|
2018-03-27 07:13:05, kedd
|
| |
| |
Az alábbi írásom jelenik meg a szél-járás következő számában.
A megfestett idő
Portrévázlat Varga György festőművészről
Közel négy évtized megszenvedett barátság köt össze bennünket. Mindketten konokul tesszük a dolgunkat, s ha közben egy-egy évre elsodor egymástól bennünket az élet, akkor is tudunk egymásról, s a távolodások és közeledések ellenére próbálunk megmaradni még gyomorforgató időkben is egymásnak.
Varga György a Szigetköz festőjének mondja magát - talán mert ez olyan jól hangzik, s mert ha senki nem dugja az embert bele egy skatulyába, akkor belemászik maga egy választottba. Az azonban igaz, hogy az utóbbi időkben többet van szigetközi (sérfenyőszigeti) kis házukban, mint a mosonmagyaróvári panellakásban. Persze így közelebb van a természethez, sőt benne él.
A Szigetköz sem egyetlen arcú táj, ha főútján autózunk Győr fel, nem sokban különbözik a Kisalföldtől, de ha a vízhez közelebb merészkedünk, már másik arcot mutat. S a holt ágak csönde és szépsége megfoghatatlan, talán csak a festő ecsetjéről csöppen a vászonra olyan gyönyörűség, mint amit Gyuri akvarelljein látunk. De más a víz partjáról, a lábukat vízben áztató fák mellől, mint a vízről nézve. Emlékszem, nekem a rábaközi legénykének mekkora, életet meghatározó élmény volt az, amikor fotós barátommal csónakba szálltunk Rajkánál, s egy délelőtt lecsorogtunk Mosonmagyaróvárig a Mosoni-Dunán. Az azóta választott lakóhelyemet, Feketeerdőt, többször is megpillantottam fél órán belül a vízről, s után a térképet böngészve csodálkoztam csak el, hogy micsoda kanyarokat vettünk a folyón.
Varga György Mosonmagyaróváron született bő hetven évvel ezelőtt, s az iskola után szerszámkészítőként dolgozott a fémszerelvénygyárban, majd a Timföld-és Műkorund gyárban Mosonmagyaróváron. Aztán a rendszerváltás után dekoratőr, majd raktárvezető egy vállalkozásnál, majd néhány év “főállású" festőművészkedés következett. Nyugdíjba a Hansági Múzeumból ment, ahol kilenc évig volt restaurátor.
Ennyi a civil foglalkozásokról.
Amúgy kézműves ember is ő, szebben mondva szobrász, akinek kisplasztikáiból is meg lehetne tölteni egy kiállítótermet, s bőrből készült képeiről nem is beszélve. S egy köztéri szobra is látható a mosonmagyaróvári városi könyvtár előtt (a lánykori nevén Engels, asszonynevén Erkel Ferenc utcában), amit Kibomlásnak nevezett el nem kis unszolásunkra, miután lemondott a késő kádári évek olyan szépen csengő Kibontakozás névről. (Kibontakozni ölelésből kell, mondtuk neki.)
Igazán akvarelljei ragadtak meg először. Nem csak azért, mert az akvarell a pillanat művészete, hanem mert a hideg vizek, az ember nélküli táj a Szigetköz igazi arcát mutatják fel. S mert ezekben az alkotásokban képes volt a pusztuló (pusztított) világ megragadására. Valami bensőséges viszony alakul ki e képen ábrázolt világ és a kép nézője között. Olyan kapocs, amely visszakapcsolja a Paradicsomba, amire nosztalgiával gondol, de amiből kiűzetve mindig ott van valami keserű íz a szájban.
Egyszerűen szépek ezek a képek. A korhadt fák, a barna melankóliája, a felragyogó vörös szépsége mind mind arról a csodáról beszél, amit át tudunk élni e képek előtt ácsorogva.
Majd egy kis váltás következett, amit lehet művészi fejlődésnek is nevezni: Egyre elvontabbak lettek a képek, én a modern felé tolt látásmódban ott véltem felfedezni Mosonmagyaróvár 1956-os tragédiájának művészi megélését, a karcolt kis keresztek, a sejtető templomfalak eltolták a látásmódot a misztikum felé, több lett a sejtetés, mint a megfestett valóság.
Betudható ez az öregedésnek is? Annak, hogy a világ legparányibb részeiben csak megértve az időt lehet elmerülni? Lehet. Mint ahogyan az is, hogy Varga György sem akar mindenáron ünnepelt sztár festő lenni, a szónak a mai, felszínes, műanyag ízű értelmében. Egyszerűen festőként akarja átélni a körülötte lévő világot, amely többször mutatta neki is a borús, mint a derűs arcát.
Szülővárosa pazarlóan bőkezű soha nem volt vele, elismerés inkább csak barátai részéről érte, ritkán adatik meg neki az önálló tárlat lehetősége, felkérés nem érte az elmúlt években. Ezért is érte meglepetésként, hogy 2018. március 13-án Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesítette a köztársasági elnök szülőföldje, a Szigetköz iránti elkötelezettséget tükröző alkotói pályájáért, sokrétű kulturális szervező tevékenységéért.
Hogy megszülethessen ez az írás, Sérfenyőszigetig kellett menni Feketeerdőtől. Mindkét falu a Szigetközben van, de egy éve nem jártam Gyurinál. Előkerült a birspálinka, a KOMP, amit győri és felvidéki barátaival szervez, a vándortálat, s az is, hogy Varga György mindig közösségben szeretett élni. Neki a barátság több egyszerű találkozásoknál. Ezért is hiányoznak a néhány évtizede még élő kerti beszélgetések, amikor verseket olvastunk fel, s a társak alkotásait nézegettünk, s borozgattunk a nagy diófa alatt.
A diófát aztán kivágta. De még megvannak az asztalok, a kert, s lehet nyomni a csengőt, és be lehet kukucskálni a műterembe. S lehet váltani néhány emberi szót.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
