Regisztráció  Belépés
marcyt.blog.xfree.hu
Napraforgó a legtöbb lány, ahogy a virág, a fényre vár.Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll.... forognak a nap felé, pedig felhős az ég. Jánoki Imre
1945.12.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/19 oldal   Bejegyzések száma: 189 
Hatos Márta: Miattad
  2018-06-19 08:34:12, kedd
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Hatos Márta  
Válóczy Szilvia: Életjáték
  2018-06-19 08:31:57, kedd
 
  Válóczy Szilvia:

Életjáték


Ez ilyen.
Magunkra maradt hitünkkel
éljük túl napjainkat,
mert ahogy egyedül születünk,
egyedül kell megküzdenünk
ezernyi vágyainkat,
s ha álmainkat
elmossa a szakadó eső, vagy sárba
térdepel alázott önérzetünk,
fényért kiált bennünk
a szabaddá emelő remény.
De néha kemény a föld,
s térdepünktől véresre horzsolt
lábainkat csak az Istenben
áldott idő gyógyítja, mert Isten
határtalan szeret,
önző vágyainkban is
féltve enged
útjainkon.

Vác, 2017. június 8.
 
 
0 komment , kategória:  Szyl  
Bírtalan Ferenc: A szürke
  2018-06-19 08:30:09, kedd
 
  Bírtalan Ferenc:

A szürke


. . . eszterházy-kockás mellényes öltönyömet
ezerkilencszázhatvanhárom tavaszán vettem
a rákóczi úti férfi divatáru boltban
volt gavallérsarkú barna cipőm
és elmaradhatatlanul hétköznapra is nyakkendő
az úr nem csak vasárnap úr mondta jóska
anyu szerint is annak kellett volna születnem
amit később úgy interpretáltam
tévesen használta a feltételes módot
akkoriban volt divatos a gumis nyakkendő
amiről hamar lemondtam miután józsi meghúzva
visszapattintotta a nyakamra
adott egy rendeset és megtanított a kötésre
ami elfelejthetetlen mint az úszás a biciklizés

horváthék kertvégénél készült a kép
látszik az ajtó ami mögött rég
horváth bácsi asztalos műhelye volt
állunk anyuval maradék három fiú
mosolyogva mind
jóska kívül hordós rövid ujjú ingben
anyu és laci feketében
azon a nyáron mentünk erdélybe
jóska nem jött a család a munka miatt
meg különben is erdélyben született
nem úgy mint laci meg én a pestiek

koraeste
kőrispatak főutcáján jöttek a legelőről a bihalak
karda dénesék kapujában álltunk
rémülten figyeltem a nagy fekete állatokat
egyikük a csordából kiválva felém tartott
hátráltam de fordult a kapun be utánam
tanácsosnak láttam a deszkapalánkra fölugorni

tiszatáj_2015. május
 
 
0 komment , kategória:  Birtalan Ferenc  
Baracs Eszter Kinga: A pillanat
  2018-06-19 08:29:20, kedd
 
  Baracs Eszter Kinga:

A pillanat


Mikor a makacs várakozásból
Végre eléd vonszolt a szenvedély
Mikor az iszap-vágyakozásból
Végre kirángatott egy gyermekérv
S végre vakmerően szabad lettem
És feléd vitt a remény-virradat:
Hagylak elmenni magam mellett.
Hagyom, hadd vesszen el a pillanat.

Tovább cipel, húz a habzó kényszer
De azért köszönünk figyelmesen.
Talán már meg sem állnál értem
Mint még korábban, illedelmesen.
Már mosolyomból sem maradt neked,
S csak rongy-gondolat a virradat.
De szádon egyre keresem nevem
S reszketek, hogyha jön a pillanat.
 
 
0 komment , kategória:  Baracs Eszter Kinga  
Szabó Lőrinc: Versek a havasról
  2018-06-19 08:27:23, kedd
 
  Szabó Lőrinc:

Versek a havasról


I.

Bevonulás

Borzasztó, hogy megrémítettük azt a
kis egeret! Tavaly ősz óta ő volt
biztonságos sötétben . . . S ime vad
szörnyetegek törtek rá, óriások,
nehéz kulcsokkal csikorogtak, ajtó
szakadt be, négy papírfüggönyös ablak
nyíló négyszöge öntötte a napfényt
és barbár csizmák döngtek, hátizsákok
repültek az ijedt zugokba, nagy
botok csattogtak... Iszonyút nyögött
az ágy, valaki rádobta magát,
és: Végre! - dördült egy hang, s: - Hát ez az?
és: - Nagyszerű lesz! . . . - kurjongattak a
betolakodók és táncolni kezdtek,
és ő menekült és rémült szeme
előtt még jobban táncolt a világ:
szokott útjai elgörbültek, a
baráti fal bezárta ismerős
repedéseit, égőszemü fények
lapultak-leskeltek ugrásrakészen
az ágy alatt és forgott minden, és ő
a görcsös térben ide-oda rángott
s egyszerre egy mennydörgő kalapács
cikázott mellé. . . - Ni, egér! - riadt a
csatakiáltás. . . - Ott szalad! - A gyilkos
istenek nyelvét tolmács nélkül is
értette a vacogó félelem:
- Ott szalad! Ott ni! - S ő, nem tudva már, hogy
mit tesz, vakon s őrülten, berohant
a szoba közepére, egyenest
a tipró lábak záporába és
- Hol van? Üsd! Itt! - csoda történt: szegényke
átsurrant az égszakadáson és
ki az ajtón és eltünt. . . S mikor eltünt,
mikor eltünt és engem hirtelen
elfutott az öröm, hogy megszökött:
mikor eltünt, csak akkor vettem észre,
hogy az én botom is fent hadonászik
a levegőben! üvöltöttem és
ölni akartam én is, meg akartam
ölni, amit sajnálok. . . Szótlanúl
indultam, ki a tornácra, zavartan
néztem a rétet, a virágokat,
a lepkék táncát a kék-arany égben,
féltem magamtól, a naptól, a nyártól,
és azt láttam, hogy baj van mindenütt.


II.

Ébredés

Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal a réten át;
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni se mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok. . . és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyült volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden igérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott a gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem a szememet. . . Ő
ép fölnézett rám. A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!. . . - sikoltotta, s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magam elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.


III.

Reggeli

Reggelizünk a ragyogó verandán.
A napfény aranya oly sűrű, vastag,
hogy szinte kenyérre lehetne kenni
a mézzel együtt, a havasi mézzel,
amely sárgán és tömören ragyog
a másik ragyogásban. . . Belenyúlok:
milyen gyönyörű!. . . Élő, villogó tűz
csurog a késről, oly illatosan s úgy
szikrázva, hogy minden cseppjében együtt
izzik a nyár és az egész hegyoldal
minden lángverte rétje és virága -
és mikor aztán beleharapok
a friss kenyérbe s a rácsurgatott
ehető tűzbe, édes ragyogásba,
minden falat úgy tündöklik a számban,
mintha magát az arany napot enném.


IV.

A hegytetőn

A revolver nálam volt. Nekibúsult
igyekezettel másztam: undorított
a messzi világ és épúgy ijesztett
saját keserűségem és a cél is,
a csábító cél. . . Egyre keserűbben
másztam fölfelé a szarvasnyomon,
a szakadékban, lazuló kövek
és süppeteg csapdák közt: szemem és
kezem és lábam minden perce csak
az utat nézte, tapogatta, fogta,
a gyökeret, mely megtart, a követ, mely
nem omlik alá. . . És: - Ha itt, ha most!...
hallottam folyton agyamban az undor
homályos dadogását, és lihegve
törtem az utat és másztam tovább
és: - Hogyha itt most - és másztam tovább és
- Ha itt most. . . - és féltem a folytatástól
és hajszoltam magamat és lihegve
vágtam neki a végső meredélynek,
a naptalan erdőnek, föl, föl, egyre
feljebb, még feljebb, még! - - És végre fent
voltam a tetőn, ahol a napos
tisztásokon, a százkarú bozót
szögesdrót sűrűjében csámcsogó
medvék ölelgetik két lábukon
táncolva szörnyű pofájukba a
málnabokrok pirosló ágait:
fent voltam, fent, a tetőn, és megálltam
és: - Itt, ha itt. . . - És körülnéztem és
a magasból a roppant ég alatt
kék karjait hirtelen óriás
körré tárta a megnyilt láthatár,
és én csak néztem: szavam elakadt,
lelkem elakadt: álltam s néztem és
hegyek csordái pihentek alattam
a zöld-arany nyár tengerfenekén,
zegzug völgyek, és felhők árnya, és
fehér csordák a magasságban is, -
és testem-lelkem úgy beleveszett a
körémözönlő végtelenbe, hogy
porszemként álltam ég és föld között
s boldog voltam, mint aki álmodik.
Boldog voltam. . . Aztán, mint aki ébred,
lassanként észrevettem magamat
s a rettenetes csöndben és magányban
agyamban újra megszólalt a hang:
- Ha itt, ha most! - S egyszerre, most először,
megszólaltam, nyugodtan, szárazon:
- Bizony senki, mondtam, persze, hogy senki:
ha én itt most agyonlőném magam,
három évig meg nem találna senki. . .
- Persze, hogy senki. . . - mondtam újra és
az előbb még ijesztő gondolat
olyan egyszerű megállapitás lett,
hogy elmult rólam minden félelem.
Elővettem a fegyvert. . . csillogott. . .
Örültem neki, mint egy jó barátnak. . .
Egy darabig még csavarogtam, aztán
vágtam egy erős botot, megfaragtam,
még egyszer szétnéztem a tájon, és
fütyürészve indultam lefelé.


V.

Az erdő fiai

Mint egy óriás holtteste, feküdt
előttem a megnyúzott rönk: a roppant
fenyőszálat kidöntötték, ezer
zöld karját sorra leütötte a
villogó balta, görcsös lába csonkán
dagadt a földbe. Meztelen fehérlett
a kivégzett torony, mellette száz és
száz néma társa a hegyoldalon
és sebeikből fáradtan szivárgott
a sárga vér, a gyanta . . . Körülöttünk
dúlt a mészárlás, csattogott a táj:
koldus állatok torzonborz hada,
törpe gyilkosok irtották a béke
erdei népét: kezükben, mikor
lecsaptak, szinte megdördült a fejsze
s puskalövésként felelt rá a visszhang. . .
Mint a megcsúfolt nagyság és dicsőség,
feküdt előttem a nemes halott,
a gyönyörű fa. Még megsímogatta
az utolsó szél, nap aranya, hold
ezüstje és a harmat csókja, mind,
ami szerette, táplálta, növelte,
megöntözte még drága kenetével,
aztán a Bisztrán és a Stézsián át
feldohogott a csatatér alá
dús zsákmányáért a fekete üzlet,
a hegyivasút. . . Fürge csapatok
mozogtak, a nyomorult bér vezényelt:
felravatalozták a rönköket,
hullát hullához, sorban, kerekekre
rakták, összeláncolták. . . Csikorogva
indult lefelé ötven kocsi: vitte
az anyagot Dédára, a telepre. . .
Néztem, hogy viszi, néztem, hogy gurulnak
a pénz szorgalmas kerekein egyre
lejjebb-lejjebb az erdő fiai. . .
Néztem őket. . . S egyszerre, tizenöt
kilométernyi messzeségen át
fölfájt, fölsajgott ide, a havasra,
a magasságba, föl a szivemig
nyilallott a jövő: láttam a messze
mélységben a dolgozó üzemet,
hallottam a villanygépek okos
munkáját, a gőzfűrész vijjogását:
forgó gijjotin acéllemeze
süllyed majd éhes gyönyörrel a szent
anyag testébe, mázsás vasfogak
harapdálják tárgyakká, áruvá,
a rabló ember rabszolgáivá
a sok életet. . . Köröttem gyanutlan
pompázott a ragyogó rengeteg,
a nyári erdő. . . A hegyivasút
már rég eltűnt!. . . Néztem utána. . . Néztem
a kígyózó völgy végső kanyarát,
néztem a semmit, s mindenütt csak az
elhurcolt erdőt láttam. . . Lefeküdtem
a fűbe és felálltam, csavarogni
mentem, bámultam a csigát a kórón,
a héjját a felhők közt: mindenütt
feledni akartam, de mindenütt csak
az járt eszemben, hogy még három óra
s lent lesz az én szép óriásom is:
indul a zengő acéllap felé
s mintha az én derekamban recsegne,
úgy hasít majd húsába a fürész.


VI.

Éjszaka

Kiléptem a fekete éjszakába.
Se hold, se csillagok. Ijedt magány
zsugorodott rám: egy pillanat és
szinte megvakult és bőrömre szűkűlt
a külső világ. Aztán lassan és
álomszerűen újjászületett
a mindenség az üres semmiben:
megzendült a tér: hangok láthatatlan
testéből, mint a szellemek világa,
újjáépült a táj: most a patak
zúgó visszhangja emelte a völgy
kettős falát, s az eltűnt réteket
fátyolkönnyű és zengő ingoványként
előringatta a tücsökzene.
Figyeltem és velem figyelt a táj.
Szél jött, ág reccsent. . . Apró neszek adták
szájról szájra az eseményeket:
a hegytetőről Őzike elindult
a forrás felé. . . most megállt. . . Folyóka
tölcséréből Katica kigurult. . .
a föld alól kétezer Margaréta
bújt elő. . . Vén Bükk nyujtózott. . . Bivaly-Kő
lejjebb csusszanva megigazitotta
rossz feje-alját, és Szarvasbogárék
már megint veszekedtek. . . - Én csak álltam
a csobogó hangok közt, mindenünnen
hangok, új hangok tolongtak, zsibongtak,
oldottak és kötöttek, millió hang
font hálót körém, millió pici
nesz szőtt a táj eleven szövetébe,
millió kapocs. . . Egyre gazdagabban
lüktetett körül a zengő idő:
zengtem a tájban, a táj bennem: a
zene szétszedte minden ízemet,
szétszedett, elfújt, végiglengetett
rétek és erdők, hegy és völgy felett,
beleitatott ég, föld s levegő
minden testvéri elemébe, és én
ott az ijesztő, fekete magányban,
mint aki ébred, egyszerre nyugodtan
és boldogan néztem szét: nem vagyok
s még a sírban sem leszek egyedül.
 
 
0 komment , kategória:  Szabó Lőrinc  
Walter Gyula: Hallod?
  2018-06-19 08:16:10, kedd
 
  Walter Gyula:

Hallod?

(Az "Ifjú Erdély"-nek)


Hallod? Odakint az aluvó rétek
mélyén a föld friss nedveket cserélget.

Hallod? A sok csonka ágon keresztül
a szélben, új élet üteme rezdül.

Készülődnek egy más, egy szebb tavaszra,
lombot sarjasztva, virágot fakasztva.

E mozdulatlanság látszat, nem álom,
s nem tetszhalál; győzni fog a halálon.

Az Élet él, serked bent, lent a fában,
a földben, titkos, rejtelmes csodában.

Hallod? Nem hallod. Érted? Ó, nem érted.
De mért is e kába, nagy miértek?

Csak érzed. Érezned kell, láthatatlan,
hogy az Élet bomlik itt száz alakban.

Mozdulatlanság, tétlenség mind álarc.
Ez nem, még nem az ijesztő halál-arc.

Ez készülődés, csere, forma-öltés,
átváltozás, misztikus sors-betöltés.

Csak áramát engedd szívedre hullni
és tudj és tudj, ó, Te is megújulni!
 
 
0 komment , kategória:  Walter Gyula  
Rédey Tivadar: Egyre távolabb tetőled.
  2018-06-19 08:15:03, kedd
 
  Rédey Tivadar:

Egyre távolabb tetőled.


Mimóza, mikor tavaszról beszéltél
S szárnyat adtál a merészálmu hithez,
Gondolhattam-e, hogy ily sebten itt lesz,
Hogy ily korán eljő a zord, kemény tél !

Nem daloltam, csak egy-két árva strófát,
Nem voltam én, csak egy tavaszra, boldog -
S belepnek már kis, zuzmarás koboldok,
Mint verébraj a hótól roskadó fát.

Utamra kósza árnyékok vetődnek
És megyek - egyre távolabb tetőled;
Az emlékek is sorra elmaradnak.

Csak kettőt őrzök (ó, van örök emlék !) —
Tőrös csengését bucsuzó szavadnak,
S egy őszi napnak vadgalambszinselymét . . .

Tolnavármegye és a Közérdek, 1914. január 1.
 
 
0 komment , kategória:  Rédey Tivadar  
Vihary Elek: A holdhoz
  2018-06-19 08:14:09, kedd
 
  Vihary Elek:

A holdhoz


Isteni kénnyel viva merengtem
Egykoron ó hold ! fényed alatt,
Hogyha szűz arczod fellegi honból
Itt besüté e' sziklafalat.
Álmaim éden-tájra vonultak ,
A' rab-igának lánczai hulltak ,
'S e' szomorú tért a' kegyelem
Égi barátként lakta velem .

Berki magánynak hív öle rejtett
A' lugasok' szent árnya között.
'S tiszta barátság, égi hevével
Főmre virágból díszt kötözött.
Majd zephir ingván bokrai mellett
lllatiból rám játszva lehellett,
Rózsa -szagot von szárnyaira -
Lengve lakomnak tájaira.

Fellegin e' kis lakra leszállt:
Biztos ölében mennyei enyhhel
A' nyugalom' szent lelke kinált.
Míg utaidról rám letekintvén ,
'S bájaid' a' szép tájra lehintvén -
Inte felém a' fellegi hon
'S abba ragadtál lángjaidon.

Ah ! nem enyészett még el azon lak ,
Most is azon kék égre tekint ,
Ám de felém nem küldi malasztit,
Rejtekin engem kedvre nem int. -
Éjjeli csöndnek lepte homálya ,
'S nem mosolyogsz már hold ! le reája ;
Nem virul ott már tarka virág ,
Aszva sötétlik berkin az ág.

Rózsa bilincsek ! vajha igátok
Hordanom egyszer kellene még ;
Vajha lakásul partra kiszállván
Olly kies édent nyitna az Ég !
Hold , deli tündér ! nézz-Ie kínomra,
Küldd-le sugárid még nyugalomra -
Óh vagy ölelj-el; tán nyugaton
Virrad elém egy mennyei hon !

Társalkodó, 1833. martzius 13.
 
 
0 komment , kategória:  Vihary Elek  
Szávay Gyula: Fut a vonat.
  2018-06-19 08:13:12, kedd
 
  Szávay Gyula:

Fut a vonat.


Fut a vonat az éjszakában,
Alszik a falu feketén,
Csak egy házacska ablakából
Reszket ki egy kis sárga fény.

Ott most valami baj vivódik,
Valaki hal, vagy születik,
Élet-halál kérdése dől el
Ott most talán szürkületig.

Fut a vonat az éjszakában,
Mindig parányibb lesz a fény,
S távol, elöl már lángok égnek
Az égtáj érkező ivén.

Lángban ragyogva áll a város,
A mulató, nagy paloták, -
S hogy, hogy nem: azért mást se látunk,
Bármerre járunk, jön utánunk:
Az a magányos mécsvilág.

Tolnavármegye és a Közérdek, 1914. április 6.
 
 
0 komment , kategória:  Szávay Gyula  
Sántha Károly: Sárika alszik.
  2018-06-19 08:12:15, kedd
 
  Sántha Károly:

Sárika alszik.

- Sárikának. -


A Sárika alszik, a ház virágszála,
Beh szép, beh gyönyörű, lehet az ő álma -
Mintha könnyű szárnyon fel a mennybe szállna.

Mint ágon a piros bimbó, ha virágzik,
A kis alvó arcán gyenge mosoly látszik,
Tán éppen az égi angyalokkal játszik.

Édesanyja, ringasd pici Sárikádat,
Rózsalevélből vess neki puha ágyat,
S dúdold el fölötte a legszebb nótádat.

Csókold ! Te meg szunnyadj kis unokalányom,
Soha igy nem érez - ily közel az éghez -
Ily boldogan a szív, soha e világon !

Tolnavármegye és a Közérdek, 1914. április 9.
 
 
0 komment , kategória:  Sántha Károly  
     1/19 oldal   Bejegyzések száma: 189 
2018.05 2018. Június 2018.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 10 db bejegyzés
e hónap: 189 db bejegyzés
e év: 1702 db bejegyzés
Összes: 31599 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3517
  • e Hét: 10760
  • e Hónap: 87206
  • e Év: 1172553
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.