Belépés
chillik.blog.xfree.hu
"Csak meghallgatnám, sír-e a szegény, Világ árváját sorsa veri még? Van-e még könny a nefelejcs szemén? Szeretnék néha visszajönni még!" Chillik András László
1953.03.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
George Byron - Childe Harold indulása
  2018-05-18 05:27:14, péntek
 
 
George Byron - Childe Harold indulása

1

Oh, Múzsa, szent hellászi hajadon,
Ég-szűlte, lant-regélte szép alak,
Kopván neved sok kontár ajakon,
Dicső halmodról most hogy hívjalak?
Bár láttam, hogy fut a híres patak,
És megsirattam Delphi dőlt diszét,
Hol a csendet halk hab csendíti csak,
Feverjem-é most bús Kilenc Szüzét,
Hogy védjék énekem, s szítsák szerény tüzét?





2

Élt Albion partján egy ifju úr,
Kinek nem volt kenyere az erény,
Duhaj volt nappal, s felveré vadul
Az Éj álmos fülét: ─ nem volt merény,
Bizony, amelyre nem lett vón serény,
Szürcsölve kéjt s tivornyák színborát,
Kevés dolgot becsült e föld terén,
Lotyókat persze s céda cimborát,
Minden rendű hires léhűtők cenk sorát.

3

A neve: Childe Harold: ─ s tovább mi még:
Mily vérség s származás, elmondani
Nem illik; jó nevük volt, ez elég,
Mely egykor tudott fényt is ontani.





De hajh! egy korcs sarj el tud rontani
Mindent, s a régi nagyság tovatűn!
S az ősök hír-bolygatta csintjai
S dísz-próza s vers, hazudva nagyszerűn,
Nem tesz szebbé rútat, s nem lesz erény a bűn.

4

E Childe Harold csak lebzselt a verőn,
Sütkérezett, mint más finom legyek,
Mit sem törődve, hogy az óra jön,
S a metsző szél sziszegve szór jeget.
Ám éltéből alig egy negyed
Pergett le, rosszabb balsors érte el:
Csömör tölté el a kéjenc-begyet,
S utálni kezdé ős honát, amely
Mint cella tűnt elé, rideg, remete-hely.





5

Így ért a bűnök útvesztőin át,
De bűnbánón magába mégse tért,
Nagy nővadász volt, ám csak egy leányt
Imádott, akit, hajh, hiába kért.
Boldog szűz! elkerülte e ledért,
Ki vad csókkal befente vón buján,
S elhagyta volna durva kéjekért,
Elverve kincsét új hejehuján,
S nem vágyva percre sem családi csend után.

6

Most, végre, Childe Haroldnak szíve fájt,
S úgy érzé: céda társiból elég!
Mondják, szemén könny gyászolt néhatájt,
Bár visszapréselé a Büszkeség:





Bús sétáit borús gondok lesék,
S úgy tervezé, honát elhagyja már,
S megy tengeren túl, hol tüzes az ég ─,
A kéjjel eltelt, most kínokra vár,
Fut, ─ oh, más tájra csak! ─ bús alvilágba bár!

7

Atyái várát elhagyá Harold,
Tág csarnok volt az, tisztes, ősi lak,
Bár agg tetőin rég romlás tarolt,
Daccal dagadtak a tömör falak,
Ős zárda-tömb! ─ s ma szennyezi salak!
Mert hol vakhitnek szállt barlang-pora,
Vénusz lányserge zeng most, mintha csak
Újulna víg csuhások tűnt kora,
Kikről szapulva szól adomák dús sora.





8

Gyakran Harold, bár víg volt még s duhaj,
Érzé, agya furcsán nyilallni kezd,
Emlékek fájtak tán, holt mérgű jaj,
Kijátszott bú, mely karmot mereszt?
Nem tudta senki, nem sejthette ezt:
Harold nem volt nyílt, közlékeny fiú,
Lágy szív, mely enyhül, míg bő szót ereszt,
Nem is vágyott baráti, szép szavú
Vigaszra Vénusz hagyta csak: fájjon a furcsa bú!

9

S nem is szerették ─ bár csarnok s szalon
Ölén körülfogták a léhütők,
S hízelgők zsongták, lebzselőn, falón,
A víg ,,má"-n könnyű szívvel tort ülők, ─
Egy sem szerette ─ s hát a drága nők?





Mind rang- s cafrang-imádó, balga lény,
Ha Ámor ezt ád, jók s kezesek ők,
Mert lányt meg molyt csak egy szédít: a fény,
S Mammonnal szemben egy szeráf is rút s szegény!

10

Jó anyja élt még ─ gondolt rá Harold,
De távozóban elkerülte őt,
Hő érzelme egy nővért is karolt,
Őt sem köszönté bús útja előtt,
S pár híve sem látta az elmenőt:
Ám mégse volt a szíve érc, hideg,
Oh, ti, akiknek lelke odanőtt
Pár kedves tárgyhoz, ugye érzitek:
Nem enyhít a bucsú, csak szívünk vérzi meg.





11

Házát, honát, minden jussát s javát,
Nők drága hangját, nagy szemükbe kék
Tüzet, hajuk selymét, kezük havát,
Miktől egy szent is bűnbe dőlne még,
S mik ifjú vágyát rég torkig telék,
Nemes nedűt kupák habzó ölén,
S a csalfa fényt mind otthagyá: elég!
Ment, könnytelen, túl tenger tükörén
Pogány partok felé, túl ekvátor körén!

12

Telt a vitorla, táncolt lenge szél,
Mint aki, hogy viheti őt, örül,
Gyorsan fakult a parti szikla-él,
S már habba süllyedt el köröskörül -,
S ekkor, tán, mint ki gyorsan csömörül,





Már bánta útját - ám a gondolat
Elszunnyadt benne, s mely az ajkra gyűl:
A jajt lenyomta: társi azalatt
Sírtak mint a gyerek, s a szél fütyült, szaladt.

13

De amidőn a nap tengerbe halt,
Harold, mint néha rég, hárfához ül,
S bár nem tanult, kipenget némi dalt,
Tudván, hivatlan nem lesi ki fül:
Veri bús ujjal, titkos-egyedül
A barna éjben a búcsú szavát,
S míg a hajó hószín szárnyon repül,
S hanyatló partok ködbe múlnak át,
Az elemek közé sóhajt: ,,Jó éjszakát!"...

Fordította Tóth Árpád




 
 
0 komment , kategória:  George Byron versek  
George Byron - Childe Harold Előhang
  2018-05-18 05:25:52, péntek
 
 
George Byron - Childe Harold Előhang

Bár sok földet bejártam, hol a szent
Ős Szépség istenítve tűnt elém,
S bár sok-sok édes, vágyas kép jelent
Szivem elé dús álmok éjjelén,
Való- vagy árny-másod sohsem lelém;
S most látlak s ím kontár festő vagyok,
Hisz bájad csupa újság s csupa fény: -
Annak, ki nem látott, szóm csak gagyog
S kik láttak már, nekik méltón mily szó ragyog?





Oh, bárcsak tudnál megmaradni így:
Tavasz-igéret, mit nem ront le tél,
Szép test s hő, tiszta szív közt drága frígy,
Ámor, ki bár szárny nélkül, földön él,
S szelid, minőt a Remény sem remél!
Bizonnyal az, ki hűn nevel s ki véd,
Ez ifjú bájban, mely ragyogva kél,
Látja agg élte szivárvány-ivét,
Melynek szent színe szórja a búkat szerteszét.

Ifjú, nyugati Péri! - jó nekem,
Hogy már korom kettőzi a tiéd,
Igy hűvös szemmel, nyugton nézhetem,
Veszély nélkül, zsendülésed diszét;
Mily jó, nem látnom rommá hullni szét!





S még jobb, hogy míg az ifjak szíve mind
Vérzik, szemed verése megkimélt
Melyből nekik majd üdvök üdve int,
De hajh, a Szerelem kínt épp a kéjbe hint!

Óh, ragyogjon e vad gazella-szem,
Mit fénylőn felvetsz, majd félőn lesütsz,
S mely ver ha villog s pezsdít ha pihen,
E dalra s adj mosolyt is drága szűz,
Minőt hiába kérne kába tűz,
Ha mernék lenni barátnál egyéb!
Óh, édes, tedd meg! s ne kérdezd, mi űz:
Lantomra kérni ifjú lány kegyét:
Koszorumba füzöm, szűz líljomúl vegyék!





Így majd neved dalomba fonva él
S ha néha nyájas szem e könyvbe néz,
Harold lapjáról Janthe képe kél:
Elsőnek tűn föl s végsőnek enyész. -
S ugye, ha por leszek már és penész,
Lágy ujjad olykor még lantomhoz ér,
Idézni bókom, melyben ifjan élsz? -
Csak ennyi mit költőd emléke kér;
Nem túlsok e remény s e kis baráti bér?

Fordította Tóth Árpád




 
 
0 komment , kategória:  George Byron versek  
Percy Bysshe Shelley – Ozymandias
  2018-05-18 05:24:40, péntek
 
 
Percy Bysshe Shelley - Ozymandias

Egy messzi vándor jött, ki ős romok
felől regélt: A pusztán szörnyű két
nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok
lep egy kőarcot. Homloka setét.
A vont ajk vén parancsszóktól konok
S vad szenvedélye még kivésve ég
a hűs kövön, bár, mely véste, a kéz,
s a szív, hol dúlt e dölyf, temetve rég.
A talpkövön kevély igék sora:
"Király légy bár, jöjj és reszketve nézz:
nevem Ozymandias, urak ura."
Más semmi jel. A roppant rom körül
határtalan szélesre s hosszura
a holt homoksík némán szétterül.

Fordította Tóth Árpád




 
 
0 komment , kategória:  Percy Bysshe Shelley versek  
Percy Bysshe Shelley - Óda a nyugati Szélhez
  2018-05-18 05:23:43, péntek
 
 
Percy Bysshe Shelley - Óda a nyugati Szélhez

1

Nyugati nyers Szél, Ősz sóhajja, vad!
Te láthatatlan! jössz, és mintha mord
Varázsló űzne szellemrajt, szalad

A sárga s éjszín s lázpiros csoport:
a pestises lombok holt népe - Te,
Kinek szekere téli sutba hord

Sok szárnyas magvat, hűs sötétbe le,
Aludni, mint a test, mely sírba dőlt,
Míg azúr húgod, a Tavasz szele

megint kürtjébe fú, s riad a föld,
S édes bimbónyáj legel a napon
S völgyet-hegyet szín s illat lelke tölt;

Vad Szellem! szálló, élő mozgalom!
Ki rontasz és óvsz! halld, óh, halld dalom!





2

Te, kinek - míg az ég reng - áramán
Omló felhő, mint hullt lomb, andalog,
hullatja busa ág: Menny s Óceán,

S zápor zuhan, s villám, bús angyalok,
S kibomlik már kék utad tág legén,
Mint vad menád-haj, s szikrázik s lobog

Az ég aljától, hol kihúnyt a fény,
Az ég ormáig a közelgető
Vihar sörénye! - Óh, Te, a szegény

Év gyászdala, ki zengsz, míg rest tető
Gyanánt az Éj, e roppant sírhalom
Borul körül s bús boltját reszkető

Páráid terhelik, s a hűs falon
Vak víz s tűz s jég tör át! - oh, halld dalom.





3

Ki felvered nyár-álmából a kék
Földközi-tengert, mely lustán pihen
Kristályos habverés közt fekve rég

Habkő fokoknál, Baiae öbliben,
S álmában agg kastélyok tornya ring
A hab sürűbb napfényén égve lenn,

S azúr moszat s virág lepi be mind,
Oly szép, hogy festve sem szebb - óh, te Szél,
Ki jössz, s Atlant vad vízrónája ing

S fenékig nyílik s látszik lent a mély
Tenger-virág s mit az iszap bevon:
A vízi vak lomb, mely zöldelni fél,

Mert hangod csupa sápadt borzalom,
Melytől remeg s széthull - óh, halld dalom!





4

Ha lomb lehetnék, s vinnél, bús avart,
Vagy felhő, szárnyaid közt lengeni,
Vagy hullám, mely, bár zúgasd és kavard,

Szabad, majdnem miként Te, s adsz neki
Erőt, erős Úr! ─ vagy ha csak kora
Kamaszidőmnek térne gyermeki

Víg lelke vissza, óh, ég vándora!-
Midőn társad valék s hivém: elér
a lélek s túlröpül - óh, tán soha

Nem zengne jajszóm, mely most esdve kér:
Ragadj el hab, felhő, vagy lomb gyanánt,
Mert tövisekre buktam, s hull a vér,

S zord órák súlya húz, s lánccal fon át,
Lelked szabad, vad, büszke rokonát!





5

Legyek hárfád, mint hárfád a vadon,
Hulló lomb vagyok én is, ne kimélj!
Ha vad zenéd felzúdul szabadon,

Lomb s lélek hadd kisérje őszi, mély
Dallal, mely édes, bár fáj - óh, te zord
Lélek, légy lelkem, én s te: egy személy!

Holt szellemem a Tér ölén sodord,
Tört lombként, melytől sarjad újra más!
S dalom égő zenéjét messzi hordd,

Mint oltatlan tűzhelyről a parázs
Röpül, óh, szórd szét, hol csak ember él!
Ajkam szavából prófétás varázs

Kürtöljön az alvóknak! Óh, te Szél!
Késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?

Fordította Tóth Árpád




 
 
0 komment , kategória:  Percy Bysshe Shelley versek  
Percy Bysshe Shelley -Az Érzékeny Zsenge
  2018-05-18 05:22:28, péntek
 
 
Percy Bysshe Shelley -Az Érzékeny Zsenge

Részlet

Egy kertben egy Érzékeny Zsenge nőtt,
Ezüst harmat vizével friss szél itatta őt,
S az ifju fénybe lágy legyezőt tárt ő,
S az éj csókjára szűzi kelyhet zárt ő.

És lebegett a drága Kikelet
Tüzes szentlélekül a kert felett,
S füve s virága föld sötét ölének
A téli csöndből reszketőn kelének.





A legbizsergőbb drága kéjt azonban
Ő érezé kerten, mezőn, vadonban:
A dél tüzén gyűl így a nászra gyenge
Őz, mint ez az árva Érzékeny Zsenge...

Már hóvirág s ibolya kedvesen
Kibúttak, langy esőtől nedvesen,
És sóhajuk s szaga a rét füvének
Keverve szállt, mint zeneszó meg ének.

S színes kökörcsin s nyalka tulipán,
Szépséges nárcisz is jött azután,
Ki rezge képét víztükörbe nézi,
Míg édes arcát hervadttá igézi.





S a gyöngyvirág is, mint egy hableány,
Nyílt ifjú bájjal s oly sápadt-buján,
Hogy fénye, úgy tetszék, átsütve rezdül
A levelek szelíd zöldjén keresztül.

És kezdett apró sok jácint-harang
Kék és fehér s bíbor zenét, s e hang
Oly ájult halkan s lágyan szólt a szélbe,
Hogy aki hallgatta, illatnak vélte.

S a rózsa, mint tündér, ki habba lép,
Kibontá rejtett, meleg kebelét,
S míg hulló szirmát anda szellő várta,
Szépsége leglelkét vágyón kitárta.





S a pálcás liliom, mint víg menád,
Fölnyújtá holdfény-szín billikomát,
Míg csillagforma, sárga szeme égve
Hűs harmatcsöppön át nézett a csöndes égre.

S lágy jázmin s tuba-rózsák édes éke,
Minden virágok legfőbb édessége,
S valahány égtáj bimbós kincse mind
Virult a kertben szűz kedve szerint.

S az állhatatlan lejtésű folyóra
Kusza lombok íveltek ráhajolva,
Arany s zöld fénnyel reszkető eget
Sejtetve a sok tarka ág megett.





S a rejtett tükrön tavirózsa ringott,
S más vízi szirmok halk csillaga ingott,
Amíg körültük mélább s lassudabb
Tánccal villant az édes, lassú hab.

És pázsitos, mohás, kanyargó utak
A kert sűrűjén erre-arra búttak:
Egyik a napra s szélre kiszaladt,
Másik eltűnt a bimbós fák alatt,

S köztük százszorszép s csengetyűvirág
Nyílt, mint tündéri asphodél-világ,
Szirmocskák, hulló nappal hullni rezgék,
Fehér, bibor, kék sátorú ereszkék,
Melyek a fénybogárt éjjelre beereszték.





S ez ártatlan édenben a remek
Szirmok (mint ébredő gyermekszemek,
Ha tükrük az anya dalától fényes,
Melytől elébb alunni, aztán ébredni édes),

Azt várták mind, hogy enyhe szél legyintse
Keblük, s kigyúltak, mint a bánya kincse,
Ha lámpa süt rá, s égig fölnevettek
S a nap szelíd tüzéből víg részt versengve vettek

Mert mindegyiken végig illana
Szomszédja fénye s forró illata,
Mint ifjú szeretők, ha zsenge kéj hetében
Pihegnek, és remegnek egymás lehelletében.





S az Érzékeny Zsenge, bár nem tudott
A kéjből, mely hegyétől gyökeréig futott,
Sokat visszafizetni - minden társánál jobban
Vágyódott adni, adni, szeretni csak, azonban

Ez az Érzékeny Zsenge nem volt fényes virág,
Nem szűlték illat- és fény-áldotta csirák;
Ám ez a Szerelem: kitárta telt szivét,
S bár nem volt szép, mohón imádta, ami szép.

S a könnyű szél, mely felverte a berket,
Míg szárnyáról susogó zene pergett,
S a virágcsillagok villámló sugara,
Mely színeket sodor a szirmokról tova,





S a pelyhes potrohú, sürgő rovarsereg,
Mely mint arany hajócskák napfényes tengerek
Vizén, úgy leng, s viszen fény- és illattehert,
Míg lenn zöld fű remeg, és örvénylik a kert,

S a harmatpára, mely láthatlan füstöl
A napban felparázsló sok apró szirom-üstből,
S mint halk szellem-lepel leng a szférák felé,
Mint felleg, melynek öblét édes zamat telé,

S a sűrű és gomolygó déli pára,
Mely tengerként dagad a forró tájra,
S benne minden hang s illat s ragyogás
Eggyé torlik, mint úszó, kusza sás,





Ez mind, mint angyalbájú szolgakör
Lengé körül a Zsengét, száz gyönyör,
Míg lassú órák lomhán tűnve keltek,
Mint méla égen a szélcsendi felleg.

S ha szállt az est az égi tereken,
S a föld csak nyugalom volt s szerelem,
S nem izzott úgy már, ám mélyült a kéj,
A fény fátylát levetkezvén az éj -,

S vadat s madárt s rovart altatni már
Tengerként ringott néma álom-ár,
Amelynek fenekén, mint lágy homok,
Pihent az öntudat, s nem tépték fel nyomok -





(Csak éppen a csalogány édes kedve
Zengett az éjben, egyre édesedve,
S az égi dalból pár tépett ütem
A Zsenge álmait átszőtte szeliden.)

Ott az Érzékeny Zsenge legelébb
Áhítozá a béke kebelét,
Törékeny kedvenc, fáradt kis gyerek,
Aki örömbe lankadt, s míg halk homály pereg,
Megbú az Éj ölén, s ringván elszendereg.

Fordította Tóth Árpád




 
 
0 komment , kategória:  Percy Bysshe Shelley versek  
George Byron - Childe Harold indulása
  2018-05-18 05:20:15, péntek
 
 
George Byron - Childe Harold indulása

1

Oh, Múzsa, szent hellászi hajadon,
Ég-szűlte, lant-regélte szép alak,
Kopván neved sok kontár ajakon,
Dicső halmodról most hogy hívjalak?
Bár láttam, hogy fut a híres patak,
És megsirattam Delphi dőlt diszét,
Hol a csendet halk hab csendíti csak,
Feverjem-é most bús Kilenc Szüzét,
Hogy védjék énekem, s szítsák szerény tüzét?





2

Élt Albion partján egy ifju úr,
Kinek nem volt kenyere az erény,
Duhaj volt nappal, s felveré vadul
Az Éj álmos fülét: ─ nem volt merény,
Bizony, amelyre nem lett vón serény,
Szürcsölve kéjt s tivornyák színborát,
Kevés dolgot becsült e föld terén,
Lotyókat persze s céda cimborát,
Minden rendű hires léhűtők cenk sorát.

3

A neve: Childe Harold: ─ s tovább mi még:
Mily vérség s származás, elmondani
Nem illik; jó nevük volt, ez elég,
Mely egykor tudott fényt is ontani.





De hajh! egy korcs sarj el tud rontani
Mindent, s a régi nagyság tovatűn!
S az ősök hír-bolygatta csintjai
S dísz-próza s vers, hazudva nagyszerűn,
Nem tesz szebbé rútat, s nem lesz erény a bűn.

4

E Childe Harold csak lebzselt a verőn,
Sütkérezett, mint más finom legyek,
Mit sem törődve, hogy az óra jön,
S a metsző szél sziszegve szór jeget.
Ám éltéből alig egy negyed
Pergett le, rosszabb balsors érte el:
Csömör tölté el a kéjenc-begyet,
S utálni kezdé ős honát, amely
Mint cella tűnt elé, rideg, remete-hely.





5

Így ért a bűnök útvesztőin át,
De bűnbánón magába mégse tért,
Nagy nővadász volt, ám csak egy leányt
Imádott, akit, hajh, hiába kért.
Boldog szűz! elkerülte e ledért,
Ki vad csókkal befente vón buján,
S elhagyta volna durva kéjekért,
Elverve kincsét új hejehuján,
S nem vágyva percre sem családi csend után.

6

Most, végre, Childe Haroldnak szíve fájt,
S úgy érzé: céda társiból elég!
Mondják, szemén könny gyászolt néhatájt,
Bár visszapréselé a Büszkeség:





Bús sétáit borús gondok lesék,
S úgy tervezé, honát elhagyja már,
S megy tengeren túl, hol tüzes az ég ─,
A kéjjel eltelt, most kínokra vár,
Fut, ─ oh, más tájra csak! ─ bús alvilágba bár!

7

Atyái várát elhagyá Harold,
Tág csarnok volt az, tisztes, ősi lak,
Bár agg tetőin rég romlás tarolt,
Daccal dagadtak a tömör falak,
Ős zárda-tömb! ─ s ma szennyezi salak!
Mert hol vakhitnek szállt barlang-pora,
Vénusz lányserge zeng most, mintha csak
Újulna víg csuhások tűnt kora,
Kikről szapulva szól adomák dús sora.





8

Gyakran Harold, bár víg volt még s duhaj,
Érzé, agya furcsán nyilallni kezd,
Emlékek fájtak tán, holt mérgű jaj,
Kijátszott bú, mely karmot mereszt?
Nem tudta senki, nem sejthette ezt:
Harold nem volt nyílt, közlékeny fiú,
Lágy szív, mely enyhül, míg bő szót ereszt,
Nem is vágyott baráti, szép szavú
Vigaszra Vénusz hagyta csak: fájjon a furcsa bú!

9

S nem is szerették ─ bár csarnok s szalon
Ölén körülfogták a léhütők,
S hízelgők zsongták, lebzselőn, falón,
A víg ,,má"-n könnyű szívvel tort ülők, ─
Egy sem szerette ─ s hát a drága nők?





Mind rang- s cafrang-imádó, balga lény,
Ha Ámor ezt ád, jók s kezesek ők,
Mert lányt meg molyt csak egy szédít: a fény,
S Mammonnal szemben egy szeráf is rút s szegény!

10

Jó anyja élt még ─ gondolt rá Harold,
De távozóban elkerülte őt,
Hő érzelme egy nővért is karolt,
Őt sem köszönté bús útja előtt,
S pár híve sem látta az elmenőt:
Ám mégse volt a szíve érc, hideg,
Oh, ti, akiknek lelke odanőtt
Pár kedves tárgyhoz, ugye érzitek:
Nem enyhít a bucsú, csak szívünk vérzi meg.





11

Házát, honát, minden jussát s javát,
Nők drága hangját, nagy szemükbe kék
Tüzet, hajuk selymét, kezük havát,
Miktől egy szent is bűnbe dőlne még,
S mik ifjú vágyát rég torkig telék,
Nemes nedűt kupák habzó ölén,
S a csalfa fényt mind otthagyá: elég!
Ment, könnytelen, túl tenger tükörén
Pogány partok felé, túl ekvátor körén!

12

Telt a vitorla, táncolt lenge szél,
Mint aki, hogy viheti őt, örül,
Gyorsan fakult a parti szikla-él,
S már habba süllyedt el köröskörül -,
S ekkor, tán, mint ki gyorsan csömörül,





Már bánta útját - ám a gondolat
Elszunnyadt benne, s mely az ajkra gyűl:
A jajt lenyomta: társi azalatt
Sírtak mint a gyerek, s a szél fütyült, szaladt.

13

De amidőn a nap tengerbe halt,
Harold, mint néha rég, hárfához ül,
S bár nem tanult, kipenget némi dalt,
Tudván, hivatlan nem lesi ki fül:
Veri bús ujjal, titkos-egyedül
A barna éjben a búcsú szavát,
S míg a hajó hószín szárnyon repül,
S hanyatló partok ködbe múlnak át,
Az elemek közé sóhajt: ,,Jó éjszakát!"...

Fordította Tóth Árpád




 
 
0 komment , kategória:  Tófh Árpád versek  
George Byron - Childe Harold Előhang
  2018-05-18 05:18:54, péntek
 
 
George Byron - Childe Harold Előhang

Bár sok földet bejártam, hol a szent
Ős Szépség istenítve tűnt elém,
S bár sok-sok édes, vágyas kép jelent
Szivem elé dús álmok éjjelén,
Való- vagy árny-másod sohsem lelém;
S most látlak s ím kontár festő vagyok,
Hisz bájad csupa újság s csupa fény: -
Annak, ki nem látott, szóm csak gagyog
S kik láttak már, nekik méltón mily szó ragyog?





Oh, bárcsak tudnál megmaradni így:
Tavasz-igéret, mit nem ront le tél,
Szép test s hő, tiszta szív közt drága frígy,
Ámor, ki bár szárny nélkül, földön él,
S szelid, minőt a Remény sem remél!
Bizonnyal az, ki hűn nevel s ki véd,
Ez ifjú bájban, mely ragyogva kél,
Látja agg élte szivárvány-ivét,
Melynek szent színe szórja a búkat szerteszét.

Ifjú, nyugati Péri! - jó nekem,
Hogy már korom kettőzi a tiéd,
Igy hűvös szemmel, nyugton nézhetem,
Veszély nélkül, zsendülésed diszét;
Mily jó, nem látnom rommá hullni szét!





S még jobb, hogy míg az ifjak szíve mind
Vérzik, szemed verése megkimélt
Melyből nekik majd üdvök üdve int,
De hajh, a Szerelem kínt épp a kéjbe hint!

Óh, ragyogjon e vad gazella-szem,
Mit fénylőn felvetsz, majd félőn lesütsz,
S mely ver ha villog s pezsdít ha pihen,
E dalra s adj mosolyt is drága szűz,
Minőt hiába kérne kába tűz,
Ha mernék lenni barátnál egyéb!
Óh, édes, tedd meg! s ne kérdezd, mi űz:
Lantomra kérni ifjú lány kegyét:
Koszorumba füzöm, szűz líljomúl vegyék!





Így majd neved dalomba fonva él
S ha néha nyájas szem e könyvbe néz,
Harold lapjáról Janthe képe kél:
Elsőnek tűn föl s végsőnek enyész. -
S ugye, ha por leszek már és penész,
Lágy ujjad olykor még lantomhoz ér,
Idézni bókom, melyben ifjan élsz? -
Csak ennyi mit költőd emléke kér;
Nem túlsok e remény s e kis baráti bér?

Fordította Tóth Árpád




 
 
0 komment , kategória:  Tófh Árpád versek  
Percy Bysshe Shelley – Ozymandias
  2018-05-18 05:17:33, péntek
 
 
Percy Bysshe Shelley - Ozymandias

Egy messzi vándor jött, ki ős romok
felől regélt: A pusztán szörnyű két
nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok
lep egy kőarcot. Homloka setét.
A vont ajk vén parancsszóktól konok
S vad szenvedélye még kivésve ég
a hűs kövön, bár, mely véste, a kéz,
s a szív, hol dúlt e dölyf, temetve rég.
A talpkövön kevély igék sora:
"Király légy bár, jöjj és reszketve nézz:
nevem Ozymandias, urak ura."
Más semmi jel. A roppant rom körül
határtalan szélesre s hosszura
a holt homoksík némán szétterül.

Fordította Tóth Árpád




 
 
0 komment , kategória:  Tófh Árpád versek  
Percy Bysshe Shelley - Óda a nyugati Szélhez
  2018-05-18 05:15:32, péntek
 
 
Percy Bysshe Shelley - Óda a nyugati Szélhez

1

Nyugati nyers Szél, Ősz sóhajja, vad!
Te láthatatlan! jössz, és mintha mord
Varázsló űzne szellemrajt, szalad

A sárga s éjszín s lázpiros csoport:
a pestises lombok holt népe - Te,
Kinek szekere téli sutba hord

Sok szárnyas magvat, hűs sötétbe le,
Aludni, mint a test, mely sírba dőlt,
Míg azúr húgod, a Tavasz szele

megint kürtjébe fú, s riad a föld,
S édes bimbónyáj legel a napon
S völgyet-hegyet szín s illat lelke tölt;

Vad Szellem! szálló, élő mozgalom!
Ki rontasz és óvsz! halld, óh, halld dalom!





2

Te, kinek - míg az ég reng - áramán
Omló felhő, mint hullt lomb, andalog,
hullatja busa ág: Menny s Óceán,

S zápor zuhan, s villám, bús angyalok,
S kibomlik már kék utad tág legén,
Mint vad menád-haj, s szikrázik s lobog

Az ég aljától, hol kihúnyt a fény,
Az ég ormáig a közelgető
Vihar sörénye! - Óh, Te, a szegény

Év gyászdala, ki zengsz, míg rest tető
Gyanánt az Éj, e roppant sírhalom
Borul körül s bús boltját reszkető

Páráid terhelik, s a hűs falon
Vak víz s tűz s jég tör át! - oh, halld dalom.





3

Ki felvered nyár-álmából a kék
Földközi-tengert, mely lustán pihen
Kristályos habverés közt fekve rég

Habkő fokoknál, Baiae öbliben,
S álmában agg kastélyok tornya ring
A hab sürűbb napfényén égve lenn,

S azúr moszat s virág lepi be mind,
Oly szép, hogy festve sem szebb - óh, te Szél,
Ki jössz, s Atlant vad vízrónája ing

S fenékig nyílik s látszik lent a mély
Tenger-virág s mit az iszap bevon:
A vízi vak lomb, mely zöldelni fél,

Mert hangod csupa sápadt borzalom,
Melytől remeg s széthull - óh, halld dalom!





4

Ha lomb lehetnék, s vinnél, bús avart,
Vagy felhő, szárnyaid közt lengeni,
Vagy hullám, mely, bár zúgasd és kavard,

Szabad, majdnem miként Te, s adsz neki
Erőt, erős Úr! ─ vagy ha csak kora
Kamaszidőmnek térne gyermeki

Víg lelke vissza, óh, ég vándora!-
Midőn társad valék s hivém: elér
a lélek s túlröpül - óh, tán soha

Nem zengne jajszóm, mely most esdve kér:
Ragadj el hab, felhő, vagy lomb gyanánt,
Mert tövisekre buktam, s hull a vér,

S zord órák súlya húz, s lánccal fon át,
Lelked szabad, vad, büszke rokonát!





5

Legyek hárfád, mint hárfád a vadon,
Hulló lomb vagyok én is, ne kimélj!
Ha vad zenéd felzúdul szabadon,

Lomb s lélek hadd kisérje őszi, mély
Dallal, mely édes, bár fáj - óh, te zord
Lélek, légy lelkem, én s te: egy személy!

Holt szellemem a Tér ölén sodord,
Tört lombként, melytől sarjad újra más!
S dalom égő zenéjét messzi hordd,

Mint oltatlan tűzhelyről a parázs
Röpül, óh, szórd szét, hol csak ember él!
Ajkam szavából prófétás varázs

Kürtöljön az alvóknak! Óh, te Szél!
Késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?

Fordította Tóth Árpád




 
 
0 komment , kategória:  Tófh Árpád versek  
Percy Bysshe Shelley -Az Érzékeny Zsenge
  2018-05-18 05:13:29, péntek
 
  Percy Bysshe Shelley -Az Érzékeny Zsenge

Részlet

Egy kertben egy Érzékeny Zsenge nőtt,
Ezüst harmat vizével friss szél itatta őt,
S az ifju fénybe lágy legyezőt tárt ő,
S az éj csókjára szűzi kelyhet zárt ő.

És lebegett a drága Kikelet
Tüzes szentlélekül a kert felett,
S füve s virága föld sötét ölének
A téli csöndből reszketőn kelének.





A legbizsergőbb drága kéjt azonban
Ő érezé kerten, mezőn, vadonban:
A dél tüzén gyűl így a nászra gyenge
Őz, mint ez az árva Érzékeny Zsenge...

Már hóvirág s ibolya kedvesen
Kibúttak, langy esőtől nedvesen,
És sóhajuk s szaga a rét füvének
Keverve szállt, mint zeneszó meg ének.

S színes kökörcsin s nyalka tulipán,
Szépséges nárcisz is jött azután,
Ki rezge képét víztükörbe nézi,
Míg édes arcát hervadttá igézi.





S a gyöngyvirág is, mint egy hableány,
Nyílt ifjú bájjal s oly sápadt-buján,
Hogy fénye, úgy tetszék, átsütve rezdül
A levelek szelíd zöldjén keresztül.

És kezdett apró sok jácint-harang
Kék és fehér s bíbor zenét, s e hang
Oly ájult halkan s lágyan szólt a szélbe,
Hogy aki hallgatta, illatnak vélte.

S a rózsa, mint tündér, ki habba lép,
Kibontá rejtett, meleg kebelét,
S míg hulló szirmát anda szellő várta,
Szépsége leglelkét vágyón kitárta.





S a pálcás liliom, mint víg menád,
Fölnyújtá holdfény-szín billikomát,
Míg csillagforma, sárga szeme égve
Hűs harmatcsöppön át nézett a csöndes égre.

S lágy jázmin s tuba-rózsák édes éke,
Minden virágok legfőbb édessége,
S valahány égtáj bimbós kincse mind
Virult a kertben szűz kedve szerint.

S az állhatatlan lejtésű folyóra
Kusza lombok íveltek ráhajolva,
Arany s zöld fénnyel reszkető eget
Sejtetve a sok tarka ág megett.





S a rejtett tükrön tavirózsa ringott,
S más vízi szirmok halk csillaga ingott,
Amíg körültük mélább s lassudabb
Tánccal villant az édes, lassú hab.

És pázsitos, mohás, kanyargó utak
A kert sűrűjén erre-arra búttak:
Egyik a napra s szélre kiszaladt,
Másik eltűnt a bimbós fák alatt,

S köztük százszorszép s csengetyűvirág
Nyílt, mint tündéri asphodél-világ,
Szirmocskák, hulló nappal hullni rezgék,
Fehér, bibor, kék sátorú ereszkék,
Melyek a fénybogárt éjjelre beereszték.





S ez ártatlan édenben a remek
Szirmok (mint ébredő gyermekszemek,
Ha tükrük az anya dalától fényes,
Melytől elébb alunni, aztán ébredni édes),

Azt várták mind, hogy enyhe szél legyintse
Keblük, s kigyúltak, mint a bánya kincse,
Ha lámpa süt rá, s égig fölnevettek
S a nap szelíd tüzéből víg részt versengve vettek

Mert mindegyiken végig illana
Szomszédja fénye s forró illata,
Mint ifjú szeretők, ha zsenge kéj hetében
Pihegnek, és remegnek egymás lehelletében.





S az Érzékeny Zsenge, bár nem tudott
A kéjből, mely hegyétől gyökeréig futott,
Sokat visszafizetni - minden társánál jobban
Vágyódott adni, adni, szeretni csak, azonban

Ez az Érzékeny Zsenge nem volt fényes virág,
Nem szűlték illat- és fény-áldotta csirák;
Ám ez a Szerelem: kitárta telt szivét,
S bár nem volt szép, mohón imádta, ami szép.

S a könnyű szél, mely felverte a berket,
Míg szárnyáról susogó zene pergett,
S a virágcsillagok villámló sugara,
Mely színeket sodor a szirmokról tova,





S a pelyhes potrohú, sürgő rovarsereg,
Mely mint arany hajócskák napfényes tengerek
Vizén, úgy leng, s viszen fény- és illattehert,
Míg lenn zöld fű remeg, és örvénylik a kert,

S a harmatpára, mely láthatlan füstöl
A napban felparázsló sok apró szirom-üstből,
S mint halk szellem-lepel leng a szférák felé,
Mint felleg, melynek öblét édes zamat telé,

S a sűrű és gomolygó déli pára,
Mely tengerként dagad a forró tájra,
S benne minden hang s illat s ragyogás
Eggyé torlik, mint úszó, kusza sás,





Ez mind, mint angyalbájú szolgakör
Lengé körül a Zsengét, száz gyönyör,
Míg lassú órák lomhán tűnve keltek,
Mint méla égen a szélcsendi felleg.

S ha szállt az est az égi tereken,
S a föld csak nyugalom volt s szerelem,
S nem izzott úgy már, ám mélyült a kéj,
A fény fátylát levetkezvén az éj -,

S vadat s madárt s rovart altatni már
Tengerként ringott néma álom-ár,
Amelynek fenekén, mint lágy homok,
Pihent az öntudat, s nem tépték fel nyomok -





(Csak éppen a csalogány édes kedve
Zengett az éjben, egyre édesedve,
S az égi dalból pár tépett ütem
A Zsenge álmait átszőtte szeliden.)

Ott az Érzékeny Zsenge legelébb
Áhítozá a béke kebelét,
Törékeny kedvenc, fáradt kis gyerek,
Aki örömbe lankadt, s míg halk homály pereg,
Megbú az Éj ölén, s ringván elszendereg.

Fordította Tóth Árpád




 
 
0 komment , kategória:  Tófh Árpád versek  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2018.04 2018. Május 2018.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 250 db bejegyzés
e év: 1282 db bejegyzés
Összes: 8482 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 234
  • e Hét: 4378
  • e Hónap: 11937
  • e Év: 248625
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.