Regisztráció  Belépés
chillik.blog.xfree.hu
"Csak meghallgatnám, sír-e a szegény, Világ árváját sorsa veri még? Van-e még könny a nefelejcs szemén? Szeretnék néha visszajönni még!" Chillik András László
1953.03.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
Tompa Mihály - Virágregék. A mohok.
  2018-05-03 04:29:31, csütörtök
 
 
Tompa Mihály - Virágregék.

A mohok.

Követségben, két szál moh jött a
Tündérnőhöz s beszélt:
Te meggyógyítád a virágok
Fájdalmait, sebét.

Im, üdvözöltet általunk a
Mohoknak erdeje:
Hatalmad jóvoltát s kegyelmed
Éreztessed vele!

A mohok kisded népe közt él
Egy ősi hagyomány:
Hogy egykor nagy, sötétlő fenyves
Valánk a bérc fokán.





Hasonlitunk is a fenyőhöz,
De ebben nincs öröm;
Mert alacsony, bús törpeségben
Tengődünk e kövön.

Tündér! add vissza kis mohoknak
Elébbi termetünk,
Hogy ismét a bércet borító
Sötét fenyves legyünk!

,Magas fenyves valátok egykor:
S vagytok kicsiny mohok,
Elbűvölés nehéz hatalma
Feküdve rajtatok.





Szegény asszony élt hajdanában,
Táplálgatván magát;
S hogy száraz fát szedett az erdőn,
Egy abroncsot talált.

Gondolta: kulcsából kibontván,
Jó lesz ez is neki!
S hogy jobban a zajdába férjen:
Apróra tördeli.

De amidőn magát kirúgta
Az abroncs: - hirtelen
Emberré változott, - az asszony
Se holt, se eleven...





Nagyot nyujtózván szólt az ember:
Jó asszony, köszönöm!
A bűvös bodnár kínozott meg,
Kivel sok a pöröm.

De szólj: mivel szolgálhatom meg
Szives jó'karatod?'
S gyorsan felelt az asszony, amit
Ijedtében tudott:

Légy keresztapja gyermekemnek...!
Jó! mond az idegen,
S hogy majd a vig keresztelőbe
Maga is elmegyen.





A lányka meglett, s nőve szépen
Kifejlett idején;
Félkeze volt anyjának, olyan
Szófogadó, serény.

Szivén szelidség, s kellemektől
Tündöklött homloka;
Látszott rajt a keresztapának
Tündér-ajándoka.

De a szegény asszony beteg lett,
S elküldé gyermekét
Fürdőfűért, melytől bajára
Könnyebbülést remélt.





Kiment a lányka és az erdőn
Gyógyfüveket szedett,
Midőn az irígy fenyvek, össze-
Sugtak feje felett:

No lássátok! fű és virág itt
Most is gyéren terem...
Jertek, boszúljuk meg magunk e
Pusztító gyermeken!

S földig borúlva lombjaikkal
Az ösvényt elfedik;
És zúgnak-búgnak, mint mikor nagy
Szélvész kerekedik.





S hogy fel s alá ijedve futkos
Az eltévedt leány:
Az ág megtépi köntösét, és
Sebet karmol nyakán.

Sír a lány: hogy huzom ki itt a
Félelmes éjszakát?
Ki visz anyámhoz? s egy közel hang
Felel: keresztapád!

Nyájas, jó embert lát a gyermek,
Kezében görbe bot;
Haza vezetlek én, leányom,
Ne búsulj, légy nyugodt!





Aztán botjával nagy keresztet
Rajzolt a levegőn...
Mire a zúgó fenyveseknek
Csak a hült helye lőn.

Apró, zöldes moh lett a földön,
Hogy aki abba jár:
Ne tévedjen meg sűrejében
A legkisebb bogár.

Valátok zúgó, büszke fenyvek,
Most törpe kis mohok;
Mig a megbűvölési évek
Eltelnek rajtatok!'




 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versek  
Tompa Mihály - Virágregék. A viragok tündére.
  2018-05-03 04:27:28, csütörtök
 
 
Tompa Mihály - Virágregék.

A viragok tündére.

A megifjult földnek határán,
A tündér, virági közt járván,
Derült esthajnal halk csendében
Kikérdezte őket gyengéden:
Mondjátok el kedves virágok
Mosolygó menny kegyelme rátok!
Kinek mi fáj? szivén mi gond van?
Ki mért eped csendes titokban?
Panaszkodjál, kérj, gyönge népem:
Öröm lesz meghallgatni nékem!





Szálas vetés alján kinyulva,
Alélt növény feküdt az utba;
Erőt vőn rajt a fájdalom már...
S imigy szólott a vadfolyondár:

Oh jó tündér vedd el szivemről
Vedd el gyötrő fájdalmimat!
Melyek kinoznak a kegyetlen,
Hütlen buzavirág miatt.





Szeretjük egymást, - s ő imigy szólt:
Mily szép az élet, édesem!
Jer, jer, sétáljunk egyet e kéjt
Mosolygó nyári reggelen!

Bejártuk aztán a vidéket;
Megnéztük a fénylő tavat;
Közel lakó barátainknak
Jó reggelt mondva az alatt.

Itt, nyájasan beszédbe állt a
Barátságos komló velünk;
Örültünk, hogy sok jó virággal
Mulathatunk, cseveghetünk.





Amott, a parlagrózsa hítt be,
Hogy lássuk szive örömét:
Kinek az éjjel egy mosolygó
Piros kis lánya születék.

És hazatérve monda társam:
Az idő olyan kellemes,
Játszunk bujósdit! hunyj te; aztán,
Ha hallod, hogy szabad: keress!

Én hunytam; ő bujt, én kerestem,
S ő, azt a csalfa kék fejét
Fel-felüté, meg visszahuzta;
Csalogatván hátrább, elébb.





Én kergetem lélekszakadva,
S amint megfogni akarom:
Helyette rút, szurós kalászfőt
Szorít keblemhez két karom...

Elfáradtam... nagy lőn a hőség...
S elvesztve már minden nyomot:
Alig hunyám könyűs szemem be,
Az álom mélyen elnyomott.

Kegyes tündér! most ébredek fel,
Midőn a nap régen lement,
Haza indulnék,... oly setét van...
S hol lelem fel a hütelent!?





Vigasztalódjál szép leánykám!
A tündér igy nyugtatta őt;
S gyöngéden két karjába tette
A pajkoskodó szeretőt.

Tartsd őt szorosan, tartsd ölelve,
Álmadban ugy, mint éberen!
Meglásd: nem hoz több bút fejedre,
S hozzád sohsem lesz hűtelen!

-
A tündérhölgy tovább lebegvén
A harmatos mezőn: felé
Bus panaszát, a sárga képü
Pitypang imígyen emelé:





Nem itt születtem, messze földről
Szakadtam, árva én, ide:
Testvéreim, tul a setétlő...
Bércen lakoznak, messzire!

Itt is jár szellő s harmat, a menny
Itt is fénnyel mosolyg reám;
De én mégis csak visszavágyom,
Mert mégis szebb az én hazám!

Ott a kies rét a patakkal,
Amely vizével itatott;
Ott vannak őseim, barátim,
Ott láttam én meg a napot...





Kegyes tündér! honvágy öl engem,
S megőszül bús fejem hamar...
Bárcsak feltépne s messzedobna
Egy szánakozó zivatar;

De én tudom: hogy itt halok meg!
Ah, bár csak édes magzatim
Repűlhetnének őseikhez,
A kedvező szél szárnyain!

Leányom! a tündér viszonza,
Miért e bánat, e panasz?
E föld oly kedves lesz idővel,
Amilyen kedves volt amaz.





Te itt maradsz, - de magzatidban
Legyen meg vágyad, örömed:
Szárnyat tüzök rájok, - s honodba
Őket mind visszaküldheted!

Mint annyi apró lég-hajósok
Az ég csendes szellőiben,
Őseidhez átevezhetnek
A messze kéklő bérceken.

-
A tündér nyugtató szaván, a
Pitypang vigasztalódva van;
Midőn a vadszegfű sohajt fel
Az út mellől fájdalmasan:





Bánatba van fejem borulva!
Halld jó tündér! történetem:
Te színes, illatos virágot
Adál kegyelmesen nekem.

Boldog valék! uj, uj kecsekkel
Ruházott a jó kikelet,
Gyöngéd szellő, nyájas pillangó
Csókolta arcom s keblemet.

Kóró vagyok most, -! szánni tud csak,
Ki bús beteg képemre néz...
Jó tündér, vedd el rólam a kint!
Mely gyász éltemnek oly nehéz!





A hangya erre járva egyszer,
Kiváncsian tekintve rám,
Dicsérgeté karcsú növésem,
Pirosló ajkam, zöld ruhám.

Én csak hallgattam és nevettem
Ezt a bohó kis állatot:
Ki engem ilyetén beszéddel
Mindennap meglátogatott.

De jötte sűrübb és beszéde
Merészebb lett szemlátomást;
Mig hévvel tartott lábaimnál
Hosszú szerelmi vallomást.





Oh szép virág! hajolj le hozzám,
Engedd csókolni kebledet!
Szeress...! légy boldog is, ha szép vagy...
Boldogtalan, ki nem szeret!

Fenyegetőzni kezde aztán,
- Folytatta a hervadt virág, -
Hogy megrohan, ha eltaszítom,
S gyökerestűl kidönt; kirág.

És végre mit mivel! Dühében
Felfut karcsú derekamon...
Ah, ki tudná hiven leirni
Félelmem és irtózatom...!?





Éles körmét keblembe vágta
S csókjával, tiszta ajkamat
Illette búján, a kegyetlen,
Gyönyörrel nézve kínomat. -

Egyszer, pusztító bánatomnak
Okát kérdé a hangyales;
- Kicsiny állat, mely a fövenyben
Lakik s élelmet ott keres. -

S kihallgatván a jó bogárka
Vigasztalólag így felelt:
Szegény virág, csak légy nyugodtan;
És bízd reám a szemtelent!





Aztán az úton, merre hozzám
A rút, félelmes hangya járt:
Egész éjjel dolgozni hallám
A jóindúlatú bogárt.

Lest ásott, - mely mint a folyondár
Tölcsére olyatén vala;
Szabályosan szaladva össze
A mély fenékig oldala.

Alján elrejtezett az állat,
Véknyan fedő fövény alatt, -
S jövén a hangya: a veremnek
Egyenesen neki szaladt.





Ahol meggördülvén alatta
Az ingatag homok-szemek:
Ő, a veszélyt hozó mélységbe
Hanyatt-homlok lehempereg.

Ott, mint a tigris, rárohanván
A hangyales megölte őt. -
Én ujjá lettem...! dult virágom
Elhullott és szebben kinőtt.

Boldog valék...! elhozta ismét
A pillangót uj kellemem;
A gyöngéd szellő nyájasabban
Ringatta karjain fejem.





De ah! rövid volt boldogságom,
A nyugtalanság visszatért;
Mely ismét elhervasztja, látom,
Megifjult éltem kellemét.

Az én oltalmazó bogárkám
Hirtelen megszárnyasodott
És elrepült...! ah, most ki véd meg?
Ha hangya jő, én meghalok!

Vigasztalódjál, jó leányom!
Felelt a tündérhölgy neki;
A rózsának kezem tövist ád,
S téged nem tudna védeni?





Én illatos, piros enyűvel
Kenem be termeted, nyakad;
Ha ellenséged ujra jönne:
E lépen ott vesz, ott ragad.

-
A tündértől oltalmat aztán
A bércek gyöngyvirága kért:
A rút ördögszekér esengett
Régóta már szerelmemért.

Mind hasztalan mondtam ki néki:
Hogy én őt nem szerethetem;
Undorító édeskedéssel
Keserité meg életem!





Addig boszantott, hogy miatta
Elhagytam a kies mezőt,
S lakást egy tószigetbe vettem,
De éltem jobban ott se tölt.

Mert üldözőm szünetlen ott állt,
Velem szemközt a part felett;
Közel már nem férhetve hozzám:
Bólingatott, integetett.

Ez úgy boszantott...! s nyugtalanná
Tevé egyhangú napjaim!
Gyakran álmodtam: hogy keresztűl
Gázolt a tó hullámain.





És a sziget ködös legében
Halovány és beteg valék;
Kétségbe kellett volna esnem:
Ha még, meg nem sajnál az ég;

De üldözőm sárgulni kezdett,
Beteg lőn s végre meghala.
S én visszatérvén a mezőre:
Boldog levék mint valaha.

Kiket oly rég láték, örömmel
Köszöntém a virágokat...
De ah! borzasztót kelle érnem:
Engem kisértet látogat...





A holt ördögszekér, ha szél fú,
Bősz tánccal ellenem rohan;
Száraz oldalbordája, csontja
Csörög, csattog borzalmasan...

Kegyelmes tündér! tőle ments meg!
És mond a hölgy: megmentelek!
Hol ékesen váltják fel egymást
Az enyhe völgy, a zöld hegyek:

Az erdőségben lesz lakásod,
Sürű bokor tövén, ahol
Zengő madárka rakja fészkét,
S a kísértet nem kóborol.





És a bércen, a bokrok alját
Többé elhagyni nem lehet!
De illatoddal messze szállhatsz
Betöltve földet és leget.

-
Most a szelíd démutka szóla:
Ah, én igen beteg vagyok!
Hol találok mély bánatomra
Enyhítő írt, gyógybalzsamot?

Hű kedvesem sirjába szálla,
S én, mint az üldözött futok;
De égető gyötrelmeimtől
Megmenekülni nem tudok.





Gyötrelmedtől, szegény leányom!
Hiába futsz, bércen, mezőn:
Még jobb, ha tárgyához közel vagy...
Menj -! s lakozzál a temetőn!

-
A tündér szóla gyöngéd ajkkal, -
Azonban meghasadt a hajnal,
S ő eltünék a lanyha szellőn:
De minden, amint mondta, meglőn:

Kedvesét a folyóka karja
Reá-folyván ölelve tartja;
S örömmel elmondhatja róla:
Hogy hűtelen nem volt azóta.





A pitypang boldog, - szállva messze
Léghajózó magzatja ezre.

Az enyves vadszegfűt a hangya
Kerűli, nem hogy megrohanja.

A bérci gyöngyvirág nem retteg
Jöttén zörgő kisérteteknek.

Démutka nem fut, benne mely ég:
Fájdalmától hogy megmenekjék;
Közel van inkább egyre hozzá:
A temetőkertben lakozván.




 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versek  
Tompa Mihály - Virágregék. A szegfű.
  2018-05-03 04:25:09, csütörtök
 
 
Tompa Mihály - Virágregék.

A szegfű.

Illatban úszó ékes kert felett
Arany szárnyu pillangó repkedett;
Minden virágnak a szemébe néz,
Minden virág keblén fogadni kész;
De ő közöttük nyugtalan repes,
Mint ki valami ösmerőst keres.
Ott kúsz hajnalka a zöld pázsiton,
Mosolyg a rózsa és a liliom,
Ott a százszorszép s égőszerelem:
De ő le nem lép egy virágra sem.





Midőn fut, fárad és haszontalan,
Szegény lepkének nagy bánatja van!
S ajkán imígyen szól a fájdalom:
- Keresztűl egy összetört sóhajon -
Ah, hol van ő, kit hű lelkem szeret?
Illatos szegfű, mi történt veled!?
Nyájas szavakkal nemrég hagytam itt, -
A kertnek többi szép virágait
Diszben virulva helyökön lelem, -
Csak őt nem, aki legdrágább nekem!
Édes virágok, jó szomszédai!
Nem tudnátok hírt róla mondani?





S egy szikár özvegy szólt, a rozmarin,
Gyorsan peregvén a szó ajkain:
Szegény barátnőm és szomszédomon
Mi történt? ah én legjobban tudom!
Ha én rám hallgat, nekem szót fogad:
Nem siratnád most szép virágodat!
De elragadta a világ nagyon, -
Miért éltével lakolt, fájdalom!

Szép volt a szegfű, színe, illata
A kertben áttündökle, áthata;
S szépség a szívnek csak kínjára van,
Mert hisz aki szép, mind boldogtalan!





Az fényes átok, édes kárhozat,
Gyöngy, mit a csiga méhébe fogad;
Rosz szellemektől bérlett hatalom,
Ha bírod: kísért, bűvös súlya nyom.
Fény, mely száz szembe bájolón nevet,
De egy kebelnek sem ád meleget;
Magát emészti föl hévségiben,
Csábítni tud, de boldogítni nem!

Szép volt a szegfű, és szépséginek
Az egész világ hódol, hízeleg;
Boldog volt: kit bár távol, megcsapa
Széjjel-terjengő édes illata.
Egy mosolygásért bűvös ajakán:
Sok szerelmes meg is halt volna tán!





S a boldog, a kevély virág körűl
Van még a lég is kéjül, gyönyörűl.
Pillangók jönnek édes mézes ajkkal,
Bibor-képpel mosolyg reá a hajnal;
Az éjnek gyöngéd ifju gyermeke
A harmat, titkon édeleg vele.
Enyhitni kész a lágy hűvös fuvallat,
Ha a napfény heves csókján ellankad,
... Ah! a boldog, kevély virág körűl
Van még a lég is kéjül, öröműl;

S mi a gyönyörnek véget vet vala:
Nincs semmi ok! - csak... a gyönyör maga;
A szegfű bágyadt, - elszórt, - halavány,
Gyötri valami nem ösmert hiány.





Ohajt s megún szellős napsugarat,
Bántja, ha eljő, fáj ha elmarad;
Epesztő vágya van, s ha teljesűl:
Elfordul attól bús-kedvetlenűl...

Mitől remeg? mit óhajt? mit szeret?
Kérdő szivében nincs rá felelet...!
Érdeket, ingert nem lel semmiben,
Most merev félhalott, majd nyugtalan;
Szépsége... boldogsága... élete...
Illat... lég... szerelem terhére van!
Kedélye érzéketlen álhalott...
Ah! a gyönyörrel tultelt, tullakott!
.........
.........




Ez állapot nem is tartott soká
- Szavát az özvegy ekkép folytatá, -
Szegény szomszédom egy hűs reggelen:
Halványan leltem, - és élettelen!
Nem tudja senki, hogy történt vele?
De szegény virág öngyilkos leve!
Vizsgáltam kelyhét, megrepedve volt!
Szét-tépte dús, tulteljes szirmait...
Minő ifjú még, mi boldog, mi szép!
S már csak illatja, lelke szárnyal itt.

A lepke megy... s a virágok között
A szegfű kórója búsan zörög...




 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versek  
Tompa Mihály - Virágregék. Aranka
  2018-05-03 04:23:41, csütörtök
 
 
Tompa Mihály - Virágregék.

Aranka

Lágy szellőben habzik a rét,
Gyors patak fut rajta végig,
Mely üdítő hüs habokkal
Önti el gyakran mellékit.

Nyilt virágtól, zsenge fűtől
Van mosolygó ifju képe;
Hangjában száz pitypalatynak
Mintha szólna, mintha élne!

A táj fényes pillangói
Szálldogálnak, nem pihennek,
Mint mosolygó édes álma
Boldogságnak, szerelemnek. -





Elvégzé a nap futását,
Csendes alkonyszellő támad,
Hosszu árnyék-óriások
Futják be az esti tájat.

A rét szélén vándor áll meg,
Szántóföldnek ért kalásza...
Olyan fáradt! messziről jön,
És szállást kér éjszakára.

S im a füvek összesúgnak:
Csak miatta baj ne érne...!
De egy kapzsi észrevevén:
Összevissza gázol érte.





S a kalászt elútasítják:
Kérjen szállást a rokonnál
Itt a szomszéd búza-földön; -
- S ő szegény, a parlagon hál.

Jött a rózsa másnap és mond:
Ékes kert az én lakásom;
Ah! de ott régóta sínlek:
Itt remélem gyógyulásom!

Kedves a táj, tiszta a lég,
A pacsirta ajka csattog; '
S ti rét kedves jó virági,
Magatokhoz befogadtok!?





S rét virági összesúgtak:
Mit? e rózsa ide készül?
Hogy ne lásson senki minket
Szemcsábitó kellemétül?

Mivé lesz a sárga pimpó?
Szarkaláb és a demutka,
Sárkereppel, lóherével:
Mily mellőzött sorsra jutna!

És be nem fogadva őtet,
Visszatért a sinlő rózsa,
És a szellő nemsokára
Bús halálhirt hoza róla.





Harmadnapra jött aranka;
Nyomorultra nézni is kín!
Ezer szálu vékony inda, -
Tört, lombatlan és viaszszín.

Igy esengett, igy panaszlott,
Érve a rét hancsikához:
Nincs a földön maradásom,
Minden irt, bánt, üldöz, átkoz!

A szőlő s a kert vidékin
Meg sem engednek fakadni!
Ha a szántóföldre mégyek;
Tüzzel, vassal irtanak ki!





Élek kinos bujdosásban...!
Igy beszéle, felsohajtván:
Csak szabadna meglapulnom
Valahol a mesgye partján!

Összesúgtak fű s virágok:
No lássátok... istenadta!
Mily inséggel küzd az ember
Gyülölségének miatta!

Ah, fogadjuk be magunkhoz...!
Nem hasznos fű és nem is szép;
- Megsajnáltunk jó növényke;
Ne szorongj ott, jöszte errébb!





Maradj köztünk lakni! Itten
Ösmeretlen a csoroszlya,
Üldöző kéz nincs utánad
Hogy indáid tépje, fossza.

Meghalunk bár, - rendre dőlünk,
S zordon télnek zöldje nincsen:
De az uj élet csirája
Élve szunnyad gyökeinkben.

És helyet fogott aranka.
Oldalán a vézna szálak:
Mint megannyi éhes kigyók,
Szerte-kusztak, szerte-másztak.





Mig a föld alatt azonkép
Száz gyökérszál futva széjjel:
A rétségnek más vidékin
Bútt fel átkozott fejével.

S bármi érje a kaszálót,
Megzabáljon, vagy kiégjen:
Semmitől sincs veszedelme,
Semmi sem fog e növényen.

Fű, virág mig hervadoznak:
Ő gyarapszik, sarja búja;
Ezt elnyomja a növésben,
Azt helyéről is kitúrja.





Szük keblű volt, nem hozott irt
A valódi szenvedésre;
S érdemetlennel tevén jót:
Nagy a rétnek bünhödése!

Mintha a tüz érte volna,
Sárga folttal képe tarka;
Hasznos fűveit gyököstül
Irtogatja ott aranka.

Sárga színével világít
A siralmas pusztuláshoz...
Terjed, sarjad, foglal, akit
Minden irt, bánt, üldöz, átkoz.




 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versek  
Tompa Mihály - Virágregék. Délike
  2018-05-03 04:22:00, csütörtök
 
 
Tompa Mihály - Virágregék.

Délike

Indúl az uj hold, - sugár-szálait
Mint egy ezüst vetélő hagyja el:
Sugáriból a csendes föld szinén
Szövődik halvány, reszkető lepel;
Mely elborúl a nyugvó életen,
És arra még mélyebb álmat bocsát,
Hol a lélek bejárja száz csodás
Látmány zsibongó, mesés csarnokát.

Indúl a hajnal, - bíbor fátyola
Arany szálakkal van áttörve már;
Lebben, - s a harmat róla földre hull,
Lebben - s a szellő lengedezve jár;





Zágy szender jő a mély álom helyett,
Mely hunytat, ébreszt; könnyű és szelid;
Melyben az alvó tudja, érezi
A nyugvás boldog, édes kéjeit.

És indul a nap, a gyors égi hős,
S szekerének sugár-küllőivel
Holdfényt és hajnalt messzetávolít
És a világra világot lővel;
Megszűnt az álom és elmult az éj,
Ébred ki él, a föld, lég és vizek:
Az ifjult élet kedv és mozgalom
Pezsgő zajától forrnak, rengenek!





Midőn a hajnal szépen meghasadt,
Megnyíltak a virágok ezrei:
A hűs harmatban mosdató korányt
Illatos orcával köszönteni;

Csak a délike aludt csendesen,
Szemét behunyva a földön feküdt!
Nem élvezvén a reggel gyönyörét,
Amely élt, zengett, zajgott mindenütt.

»Szomszédasszonykám! régen megviradt,
Fényben, illatban fördik a vidék;
- Szólt a folyóka a fák súdarán -
Csak te nem birtál felébredni még?«





Az ébresztő szót hallá délike,
S midőn már délen érzé a napot;
Megnyitván kelyhét meleg súgara,
A hajnalkának választ így adott:

»Hagyj engem a korány óráiban
Pihenni a jó földnek kebelén;
A déli napfény kedvesebb nekem,
Abban virúlok, nyílok, élek én!

Az én anyám ékes virág vala,
A liliomnál jóval magasabb;
Zöld lombozattól gazdag ágain
Teljes rózsák rengettek, mint a hab.





Ösméred a szellőt, ki nem lakik
És nem maradhat egy helyen sehol;
Nem kér szállást a lombok rejtekin,
Éjjel nappal megy s holtig vándorol,

Hajlékony és beszinlő módja van,
Ajkán enyelgő, suttogó beszéd;
Álmadban csókkal hinti ajakad,
És hátra sem néz röptében feléd!

Anyámat a szellő szerette meg,
S viszonszerelmet esdekelt soká;
Ha róla egy hervadt szirom lehullt:
Azt is felvette, azt is csókolá.





De a csapongót ösmervén anyám:
Hizelkedésit egykedvűn vevé;
Miből a szellő meggyőződhetett,
Hogy e virágszál nem leend övé.

Nemes kebelben csendes néma kint
Költ a csalódás és a veszteség;
Boszúra gyúl a szív, ha nemtelen, -
- Az volt a szellő, - s boszút esküvék.

Anyámra törve éjnek idején
Leverte róla a menny harmatát;
Haraggal tépte, dulta lombjait, -
S hűtvén boszúját, zúgva tova szállt.





Idétlen mérge semmi kárt se tőn,
Az első perc ijedtségén felűl, -
Reggel, nevetni kezde már anyám...
De szíve megdöbbent véletlenűl;

S fájdalma nagy lőn. Engem nem talált,
Akit már akkor karján hordozott;
A szellő levert, a rög rám gurult...
Anyám elveszte, kisded magzatot.

És eltemetve; hűvös föld alatt,
Nem láthatám a szép természetet!
Anyámat hallám gyakran éjszaka,
Lányát siratni, aki elveszett.





Majd süvöltő szél járt felettem el,
És mintha száraz kóró zörgene,
Anyámtól többé nem jött semmi hang,
Jelen volt a halvány ősz ideje.

A gondos kertész jött el azután,
Megszedte a fű- s virágmagvakat;
Hogy elvesse kikeletkor megint...
- Csak én maradtam ott a föld alatt!

Nagyok valának szenvedéseim!
S midőn vihar zugott a látkörön:
A télnek első csikorgó fagya
Összébb-szorítá kisded börtönöm.





Kínos kétségbesés fogott elő...
Midőn felém a jó földnek szava
Jövén csendes, sugalmas hangokon,
Megnyugtatott és megvigasztala:

- Húnyd bé szemed s alugyál csendesen,
A földnek keble nyugtató, meleg!
Kis magzat! a tavasz ha megjelen:
Virulni, élni majd felköltelek!

S szemem, lágy édes álom zárta le,
Egy percig tartott... s hogy felébredék:
Felengedve volt börtönöm fagya,
Hozzam hatolt a tiszta enyhe lég.





Megtartott a föld anyakebele;
Lágy, édes álmat az bocsáta rám;
És álmaimból a nap költe fel,
Meleg sugárin felvirágozám!

Nem lészek én többé magas növény,
Anyám - a földnek keblét ölelem!
Nem nyílok én meg hűvös hajnalon,
De akihez szerelem s hála von:
A fényes napnak, délben, melegen.




 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály versek  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
2018.04 2018. Május 2018.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 6 db bejegyzés
e hónap: 250 db bejegyzés
e év: 1251 db bejegyzés
Összes: 8451 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 299
  • e Hét: 2267
  • e Hónap: 16912
  • e Év: 175788
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.