Regisztráció  Belépés
lenke1964.blog.xfree.hu
Három szóban el tudom mondani, mit tanultam az életről: mindig megy tovább. "A világ minden szépségéért sem akarnám elcserélni az egyéniségemet, még a... Varga Lenke
1964.08.18
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 23 
Öregedni annyi, mint lemondani az álmainkról.
  2018-04-02 14:58:00, hétfő
 
  A fiatalság nem életkor, inkább lelkiállapot: akaraterő, képzelőerő, heves érzelmek, a bátorság uralma a gyávaság fölött, amikor a kalandvágy legyőzi a kényelemszeretetet. Attól még nem öreg valaki, hogy megélt valahány évet. Öregedni annyi, mint lemondani az álmainkról. Az évek ráncossá teszik a bőrt, a lelkesedés hiánya pedig a lelket."
(Radha Soami)
 
 
0 komment , kategória:  1 Elmélkedés  
Tavaszi hír
  2018-04-02 11:43:14, hétfő
 
  Tavaszi hír

Hűvös, tavaszi szél bújócskázott a bokrok között, és ha talált valami tavalyi levelet, azt hajszolta, amíg meg nem unta. Aztán visszakanyarodott, meglengette a mogyoróbarkákat, és sziszegett a kökénybokrok között, mert a kökény szúrt, mint a veszedelem.
A birkák nagy igyekezettel legelték az aszott füvet és nem emelték fel fejüket, mintha azt mondták volna, ők nem tudnak semmit, és nem is avatkoznak ilyen dolgokba.

De Bogáncs, a pumi sem ugrált körül, csak rövid, kócos kis farkát billentette meg, jelezve, hogy valami baj lóg a levegőben, és ilyenkor minden hangosság helytelen és nem idevaló.
S az öreg Galamb is csak egy ujjal bökött kalapja karimája felé, nem nyújtott kezet, és nem nézett rám.
Majdnem felesleges voltam.
Ebben a külső világban nem kívánják a kimondott részvétet, mert jól tudják, hogy a baj szétosztva csak szaporodik. Ha baj van, s ha sokat törődnek vele, felfuvalkodik, és bátorságot kap.
Itt pedig nagy baj volt, ezt mindenki tudta, és minden állat megérezte, hogy az öreg juhász verekedik vele. Még a kolomp is halkabban kondult.
- Holnap bemegyek a városba, aztán hírt hozok.
- Bizony, az jó lesz...
Bogáncs hol rá nézett, hol az öregre, és kurta farkával helyeselt: aztán lefeküdt, mert Bogáncs várandós volt, hasát már majd a földön húzta.
- Hát akkor megyek - mondtam. Kezet fogtunk és összenéztünk, tovább, mint máskor.
- Csak maradj - intettem a kutyának, és Bogáncs visszaintett, hogy egyáltalán nincs szándéka elkísérni, mint máskor, de felállt, mert illem is van a világon.

A legelő felett némán utaztak a varjak, egy lomha felhő a nap elé mászott, és hűvös lett egyszerre a szél, emlékeztetve, hogy eddig a telet szolgálta. Pedig déltájt járt az idő, s most kellene találkoznom Erzsivel, de legalábbis látnom egy piros foltot és egy fehér foltot. A piros Erzsi réklije, a fehér pedig a kosár takaróruhája, hozván öregapjának az ebédet.
De most üres a határ, hűvös szürkeség az úr, s a szél úgy sóhajtozik a bokrok között, mintha temetésről jönne. Megrázom a fejem, undorral, mint a ló, ha bögöly akar a fülébe mászni, és nem akarom hallani ezt a sóhajtást.

Nem akarom Erzsit fehéren látni, hanem pirosan és nevetve és asszonynak, mert ez a szegény Gábor gyerek is úgy vánszorog a dologban, mintha csontja se lenne. Jövő hónapban lett volna az esküvő, de Erzsi megcsúszott, a lovak megbokrosodtak, s a nehéz kocsi keresztülment rajta.
- Remélem, hogy nem a gerince...remélem - mondta doktorunk, de én már ismerem a mi doktorunkat. Nem szeretem, ha ő csak reménykedik.
És most megyek a kórházba, viszem magamban az öreg juhász megkövült, néma aggódását és Gábor emésztő bánatát. Viszem magamban a bokros tájat, a szelet és a felhőket, az aszott gyepet és Bogáncsot is. Nem érzem a vonatfüst utazásszagát, és nem hallom a város felesleges lármáját.
De az éterszag megbirkózik mindennel. Lemossa rólam barátaimat, a tavaszi földszagot s a távoli dombok végtelenségét. Lemossa a tegnapot és a holnapot: ma van, és egyedül vagyok.
- A tanár urat keresem.
- Most a termeket járja, tessék várni.
Hát várok.

Jön a tanár orvosokkal és ápolónőkkel. A földet nézi, homloka ráncos. Nem csodálom. Nem vesz bennünket észre, csak megy, s húzza maga után a fehér csapatot.
Hát várok.
Egy-egy ajtó nyílik, egy gumikerekű kocsi surran a kövön. Mennyi ember utazott ezen a kocsin, ki ide, ki - oda...
- Most menjen be - mondja az egyik doktor -, de csak röviden.
A tanár a kezét mossa egész habfelhőben, aztán keféli körmét. Végül törölközőt vesz, és most reám néz.
- Boldog Erzsébet - mondom. - Jőhátról. A kocsi ment keresztül rajta...szeretném tudni, felépül-e.
Hosszan törülgeti a kezét, és néz. Már alig bírom. Hát nem látja ez az ember, hogy kik vannak mögöttem? Hát nem érzi, hogy...
- Rokona? - És nem veszi le rólam a szemét.
- Nem!
Elmosolyodik, és a szoba egészben és darabjaiban nevetni kezd. Talán én is, de ezt nem tudom.
- Meggyógyul!
Puha, mégis telemarkú kézszorítása úgy kísér, hogy ha akarnék, talán röpülnék is. Jön az éterszag is. Nem is olyan rossz szag ez végeredményben...

A vonat olyan lassan megy, mint egy álmos hernyó, és alkonyodik, amikor végre kitesz a partra. Gábor áll a bakterház mellett, de nem jön oda. Az arcomat nézi.
- Kire vársz?
Nem szól, csak az egyik lábát előreteszi, és arca vonaglik.
- Meggyógyul. - Kezet fogunk. - Hallod-e, engedd már el a kezemet!
Gábor mögém kerül, pedig mellettem is jöhetne, aztán elmarad.
Most megy le a nap: a szél elfeküdt a domboldalon, s a vezérürü kolompja mintha csengője lenne a napáldozat esti miséjének.
Bogáncs megszaglász, az öreg Galamb fogja a kezem, és mosolygok, s a két öreg szem elhomályosodik.
- Azt mondta?
- Azt.

Erre megsimogatta a kutyát, éleset füttyentett, s Bogáncs, mint a szélvész, csaholva kerítette körül a falkát, aztán leült előttünk, mintha azt mondta volna:"Tudok én futni, ha hasas vagyok is, ha jókedvem van..."
- Na, csak ne ugrálj - intette az öreg juhász -, mert hátha csak egy kölyköd lesz, azt meg már valakinek elígértem...
- Majd vigyázok rá - mondtam, és nem beszéltünk többet, mert felesleges lett volna.

**
Megjelent az Új Emberben, 1955-ben.
Kötetbe szerkesztve tartalmazzák a Tarka rét (1973), Harangszó (1975), Búcsú (1979), és a Fészekrablás (2007).
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Mese
  2018-04-02 11:42:14, hétfő
 
  Fekete István: Mese

Volt egyszer egy gyerek, aki semmiben sem különbözött a többi gyermektől, legfeljebb annyiban, hogy azon az emlékezetes napon három szekundát fogott, ami komoly teljesítménynek számított, lévén azon az emlékezetes napon összesen öt óra, de ezekből egy ének és egy torna volt.

Mi tagadás, a gyermek mértéken túl elbúsulta magát, s ez okból elhatározta, hogy kalóz lesz, hajóján fekete lobogóval. Ugyanakkor a főárbochoz a számtantanár lesz kötözve - név szerint Kendei Miklós -, s ő mint kapitány, előveszi a ,,kilencágú macskát"...
Ezen kemény és gyötrelmes gondolatok között nem a rendes úton ballagott hazafelé, mert Kendei rimánkodására is idő kellett, aki megbánván összes bűneit, a gyermeket következetesen ,,Sir Edward"-nak titulálta.
Napfényes úton ballagott a fiúcska - tavaszodott éppen -, s a házfalak mellett támaszkodó meleg addig simogatta, amíg elhatározta, hogy Kendeit a szigorú büntetés után megteszi alvezérnek... s ekkor valaki ránézett.
- No?... - hökkent meg a fiú.
Aki ránézett, szintén gyermek volt, csak sokkal kisebb, olyan négy-öt éves és Goytein bácsi kirakatában volt, aki régiségekkel és képekkel kereskedett. A bolt sötét volt és rejtelmekkel teli, de egy helyen mégis besugárzott a nap és fénye elolvadt a kis gyermek képének aranyrámáján. És nézte egymást a két gyermek. Az egyik szelíd, okos szemlélődéssel, a másik három szekunda és a kalózlobogó árnyékával a háta mögött.
- Mintha élne - suttogta kívül a fiú -, és az ára csak tíz korona.
És nem tudta a szemét levenni róla.
- Engem néz.
Hátrafordult, de egyedül volt. Ellépett balra, ellépett jobbra, de a fiúcska csak nézte melegen, szelíden nagy, barna szemével. Szinte várni lehetett, hogy szempillája megmozdul...

És hazafelé már nem jutott eszébe, hogy ő tulajdonképpen ,,Sir Edward", hanem az jutott eszébe, hogy ,,elvégre" tanulni is lehetne... és hogy ő azt a képet megveszi. De tíz korona! Csak el ne adják addig!
A tíz korona nehezen gyűlt, nagyon nehezen, de a barátság a két gyerek között élő lett és meleg. Azonban rettegéssel teli, mert hátha megveszi valaki azt a képet?! Ezért egyedül ment mindennap a szokatlan úton és ködös, esős napokon szívdobogva kereste a képet a sötét kirakatban, hogy nem vitték-e el... De ott volt. Ilyenkor megnyugvó, meleg hullám emelkedett a szíve körül, s mintha a kép azt mondta volna:
- Ne félj!
Később már, mintha tanácsokat adott volna, hogy: ,,Tedd" vagy: ,,Ne tedd", ámbár ezek csak olyan futó gondolatok voltak, mint a fecske, ha reptében érinti a vizet.
- Lesz nekem tíz koronám valaha? - gondolta egyszer, s a kép nyugodt tudással nézett vissza:
- Lesz!
És lett! Csodálatos, de lett. Nagy nap volt ez mindenképpen és nem múlott el azóta se.
A gyerek utoljára állt meg a kirakat előtt, markában a pénz és szívében széles öröm.
- Megveszlek, s azután velem leszel. Tudod?
- Már régen...

Goytein bácsi a kályha mellett szivarozott - ámbár nyár volt akkor már régen - és illendően felkelt, mert a vevőt már régen ismerte, hiszen mindennap ott látta ácsorogni a kirakat előtt.
- Parancsoljon fiatal barátom.
- ...a képet... azt a kis gyermekképet...
Az öreg kereskedő kiemelte a képet, kabátujjával letörülte és csomagolni kezdte.
- Öt korona.
A gyerekben sárgán és hidegen megvillant valami. Az öreg rövidlátó, az öreg téved... megmarad öt korona... ez egy pár korcsolya és egy gyári csúzli.
A keze reszketett, amikor a zsebébe nyúlt, de a pénz hideg érintésétől felemelte a fejét, s az a kép - bár be volt már csomagolva - az a szelíd szem most szomorúan ránézett:
- Ne...
A gyerekben, mintha eltört volna valami, ami alól meleg tisztaság buggyant fel. A szája széle reszketett.
- Tíz korona... - dadogta -, tíz korona volt kiírva.
Az öreg nézte a gyereket, nézte, és fejére tette a kezét.
- Öt korona.
A gyerek magához szorította a kis csomagját és meg akarta emelni sapkáját, ami nem is volt a fején. Az öreg még a kezét nyújtotta:
- ...és én a barátaimmal kezet szoktam fogni.

Mondom - miként a mesékben - az a nap és az a kézfogás nem múlt el azóta se. A kis kép itt van a falon és néz, türelmesen és szelíden és most is szól néha halkan, hogy ,,tedd" vagy ,,ne tedd".
Övé az első virág s a régi gyermek gyermekeit is neki mutatták meg először, amikor megszülettek.
- Vigyázz rájuk, kérünk...
És ha súlyos levelek jöttek vagy mentek, ránéztünk, kérdőn:
- El lehet küldeni? Jó lesz?
- Jó.
És ha a Rossz néha végigcsapott a házon és a szíveken:
- Ne haragudj!
- Nem haragszom. Nem is tudok...
Pedig a festék megpattogott azóta, a kép megfeketedett az időtől, az aranykarika eltűnt a feje körül, csak a kis nádkereszt látszik a vállán, meghajolva a tehertől és a szeme, mintha öröktől fogva nézne, néz... néz... mindig simogató tiszta gyermekséggel és ha kérem - mint most is -, vezeti a kezemet.

(1950)

**

Megjelent az Új Ember 1950. évi 11. számában.
Tartalmazzák az Emberpor (2003) és a Sárgaréz patkók (2007) c. kötetek.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Honfoglalás
  2018-04-02 11:41:07, hétfő
 
  Honfoglalás

Vigasztalan, határtalan homokos tájon ballag a szekér. Az út mentén poros kórók állnak, a kerék majdnem agyig süllyed a homokba, a lovak csüdig járnak benne s a szekéren dunyhák között fiatal asszony fekszik. Nézi a felhőket, néha szája elé tartja a kezét, mert porfelhő csap át a kocsi felett. Ilyenkor köhög. Aztán újra a felhőket nézi, vértelen fehér arca besüpped a párnába és újra látja a rendelőt, csillogást és fehérséget s hallja az orvos hangját:
- Pormentes, magaslati - lehetőleg erdei - levegő, sok tej, sok pihenés.
A fáradt arc szomorúan megrándul, ura most fordul be árva tanyájukhoz. Sehol egy fa, sehol egy bokor. Száraz kútágas, bedőlt kerítés, a fal omlik a vályogról, a karámban leromlott marha, tehéntrágya, por piszok mindenütt és légy, légy milliárd.
... erdei levegő, sok tej, sok pihenés?

Az ura úgy emeli le a kocsiról, mintha a szoknyában nem is lenne senki. Viszi az ágyra.
A szoba kicsi, sötét, földes. Ablaka tenyérnyi, kinyitni nem is lehet.
- ... pormentes magaslati levegő? ... néz a beteg maga elé; az ura csak áll tehetetlenül, keserűen. A nyitott ajtó előtt végeláthatatlan kopárság s a szél a homokot fáradhatatlanul hajszolja a pusztaságban.
Pedig még csak tavasz van. Alig sarjadzott fű, ritka vetés, tengődő kert, leromlott jószág már tavasszal. Mi lesz itt a nyáron? Pénz kellene orvosságra, el kellene menni dolgozni, mert otthon már nincs munka - de hova? Kihez? Kinek van itt pénze?
A homok már a vetéseket temeti s a kerteket nyaldossa.
Valaki jön az úton.
A gazda ül a ház előtt, üres pipáját szupogtatja és egykedvűen, szinte komoran nézi a közeledőt. Jót hoz? Ide? Legyint, mintha önmagának válaszolna.
Öregember a jövevény, összeszáradt, nagyon öreg ember. Nem sokkal vastagabb, mint a botja. A színe is olyan. Bök a kalapja felé. A gazda meg se mozdul, csak nézi.
- Meg se kérded mért gyöttem?
- Majd megmondja.
- Dobútak. Lesz napszám. Fát kell ültetni.
- Gyümölcsöt?
- Fenét gyümölcsöt. Erdőt.
- Hol?
- Itt - és hátrafelé int a vállán keresztül és lekicsinylően mosolyog.
A gazda széles mozdulata befogja az egész istentelen kopárságot.
- Ebben a homokban?
- Ebben.
Egymásra néznek és keserűen felnevet mind a kettő...

*

- Már mérik is a fődet... a bolondok!
A szél telehordja a mérnökök szemét, száját homokkal, de a munka nem áll meg egy pillanatra se. A figuránsak bokáig süllyednek a homokba, az állványok lábai elmerülnek, mint a vízben, a teodolit lencséjét állandóan tisztogatni kell, de a fehér karók négyszögekbe járják az élettelen határt. A munkások között ott az öreg és a gazda.

Déli tűzrakás. A tűz mellett ott pirítják szalonnájukat a mérnökök is, munkások is.
- Semmi közöm hozzá - mondja a gazda - de annyi csemete, ami ide köll, nincs is a világon. Nézzen itt körül, mérnök úr... - int a kezével és kitárul rettenetes, sivár messzeség le a horizontig.
- Lesz - mondja a mérnök - lesz elegendő. Ezer és ezer csemetekert...

*

Elsüllyed a határ és közel jönnek a távoli csemetekertek. Hull a mag a magágyba, csírázik a makk, kibújik a kis csemete, villognak a kapák, kiemelkednek a sorok, ritkítják a sűrűjét, átültetik az éveseket, kiszedik az erősét a szállításhoz, kocsira fel, kocsiról vagonba, elindul a vonat a millió fa, millió életével az ismeretlenbe.
Idegen tájakon robog a vonat. Erdős tájakon, ligetes tájakon, aztán fogy az erdő, kiszélesedik a fátlan nagy rónaság, a kopár, erdőtlen, kedélytelen nagymagyar Alföld. Egy darabig itt is zöld még a táj, de aztán jön a szik, jön a homok, s ahol legsivárabb a vidék, megáll a vonat.
- Megérkeztünk.
Az állomás zsibong; emberek és szekerek várakozó vidámság; felpattannak a vagonajtók s a csemetekötegek - kisebbek, nagyobbak - ,,átszállnak" a szekerekre.
Feketefenyő, nyár, akác.
Porzik a kocsik után az út, fúj a szél - itt mindig fúj a szél - és a levegő legkisebb moccanására megindul a homok.
A kocsik megérkeznek, az alélt csemetéket vermelik. Az öreg munkás megáll felettük és azt mondja:
- Na, szegények ti se tudjátok hova kerültetek. De majd meglátjátok...

*

A fehér karók nagy négyszögei, a kijelölt tér megelevenedik. ,,Porzik" a munka. Kezek és ültető fák nyomán új hazára talál a fenyő, a nyár, az akác. Sziken is, homokon is. A sorok kiegyenesednek és az alélt kis csemeték felállnak, a sivár tanya körül akácsuhángot ültet a gazda; a felesége a pitvarban ül és szomorúan nézi.
- Majd akkor lesz ez szép, ha virágoznak - kiáltja most már egy kis bizakodással a gazda.
Az asszony mozdulatlan nézi ölébe ejtett, beteg kezeit.
- Nem érem én azt meg András...
- Megéred! Látnád csak, a kis fák is megélnek a homokon. Egy év, két év, három év, öt év - meglátod milyen hamar elszalad...

Egy év, három év, öt év.
Harcol az erdő, kúszik előre az erdő, új hazát foglaló az erdő és hátrál, egyre hátrál a homok. Ahol elkezdték az ültetést már sudár fákat ringat a szél, és ahol most folytatják - mert megállás nincs - alig araszosak a csemeték. De köztük már megfogamzott a fű, az avar alatt megszelídült a homok, s a lombok alatt nyirkos a föld. Innét se a szél, se a nap el nem viszi a nedvességet.
Az utak mentén sorjában virágzik az akác és a gallyazásból, erősödő erdőből elegendő nyári tüzelője van a gazdának.

Azelőtt?
Gyűjtik a száraz ,,tehénlepényt" - azon főz a szegény beteg asszony, és télen kukoricaszárral tömi a búbost, holott azt szívesen megenné a jószág.
Lassú alattomos füst terjeng a szobában, a marhatrágya csak füstöl, köhög a beteg, szemét törülgeti és ki kell nyitni az ajtót, hogy meg ne fulladjon.
Elég a trágya és éhes földben tengődik a vetés.

Most?
Vágott rőzse az udvaron, új karám, új kerítés. A ház körül friss fiatal fák, a ház előtt új pad, a karámban kövér jószág.
A kertben pedig mézet perget a gazda.
És szeme előtt újra elfutnak az évek: a hitetlenség s az első csemeték, verekszik a homok a csemetékkel, de az erdő nem hagyja magát; éves már a fenyő, az akác, a nyár, két éves, öt éves... Zöld a táj és megnyugodott. És lassan suhogó erdő, és élő élet borul az élettelen homokra.
Csurran a méz a kis szilkébe, viszi a gazda az erdő felé. Mézet, tejet, kenyeret. Homokot alig látni; füves az erdei út és a fenyves egy tisztásán ott ül a felesége. Arca teltebb, bőrét megfogta a nap. Könnyen kel fel, amikor urát meglátja.
- Miért fáradsz András?
- Mert ilyen mézet még nem ettél. Orvosság ez...

Az asszony körülnéz, kitárja karjait, mélyet sóhajt, mintha az egész erdőt magához akarná ölelni.
- Itt, itt van az orvosság, András. Itt van minden... és én most már igazán érzem, hogy meggyógyulok.
Felettük zsong az erdő.

**

Tartalmazzák az Emberpor (2003) és a Balangó és egyebek (2006) c. kötetek.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Kopár és erdő
  2018-04-02 11:39:37, hétfő
 
  Kopár és erdő

I.

Pusztai tájon szomjas a föld,
Égő homok közt cserepes út,
Tengődő fű és halott bokor,
Szomjas vándor és kiapadt kút.
Nincsen itt élet, veszett az út.

Halott ország ez éjjel-nappal,
Erdőtlen, tikkadt, kopár határ,
Tavasza meddő, ősze sivár,
Fulladt csendjében hallgat a nyár,
Halott ég alatt halott határ.

II.

Párás domboldal, távoli vágy,
Csobogó patak, andalgó út,
Virág, szerelem, dal, szabadság.
Hegyen és völgyön zöld erdő zúg,
Hegyen és völgyön zöld erdő búg.

Titkos, mély völgyén dús forrás buggyan,
Tavasza illat és ősze mámor,
Telében munka, öröm és álom,
Nyarában szabad ember a vándor,
Erdő az otthon, erdő a sátor.

**

Megjelent a Tarka rét (1973), Aranymálinkó (1998) és az Összegyűjtött versek (2008) című kötetekben.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Feltámadás
  2018-04-02 11:38:38, hétfő
 
  Feltámadás

Ezen a napon különösen csendesen esett az eső. Megállt a szél, elnémult a csalitok suttogása, a felhők sötét takarója leereszkedett, s a titkos ösvényeken lassan vánszorgott az Idő.
Nem volt hűvös, mégis fagyos didergés reszketett a fák között, a hóvirág a földet nézte, a kankalin aléltan várt valamire, az ibolya összecsukta kelyhét, az öreg tölgyekről leszakadt egy-egy tavalyi levél és úgy lihegett le az avarra, mint a szomorúság fáradt lepkéje.

Tűnődve figyelt az erdő már reggel óta, mert nem úgy ébredt, mint máskor. A sötétség sokáig lapult a völgyekben, a bagoly még hajnalban is rikoltozott és azt kiabálta, hogy:
- Halál...halál!
- Ideje lenne már, hogy elhallgass - zördült rá az öreg cserfa - hiszen reggel van.
- Reggel - vicsorgott a bagoly - reggel? Hol a harangszó, mi, hát van harangszó nélkül reggel? Erre válaszolj!
És a Cser nem tudott válaszolni.
Dermedten hallgatott mindenki, riadtan húzták össze magukat az erdei népek és megreszkettek, amikor később száraz kerepelés félelmes pergése hallatszott a falu felől.
- Halljátok, halljátok - huhogott a bagoly - verik már a kaszát. Élesítik. Halljátok?

Mindenki hallotta, de nem válaszolt senki. Mint a távoli dobpergés, halálos ítéletek száraz hirdetője szólt a nagypénteki kereplő. A madarak hidegülő testtel ültek a fészkekben, a nyulak lelapították fülüket, hogy ne halljanak semmit, az őzek mozdulatlanul néztek a ködös erdő mélybe, hogy honnét jött a veszedelem, csak a fácántyúk szaladgált ide-oda tanácstalanul.
- Mit mondott, mit mondott, jaj mit mondott, mi baj van? - kotyogta és majdnem beleszaladt a róka szájába, akit most elhagyott furfangos jókedve és gondterhelten ballagott hazafelé.
- Buta, mint egy tyúk - fordította el fejét - mintha én tudnám, mi baj van. És azonmód leült gondolkodni, hogy mi baj is van tulajdonképpen.

A fákban meglassult az élet keringése, nehezen lélegzett az erdő, s az est sötétsége úgy bújt elő a nyirkos szakadékokból, mint a fulladás.
Most már nem kiabált a bagoly se, csak szárnyalt egyik fáról a másikra.
- Mit tudtok - huhogta halkan - nem tudtok semmit? Mi lesz velünk? Mit mond az a kereplő? Holló testvér, te vagy a legöregebb, mit mond a kereplő?
- Átok és vér - azt mondja - bólintott a holló - ma halál, holnap élet - azt mondja sírba tették a Jóságot, azt gyászolja. Nem látod, hogy lehunyták szemüket a csillagok is? Gyászol az Isten, s az ember nem mer harangszóval felkiáltani hozzá, csak kerepel és leborul a nagy halott mellé, akit ő gyilkolt meg.
A bagoly szó nélkül hazarepült, leült a mély odú szájába és reggelig gondolkodott, mert nemigen értette meg a hollót.

Reggel egy kis szél mozdult és nehezen megindultak a felhők. A fenyők halkan zsongtak, mintha valakit siratnának és délben bágyadtan felsütött a nap. Nem melegen, nem is ragyogóan, mintha köd kendőzte volna fényes arcát, s az árnyékok is szinte lábujjhegyen osontak az órák útján.
De a tegnapi derengés engedett már. Itt-ott félénken megszólalt egy-egy madár, a harkály zajosan ívelt át egyik fáról a másikra, a bagoly éhesen várta az estét, mert az egész éjszakát átgondolkodta, a virágok kinyitották újra kelyhüket és az utak ünnepi szelídséggel kanyarogtak, mintha vártak volna valakit.
Várakozó és illatos lett egyszerre az erdő, aztán megállt a szél, s még az öreg fák is puhán tárták ki görcsös karjaikat.

És akkor, távolról a földből és az égből, a múltból és a jövőből, az idők mélyéből és ígéretéből, mintha öröktől fogva szólna, lágyan hullámozni kezdett a harangszó. Ujjongó melegsége ráborult az erdőre, mint az ölelés és megreszkettek a rügyek, mintha csodát látnának és a fészekben megpattantak a tojások.
- Jár itt valaki? - kérdezte furulyázva a rigó és felszállt a legmagasabb fa csúcsára és énekelni kezdett a csillagoknak.
Mert ekkor már erősen alkonyodott.

A harangok elhallgattak már, tavaszi párák születtek a völgyek felett és a széles erdei úton Sipka János ballagott hazafelé: a koldus.
Vén ember már ez a Sipka János és vásárokra jár, hol énekelve koldul. Reszkető öreges hangja most is megelőzi, mert énekel most is.
,,Feltámadt Krisztus e napon; alleluja, alleluja."
Tarisznyájában kenyér, hús és húsvéti kalács és szívében béke.
Énekel az öreg és zümmögő öreg énekét magába öleli az erdő.

(1948)

**

Megjelent az Új Ember 1948. március 28-i számában.
Kötetbe szerkesztve a Vasárnap délután (1991), a Számadás (1997) és Az erdő ébredése (2008) tartalmazzák.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Fekete István: Éjfél az erdőn
  2018-04-02 11:37:32, hétfő
 
  Tisztálkodott az erdő.Aztán újra esett, újra feltámadt a szél, közben néha kisütött a nap, hirtelen meleg lett, amire megint hideg esőt hoztak a fellegek.
-Megbolondult ez a Március?-csóválta fejét az öreg anyaróka, és megborzongott, mert meztelen hasa a vizes füvet érte, ami nem jót tesz a tejnek. - Tisztára megbolondult: mégse lenne szabad az időt ilyen taknyosra bízni..
.-Hahahaha- nevetett mögötte valaki-, csakhogy engem már nem Márciusnak hívnak ám! Megnőttem, nézz rám, vén szuka, nézz rám, mert még havat is hozhatok, ha szemtelenkedel, és el ne feledd, hogy már Április a nevem!
A vén róka ijedten loholt a lyukjába, ahol hét kölyök és millió bolha várta.
-Április, persze hogy Április, azért ilyen kelekótya, de majd meglassúdik. Kamaszkodik, változik a vére, hát istenem, mink is voltunk fiatalok...Többet nem mondhatott, mert nekiestek a kölykök és a bolhák, és azt már csak gondolta, hogy a nagy szerelemnek rendesen szoptatás és vakaródzás a vége, de ez is annyira köztudomású, hogy nem is foglalkozott tovább vele.
Abban azonban igaza volt, hogy a növekvő Április meglassúdott. Kapkodása elmúlt, megállította a szelet, közelebb hozta a napot: rendezte a fészkeket, rügyeket fakasztott, virágba borította a soron következő fákat, mert a méhek már igen zúgolódtak a virágok után.És egy reggelen virágba borult a vadcseresznye, azután a vadkörte, és a méhek hálásan orgonáltak a tétovázó szellőnek, fűnek, fának, sz egész ragyogó világnak.Árnyékosodott az erdő.A fűz már teljes koronát bontott, a nyír is, a bükk most pödörgette leheletfinom leveleit, a gyertyán utána, aztán a kőris, és ha a szél zendűüt, zúgva rázta magát a tölgy és a cser, mert a tavalyi levelek nem akartak elválni tőlük semmi áron.
A gyalogutat már majdnem benőtte a fű is.
Április néha andalogva nézte erdőországát, néha kurta szoknyát kapott magára, és láthatatlanul beállt a csemetekerti munkáslányok közé, akik egészen olyanok voltak, mint ő, mert a készülődő nászt hordták szívükben. Ott volt a csemeték csomagolásánál, melyek milliószámra mentek szét az országba, és megsimogatta az alélt kis fácskákat:
-Ne féljetek, ne féljetek! Utánatok küldöm az esőt, a napot, a fényt és a meleget. Kopár tájakon, vízmosásos domboldalakon, futóhomokon erdő lesz belőletek. Erdő és árnyék, erdő és illat, erdő és szépség, erdő és élet. Ne féljetek!
S a csemeték megnyugodtak, álomba szomorkodták magukat, amíg alattuk kattogva megindult a vonat, és a csemeték nem gondoltak arra, hogy nélkülük a vonat se rohanna ismeretlen tájakon, mert a síneket a talpfák tartották, a síneket az erdő tartotta.Az erdő pedig tovább levelesedett. A föld átmelegedett, a gyökerek küldték, egyre küldték a táplálékot a legtávolabbi rügyeknek is, a tölgy és a cser új levelei egyszerűen lelökték a régieket: a déli vándorok megérkeztek már mind, és esténként a békák százezer tagú zenekara hangversenyezett az erdei tó partján.
Április ekkor már megkomolyodott és megszépült. Nem cserregett már utána a szarka, hanem csendesen ült a fészkén, nem szólt már az öreg róka se, mert a patakban lefürödte a bolhákat, és fiai ott játszottak a lyuk előtt, és egymáson gyakorolták a csirkefogás egyszerűbb iskoláját.Április mosolygott és öltözködött.Nyúltak a fák az ég felé, forrósodtak a tojások a fészekben, sűrűsödtek a cserjék, új ágakat növesztve, tántorogva repültek a lepkék a napsugárban, a virágok minden kis szellővel virágport és szerelmet leheltek a levegőbe, és az erdészeti irodában új erők, új magvak, új kertek tervei születtek, boldogulásra és örömére az embernek.
Valami volt a levegőben.Április úgy érezte, minden szív benne dobog, minden megpattant tojás benne lüktet, minden sóhaj, vágy, szerelem kinyílt már az erdőn. Felvette hát legragyogóbb ruháját, gyöngyvirág koszorút tett homlokára, végigszaladt a nyiladékokon, mint a fény, és bekiáltott a csalitokba és öreg erdőkbe:
-Daloljatok madarak!
Ekkor egy pillanatra csend lett, aztán felzendült az örök kórus.Aztán elhalkult, elhalt, mint a sóhajtás, mert fény ereszkedett az erdőre. A fákban gyorsabban lüktettek az édes nedvek, a kérgek tágultak, a tojások megrepedtek, reszkető lábú, egynapos őzfiak álltak a sűrűben, és szimatolták a levegőt, amely szagos volt, mint a lakodalmi csokor.Alkonyodott az erdő: a tűnő nap glóriájából ekkor elindult egy legény, s az öreg tölgy mellett lelépett a földre
.-Üdvözöllek- mondta a vén fa-, nem tudok már meghajolni, uram, de azelőtt sem szoktam. Üdvözöllek az erdő nevében, drága Tavaszunk!
A legényke megsimogatta a tölgy rücskös arcát.
-Sokáig élj még, öreg fészektartó: itt várjak?
-Nem kell várnod- mosolygott a tölgy ezer ránca, és a fa mögül előkerült Április. A Tavasz kitárta karját.
-Mindig az, és mindig más...-susogott, és lágyan átölelte a lányt.
-Mindig más, és mindig az...- omlott el a lány az ölelésben, s akkor egyszerre bódult alkony lett az erdőn.
A vacsoracsillag szemérmesen behunyta szemét, a békák kórusa nászindulót pengetett.......
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Április
  2018-04-02 11:33:36, hétfő
 
  Április

A tavasz eleje jól kezdődött. Sok esővel. Megmozdult a vetések és rétek világa, zsendültek a füvek és fák, sárgult a gólyahír, és a békanemzetség zenekara már összetanult muzsikával köszöntötte Szent György havát, mely tudvalevőleg egyúttal a Bika hónapja is.

Szomszédunkba megjöttek a gólyák. Hárman. A harmadik lehet idegen is, lehet, hogy a tavalyi fiakból való, de a fészek békéjét alaposan megzavarta. Csak azért is odaszállt a régi pár mellé, alig tudták kiebrudalni. Állandóan a kémény körül keringett, és látható irigységgel szemlélte a másik kettőt, akik hangos kelepeléssel és összebújással igyekeztek bizonyítani, hogy a házibarát intézményét nem hajlandók gólyailag tisztességes állapotnak minősíteni. Ez azonban nem zavarta a házibarátjelöltet. Leszállt a szomszéd kéményre, és várt. Rosszul tette. Mert a ,,tisztességes" pár erre olyan szerelmes jelenetet rögtönzött, hogy a harmadiknak a könnye csoroghatott belé. El is szállt undorral. Ezt már nem bírta ki. Azóta nem láttam.
A régi pár pedig - miután a kisgólyák alapját lerakta - tatarozni kezdte a fészkét. Ezt onnét tudom, hogy bátyám egyik reggel mély meggyőződéssel szidta a gólyák minden le- és felmenő nemzetségét, mert hogy: elviszik egy szálig a fészkünket...

Ebből látható, hogy nekünk is van fészkünk, nem csak a gólyáknak. Ez - hogy úgy mondjam - privát fészek. Építése három éve kezdődött. Mindig szerettem volna udvarom táján gólyafészket, mert részint - szakértők szerint - ilyen házba nem üt a mennykő, részint pedig a gólyafészek a békesség és a konzervatív, csendes jólét jele... Mennykőmentesség és békés jólét - egy gólyafészekért - igazán megéri!
Három éve tehát feltettünk egy rossz kocsikereket istállónk ormára, mert a gólyaszakértők szerint nincs az a gólya, amely az ilyen kerék felett elrepüljön komoly fészeképítő szándék nélkül.
Nem mondom: meg is nézték a gólyák a kereket, de valami hiányossága lehetett, mert le sem szálltak rá, s így gólya nélkül maradtunk.
Alig múlt el a tél, már újabb tanácsaim voltak. A kerékre egy jókora használt kosarat helyeztünk. A kosár birtokáért - szakértők szerint - véres gólyacsatáknak lehetek szemtanúja, mert ilyen fészekért messze özönlenek piros lábú gólyavitézek és -asszonyságok...

Sajnálom, de semmiféle gólyaháborúról nem számolhatok be. A kereket még csak megnézték, de a kosár felett olyan semmibevevéssel szálltak el, mintha az a világon sem lett volna. Talán azt hitték, nem komoly dolog az egész, a kosarat csak ottfelejtette valaki..., de majd elviszi, ha a szegény gólya belerakta tojásait... De a szegény gólyának is van ám esze, és vigyáz a nemzedékére!...
Szerettem volna a kosarat földhöz vágni.
Újra eltelt a tél, és a békés, mennykő nélküli jólét kívánása újra felburjánzott bennem, mint az árnyékban a bürök.
Ne aprózzuk a dolgot - gondoltam -, és egy olyan gólyafészek került nádas tetejű istállónk ormára, hogy szinte kedvem lett volna beleülni. Alul a kerék, rajta a szétmállott, nagy kosár. Ezer ággal és boggal és mindennel, ami egy gólyaotthon kelléke lehet - a fészkek fészke...

Titkos gondolatom pedig az volt, hogy a szomszéd gólyái, ha ezt meglátják, egy pillanatig sem tanakodnak, hanem saját öreg tákolmányukat otthagyják, és beköltöznek ebbe a gyönyörűségbe.
Velük - természetesen - a jólét stb.
A gólyák megérkeztek, és ,,egyelőre" a régi fészekbe szálltak meg. Másnap messzelátóval figyeltem őket. Látszólag pihentek, de közben sűrűn átpislogtak az új fészekcsodára. Aha!...
Délelőtt már átszálltak, és innét nézték a régi fészküket, mely gyenge dolog volt a miénkéhez képest, ezt a vak is láthatta.
Délután arra mentem haza, hogy feleségem előadást tartott a gyerekeknek a gólyákról, melyeket ,,édesapátok átparancsolt". ...Derék asszony! Növeli a tekintélyemet...
És ma reggel beütött a mennykő!
A gólyák elkezdték bontani a fészket. Nem ám a régit. Fenét! Az újat. A fészekremeket. Az enyémet... Szálanként húzogatják ki az alkalmas ágakat, és viszik a szomszédba, régi fészküket kijavítani. Mintha a hajam huzigálták volna. Néztem egy darabig ezt a barbárságot, aztán elkezdtem hessegetni őket. Mégiscsak aljasság! Ha nekik nem kell, hagyják békében. Van még becsületes gólya, aki szívesen eljönne hozzám házi gólyának.
A gólyák azonban nem zavartatták magukat. Elrebbentek, de visszajöttek, és az én csodálatosan szép fészkemből megrakták a magukét.
Feleségemnek pedig megmondtam, hogy a gyerekeknek azt kell mondani, hogy a gólyákat ,,visszaparancsoltam", mert rosszak voltak.
Az asszony gúnyosan mosolygott... (Ezt a mosolyt majd a tavaszi kabátvételnél eszébe juttatom!)
És most itt állok gólya, fészek és tekintély nélkül.
De azért nem haragszom rájuk!

*

Esténként elnézem őket, amint száll a sötétség, és mély árnyékaival jön az éjszaka.
Az éjszakában felhők járnak. Túl rajtuk talán pislognak apró csillagok, de olyan sötét van, hogy ez nem is bizonyos. Hideg arcával ott ballag talán a hold is, de halott fénye felfullad a felhők dombján, melyek délről jönnek, és komolyak, mint akiknek küldetése van.
Alattuk csend. Csak a patak suttog sietős üzeneteket, de ez a csendhez tartozik.
Fekete mezőkön, fekete bokrok közt szalad a patak, és fodrai megcsillannak néha, mint a hajnal ígérete.
Mitől csillog a patak? Talán a beleolvadt hó fehérségét hordja? Vagy napsugaras emlékek vernek vissza benne? Mert a fényt ugyan honnét kapná?
Mindegy. Az éj fekete országában rohannak apró, csillogó vízfodrok, ide súgnak, oda súgnak, biztatnak, simogatnak, és lágy karjaikban a tavasz világosságának hitét hordják. Tudják, hogy a felhőkön túl csillagok vannak, hold van, nap van - hát mért ne csillogjanak?
A réten álmos feketeség sóhajtozik, alatta, mint játék kráterek, vakondtúrások süppedeznek, melyek alá befolyt a víz, és most összerogynak a kis várak, mert a víz még az ilyen kis dombokat sem szereti. Ne nőjön senki a másik fölé, irigykedik, mert belőle hegyek nem nőhetnek.
A szántáson két nyúl ballag. Baktatásukban gond van és elmélyedés. Majdnem összeütköznek, amikor észreveszik egymást. Az idősebb ijedten néz a kisebbre:
- Halálra rémítsz... Nem tudsz szólni?
A fiatalabb nem tud szólni, annyira megijedt ő is.
- Bocsáss meg - suttog végre. - Nagyon elgondolkoztam, de annyi a gond és veszedelem, hogy eszét veszti a szegény nyúl.
- Hát ez igaz - nyugszik meg az öreg nyúl -, hogy vagy a fiatalokkal?
- Nőnek. Szépek, de a fejem szeretném a fába verni, hogy olyan közel ágyaztam az úthoz... Emberek jönnek-mennek..., már egészen szívbajos vagyok a félelemtől.
Ekkor megsuhogott fölöttük a levegő. A két nyúl lelapult, és eggyé vált a földdel.
- Szamarak! - evezett fenn tovább egy bagoly. - Nem titeket kereslek, de ettől a sok piszok esőtől elpusztultak az egérkék - és elimbolygott a falu felé, hol a magtárak táján még gond nélkül éltek az egerek.
A nyulakba visszatért az élet, és ismét kinőttek a földből.
- Hát élet ez? - panaszkodott újra a fiatal. - Csupa rém az egész világ. Ez is csak olyan zsivány, mint a többi...
- Azt mondják, nem bánt - vélte az öregebb -, bár nem lehet hinni senkinek...
A szántás sarában cuppogva vágtatott feléjük egy nyúl.
- Vigyázzatok - szólt rohantában -, a Vörös jár a határban.

A két nyúl elrohant a fészek felé, és dobogó szívvel takarta be a fiatalokat, de ekkor már megeredt az eső.
A róka az erdő felől jött, és úgy suhant végig a barázdákon, mint a szél, mely alig érinti a földet. Bundája csapzott volt, orrát verte az eső, és barlangjában családi örömök voltak készülőben. Megrázta magát:
- Még csak ez az eső kellett! Se szimat, se nyom, se fene. Hát nem jobb az ilyen nyavalyás nyúlnak? Nyakig ül az élelemben, ide harap, oda harap, és megvan. nem fut előle a lóhere. És még ő panaszkodik... Hopp! Itt nyulak jártak... - és híre orrát rátette a csapásra, melyen az előbb a nyulak elloholtak.
Az eső szakadt. A róka orra már a földet súrolta, de aztán elveszett a szimat, mert az eső szétverte az otthagyott párákat. Megállt. Leült, és belenézett a feketeségbe, melyből eső született.
Butaság itt keresgélni - gondolta, és elvágtatott a falu felé, hol tudott egy tyúkólat, melyen nyitva van az ajtó, bár az udvarban akkora komondor őrködik, mint egy borjú. Veszély, veszély, de a fiatalok maholnap megjönnek. Enni kell sokat addig. Tej kell, erő kell, hogy a nemzedék is erős legyen.
A szérűk alatt az esti füst kesernyés szaga lengett még, és csend volt a faluban, mert hajnal felé járt az idő, amikor a kutyák elmondták már egymásnak az összes kutyapletykákat.
A róka becsúszott a kerítésen, és orra remegve kapkodta össze a szimatot, melyek hidegek voltak, és hiányzott belőlük a komondor veszedelme. Ez nem rendes dolog! Hol a kutya? Ekkor vékony, sokhangú nyöszörgés ütötte meg a fülét, amitől egyszerre jókedve kerekedett.
- Szóval a kutya-asszonyságnak is kicsinyei vannak - mosolygott -, szép dolog, nagy dolog! - és vidáman indult a tyúkól felé, melynek ajtajában kidüllesztett mellel ült a kakas. Aranykarikás szemével vaksin nézett a sötétségbe, honnét a róka sompolygó nesze hallatszott.
- Kakatt..., kerrr..., jár itt valaki? - és kinyújtotta nyakát, hogy többet lásson.
- Szegény átutazó vándor vagyok - mondta a róka, és leemelte a szép kakast nyakánál fogva. A kakas nem kérdezett többet, úgy látszik, nem volt kíváncsi többé a földi dolgokra, a róka pedig kisurrant vele a rét felé, hol ekkor már nehéz ködök jártak, melyek a hajnal érkezését várták.
A róka belerohant a ködbe, a pára összefolyt utána, és gomolygott tovább, mintha mit sem látott volna.
Az erdő fái egyszerre csak felálltak előtte a ködben. A róka letette a kakast, és figyelt, mert az erdő titok még a rókának is, és veszedelmeket rejt néha magában. De csend volt. A fákról lekoppantak a tavalyi levelekre a nehéz esőcseppek, az utakon csak a hajnal sóhajtott. A róka újra elindult a kakassal. Amikor besurrant az erdőbe, valami madár rebbent fel előtte. A róka megtorpant:
- Ijesztgesz, nyavalyás - szuszogta, mert a kakas tollai az orrát csiklandozták, és nehéz volt, mint a só.

*

A fák némán álltak az éjszakában, és ágas ujjakkal a levegőt tapogatták, hogy kiterjeszthetik-e már levélszárnyikat, és virágjaikra nem hoz-e bajt a hajnali dér. Mert az idő itt van már. A föld küldi az élet nedveit, és erei duzzadásig tele vannak, de a levegő még hideg, s így gondjai vannak a szegény fának. Merjen-e virágozni? Merjen-e levelezni?
A róka nem érzi a fák aggódását. Halkan surran az ismerős csapáson. A nyiladékon megáll és körülnéz. Bár nem sokat látni, de nem lehet soha tudni..., baj is lehet...
Az erdő legsűrűbb részébe ért. Itt már nem siet. A szederindák szövevénye alatt átcsúszik, hogy a hasa a földet éri. Igen, nem sok idő van már a fiak megérkeztéig. Duzzadt csecsbimbói súrolják a hideg, nedves avart, és arra gondol, hogy nemsokára meleg szájacskák tapadnak rá, és ez nagy gond, nagy boldogság lesz.
Egy öreg bükk tövében ott ásított a rókavár szája. Sötéten, melegen. Leült a róka. Letette a kakast, és nézte a bejárást. Itthon van az ura? Körülszaglászta a bejárást. Igen. A levegőben ismerős, meleg szimat lebegett. Felkapta a kakast, és gond nélkül surrant be a várba.
A sötétségben ura szemei világítottak.
- Már féltettelek - mondta kedveskedve -, ilyen állapotban többet nem engedlek messze. Libák népéből hoztam egyet. Még hozzá sem nyúltam. De látom, te sem jöttél üresen..., ügyes és bátor asszonyka vagy. Szép fiaink lesznek..., de most együnk..., egyiket megesszük, a másik itt marad neked, hátha megérkeznek a fiatalok, s akkor élelemnek kell itthon lenni.
A barlangban ezután már csak a csontok ropogtak. Azután ez is elhallgatott, és összebújva elaludt a két róka.

...Künt a nedves szántáson pedig lapultak a nyulak. A portyázó róka réme még ott leselkedett a sötétségben, és nem akart világos lenni. Csak a patak csobogott vidáman, és üzeneteket hozott messze tájakról. Fodrai felcsillantak, és becsukták újra szemüket. Apró hullámai megrázták a téli nádszálakat, melyek búsan álldogáltak forgóikkal.
- Mi bajotok? - susogott a patak. - Ébredjetek! Túl a hegyen most születik a fény, és ti kishitűek gubbasztotok. Hát nem érzitek? Jön a fény, a meleg, a Tavasz!
Ekkor vált el a dombok éle az égtől. az ég magas lett egyszerre, mert elszakadt a földtől, ahova az éjszaka feketesége ragasztotta. A dombok gömbölyűek és puhák lettek, mint nagy, lágy kenyerek, tetejükön pedig meleg kezével végigsepert az első napsugár.
És erre megmozdult a rét, a nád, az erdő.
Az erdőben csattogva szólt egy feketerigó, és fuvolázó, lágy muzsikája belehullt a rókavárba, hol békén aludt a két róka, és a nótára álmukban megnyalták szájukat. A szántások felett egy pacsirta dalolt.
A barázdákban gondtalan nyúlasszonyságok ballagtak, vagy vitorláztatták füleiket, csak úgy megszokásból, ám az is lehet, hogy morzejeleket válthattak egymással, és a tavalyi nádszálak is kihúzták magukat a patakban. Kopott zászlójukat odatartották a hajnali szélnek, ki a fodrász tisztét tölti be az erdő és mező világában - és kacéran néztek a patak tükrébe, amely csupa nevetés volt. Apró hullámgyűrűk is ott karikáztak az öreg nádszál körül, és felszóltak hozzá:
- No, öreg, kár volt ugye szomorkodni?
- Igaz, igaz - bólogatott a száraz nádszál -, de olyan végtelen volt az éjszaka. Én nem magamat féltem, hiszen tudjátok... - és szemérmesen nézett a hóna alá, hol ekkor született harmatos zölden az első nádlevél.

**

Április címmel teljes egészében az Öreg utakon (1941), a Köd (1960) és A három uhu (1997) kötetek tartalmazzák. Tavaszelő címmel megjelent a Nimródban, 1969. áprilisában.

Egy részlet jelent meg belőle Április címmel a Nimród 1936. május 10-i számában, a Vadászlap 1942. áprilisi számában, valamint Gólyafészek címmel az Új emberben 1950. május 14-én.

Másik részlet szintén Április címmel a Nimród 1937. április 20-i számában és a Barangolások (1968) kötetben. Áprilisi emlék címmel pedig a Kincskereső 1989. áprilisi számában és az Erdei utakon (1987) kötetben.
 
 
0 komment , kategória:  Fekete István  
Vigyázni kell, hogy mikor száll el fölöttünk a két angyal.
  2018-04-02 11:32:02, hétfő
 
  Van egy régi legenda, amely szerint egy fehér és egy fekete angyal kerülgeti a Földet, és figyelik, hallják, hogy az emberek mit mondanak, gondolnak. Ha valaki jól állítja be magát, jót vár, jót remél, akkor a fehér angyal azt mondja, hogy "úgy legyen". És a fekete angyal köteles erre rámondani, hogy ámen. Ha viszont valaki rosszul állítja be magát, szomorú, keserű, akkor a fekete angyal mondja azt, hogy "úgy legyen". És a fehér angyal köteles rámondani azt, hogy ámen. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a hívő, az optimista, a jóra készülő emberek dolgai általában jobban sikerülnek, mint a keserű, pesszimista és rosszat váró emberekéi. Ez nagyon szép legenda, amely megmaradt bennem. Vigyázni kell, hogy mikor száll el fölöttünk a két angyal."

Popper Péter
 
 
0 komment , kategória:  Angyalok között  
Nyugodt alvás
  2018-04-02 09:32:36, hétfő
 
  Elalvás előtt gondolj Rafael arkangyalra, és képzeld el, hogy beszélsz hozzá. Oszd meg vele aggodalmaidat, érzéseidet, gondolataidat, kívánságaidat, félelmeidet. Amikor már mindent elmondtál, kérd meg, hogy nyugtassa meg testedet és lelkedet, hogy nyugodtan pihenhessenek. Ezután beborít téged smaragdzöld színű energiapalástjával, és álomba ringat. Őrzi az álmodat, vigyáz rád.  
 
0 komment , kategória:  Angyalok között  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 23 
2018.03 2018. április 2018.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 9 db bejegyzés
e hónap: 161 db bejegyzés
e év: 940 db bejegyzés
Összes: 31670 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1061
  • e Hét: 1061
  • e Hónap: 39369
  • e Év: 604152
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.