|
2018-04-29 05:27:48, vasárnap
|
| |
| |
Azt mondják, hogy a három éves korunk előtti időkre nem emlékszünk vissza. Akkor én hogyan látom mégis, ahogyan a nővér kihajol a kapuvári kórház ablakán, hogy pár szem cseresznyét leszakítson az elérhető fáról, miközben én éppen a világra nyitottam a szememet.
Ez anyám emléke. Jó emlékezni rá.
A rend szerint nekem Répceszemerén, Kató néni kezei között kellett volna születnem, mint testvéreim majdnem mindegyikének. De szabály született az ötvenes évek elején, hogy szülni kórházban kell, s otthon csak a gyorsan jövők születhettek.
Én akkor még törvénytisztelő voltam, s kivártam, amíg a kórházba vitt a mentő. Hogy hogyan hívtak mentőt egy a kórháztól húsz kilométerre vajúdó anyukához 1954-ben, arról nincsen fogalmam. Nem említette soha édesanyám. De az engemet követő húgomhoz, majd az 1960-ban világra jött öcsémhez, s 64-ben az őt követő kishúgomhoz nem jött mentő.
Kapuvár, ez került bele születési anyakönyvi kivonatomba, ahol a nevem végén lévő ipszilont is i-re javították. Nevezzük így a hamisítást. Édesapám neve azzal szerepelt az ő dokumentumaiban.
A múltat végképp eltörölni? Csak az emlékezőkkel együtt lehet, főként, ha emlékeiket megőrizték maguknak, s nem adták át utódaiknak. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
