"
Ránéztem a kopott bútorhuzatokra: "Hogy én gazdag? Dehogyis!"
A kislány óvatosan ráhelyezte a csészét a csészealjra, és azt mondta:
"De hiszen ezek összeillenek, egy készletből vannak!"
A hangja koravén volt az éhségtől, de nem a gyomorétól.
Aztán elmentek az újságpapírkötegekkel védekezve a szél ellen. Nem mondták, hogy köszönöm, nem is volt rá szükség. Ennél sokkal többet tettek. Egyszerű kék csészék és kistányérok, de összeillenek. Krumpli, hús és mártás; fedél a fejem felett; a férjem, akinek biztos állása van, ezek a dolgok is összeilleszkedtek az életünkben.
Elhúztam a székeket a kandalló elől, és feltakarítottam a nappalit. A kis szandálok sáros nyoma még mindig látszott a kandalló előtti kövön. Úgy hagytam.
Nem akarom elfelejteni, hogy milyen gazdag is vagyok!
|
|
| |
|
1 komment
, kategória: Tanulságos |
|
|
|
|
|
Offline
