"Lehet úgy érzed, hogy elvesztél a rengetegben, nem látod a kiutat, de ha az elképzeléseidet követed, nem mondasz le róluk, az mint egy láthatatlan ösvény ...
Sokszor, mikor a napba nézek,
már-már azt hiszem:
ő az igazi.
S elfelejtem, hogy minden látható,
tapintható és megcsókolható:
a rejtett igazinak
árnyéka csupán.
Valahol bennünk van az élet,
melynek árnyékát éljük,
valahol bennünk van a ház,
melynek árnyékát lakjuk,
valahol bennünk van a kenyér,
melynek édes árnyékát
megszegjük estelente.
Vagy valami irgalmatlan kék tó
mérföldes fenekén,
vagy felhőkbe gomolyítva úsznak
és távoznak tőlünk az égen -
messziről, messziről visszakiáltva:
Poéták, bolondok,
meg tudtok-e fogni?
Én nem tehetek róla,
megejtett ez a nyilvánvaló igézet.
Ha kedvesem hófehér vállára nézek,
ha mélységes, barna szemébe nézek,
remegve dobom felé a kérdést:
Milyen lehet a Gyönyörű,
kinek árnyéka vagy?
Miért mindig későn okos az ember?
Miért utólag mondja el, amit akkor nem mer,
amikor úgy érzi, szeret minden érzelemmel.
Miért könnyebb későn elmondani, hogy félt akkor szólni,
nem akart elrontani,
vagy csak
szavak nélkül is egyértelműnek tűnt a minden fénye,
és gondolta, a szó talán nem is kéne.
Csak a földre hullott érzelem szilánkjaiban vette észre,
hogy darabokra tört benne ő is egészen,
és nem tudja a másik,
hogyha nem lesz, mindig is hiányzik.
Élete nem lesz, csak tétovázik,
lelke a nyári melegben is fázik, és mindig arra, akit elveszített,
mindig arra vágyik.
Mondd el, ameddig teheted, mondd el, hogy mennyire szereted,
és ha így is el tud menni,
engedd, az ilyet el lehet feledni.
Míg talpam alól a Föld dobol, dalol
és szívemhez a Szél beszél,
esőben, fényben fürdő szabad homlokomnak
hol az aranykék messzeség
izzadt vén vándora a Nap,
hol az árnyékos Csillagos Ég
mondja tollba költészetét...
Ha kedvesemre gondolok,
s megérintek földet, folyót,
úgy szállnak körém a dalok,
mint zsongó falvak és városok,
s felforrósult szívem felett
kitárva ajtót s ablakot,
rám nevetnek a csillagok...
Virágok, díszzsebkendők, zsabók,
gyöngyházgombok, fülbevalók,
lefekszem közétek pipacsok,
lóherebojtok, lucernafüggők,
fölöttem hullámozzatok,
átsüt a nap a szirmokon,
még árnyatok is szájpiros,
érlila és emlőfehér,
még árnyatok is illatos,
pacsirtaként akartam én
égből alátok hullani,
tenyerek simogassatok,
fodrok, kacsok öleljetek,
akartam mint egy kisgyerek
világgá menni köztetek,
virággá lenni köztetek,
átsüt a nap a szirmokon,
magamra lesek messziről,
csúnya és idegen vagyok,
mint réti kő, mint a csömör,
mint halott a ravatalon,
lélegzetem föltámadás,
születés, ha észreveszem
fejeteket az ingemen,
fejeteket a vállamon.
lassan továbbcsorog a lassú lágy homok ahogyan minden
pillanat elillan elszáll elszalad s ahogy a vízpárát a táj a
hűs üveg magába zár múltat jelent és azt a képzetet
hogy ím az elközelgőt és annak titkát mint ígért
ajándékát a kíváncsi gyermek meglesheted s
a homokszemek mint parányi fényjelek
egyre csak hullnak szállnak égnek s
ahányszor megkísérled hogy
egyszer végigéled amint a
múltat az éppen
mélybe hulltat
egybeszövi a
pillanat a
jelenbe
átszaladt
jövővel mint
egy kibomló álmot
annyiszor nem találod a
lélek mélyén rejtőző fényeket
s ekkor látod s ekkor megértheted
hogy nem lehet lelkednek három létigéje
s hogy mégis fogva tart e karcsú térbe zárt idő
s ahogy a lágy homok lassan alábbcsorog és változik
a tér és forma mintha egy hegy tava tükrébe forrna úgy
változik meg benned is a szándék s a titkos szép ajándék
mindaddig rejtve lesz amíg az utolsó homokszem is lepereg
előtted s míg úgy nem érzed hogy ennél felnőttebb már nem lehetsz
Az ablak-résen
rámnéz egy csillag
fagyos élessége
mintha vallomást
akarna szelni
agyvelőmből
vagy tán szivemből
hogy mi jót tettem
mit vétettem
mit mulasztottam
és én hallgatok
mert csillag-nyelven
nem tudhatok
s talán egy sugár
felel belőlem
és iszap-vulkán
és hamvadó tűz
ezt megérti
s az ablak-résből
a fényesség
a feketeségbe
megnyugtatón-e
fenyegetőn-e
lassan elvonul.
xMagazin
Online
