|
2018-06-10 16:39:26, vasárnap
|
| |
| |
Korpos Albert
Az elvesztett Éden
Az Úr tiszta lelkéből lélek adatott,
Felébredt a hús-test, szíve feldobogott.
"Ádám!" - visszhangozták a hegyek a nevét,
S az égre emelte nyiladozó szemét.
Az ifjú természet békességet hintett,
Virágok illata töltötte a kertet.
A fák lombsátorán játszadozott a Nap,
Szőke, víg patakban halak fickándoztak.
Zöld páfrányok között nyulak kergetőztek,
Mellettük békésen tigrisek hevertek.
Csodás harmónia honolt az Édenben,
Angyalok éneke hallatszott az Égben.
Az Embernek szíve csordultig volt tele
E csodás szépséggel, mely őt körülvette.
Neki teremtetett a fáknak gyümölcse,
Madarak éneke s a föld lehelete.
Egy érzés hiányzott, még nem tudta, mi az,
De ha esti égen kigyúlt a sok csillag,
Állatok, madarak, földi teremtmények
Párban összebújva nyugovóra tértek.
Lelkére rászakadt a magány homálya,
És szíve kinyílott az első imára:
"Teremtőm, nézz reám, esetlen fiadra,
Űr van a lelkemben, figyelmezz szavamra,
Szívem egyedül ég, nem találja helyét,
Testem hánykolódik, nem leli fekhelyét."
Mély álom szállott a férfi szemeire,
Csak a hajnal pírja űzte ki belőle.
A felkelő Napnak simogató fénye
Rácsodálkozott egy ifjú tüneményre.
Hosszú, sötét haja takarta be testét,
S Ádámra emelte tiszta tekintetét:
"Tied vagyok, uram, neked teremtettem,
Testedből testet adott nekem Isten.
Évád vagyok s leszek, most és mindörökre,
Szívem neked adom, fogadd el szívedbe."
Új érzés született akkor az Édenben,
Legcsodálatosabb ebben az életben,
A férfinak szíve megtelt szerelemmel,
Édes, mámorító, lángoló örömmel.
Karjaiba vette szépséges asszonyát,
Csókkal borította az Ég ajándékát.
A Göncölszekér is megfordult utánuk,
Csak egy angyal nézett irigykedve rájuk...
Gonoszságnak árnya lopózott a kertbe,
Legyőzte az asszonyt a kísértés mérge.
A bukott angyalnak hajlott a szavára,
Szakított a fáról, melyről Isten tilta.
A tiltott gyümölcsből megkínálta párját,
Önmagukra vonván a Mennynek haragját.
Csendes alkonyat szállt a kies vidékre,
Félhomály borult rá bokrok rejtekére.
Lehorgasztott fejjel, reszkető lélekkel,
Lapul az emberpár, vállukon nagy teher.
"Mit tettél, óh, asszony? Felelj nekem, ember!
Gondtalan éltetek bűnre váltátok fel.
Átkozott lett a Föld, gyümölcse keserű,
Sorsotoknak egén kevés lesz a derű.
Bezáratik immár az Éden kapuja,
Porból lettetek ti, hulltok ismét porba!"
Ostorcsapásokként zuhogtak a szavak,
Isten ítélete zúgott, mint áradat.
Haragos színt öltött az Égbolt magára,
Lángpallosú angyal áll zordon strázsába.
Férfi és asszonya vágyódón néz vissza,
Édes otthonukat fehér köd borítja.
Érzik, mindörökre elveszett az Éden,
Kézen fogva mennek a szomorú éjben.
Telihold világa sző fátylat arcukra,
Elnémult az ének a Menny országába`.
Együtt tántorognak bele az életbe,
Szenvedéseikbe s a nagy küzdelembe.
Forrása: Link
Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: vers |
|
|
|
|
|
Offline
