Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Farkas Éva
  2018-03-06 20:15:53, kedd
 
 




FARKAS ÉVA


Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak, ...







AMIKOR ELFOGYNAK A SZAVAK


Amikor elfogynak a szavak,
közénk feszül a hallgatás.
Egymás felé mégsem indulunk,
hiába mar a néma vágy.

Konokul várjuk minden este,
hogy egy szótól a fény kigyúl,
Kezünk egymást mégsem keresve
mint csüggedt madárszárny, lehull.

Temetjük inkább emlékeink,
két kézzel ásva sírt nekik,
S ha ujjunkból a vér kiserken,
csak betapasztjuk sebeink.

Ám egyszer majd egy sötét estén,
sikolt, jajdul a hallgatás,
Az emlékek sírból feljönnek
megtalálnak, bármerre jársz..

Akkor mégis szólnod kell nekik,
mert kínzón, vádlón kérdezik:
Miért nem próbálsz meg beszélni,
hiszen a hallgatás nem segít.







ÁLARC NÉLKÜL


Menni készültem, befejezni végre,
Felejteni mindent, amit csak lehet,
Hiszen az egész csak egyszerű eset,
Könnyet sem érdemes ejteni érte.

A megfelelő szavakat kerestem,
Amik majd ütnek, megsebeznek, fájnak,
Amik elhitetik, téged nem várlak,
És tőlük én leszek sebezhetetlen.

Ekkor szívem emlékeimhez tévedt,
Magam előtt láttam kedves arcodat,
Mi lesz velem, ha józanságban élek,

És önmagammal vívok vad harcokat?
Nélküled fénytelen lenne az élet,
Előtted én levetem álarcomat.







ÁLOMVILÁG


Álmodtam egy világot magamnak,
Világom fényes, tiszta és meleg.
Virágok nyílnak minden faágon,
És boldogok erre az emberek.

Álmodtam egy világot magamnak,
Ahol nem fáj a szív, és nincs hiány,
Könny helyett mosoly ül minden arcon,
És ismeretlen szó ott a magány.

Álmodtam egy világot magamnak,
Hol megfogják a kinyújtott kezet,
Hol igaz barátok a barátok,
S a legfontosabb szó a szeretet.

Álmodtam egy világot magamnak,
Hol őszinte az érzés, s a szavak.
Ahol mindenki egy nyelven beszél,
És tetteket szül az akarat.

Álmodtam egy világot magamnak,
De az éjszaka lassan véget ér.
Az álmok nappal nem folytatódnak,
Ősz van, és nemsokára itt a tél.







ÁTALAKULÁS


Mikor az érzés emlékké válik,
Talán már nem fáj a szívünk nagyon.
Olyan ez, mint őszi délutánon,
Sápadt napfényben ülni egy padon.

Érezzük, hogy valami hiányzik,
De már nem fontos nekünk, ami nincs,
Lehet, tévedtünk, mikor azt hittük,
Mit megleltünk az egy drága kincs.

Már nem keressük a kifogást sem,
Bár néha-néha mondunk szavakat,
Tudjuk mindketten, ha nem is mondjuk,
A szívünkben már nincsen akarat.

Hogy mit vesztettünk? Nem is kutatjuk,
Hiszen így élni már kényelmesebb.
Az sem okoz bajt, hogy az életük
A legfontosabbal lett kevesebb.

Naponta áltatjuk önmagunkat,
Szüntelen magunknak is hazudunk,
Őszintén szembe nézni egymással,
Nem akarunk, ezért nem is tudunk.

Nem várunk inkább semmit és senkit,
Akarjuk hinni, hogy ez jó nekünk,
Álomtalanok az éjszakáin,
Mikor behunyjuk éjjel a szemünk.

Majd egyszer, egy ködös délutánon,
Ha titkon lelkünkbe betévedünk,
Rájövünk tán, hogy nagyot hibáztunk,
S látjuk, milyen szürke lett életünk.

Akkor már messze leszünk egymástól,
Idegen állomás, ahol állunk.
Emlékké alakult minden érzés,
Egymáshoz mi már el nem találunk.







BECÉZŐ SZAVAK


Szavak, ti felfűzött gyöngyök,
Veletek írok, beszélek.
Belőletek lesz a mondat,
S a könyv, amiből mesélek.

Szavak, miket anyám tanított,
Amiket kimondott apám.
Rég volt - de a messzeségből,
Mintha még ma is hallanám.

Szavak, amik jó hírt hoztak,
S okoztak sokszor bánatot.
Amiknek értelme lassan,
A múlt idővel megkopott.

Szavak, amiket kimondtunk,


Mennyi szín, érzés, gondolat.
S a ki nem mondott szavaink,
Sok elmulasztott pillanat.

Szavak, ti tudtok sebezni,
És tudtok adni örömet.
Tőletek függ, hogy mosolygok,
Vagy törölgetem könnyemet.

Szavak, ti lágyan simogatók,
Amiktől ledőlnek falak,
Hogy szeretlek benneteket!
Ti drága, becéző szavak.







CSAK EGY DÉLUTÁN


Ülj ide mellém, fogd meg a kezem,
Hagyd, hogy behunyva maradjon szemem.
Nem kérdezek, és most te se beszélj,
Hallgasd, ahogy a csend nekünk mesél.

A hétköznapok kínjai után,
Legyen szép ünnep ez a délután.
Nem kell ígéret, nagy fogadkozás,
Csak ez a csendes, néma kézfogás.

Úgy menj el majd, hogy észre ne vegyem,
Milyen gyorsan múlt az én ünnepem.
Valóság volt? Lehet, álom csupán,
Hogy a miénk volt egy egész délután.







CSAK EGY KÖNNYCSEPP


Csak egy fénylő könnycsepp vagyok,
Lehullok szád szegletére,
S érzed a tenger sós csókját,
Ha veszel nyelved hegyére.

Mint a párás hajnali fény,
Felcsillanok majd tebenned,
Hogy örökre megmaradjak,
Szívedbe kell rejtened engem.

Amíg elértem tehozzád,
Nagy utat kellett megtennem,
S most itt állok, rád találtam,
Ölelj hát magadhoz engem.

Csak mi ketten kellünk hozzá,
Hogy a szép mindig szép legyen,
Az öröm öröm maradjon,
S reánk hulljon a kegyelem.







CSAK EGY PILLANATRA


Engedj be szíved csarnokába,
csak egy pillanatra legalább,
hogy egyszer szétnézhessek benne,
s úgy menjek majd utamra tovább.

Látni szeretném, hogy e terem,
mitől olyan hidegen fehér,
miért nincs benne szín és élet,
szivárványhíd, mely a földig ér.

Miért a némaság és a csend,
hisz szólhatnának lágy dallamok,
és sok puha kéz simogatna,
ha szállnának itt az angyalok.

Engedj be szíved csarnokába,
csak egy pillanatra legalább,
hogy ablakot tárjak a fénynek,
aztán lassan indulok tovább.







CSAK NÉHÁNY ÓRA KELL


A hétköznapok rohanásában,
Legyen számodra néhány óra,
Mikor szívedet betakarja,
A béke puha, álomtakarója.

Hunyd be a szemed, és pihenj meg,
Hallgasd, ahogy a csend mesél,
S amit szeretettel, szívből adnak,
Elfogadni azt soha ne félj.

Tanuld meg: lehet ébren álmodni,
Fényeset, szépet, ezer csodát.
Hagyd, hogy kihulló könnyed lemossa,
Fájdalmas múlt útjának porát.

Életünk sokszínű tarka függöny,
Sötét a bú, s az öröm fehér.
Az ember, mert így van megteremtve,
Ösztönösen is folyton remél.

Nem is tudjuk tán, de mindig várunk,
Sokszor talán csak néhány szóra.
Barátra, szívre, egy kis mosolyra,
Hogy jusson ránk is néhány óra.

Nem gyenge az, aki mer szeretni,
S választ sok kérdésre nem keres.
Szemünkkel nem látjuk, mi a fontos,
A lényeghez a szívünk vezet.










CSENDBEN


Most itt állok némán teelőtted,
Kívüled nekem már semmim nincsen,
Féltőn, és szeretve rejtegetlek,
Te lettél utolsó, drága kincsem.

Nem vagy enyém, csak a magadé vagy,
Mégis lelkemnek társa, bennem élsz.
Magammal viszlek a végtelenbe,
Ahol már soha többé el nem érsz.

Legyél a csendem, mely körül ölel,
Ne halljak mást, csak a Te szavadat,
Csitítsd dobbanó félelmeimet,
Enyhítsd léteddel a fájdalmakat.

Nélküled szürkék a mindennapok,
A rossz is jóra változik veled,
Csendben, mozdulatlanul pihenni
Engedj, ne szólj most, csak add a kezed.







EGY BARÁTSÁG MARGÓJÁRA


Most menj utadra, elengedem kezed,
Többé nem kérlek, nem hívlak, nem várlak.
Ne nézz vissza, ne szólj, ne integess,
Könnyem fátyolán át már úgysem látlak.

Álmodtalak, reménysugaram voltál,
Hogy érted, miattad élnem érdemes.
Gyermeki hittel, tebenned bízva adtam,
Ezerszer összetört, fájó szívemet.

Csak jó szót kértem, egy szelíd kézfogást,
Néha kis erőt, ami talán segít.
Oly sokszor vártam néhány békés órát,
Amikor megoszthatjuk szívünk titkait.

Most csend van bennem, a fájdalom csendje,
Színes álmaimból semmi nem maradt.
Hát menj, hazudj tovább másnak, s magadnak,
Amíg voltál, szívemben tartottalak.







EGY RÖPKE PILLANAT


Tétova mozdulat volt,
Ahogy feléd nyújtottam kezem.
Egy eltévedt fénysugár,
Vakította el nyitott szemem.

Egy röpke pillanatig,
Minden fényes, meleg és fehér,
Mosoly és égi béke...
De az álom hamar véget ér.

Kezem félúton megállt,
És szépen, szelíden búcsút int.
Borús földünkre a nap,
Már vastag felhők mögül tekint.







ELENGEDLEK




Ne várj, ha menned kell, hát indulj!
Szépen, szelíden elengedlek.
Nem kötözlek többé magamhoz,
De tudnod kell, nagyon szeretlek.

Rejtem magam, hogy reám találj,
Ha hiányom egyszer fáj nagyon,
A jöttödre várok akkor is,
Ha már soha nem lesz alkalom.

Kedves, el kell búcsúznod tőlem,
Ne félj, én biztosan nem sírok,
Nem maradt könnyem, már semmim sincs,
Mindig csak a szépre gondolok.

Ölelj hát némán, utoljára,
Mert búcsút venni csak így lehet,
Hogy megmaradj, én versbe véslek,
S te magaddal viszed szívemet.

Így őrizlek meg önmagamnak,
Magamba zárlak, már nem félek,
Fölém hajolnak fáradt esték,
Elvesznék, ha elvesztenélek.

Egyszer, egy csillagfényes estén,
Szól egy dal, távoli zongorán,
Ha meghallod, tán emlékezel,
S hull egy könnycsepp is talán, talán...







ÉLETED KÖNYVE


Van egy nagy, színes könyv valahol,
Melyet talán az angyalok vezetnek.
Tartalmat a te életed ad,
Minden oldalnak, minden fejezetnek.

Gyermekkorod színe a fehér,
Mert ártatlanul jöttél le a földre.
A szívedben meggyújtott gyertya,
Ragyog, fénylik, ott belül mindörökre.

Tarka és színes az ifjúság,
Sok piros betű a boldog szerelem.
Kék a jóság, arany az öröm,
Zöld a reménység, a béke, türelem.

A szenvedés betűje lila,
Komor és fekete színe a gyásznak.
Az üres lapok sorakoznak,
És mind-mind a te életedre várnak.

Lehetnek itt olyan oldalak,
Amelyeket szürke betűkkel írtak.
Mikor megbántottál másokat,
És ezért még az angyalok is sírtak.

A megbánás ezüstös fénye,
Minden szürke oldalon átragyog.
S a szeretet, mit adsz magadból,
Könyvedben a legfőbb, legnagyobb dolog!







FALAK NÉLKÜL


Ne félj, kedves, a boldogságtól,
Akadnak őszinte szavak,
Engedd, hogy elvarázsoljon,
Néha-néha egy pillanat.

Egy puha kéznek érintése,
Kezedben soká megmarad,
S ha megosztod a gondjaid,
Neked majd kevesebb marad.

Arcodra mosolyokat rajzol,
Melegíthet a gondolat,
Hogy soha nem vagy egyedül,
Mert megtaláltad társadat.

Jó, amikor nem kell keresni,
A mondatokat, szavakat.
Egy pilleszárny simogatás,
Lebonthatja a falakat.







FÁSULTAN


Észrevétlen teltek el az évek,
Sötét hajadba ősz szál is vegyül,
Ritkán sétálsz, a lépted sietős,
S ha sétálsz néha, azt is egyedül.

Vágyaidat mélyen eltemetted,
Pedig ott belül vannak vágyaid,
Ha villannak színes álomképek,
Lecsendesíted belső hangjaid.

Függöny mögül nézel ki a fényre,
Félsz, a napsugár biztos elvakít,
A közönynek álarcát felöltve,
Nyugalmasan tengeted napjaid.

Fekszel az ágyon, nem akarsz semmit,
Mert a semmit el nem veszítheted,
Nem alszol, csak színleled az alvást,
Így nem lesz kérdés, nem lesz felelet.

Naponta húsodba vág a muszáj,
S mégsem emeled fel a szavadat,
Vezekelsz meg nem történt bűnökért,
S közben magad ítéled el magad.

Megszokásból csókolsz, ölelsz, szeretsz,
De szívedig már semmi el nem ér,
S asztalodon megszokott az étel,
Meleg a sör, és száraz a kenyér.

Kelj fel, adj még egy esélyt magadnak!
Életed meg nem ismételheted,
Azt, amit egyszer elszalasztottál,
Lehet, hogy soha meg nem teheted.

Ne félj, ha úgy esik jól, kiabálj,
Lépj ki a fényre, tárd ki a karod,
Űzd el magadból a fásult csendet,
Vár az élet, ha te is akarod!







FELHŐ SZÉLÉN ÜLDÖGÉLEK


Felhő szélén üldögélek,
Megmártózom a kék égben,
Csillagokat fényesítek,
Ragyogjanak a sötétben.

Szél hajtja a vitorlámat,
Fut velem a felhő hajó,
Szabad vagyok, és oly könnyű,
Ha nem álom, így volna jó.

Friss harmatból kortyolgatok,
Szárítkozom napsütésben,
Még elfáradni sem lehet,
Az édes semmittevésben.

Ma mindenen csak mosolygok,
Mintha lelkem égbe szállna,
Ilyen, mikor teljesülhet,
Szívem apró, titkos vágya.







HADD LEGYEK...


Hadd legyek a titkod,
kapaszkodód, reményed.
Hétköznapi gondjaid,
ha torkodig felérnek.
Legyek ma én az ünnep!

Hadd legyek neked én,
az ecset és a tinta.
Ami a valóságot
majd színesre átírja.
Legyek faladon a kép!

Hadd legyek néha én,
álmatlan éjjel álom.
Frissítő hajnali szél,
átsuhanva szobádon.
Legyek én az enyhülés!

Hadd legyek a hajnal,
az éji álmok vége.
A derűs nap kezdete,
indulás ki a fénybe.
Legyek én egy új kezdet!

Hadd legyek a béke,
egy sziget, ahol pihensz.
Ahol önmagad lehetsz,
és ahol beszél a csend.
S mesélek neked én is!







HA ÉN TÜNDÉR VOLNÉK




Ha én tündér volnék,
Gyakran varázsolnék,
Csupa jót azoknak,
Akiket szeretek.

Ha tündér lehetnék,
Sokszor énekelnék,
Mindig letörölném,
A hulló könnyeket.

Ha én tündér volnék,
Vigasztalást vinnék,
És felvidítanám
A bús embereket.

Ha tündér lehetnék,
Esténként mesélnék,


És csókkal zárnám le
A fáradt szemeket.

Ha én tündér volnék,
Közeledben élnék,
Hogy mindig vigyázzam,
Összes lépésedet.

Ha tündér lehetnék,
Arany fényben égnék,
És felolvasztanám
A hideg szíveket.

Ha én tündér volnék,
Talán varázsolnék,
Néha magamnak is,
Egy kis szeretetet.







HIÁNYZOL


Hiányod néha olyan hatalmas,
Hogy jégvirágok nyílnak a szívembe,
Fagyott világban reszketve élek,
Keresni kell, minek van értelme?

Ilyenkor elfog a szomorúság,
Nem mondom ki, mégis nagyon félek.
Mennyit bír elviselni az ember?
Mennyire maradt erős a lélek?

A nyugtalan, rövid éjszakákon,
Már az álmaim is elkerülnek.
Ébren álmodott apró vágyaim,
Lassan-lassan sorra összedőlnek.

Már azt sem tudom, mire is várok?
S akire várok, tényleg létezik?
Hosszú útról, ezer kitérővel,
Egyszer mégiscsak hozzám érkezik?

Háborgó, viharos tengerekről,
Kikötőbe ér a kicsiny gálya,
És rajta a legnagyobb ,
A boldogság szűrt eszenciája.

Állok a parton, két karom tárva,
S a jégvirágok mind tovatűnnek.
Egymáshoz simuló arcainkon,
Összevegyülnek megváltó könnyek.










JANUÁRI SÉTA


Fehér palást van a fenyőkön,
Águk hajlik, majdnem földet ér,
Talpaink alatt ropog a hó,
Ágakról ránk szórja kósza szél.

Az erdő útjai eltűntek,
Rajtuk puha, vastag takaró.
Nyugalom van itt, csend és béke,
Messze menni, veled volna jó.

Varázslatos ma ez az erdő,
Némán beszélgetnek itt a fák.
Talán épp rólunk, s mosolyognak,
Mert érzik, hogy szép lett a világ.

Kezem a kezedbe bújtatom,
Elfogynak lassan mind a szavak,
Talán el sem kell azt mondanom,
Mily régóta, téged vártalak.

Hány tél és hány víg nyár szaladt el,
Borús ősz és virágos tavasz,
Az idő soha vissza nem jön,
Még sincsen a szívemben panasz.

Itt vagy végre, karod átölel,
Tested melegéből adsz nekem,
Már nem fázom, béke van bennem,
Álmok erdején sétálsz velem.

Szívednek dobbanását érzem,
Szívem szíveddel együtt dobog,
A néma erdő most megszólal,
A fák azt súgják, ők boldogok.







JÁTÉK MINDÖRÖKKÉ


Szeretnék mindig játszani,
Mosolyogva, nevetve, szállni.
Álmokat kergetve élni,
Kék madárra naponta várni.

Szeretnék mindig játszani,
Karom a fény felé kitárni.
Könnyű piheként lebegve,
Újra vidám gyermekké válni.

Szeretnék mindig játszani,
És nem kételkedni semmiben.
Távolba nézni hegytetőn,
Elveszteni, mi fáj idebent.

Szeretnék mindig játszani,
Tündérmesét hallgatni este.
Ezüst holdfényben fürödve
Hinni, hogy még semmi nincs veszve.

Szeretnék mindig játszani,
Álomszerelmet, ezer csodát,
S naponta százszor köszönni,
Hogy az érzés egyszer megtalált.

Szeretnék mindig játszani,
Átjátszani ezt az életet,
S úgy menni el egy messze útra,
Hogy játszottam, amíg lehetett.







KETTŐS MEGVÁLTÁS


Mikor romokba dőlt körülöttem minden,
Egy nap fölém hajolt, s átölelt az Isten.
Szelíd volt és szótlan, hófehér ruhában,
Arcán halvány mosoly, s megfogta a vállam.

Felemelt a földről, ahová lerogytam,
A bánatok útján idáig jutottam.
Akkor megéreztem: sosem leszek árva,
Amíg az ő karja felém van kitárva.



Tőlem akár mindent elvehet az élet,
Ha itt lesz az idő, Hozzá hazatérek.
Most még talpra állok, így leszek én méltó,
Terhem, hogy átveszi irgalmas Megváltó.

Folytatom az utam, új erőt merítve,
A kettős megváltást Uram, megköszönve!







LEHETTÜNK VOLNA...


Lehettünk volna kis híd,
mely áthajlik patak felett,
egymásba kulcsolt kezünk,
megtartaná a terheket.

Lehettünk volna felhő,
lebegve a föld felett,
szikrákat szóró kristály,
melyre a fénylő nap nevet.

Lehettünk volna gyermek,
őszinte, tiszta, álmodó,
sziklákat mosó tenger,
örvénylő, zúgó, vad folyó.

Lehettünk volna csillag,
üveggolyó, színes virág,
játékos tettestársak,
ketten, egy kicsit más világ.

Lehettünk volna mondat,
messzire szálló üzenet,
őszinte, igaz barátok,
egymást szerető emberek.

Lehettünk volna minden,
ha megőrizzük a kincset.
Holtunkig fogjuk viselni,
ezt a fájdalom bilincset.







LELKEMBŐL LELKEDIG


Néha nagyon közel vagyok hozzád,
Úgy olvaslak, mint felnyitott könyvet.
Érzem ki nem mondott félelmeid,
S titkaidtól nekem sem lesz könnyebb.

Máskor fényévekre kerülsz tőlem,
Csigaházadba újra visszabújsz,
Kimért leszel, hűvös és túl józan,
Közöttünk áll szürke falként a múlt.

Azt mondtad egyszer: bár segíthetnél,
De soha nem hitted el, hogy tudok.
Ezért oly hosszú és nehéz az út,
Míg lelkemből lelkedig eljutok.

Repülni, szállni, újra tanulhatsz,
Néha ad még egy esélyt az élet.
Ha jó barátként kezem megfognád,
Megmenthetnél, s én megmenthetnélek.







LEPKE


Nyitott tenyeremre,
Rászállott egy lepke.
Szárnyait próbálja:
Repülhet-e messze?

Kertem virágai
Tarkán illatoznak.
Nem gondolnak arra,
Jön-e vihar holnap?

Ujjaim behajtom
Belül van a lepke,
Érzem, ahogy teste
Vergődik kezembe.



Ha tudná, nem bántom,
Talán nem is félne,
Boldogan maradna
Kezem melegébe.

Kinyújtom ujjaim,
Nézem, ahogy elszáll,
Virágszirmok között,
Új otthonra talál.

Bár tudnék repülni,
Úgy, mint ez a lepke,
Örömmel megbújnék
Védő tenyeredbe.







A MAGÁNY MÉLYSÉGÉBEN


Ha egyszer, egy bús, magányos estén,
Úgy érzed, hogy nem bírod már tovább.
Összeszorítanak rideg falak,
Nincs tér, levegő, szűk lett a szobád,

Tudod, semmit nem segít a sírás,
És elfogynak lassan a könnyeid.
A saját bőrödbe vájva érzed,
A nincs, a semmi, éles karmait.

Elindulnál, de nincsen már hová,
Az utcán minden sötét és hideg.
A házakban kihunytak a fények,
És alusznak a boldog emberek.

Tegyél fel egy régi, kedves lemezt,
És csukd be lassan, lassan a szemed.
Emlékezz, s magadat is becsapva
Fogd meg kezeddel a másik kezed.







MAGÁNYOS VIRÁGOK


Magányos vadvirágok vagyunk mi
Erdők rejtekében külön virulunk
Mégis, ha lágyan fúj az esti szellő
Szépen, szelíden összehajolunk

Másnap reggel újra nézzük egymást
Kutató szemmel, távolságot tartva
Külön indákon futva, tekeregve
Egymásra várva, egymást akarva

Nem hasonlítunk kerti virágra
Édes illatokkal nem illatozunk
Egyedül nyílunk, de itt belül tudjuk
Egymás nélkül, mi már elhervadunk

Elbúcsúzunk szépen, ha jön az ősz
Egymást átkarolva összeborulunk
A fehér hótakaró alatt csendben
Egy örök, szép TAVASZRÓL álmodunk!!!







MEGÚJULÁS


Lelkem kíntól feszített vásznára
rajzoljál egy tavaszi képet.
Napfény-sárga és arany ragyogás
takarjon minden szürkeséget.

Fesd rá a képre lelkednek minden
szunnyadó, eltemetett vágyát.
Naponta hullámzó érzéseid,
erőt próbáló madárszárnyát.

Könnyű kézzel fogd az ecsetet,
most ne gondolkozz, inkább érezz.
Így juthatsz el - legyen akár álom,
akár valóság - a kép lényegéhez.

Felejtsd el most a komor színeket,
az örök megújulást lássad.
Így segíthetünk sebzett emberek,
szeretetből, szívből egymásnak.

Minden tétova kis mozdulatunk,
elevenedjen meg a térben.
Fekete bánat, mint a kohóban,
olvadjon aranyba egészen.

Képed csillogó meleg fényei,
itt fognak majd ragyogni bennem.
A varázsló ecsetvonásától
felvidul, kisimul a lelkem.







MI A BOLDOGSÁG?


Hogy mi a boldogság? Most elmesélem,
Ha ideülsz mellém, szótlanul, szépen.
Hunyd be a szemed, ne gondolj semmire,
Figyelj a lelkednek rezdülésire.

A boldogság ott mélyen, tebenned van,
Most szunnyad éppen, némán és hangtalan.
Jelre vár, hogy kinyíljon, mint a virág,
Ébredő fény, melytől más lesz a világ.

Boldogság, amikor másnak adni tudsz,
Ha békét hozol, nem szörnyű háborút.
Nem mérlegelsz, segítsz, ha valaki kér,
Megosztod, ha asztalodon van kenyér.

Mersz szeretni, hagyod, hogy szeressenek,
Letörlöd az érted hullott könnyeket.
Bízol, nyílt szívvel várod az új csodát,
Egy versben, egy dalban, ott a boldogság

A boldogságért néha szenvedni kell,
Egyszer eljön, vedd hát észre, jól figyelj!
Engedned kell, hogy szívedet mossa át,
S kezedet megfogja egy igaz barát.

Ne félj attól, hogy most talán sírni kell,
Szívedből lassan eltűnik a teher.
Hallgasd szívverésed friss, új dallamát,
Kicsiny csoda, de ez már a boldogság.


Farkas Éva: Mi a boldogság

Link







MOSOLYOGJ!


Van, amit nagyon szeretnék,
Sokszor ezért is harcolok,
Hogy a kedved derűs legyen
Mosolyogj!

Munkában, ha megfáradtál,
S vár még rád számtalan dolog,
Ne gondolj most kicsit rájuk,
Mosolyogj!

Mikor életed útjain,
Elveszíted a jó nyomot,
Térképet rajzolok neked.
Mosolyogj!

Hűs kezemmel megenyhítem,
Láztól oly forró homlokod.
Mesélek, míg el nem alszol.
Mosolyogj!

Néha, mikor szomorú vagy,
Szemedben kristály könny ragyog,
Nézz rám, s könnyed fátyolán át
Mosolyogj!

Egyszer vége minden télnek,
Jönnek a szép, tavasz napok.
Többé már nem kell mondani,
Mosolyogj!







MOST TUDOM


Most tudom, mennyire szerettelek,
Mióta nem vagy már velem.
Az évek egymás után telnek,
S nem múlik el az érzelem.

A tárgyak, mik velem maradtak,
Melyeket látott még szemed,
Magukba szívtak, és mindörökké
Őrzik velem emlékedet.

Egy nyakkendő a szekrényedben,
A köntösöd a fogason,
Levelek, könyvek, régi zsebkés,
S utolsó képed a falon.

Néha az illatod is érzem,
És ilyenkor azt képzelem,
Megyek az utcán, úgy, mint régen,
S egyszer csak jössz szembe velem.

Lehunyt pilláim mögött látlak,
Hiszen már csak bennem élsz.
A tegnapok emlékeivel,
Minden utamra elkísérsz.

Hogy hiányzol a napjaimból!
Fájdalom út vezet hozzád,
És könnyeimmel öntözöm meg,
Azt az egy szál piros rózsát.

Férjem emlékére.







NYITOTT SZÍVVEL


Az embert keresem szüntelen,
Kiben az Isten képe ragyog.
Fénylő szemébe belenézve,
A földre szállnak a csillagok.

Nyitott szemmel szeretnék élni
Hinni csodában ,szépben, jóban
Megérni, hogy bízni lehet még
A kimondott emberi szóban.

A békét keresem szüntelen,
Belefáradva minden harcba,
Szeretnék ébren is álmodni


És mosolyt csalni minden arcra.

Letörölni egyetlen könnyet,
Néha-néha egy jó szót szólni.
Szeretetből elpazarolni,
Felém nyújtott kezet megfogni.

Egy embert szeretnék találni,
Aki megérzi, mire vágyom.
Felé nyújtott kezem megfogja,
Mert Ő az én igaz barátom.







PUHA TOLLÚ KISMADARAM


Fészkedből kiestél valahol,
Amikor megtaláltalak.
Csapzottan, remegve lapultál,
Egy nedves bokor alatt.

Lassan, szelíden nyúltam feléd,
Megmenteni akartalak.
A kertben kóbor macskák járnak,
Elkapnak a bokor alatt.

Erőd már nem volt menekülni,
Két kezembe bújtattalak.
Leheletemmel szárítottam
Csapzott, nedves tollaidat.

Elteltek gyorsan a hónapok,
Próbálgatod szárnyaidat.
Látom, ahogy indulni készülsz,
Vár a szabad madárcsapat.

Megsimogatom puha tollad,
Egy kicsit még itt tartalak.
Érzem, ahogy dobog kis szíved,
Szép, erős szárnyaid alatt.

Repülj, szállj, drága kismadaram,
Szárnyad elbír, az út szabad!
Ha egyszer újra erre jársz majd,
Én itt leszek, hogy várjalak.







RAGYOGÁS


Lelkem legmélyén őrzöm a ragyogást,
Összevegyítettem ezernyi szépségből,
Pirkadatkor a nap bágyadt sugarából,
Ívelő szivárvány halovány színéből.

Gyűjtöttem harmatból, virág illatából,
Tavakon csillogó aranyhíd fényéből,
Vízcseppen megtörő kristályos tükörből,
Sápadt holdsugárral világító éjből.

Ezer emlékből, mosolyból és könnyből,
Virágokból, fából, mindenből, mit láttam.
Amit meg akartam tartani magamnak,
Csukott szempilláim börtönébe zártam.

Adtam hozzá érzést szívem melegéből,
Kristálytiszta könnyet, tiszta égbolt kékjét,
Szeretetből sokat, jóságot és hitet,
Megértést, türelmet és a szelíd békét.

Ha értenénk a szót, s megbíznánk egymásban,
És a közös nyelvünk a szeretet volna,
Több lenne a mosoly, kevesebb a bánat,
Minden ember lelke fényesen ragyogna.







SÖTÉT ERDŐBEN


Sűrű, sötét erdőben járok,
A fenyők szinte az égig érnek.
Gőgösen nyúlnak a magasba,
Takarják színét az ég kékjének.

Oly hűvös és kihalt itt minden,
Bús némaság gubbaszt deres ágon.
Fázom, a kegyetlen téli szél
Cibál, s csontig hatol át ruhámon.

Azt hiszem végleg eltévedtem,
Nem maradt már erőm továbbmenni.
Fáradt vagyok, itt megpihenek,
Fagykarjával átölel a semmi.

Megölelek egy fenyőtörzset,
Testem melegét néki átadva,
Dermedt tűlevelein csillan,
Jéggé fagyott könnycseppként a gyanta.

Az emlékek rengetegéből,
Még előtűnik egy boldog álom.
S egy sebet ütő, fájó, miért?
A választ tán soha nem találom.







A SZERETET VIRÁGAI


Vannak virágok, mik a szívben teremnek,
Közönséges kertben meg nem gyökereznek,
Azoknak pompáznak, kik szeretik őket,
Ápolják, gondozzák a felnövekvőket.

Vannak virágok, mik a lelkünkben nyílnak,
Velünk növekednek, majd velünk elmúlnak.
Szeretetünk napja sugárzik reájuk,
Ezért olyan színes a sziromruhájuk.

Az én szívemben kis versvirágok nyílnak,
Mikor boldog vagyok, csodamód virulnak,
Néha a fájdalom elhervasztja őket,
De túlélik mégis a nehéz időket.

Virágaimból most szedtem néhány szálat,
Itt vannak kezemben, és reátok várnak.
Olvassátok őket szívvel, szeretettel,
Hisz nektek üzenek minden virág-verssel.







SZERETNI SOKFÉLEKÉPP LEHET


Szeretni sokféleképp lehet,
Fontos, hogy add a szívedet.
Ne kutasd, mi van, s miért,
Adj egészet is semmiért.

Szeretni sokféleképp lehet,
Álom, valóság, képzelet...
De mindegyikben benne vagy,
S nem adhatsz mást, mint önmagad.

Szeretni sokféleképp lehet,
Élőt, holtat, emlékeket.
Örökké tartó tűz legyen,
Mely átragyog az életen.

Szeretni egyféleképp szabad,
Jobban szeresd, mint önmagad!







SZÍVEMBEN HORDOZLAK


Szívemben hordozlak, velem maradsz,
Akkor is, ha oly távol, messze vagy.
Álmainkban minden út összeér,
Egymásba simul két meleg tenyér.

Szívedben hordozol, veled vagyok,
Napjaidba derűt, mosolyt lopok.
S, ha az álom egyszer majd véget ér,
Az emlék örökké szívünkben él.







TANULD MEG


Tanuld meg, lehet ébren álmodni,
Fényeset, szépet, ezer csodát.
Hagyd, hogy kihulló könnyed lemossa,
Fájdalmas múlt útjának porát.

Életünk sokszínű tarka függöny,
Sötét a bú, s az öröm fehér.
Az ember, mert így van megteremtve,
Ösztönösen is folyton remél.

Nem is tudjuk tán, de mindig várunk,
Sokszor talán csak néhány szóra.
Barátra, szívre, egy kis mosolyra,
Hogy jusson ránk is néhány óra.

Nem gyenge az, aki mer szeretni,
S választ sok kérdésre nem keres.
Szemünkkel nem látjuk, mi a fontos,
A lényeghez a szívünk vezet.







TAVASZI ÜZENET...


Az aranyeső kibontotta szirmát,
Virágok aranyozzák kertedet.
Füledbe sóhajt a szél, neked szól,
Ez a szelíd, bús, tavasz üzenet.

Aki szomjas, a friss vízre vágyik,
Még a pusztában is keres kutat.
Az ember, ha fáj neki az élet,
Próbál találni egy könnyebb utat.

Egy darabig még él benne remény,
És néha boldogságról álmodik.
Mosolyról, tavaszról, barátságról,
Majd szép lassan, mindről leszokik.

Már nem kérek és nem is álmodok
Az új tavasznak fázós hajnalán.
Nincs csoda, és nem történik semmi,
Az évszakok változnak meg csupán.
.
A napok majd gyorsan elrohannak,
Új nyomot nem hagynak szívemen.
Lett volna még egy kevés időm,
De lassan elhamvad a tűz idebenn.

Az ígéret olyan, mint a méreg,
Elpusztul tőle maradék remény.
S a szép tavasz-álom olyan marad,
Mint egy befejezetlen költemény.







TITKOS ÜZLET


Amikor már a köd felszáll a völgyből,
A nap kibújik a felhőtakaróból,
S forrón simogatja a sziklák oldalát,
Akkor szeretnék találkozni veled.

Kézen fogva, felmegyünk majd a hegyre,
És a magasból lenézve megkeressük
Eltelt életünk minden ismerős helyét,
És útjaink szabálytalan vonalát.

Addigra eldöntöd, mit is szeretnél.
Tovább foltozgatni szürke tegnapoknak
Darabokra szakadt, kifakult ruháit?
Árnyékba megbújni, hogy ne lássalak?

Naponta alkudozni vágyaiddal,
Amik úgy törnek elő, mint zúgó patak?
S széttépni mindent, ami megmaradt még,
Azt a keveset, és mégis olyan sokat?

Rossz üzletet kötve, egy tál lencséért
Elcserélni az örök üdvösségedet?
S hagyni, hogy szárnyaid, amik elbírnának,
Mert nem repülsz, lassan elsorvadjanak?

Vagy lassan, tétován kinyújtod kezed,
Arcod a fény felé fordítod, hunyorogsz,
De élesebben látsz, mint eddig bármikor,
Mert e percben csak a szíveddel nézel.

Többé már tőled semmit nem kérdezek.
Titkos üzletem veled most megkötöttem.
Mert megmentettük azt, ami még menthető,
Fent a hegytetőn, a magas ég alatt.







ÚGY SZERETNÉK HOZZÁD ÉRNI


Keressük még a szavakat,
mit is merjünk kimondani,
s mit zárjunk magunkba még,
de ki nem mondott szavainkban,
már ígéretek tüze ég.

Mint gyermek, járni tanulunk,
egyensúlyt vesztve kapaszkodunk,
múltunkba és megszokásba,
de már naponta érezzük,
hogy szükségünk van egymásra.

Csodálkozó szemekkel
figyeljük még önmagunkat,
s magunkon egymás hatalmát,
már nem kételkedünk, merjük
élni szívünk boldog álmát.

Hagyjuk, hogy a fény betöltsön
bennünk minden kicsiny helyet,
s félelmeinket elvigye
a langyos júliusi szél,
tőlünk távol, jó messzire.

Akkor majd úgy találkozunk,
hogy nem kell semmit mondani,
a szavak bennünk virágoznak.
Úgy szeretnék hozzád érni,
ahogy az ártatlanok imádkoznak.








  
 
0 komment , kategória:  Farkas Anna&Árpád&Éva&Imre  
Orosz költők: SZERGEJ JESZENYIN
  2018-03-06 15:15:33, kedd
 
 







OROSZ KÖLTŐK: SZERGEJ JESZENYIN


Szergej Alekszandrovics Jeszenyin, (Konsztantyinovó 1895. október 3. [szeptember 21.] - 1925. december 28.) orosz lírai költő. A rövid életű orosz irodalmi irányzat, az imazsinizmus képviselői közé tartozott, de korai költészete az impresszionizmushoz is közel áll, a benyomásokon alapuló gazdag szín és képvilága miatt.

Magánélete zaklatott volt, élete harminc éve alatt többször is nősült, négy gyermeke született. Isadora Duncan világhírű amerikai táncosnővel való viharos házasságáról és alkoholfüggőségéről lett először ismert nyugaton. Oroszországban legalább akkora hírnév övezi, mint a ,,nemzet költőjét", Puskint; számos versét megzenésítették, életéről televíziós sorozat készült, országszerte szobrokat emeltek a tiszteletére, külön irodalmi társaság foglalkozik élete kutatásával és költészete elemzésével. Magyar fordítói között van Rab Zsuzsa, Illyés Gyula és Weöres Sándor.


Szergej Jeszenyin válogatott versei

Link

Link







ARANYLIK, ŐSZÜL


Aranylik, őszül már a nyíres, hallgat
a levél-nyelven suttogó liget.
S a szomorúan messzehúzó darvak
nem intenek már vissza senkinek.

Mért intenének? Száz úton csatangol
az ember: megtér, s útrakél megint.
A kenderáztató az elmenőkre gondol,
sötét tükrébe széles hold tekint.

Állok magamban ősztarolta réten.
Elring a széllel a darúcsapat.
Víg ifjuságom tájait idézem,
de nem sajnálom, ami ottmaradt.

Nem sajnálok sok szertegurult évet,
se lelkem habzó virágfürtjeit.
Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
de fáradt lángjuk senkit sem hevít.

Lobog a bokrok piros bóbitája,
csak sárgulnak, de élnek a füvek.
Mint vetkőző fa lombjait dobálja,
bágyadt szavakat ejtek-pergetek.

S ha szavaim az idő elsöpörte,
lom lesz belőlük, száraz garmada,
mondjátok így: elhallgatott örökre
az arany nyíres szép levél-szava.

/Rab Zsuzsa fordítása/







ARANYOS LEVELEK KAVAROGNAK


Aranyos levelek kavarognak
rózsás vizű őszi tavon.
Mint űrbeli lepkerajoknak
libegése a csillagokon.

Rokonom s szeretőm ez az este,
meg a völgy, melyen ősz rohan át.
A kamasz szél titkokat esdve
emelinti a nyír-rokolyát.

Oly hűvös a völgy meg a lelkem!
Puha fürtű juhnyáj a homály.
Túl, túl a halószavú kerten
csengő nevető dala száll.

Ilyen őszi borús üzenettel
nem volt tele még a szívem.
Jó volna a fűzfalevelekkel
elringani néma vizen,

holdként csavarogni a réten,
hol széna a jó szagú ágy...
Örömöm keresem ködös égen.
Szerelem, hol a vágy,

hol a vágy?

/Ford.: Rab Zsuzsa/







BEHAVAZOTT SÍKSÁG


Behavazott síkság, fehérarcu hold,
végig a vidékre szemfödél omolt.
Nyírfa sír az erdőn fehérfátylasan.
Ki halt meg e tájon? Talán én magam.

Rab Zsuzsa







BOKRAINK KÖZT


Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macska módra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Rab Zsuzsa


Szergej Jeszenyin: Bokraink között

Link







A BOSZORKA


Kócos az üstöke, söpri a porhavat,
fürge fehér banya, ott szalad, ott szalad.
Néma az éjszaka, hőköl ijedten,
arcát rejti a hold, beleretten,
szél sikogat, menekül eszelős-vadul,
vágtat az erdei sűrübe, meglapul,
szegzi fenyőfa-pikáit a lanka,
félve huhukkol az éjszaka baglya.
Nézd a banyát!


Hadonászva pörög-forog,
tölgy tetején hunyorognak a csillagok.
Fülbevalója kígyó, viharozva
száll vad szél szárnyán a boszorka,
táncát zengve kíséri a rengeteg,
fent feketén dideregnek a fellegek.

Rab Zsuzsa







DŰLŐK ÁLMODNAK


Dűlők álmodnak piros alkonyokról,
bokrok tövén kék kutat ás a köd.
Kunyhó-anyóka csend-kenyeret morzsol,
tűnődve rágja ajka, a küszöb.

Az őszi fagy szelíd még és szemérmes,
szérűskert alján lopva lépeget.
Kéklő ablakból szöghajú legény les
surrogva szálló seregélyeket.

Zöld füstöt ont a kémény langyos kelyhe,
veresen izzik a kemence-mély.
Kutatva jár a szél, sehol se lelve
valakit, akit elnyelt rég az éj.

Valaki elment. Cserjés sűrűjében
nem jár zörögve csorbult lomb alatt.
Sóhaj szakad fel, útra kél az éjben,
s egy borzas bagoly csőrén fennakad.

A csend sűrűl, már sunnyadoz a pajta,
deres út hímzi a síkos mezőt.
Zizegve sír a vékony árpaszalma
el-elbólintó tehénkék előtt.

Rab Zsuzsa fordítása


Szergej Jeszenyin - Dűlők álmodnak (Béres Ilona előadásában)

Link







ELVIHÁNCOLT A TAVASZI ZÁPOR


Elviháncolt a tavaszi zápor,
kék az ég megint.
Meguntalak istenigazából,
Szergej Jeszenyin!

Unalom! Nagy, láthatatlan szárnyak
a fejed felett.
Dalaiddal porló dédapádat
föl nem keltheted.

Szavak, igék sorvasztják el áldott
esztendőidet.
Papír nyeli el sok fényes álmod,
ásatag kötet.

Valaki, lustán kutatva verset,
néha ráakad:
tetszik kéklő tájad, piros ested -
nem kellesz magad.

Gyönyörködnek Blokban és Brjuszovban,
s másban néhanap.
De a perc, az éppen úgy kilobban,
épp úgy kél a nap.

Nem másít a föld arcán az ének,
lombot se szakit.
Megfeszítve jajgatnak a szélnek
ékes szavaid.

Nem tud már a süket ég megszánni,
Pilátus kiad...
Éli, Éli, lama sabaktáni!
Hagyd bukni fiad!

Fordította: Rab Zsuzsa







ÉBEN ÉJ


Ében éj, kerül az álom,
a patakhoz ballagok.
Holdfény villódzik az áron,
vet rá sugár-szallagot.

Fönn a dombon, nyírfa-gyertya
hold-ezüstben áll, mereng.
Jöjj ki, szívem, jöjj ki, mert a
guszla hívó hangja zeng.

Lány-szépséged megigézett,
gyönyörködöm, ámulok -
hogyha táncba megyek véled,
leszakítom fátyolod.

Elviszlek: a hegy tövében
selyemfüves, zöld csalit
jól elrejt az ében éjben
pipacs-piros hajnalig.

Urbán Eszter







ÉG VELED, BARÁTOM


Ég veled, barátom, isten áldjon,
elviszem szívemben képedet.
Kiszabatott: el kell tőled válnom,
egyszer még találkozom veled.

Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm.
Ne horgaszd a fejedet, hiszen
nem új dolog meghalni a földön,
és nem újabb, persze, élni sem.

( Rab Zsuzsa fordítása )


Szergej Jeszenyin - Ég veled, barátom

Link







FALUSI KUNYHÓ


Ócska kicsi kunyhó,
nyomorú bajok,
sírnak a kapudnál
szeles viharok.

Hallatszik panaszszó,
nem takarja fal,
mindben a szegénység:
tompa hangu dal.

Elnyomásról zengnek
bús énekeket,
nyomort énekelnek,
éhes éveket.

Nincsen egy vidám szó
házaid alatt,
bánat könnye fojtja
vigasságodat.

1912

(Erdődi Gábor)







FOLYÓ PARTJÁN


Folyó partján, öböl szélén zúg a nád,
zúgó nádnak szép lány sírja bánatát.

Hullám jósol asszonysorsot, szomorút:
szétzilálja az aranka-koszorút.

Jaj, tavaszra ifjú asszony hogy legyen?
Fél - az erdő rossz jelekkel ráüzen.

Borzong rágott háncsu nyírfa jóslatán:
egér hemzseg majd urának udvarán.

Bokros ló majd elragadja kocsiját,
tűzhely-szellem nyűvi-tépi a haját.

Tömjénszagot ontanak a fenyvesek,
orkán jajgat temetési éneket.

Folyó partján, öböl szélén lány zokog,
szemfedőjét csipkézik a lágy habok.

(Rab Zsuzsa)







FÖLDECSKÉM, TE SZÜLŐFÖLDEM


Földecském, te, szülőföldem,
tengődő, bajos vidék!
Csak a szík, a fák a ködben,
meg a folyón túli rét...

Keresztjét felhőkbe vágva
Öreg templom bólogat.
Kakukk sírdogál az árva
tájon. Mégis itt marad.

Szülőföld, érted fog, érted
batyut, botot a szegény,
ont zarándok-verítéket
tavaszi víz idején.

Poros, cserzett arcok, távol
utak szikkasztott szemek,
Krisztus szelíd bánatával
teli, szikár emberek.

(Rab Zsuzsa)







GYERE DRÁGA, ÜLJ LE MELLÉM...


Gyere drága, ülj le mellém,
nézz hát a szemembe önként,
szelíd pillantásod mélyén
hallgatok érzéki örvényt.

Jaj, fürt, dérütötte, csüngő
vegyült hajam aranyába,
jöttél, mint szilaj léhűtő
egyetlenegy megváltása.

Otthonom elhagytam régen,
hol virítnak rétek, kertek,
városi keserű hírben
hittem magam elveszettnek.

Akartam, hogy szívem vére
elfojtana nyarat, rétet.
Ahol békák zenéjére
vad-kamasz költővé érett.

Ablak előtt ősz van újra,
juhar, hársfa bekopogtat,
mancsos ágai bebújva
keresnek sok távozottat.

Rég nincsenek e világon,
Hold süt sírok keresztjére,
éjbe jelöli sugárzón:
mi is jövünk vendégségbe.

Mi is, leélve a búkat
költözünk ama berekbe.
Mind a rögös, görbe útak
gyönyört öntnek elevenbe.

Így hát drága, ülj le mellém,
nézz hát a szemembe önként,
szelíd pillantásod mélyén
hallgatok érzéki örvényt.

1923

Erdődi Gábor







HARANGSZÓ


Harangszó mezőknek
új hajnalt jelez,
mosolyt küld a Napnak
földünk s ébredez.

Konduló ütések
szállnak égre fel,
visszhangozza erdő,
csengő hang felel.



Folyó mögé tűnt a
fehér színü Hold,
zengő hab vidáman
utána loholt.

Álmodat elűzi
távoli harang,
valahol az úton
halványul a hang.

1914

Erdődi Gábor







HOL AZ ÖRÖK TITOK SZUNNYAD


Hol az örök titok szunnyad,
van egy túlvilági rét.
Itt jártam, e földi útnak
véletlen vendégeként.

Erdők, vizek áradása.
Fönn egy szárny suhan velem.
Égitestek vad futása
vonta ködbe életem.

Nem a te csókodtól égtem,
sorsom nem hozzád füzött.
Érzem: új út készül értem
napkelet s nyugat között.

Így rendeltetett: a szótlan
sötétségbe szárnyalok.
De senkinek búcsúzóban
semmit hátra nem hagyok.

Ahol minden vihar hallgat,
messze hagyva földedet,
szememet, mint iker-holdat
kigyújtom a mély felett.

Rab Zsuzsa fordítása







HOLD SZITÁLJA HŰVÖS ARANYÁT
(A perzsa motivumokból)


Hold szitálja hűvös aranyát,
oleander mézillata átad.
Jó nézni e kékben úszó tájat,
hallgatni a nyugalom dalát.

Messze-messze Bagdad városa:
ott dalolt a szép Seherezádé.
Vágya réges-régen a halálé,
kertje néma, nem zeng föl soha.

Földben nyugvó régen-voltakat
rejt a temetőfű buja bokra.
Vándor, ne keresd a holtakat,
ne hajolj a mohos kőlapokra.

Körülötted illatok, színek,
ajkad hívják, csábítják a rózsák.
Béküljön meg mindennel szíved,
s édes öröm száll meg, tiszta jóság.

Élj, ha élsz! Csókolj nagyon, ha csókolsz.
Arany hold alatt gyönyört szakíts.
Ha meg holtak árnyainak hódolsz,
élőt azzal meg ne háboríts.

Ezt dalolta szép Seherezádé,
ezt nyögik a csorba levelek...
Kinek vágya régen a halálé,
szánni szívből itt csak azt lehet.

(Rab Zsuzsa)







IFJÚ ÉVEK


Szertelen dicsőség, szilaj ifju évek,
sok keserü mérget hullattam belétek.

Nem tudom, hol vár a vég, közel-e, vagy messze.
Kék szemem volt hajdanán, hervad révedezve.

Hol vagy öröm? Csak sötét kín, szorongás, bánat.
Mezőn, kocsmában? Ohó! Sehol sem talállak.

Kinyújtom a kezemet, ujjaimmal érzem:
Hó, lovak... szán... suhanunk... által a cserésen.

"Hajts kocsis, ahogy lehet, nem vagyok én bászli,
ne sajnáld a gödrökön lelkem is kirázni."

De a kocsis mást se szól: "Fene zivatar van.
Megizzadnak a lovak, én leszek a bajban."

"Ej, kocsis, nem tűrhetem félős gyávaságod!"
Kapom ostorát, nosza, a lovakra vágok.

Lódulnak azok, a hó cafatokban röppen.
Hirtelen zökken a szán... bucka van köröttem.

Fölkelek, ördögbe is - trojka helyett, látom,
bekötözve fekszem itt egy kórházi ágyon.

Nem a rossz uton futó lovak felé csaptam,
kötésemmel fekhelyem ütöm szakadatlan.

A két óramutató bajuszt pödör éppen.
Ápolónők réveteg hajlanak fölébem.

Rámhajolnak suttogón: "Aranyfürtü, téged
megmérgeztek jó korán a keserü mérgek.

Nem tudjuk, hol vár a vég: közel-e, vagy messze -
kocsmák köde nehezült régi kék szemedre."

Fodor András







IFJÚSÁGOD SZÉTHORDTA MÁS


Ifjúságod széthordta más.
De megmaradt, nekem maradt meg
hajadban a füstszín varázs,
s őszi fénye fáradt szemednek.

Ó, édes ősz kora! Nekem
szebb ez, mint járni tikkadt nyárban,
Jobban szeret képzeletem
téged a lágy ősz sugarában.

Szívem igaz lett és erős.
S a suttogók szemébe vágom:
nem vagyok már tivornyahős
zabolatépő éjszakákon.

Éveim búcsút intenek
a hajdani duhaj legénynek.
Új vágy telíti szívemet,
véremben hűsebb szenvedélyek.

Ablakomat már verdesi
szeptember, rézszín fűzfaággal,
hogy úgy nyissak ajtót neki:
őszbe bukók alázatával.

Megbékül mindennel szivem,
és nem veszít, és nem is lázad.
Más lett Oroszföld énnekem,
mások a temetők, a házak.

Tisztult szemem már látva lát,
messzebbre ér el villanása.
Csak te lehetsz, nővér, barát,
a költő egyedüli társa,

s komolyodó, szelíd dalom
csak néked zenghet mostanától
alkonyba fúló utakon
elfutó szilaj ifjuságról.







ITTHON VAGYOK


Itthon vagyok, együtt megint
e tűnődő, szelíd vidékkel.
A hegy mögül még visszaint
a fürtös alkony, lágy kezével.
Szállnak bozontos fellegek,
az eget lassan átalusszák.
Nyomukban csöndesen lebeg
s rámhull az esti szomorúság.
A fénylő templom - kupolát
beszövik - fonják kékes árnyak.
Sok régi pajtás, jóbarát,
ó, merre tűntél, hol talállak?

Évek ködfala eltakart,
Mentetek sorra, mindahányan.
Csak a víz tud még régi dalt,
zubog a vén malomlapáton.
Míg lassan ellep a sötét,
s a szelek gyönge nádat törnek,
örökre elszállt évekért
könyörgök a párolgó földnek.

(fordította: Rab Zsuzsa)







KÖSZÖNÖM


Mondd: ,,köszönöm", a szivárgó könnynek,
s ne töröld sietve a szemed.
Hogyha sírva is - létezni könnyebb.
Halott, aki meg sem született.

Ha törten, ha verten is - ki élő,
plazma-éjszakában nem maradt.
Léte a teremtés szekeréről
ellopott zöld fűszál-pillanat.

Nevess nagyot, fogd marokra késed,
harapd, mint retket, az örömöt.
Rosszabb volna meg-nem születésed,
életed akárhogyan nyögöd.

Fagyalszirom-zuhatagban járva,
semmitől s mindentől részegen,
eszméltessen a világ csodája,
ámulj önnön létezéseden.

Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
de váddal se bántsd az életet.
Nem köszönt be még egy élet hozzád,
ez az egy is - véletlen tied.

Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
A pitypangos fűbe vesd magad,
ne könyörögj nagyon a világnak,
nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!

Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
Lelkek élnek a romok felett!
Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
ünnepelve akár szégyened.

Köszönd meg a legfeketébb macskát,
mely előtted keresztbe futott,
utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
amelyen a lábad megcsúszott.

Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
szenvedésed is hasznodra volt.
Mondd: ,,köszönöm", a legárvább sorsnak,
hiszen az is ember sorsa volt.

(Rab Zsuzsa fordítása)







A MÉNES


A dombsoron lovak dobognak át,
Fújják a völgybe szét napok aranyporát.

Lerontanak,s ahol reng a kék öböl,
sörényük olvadt szurka szétömöl.

Nézik a víz csillámló fodrait,
nyakukba most a hold ezüstpányvát hajít.

Árnyától megriad a ménes, elrobog,
a kelő nap felé sörénye fellobog.

A lófejek körül a tavasz napja zeng.
A bögölyhad még álmosan kereng.

De este már csípése mérges -
fülét lesunyja, fölnyihog a ménes.

Pata robajlik egyre élesebben,
felcseng a hang és elhal a füzesben.

A víz a csillagos nagy égig tornyosul,
tükrére bögölyök hamu-esője hull.

A réten az alkony fáradt kékje leng,
sípja szaván a pásztor elmereng.

Figyel a ló, lehajtja nagy fejét,
hallgatja csöndesen a pásztor énekét.

Visszhang harangja zeng, finoman rezzenő,
üzen a széllel egy sosem-legelt mező ...

(Ford.: Rab Zsuzsa)







MICSODA ÉJ


Micsoda éj! Nem alhatom.
Teliholdkor szökik az álom.
Még őrzöm és kuporgatom
maradék kincsem: ifjúságom.

Játék ez, dehogy szerelem!
Kihűlt éveim útitársa,
engedd most, hogy szegény fejem
belemerítsem holdsugárba;

mutasson kínzott arcomon
irgalmatlan, kemény redőket.
Nem ábrándít ki, jól tudom:
sosem szerettél, én se téged.

Szeretni csak egyszer lehet,
s nekem idegen vagy te régen.
Hársak hiába intenek
térdig hóban, talpig fehérben.

Hiszen tudod, s én is tudom:
a kékes téli holdsugárban
nem virág porzik águkon -
halottan állnak, zúzmarásan.

Dobáltad kincseid te is
másoknak, s én is mást szerettem.
Játsszuk tovább - mindegy úgyis
az olcsó szenvedélyt mi ketten.

Hát csak hazudj, s ölelj nagyon,
hamis tüzedtől hadd remegjek.
Kék májusról hadd álmodom,
s arról, akit sosem felejtek.

Fordította : Rab Zsuzsa







NEM SIRATLAK . . . . . . . . . .




Nem siratlak, nem idézlek, múltam,
szirmok füstjét ontó alma-ág.
Hervadás aranyködébe fúltan
tünedezik már az ifjúság.

Lassúbb lett szívemnek lódulása,
csípi dér, belém mar a hideg.
Mezítlábas nagy csatangolásra
nem hívnak már nyárfaligetek.

Kóbor lelkem! Lángod már csak félve
olvasztgatja szóra ajkamat.
Hová lettél, kedvem frissessége,
szemem fénye, érzés-áradat?

Vágyaimat fukarabbul mérem;
álmodtalak volna, életem?
Mintha lovon szálltam volna fényben,
piros lovon tavasz-reggelen.

Csupa árnyak vagyunk a világon,
hull a juhar réz-szín levele.
Mégis mindörökre áldva áldom,
hogy virultunk s meghaltunk bele.

/Rab Zsuzsa fordítása/







NEM SZERETSZ


Nem szeretsz már szánalom sincs benned.
Rútnak látsz? Ó, azt is elhiszem.
Ha nem nézel, szíved még fölenged,
lankadt kezed vállamon pihen.

Szegény csorbaszívű, én tehozzád
se gyöngéd, se durva nem vagyok.
De sok szájra tapadt már meleg szád!
Emlékeznek rád szemek, karok.

Szertemállott árnyak rég az éjben,
s benned is húnyóban már a tűz.
Soknak ültél, tudom, az ölében,
ahogy most az én ölemben ülsz.

Mélyein félig lehúnyt szemednek
egy-egy arc dereng, kísért a múlt.
De hát nagyon magam sem szeretlek,
vesztett szépség csábít, ködbefúlt.

Sors keze? Csak lázas, könnyü játék.
lángok lepketánca, jól tudom.
Találkoztunk? Véletlen ajándék.
Mosolygós-nyugodtan búcsuzom.

Elindulsz majd útadon, s már mégy is
visszacsalni, ami elszaladt.
Ó, csak hamvas lelkeket ne érints!
Hagyd a csók-tudatlan ajkakat!

Egyszer majd, kisutca sötétjében,
másnak hazudsz szenvedélyeket.
Arra kószálok magamban éppen,
s találkozunk újra, meglehet.

Közelebb bújsz társadhoz riadtan,
biccentesz, és fázón megremegsz.
"Jóestét" - csak ennyit mondasz halkan.
"Jóestét, miss" - mondom. S ennyi lesz,

s megyek tovább. Könnyekkel se küzdök.
Hűs nyugalom, ez maradt nekem...
Felszítani ki tud hideg üszköt?
Ki támaszt fel, halott szerelem?

Rab Zsuzsa







ŐSZ


Csönd lepi borókás partok meredélyét,
Az ősz, a pej kanca, fésüli sörényét.

Folyamszegély hűs leple felett
patkói kék csengése lebeg.

Remete szél, óvakodva, lassan
avart tapos útkanyarulatban.

Égő-piros csipkebokorra hajolva
láthatatlan Krisztus sebeit csókolja.

fordította WEÖRES SÁNDOR







PORHÓ KAVARDUL


Porhó kavardul, szél sodorja,
száguld a pusztán idegen trojka.
Más ifjúsága röpül a szánon.
Hát az enyémet merre találom?
Fölkapta szellő, hajtotta orkán -
épp így repült el, száguldó trojkán.

Rab Zsuzsa fordítása







SZÉP JÓ REGGELT!


Elaludt már a sok arany csillag,
megrebbent a tág víz tündér tükre,
a folyóra hajnal fénye villant
s pírt dobott a fényháló-egünkre.

A nyírfák is mosollyal ébredtek,
szétzilálták selyem hajfonatjuk,
zöld szín fülbevalóik zizegtek,
s harmatból volt ezüst ruha rajtuk.

Lombos csalán kerítésre kúszva
ékes gyöngyöket nyakára felvett,
s pajkosan-bohón fülembe súgta:
"Szép jó reggelt!"

1914

(Fordította: Erdődi Gábor)







TÁNYA SZÉP VOLT


Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb.
Hófehér szoknyája alján piros fodor libegett.
A kertalji sövény mögött, mikor este útra kel,
cicázik a Hold a ködben, az ég fellegeivel.

Jön a legény, megbiccenti fürtös fejét, úgy köszön:
"Ég veled, kis boldogságom! - mert én mással esküszöm."
Holtfehér lesz, s mint a harmat, oly hideg a szép leány,
mérges kígyóként gyürűzik hajfonatja a nyakán.

"Nem akarlak megbántani, ó, te kékszemű legény.
Éppen jöttem, hogy megmondjam: bizony máshoz megyek én!"
S szól a harang... nem imára - esküvőre hívogat,
megy a násznép a szekéren, de hang nélkül hajtanak.

Nem a kakukk panaszkodik, Tánya anyja sírdogál.
Halántékán mély seb tátong: fekszik a lány halva már.
Koszorúként homlokára vére száradt, cseppre csepp...
Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb.

Fordította: Jobbágy Károly







TE DALOLD EL


Te dalold el a dalt, ami hajdan
zokogott az anyánk ajkán.
Kisegíthet a búból e dallam,
s veled dúdolni bírom talán.

Hiszen ismerem, nékem is drága,
vele nyugtalanítsd szívemet.
A te hangod az elhagyott házba,
mint egy álomba visszavezet.

No dalolj, s én a pillám lehunyva
megint érzem a múltak ízét,
s megigézve majd fölmerül újra
a homályból a hű anyakép.



Nekem vigasz e dal, ha te mondod,
s tudom, nem csupán én szeretek
pici kertkaput s berkenyelombot,
ha az pírral a földre pereg.

No dalolj, legyen újra világos
feledékenyen árva fejem,
hiszen jó, ha anyámra s az álmos
szemű tyúkokra emlékezem.

Én a sírig imádom a nyírfa
patyolat-derekát s haját,
ha a hajnali harmatot sírva
a ködökbe csavarja magát.

Ma a szívemnek szűnik a kínja,
ma a bor meg e dal ad erőt -
te vagy nékem az otthoni nyírfa,
aki bókol az ablak előtt.

/Ford.: Nagy László/







TÉL ÉNEKEL


Tél énekel, orkán huhog,
mohostövű fenyő suhog,
ág-húrok pengenek,
erdőkre mély álom szakad,
vonulnak ónos ég alatt
tépázott fellegek.

Az udvaron hóförgeteg
terít ezüstös szőnyeget,
fagymarta törzs recseg.
Az ablakon veréb kocog,
éhen morzsáért kuncsorog,
mint árva kisgyerek.

Reszket a sok kisded madár,
ellankadt, úgy megülne már,
s csak társához lapul.
A felhőt orkán kergeti,
húnytszemű ablakom veri
és dörömböl vadul.

Dermedt kis tábor álmodik,
párkányomon fagyoskodik,
szárnyára tél havaz,
de álmában napot derít
s égboltnak kék lepelt feszít
a tündérszép tavasz.

Rab Zsuzsa fordítása







VÁDLÓN NE KUTASS A SZIVEMBEN


Vádlón ne kutass a szivemben,
megvetlek örökre, ma lásd,
de imádom a fényt a szemedben
s a ravasz hitetést, a csalást.

Holtként kiterülve lefekszel,
s kérdőn hajolok föléd:
a róka halált így színlel
s ragadoz hollócsemetét.

De ki bánja? Ölelj: sose félek.
Hamis úgyis e vad lobogás.
Lelkem viharedzett lélek,
sokat érte goromba csalás.

Nem téged imádlak, drága,
csak árny vagy, echo-zene:


arcodban a más arc álma,
akinek csoda-kék a szeme.

Az a másik tán sose jámbor,
s látszatra - ki tudja? - hideg,
de a léptei fénysugarától
lelkem zuhatagja remeg.

Ilyet árnyba, tudom, sose vonhatsz,
s elmégy, ha akarsz, ha nem.
Te még befelé se mondasz
hazugságot szeliden.

Megvetlek téged örökre,
de végül is ezt rebegem:
ha a menny s a pokol nem lenne,
kitalálnánk, hogy legyen.

Weöres Sándor

















  
 
0 komment , kategória:  Orosz költők  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2018.02 2018. Március 2018.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 21 db bejegyzés
e év: 315 db bejegyzés
Összes: 4838 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 857
  • e Hét: 8779
  • e Hónap: 31267
  • e Év: 209142
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.