Regisztráció  Belépés
marcyt.blog.xfree.hu
Napraforgó a legtöbb lány, ahogy a virág, a fényre vár.Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll.... forognak a nap felé, pedig felhős az ég. Jánoki Imre
1945.12.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
Arany Tóth Katalin: Pár-beszéd
  2018-06-13 07:17:36, szerda
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Arany Tóth Katalin  
Sántha Károly: Fényes betűk, Isten kezével írva
  2018-06-13 07:15:58, szerda
 
  Sántha Károly:

Fényes betűk, Isten kezével írva


Fényes betűk, Isten kezével írva
A magas égre, nap, hold, csillagok:
Ha a keresztet vállam már nem bírja,
Kérlek, könyörgök: vigasztaljatok !
Gyermek-módjára, óh, hadd kibetüznöm,
S a hit betűit gyöngyként sorba fűznöm:
A ki a kezdet és a végezet,
Az mindent bölcsen és jól végezett.

Néma tanúi vagytok ősz Időnek:
A zűrzavarból hogy lett szép Egész, -
A mint az évek Óceánba dőlnek,
S megint ujszázad születik s enyész,
A mint a népek fel- s alámerülnek,
Az érző szivek sírnak és örülnek,
Mert népnek és egyénnek célja egy:
A boldogság, mig napja száll, lemegy.

Tanúi vagytok, hogy a föllegekben
Az Úristen szól, hogyha mennydörög,-
Szélvész ha zug-bug, szellő hogyha lebben,
Ő int s szelíden Ő súg, az Örök.
Balzsamot Ő hint, ha beáll az este,
A mint a harmat füvet-fát megeste,
S alélt növény és szomjas völgy-halom
Megfürdik hüs, pirosló hajnalon.

Tanúi vagytok, hogy uj-uj tavasszal
Tapsolnak a fák bimbós ágai,
A kis madárka nagy Istent magasztal,
És mindenek készek Őt áldani.
A lomha rög is megmozdul s kizöldül,
Csillogó porszem égre száll a földrül,
Virág nyit szent jelül a sir felett:
Vár még reánk egy uj, szebb kikelet.

Megszaggatott szív, én szomorgó szivem,
Miért epesztenéd úgy magadat ?
Viseld, a mit az Ur reád mért, híven,
S alázkodját meg a kereszt alatt.
Aranyat tűz, lelket tisztítja bánat,
Szúró tüskéje is van a rózsának,
A fény árnyat vet, nap után jön éj -
Bánatos lélek, nyugodj meg s ne félj !

Fényes betűk, Isten kezével írva
A magas égre, nap, hold, csillagok:
Ha a keresztet vállam már nem bírja,
Kérlek, könyörgök: vigasztaljatok !
Gyermek-módjára, óh hadd kibetüznöm,
S a hit betűit gyöngyként sorba fűznöm:
A ki a kezdet és a végezet,
Az mindent bölcsen és jól végezett !

Tolnavármegye és a Közérdek, 1914. április 20.
 
 
0 komment , kategória:  Sántha Károly  
Sajó Sándor: A Balaton.
  2018-06-13 07:14:20, szerda
 
  Sajó Sándor:

A Balaton.


Nyári útján zakatolva, mintha ifjúlt kedve volna,
Lepsényen túl már vigabban kattogott a vaskerék;
Viruló táj nyári kedvét lankás dombok integették, -
Néztem őket andalogva : rég jártam már erre, rég . . .

És már vágyó sejtelemben minden szempár lesve rebben,
Az utashad nagykiváncsin megnyüzsdült a vonaton ;
S mint ha függöny félrelebben, felgyönyörlött szívben, szemben
S ajkakon mint örömhangos kiáltás : a Balaton!

Amit tán a hűtlen érez, mikor régi kedveséhez
Bűnbánó és visszasíró szívvel tér meg egy napon :
Azt éreztem én is ottan, hogy szivemre ringatottan
Megbocsátón, halk szelíden kéklett rám a Balaton.

Mennybolt mása földi képben: ring a tó a táj ölében,
Ráaranyló napsugárnak fátylas fényét öntve szét;
Barna ölben kék mosolygás, méla csöndben enyhe zsongás,
Messzeségbe ringatódzó szent káprázat, - ó, be szép!

Legelőin égmezőknek bárányfelhők kergetődznek,
Felhők árnya halk lehellet az örök tó tükörén;
Égen-földön mennyi élet ! hajtogatják ezredévek,
S itt egy röpke pillanatban mennyi bűbáj gyűl körém !

Száll a vízre, ringatódzni, ezüstpikkely, milliónyi,
Fölvidámló fénypillangók, - vagy tán olvadt csillagok ? . . .
Könnyű hullám gyorsan illan, fénypillangó félre villan,
Hullám zsongja : jöjj utánam ! - fény kacag rá : itt vagyok !

Olykor (más tán meg sem érti) a jelent a múlt kisérti:
Megborzong a méla hullám és a parti vén topoly:
Tudom : ekkor hegyek ormán, erdők mélyén, Tihany tornyán
Elviharzott századévek magyar búja bujdokol . . .

Elmerengni vízen, égen, fénybe ködlő messzeségen
Tette Isten parti síkra a fonyódi várhegyet:
Innen nézem, innen látom : szebb táj nincs e nagy világon, -
Addig nézem : a nap is már búcsúzóra integet.

Búcsúzó nap elbiborlott, tűzben égtek a hegyormok,
Új dalt zsongott már ä nagy víz, Isten tudja mit dalolt;
Halkan zsongó lágy hullámon - égi képről földi álom -
Ezüstfátylát szétterítve csónakázott már a hold . . .

Isten ottan rámhajolva, mintha játszó kedve volna,
így szólt halkan : Szívedet most szent visszhangra vallatom :
Egy szót mondok, mondd utánam! - És én mondtam nagyvidáman.
Isten mondta : gyönyörűség, én meg mondtam : Balaton . . .

A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. LVIII. 1932.
 
 
0 komment , kategória:  Sajó Sándor  
Bajza József: Esthajnal.
  2018-06-13 07:13:37, szerda
 
  Bajza József:

Esthajnal.


Bájló aranyfény
Csillog szelíden
A reszkető tó
Hullámain.

Fölserken a szél
Rózsák öléből,
S völgyek hüs árnyin
Zokogva leng.

Némúl az erdő,
A messze síphang
Reszketve nyögdel
A légen át.

Kéklő virággal
Hímzett ligetben
Rejtezve csattog
A csalogány.

Leányka, édes!
Még most öledben
Elszenderűlve
Mennyet lelek:

Ki tudja? holnap
Talán siromra
Leng a lenyugvó
Est bíbora?

Ah valljon e szív,
Mely hőn pihegve
Hófátyolodnak
Alatta ver:

Fog-e felettem
Sohajtozásban,
Mint a nyögő szél.
Kesergeni?

1822.
 
 
0 komment , kategória:  Bajza József  
Kozma Andor: A patak.
  2018-06-13 07:12:25, szerda
 
  Kozma Andor:

A patak.


Nem tudom, mikép születtem,
De csak mély forrás lehettem,
Mígnem lenn a sziklás mélyben
Úgy megáradt bő erem,
Hogy a föld sem bírt velem.
Ott sem férve börtönömben,
Tündöklő napfényre törtem,
S én, a régen gyönge, gyatra
Most ébredtem öntudatra. -
Földanyám ölébe' tartott,
Tőle kaptam hímes partot,
Virult rajta sok virág;
Egyre mélyebb lett a medrem,
És mindjobban megszerettem
Fényedet, szép napvilág!

Patak lettem, csörgedeztem,
Könnyű játszi dalba kezdtem ;
Tükröztem sok szép virágot,
Hajladoztak, nyiladoztak,
Kis dalomra ringadoztak -
De habom mind messzibb vágyott.

Kis virágok elmaradtak,
Inni adtam kis halaknak;
Szép madárkák, parti fecskék
Belém néztek, mint tükörbe,
Vígan kergetőzve körbe
S habjaim reptükbe nyesték.
Ám futásom hivatásom -
És mert futva egyre nőttem,
Oda kellett hagynom őket,
A csinos csevetelőket.

Színes tájak elmaradtak,
Nem neveztek már pataknak,
Átal zúgtam lanka völgyet,
S mély vizembe' fürdő hölgyek
Nékem folyam nevet adtak.
Levetkőztek, kergetőztek,
Mint a pajkos, fürge őzek,
Szépségüknek voltam tükre,
Csókot adtam kis kezükre.
Aztán mind nagyobb alakban,
Viszont csókjukat se' várva,
Tőlük is tovább szaladtam
A terjengő rónatájra.

Ez mint kövér, száraz dajka,
Ki a rétet altatgatja,
S ha az szomjaz, csicsígatja,
Engem is ölébe vett,
De bizony, nem étetett.
Inkább vizemből ivott;
S az is, a sok gabna gyermek,
Mely körötte annyi volt,
Mint amennyit vígan termett
Sok ezernyi földi hold,
Mindezeket megsajnáltam
S én itattam, én dajkáltam.
Meg is híztak, meg is nőttek,
Jól tartottam mindig őket,
így a már közelgő nyárra
Méltók lettek a kaszára.
Medrem ezzel nem lett mélyebb,
Csak a vizem lön sekélyebb,
S e miatt sincs panaszom,
Mert amit mélységem vesztett,
Szélességem nyerte azt meg -
S több a kárnál a haszon.

Széles áram egyre árad,
Tükröz ős királyi várat :
A bal parton, mely lapályos,
Tündöklő szép s új a város.
Partjait kővel borítja,
Medremet szűkké szorítja.
Sok szép ívelt híd alatt
Meggyorsítom áramat.
Azt már mind sűrűbben járják
Füstokádó büszke gályák;
Belsejükben tűzpokolnak
Masinái zakatolnak.
Sűrű nép zsong a fedélen,
Örvendek, hogy ezt megélem;
Mert hol zúg a bátrak dolga,
Csupa lelkes emberé,
Ki a gátat megtöré,
Ott hű szívvel vagyok szolga.

Egyre bővül s terjed áram,
Lejtek a tenger felé
Éjsötétben s napsugárban.
Oda, abba űz a vágyam ;
Az magába öleié
Már sok édes víztestvérem.
Mily szép ilyen sorsot érnem!
Nem is érzem ezt halálnak,
Akik ily véget találnak,
Részei a végtelennek.
Hadd örüljek én is ennek!

Deltát érzek már a ködben,
Arra siet minden társam,
Ám elsőül magam lássam!
Versengnek már egyre többen,
Elakadnak iszap-ágyon . . .
Hajrá! engem hajt a vágyam
S hullámháton messzi nyargal,
Versenyezve a viharral,
lm az Óceánnak tükre,
Az ég mása, - mindörökre
Rám ragyog ;
Most már célomnál vagyok!
Itt a végső alkalom,
Büszkén zengi el dalom :
Hosszú volt s nehéz a pálya,
S én azt véges-végig járva,
Sok szomjasnak adtam enyhet,
De nem hordtam soha szennyet.
Itt benyel a tenger árja -
S örök tiszta habja renget.

A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. LVIII. 1932.
 
 
0 komment , kategória:  Kozma Andor  
Toldalaghy Pál: Hegyvidék
  2018-06-13 07:10:14, szerda
 
  Toldalaghy Pál:

Hegyvidék

I.

Az éjszaka reáborul
a hegyvidékre. Én
megállok itt és meglapul
nehány szegény legény.

Ezek fekete és konok
apáknak fiai.
Ezek a talpig rongyosok,
ezek az igazi

fekete bárányok, kiket
a vak végzet terel
a harmincölnyi semminek
s az ördög falna fel.

II.

Határtalan az éjszaka.
Ki fáradt fűre dől.
Vadkörte és vadalmafa
hajlik rá kétfelől.

Az üstökébe szöcske ül
és onnan ciripeli,
hogy élni jó és egyedül
az élet kell neki.

Ill.

Félkör alakban szállnak
a csillagok le. Én
sóhajtok és a fák alatt
nehány szegény legény

álmában sóhajt, rí, kotyog,
mint gyermek, ölbeli
s nem tudni már, a rongyosok
szivárgó könnyei

csillognak, vagy a szőke és
szép csillagok. Velem
együtt tűnődik az egész
táj és történelem.
 
 
0 komment , kategória:  Toldalaghy Pál  
Boncza Berta/Csinszka/: Csucsai kert
  2018-06-13 07:06:02, szerda
 
  Boncza Berta/Csinszka/:

Csucsai kert


A kert, a messze, termő, áldott,
lombba borult...
Álomsziget. Csöndes, mély, tiszta.
Ott vár a múlt.
Mohos utain nem jár senki,
hosszú fák árnyékai nyúlnak.
Ölelkeznek ideges ágak,
hajlásukban ős, rejtett vágyak.
Ha jársz utain csendben, mélán,
fák őriznek megértőn, némán,
nem emberek...
Árnyék borult lelked falára,
sirig kisér bús útadon,
a nap rásüt a ház falára
s elédtáncol az utakon.
Homokszemek csillogva élnek,
dús fűben begóniák égnek
és klematiszok, karcsún, kéken
kúsznak játékosan, kevélyen
a napsütötte házfalon.

Rózsák nyilnak tövises száron,
sárgák, fehérek, pirosak
és tubarózsák, bódult szüzek,
liliomok, ravasz félszüzek,
hűvös fenyők, szomorufüzek,
ideges, rezgő ezüstnyárfák,
izmos tölgyek várnak ott engem
és nem térek vissza soha.
Vágyva, sirva áldom a kertet.
A kertet, aki őriz engem,
a kertet, aki hazavár!
Ott volna bölcs, csöndbe békülve
nézni, hogy szeretnek a fák,
milyen tiszták az ősi vágyak,
ha egybefonódnak az ágak
s hogy égnek a begóniák!
A kert vágyaim titkos ágya.
Haláltrejtő, mély álmok ágya.
A tudásfának aranyága
ott vár reám.
Ott vár reám ma is, mint régen
és klematiszok karcsún, kéken
kúsznak játékosan, merészen
a napsütötte ház falán.

1919 PEST
 
 
0 komment , kategória:  Boncza Berta /Csinszka  
Agyagfalvi Hegyi István: Kolozsvár
  2018-06-13 07:05:03, szerda
 
  Agyagfalvi Hegyi István:

Kolozsvár


Fátyolfüggöny, - az Idő szőtte
sok éven át, avult is most már, -
itt leng a lelkem ablakán
s azon át ködlik rám Kolozsvár...

Mily messziség: húsz hosszú évnyi!
(s hozzá nem is fényévek voltak!)
Árnyévek, sötét utonállók,
be sok kincsemtől megraboltak!

Kolozsvár! Sétatér... a kis tó!
(Büszke, hófehér gondolái,
a hattyúk, sűrűn idejárnak
álmaim taván csónakázni!)

Én is oly gyakran arra járok
mostanság s hosszan elbolyongok,
házsongárti virágzó fák közt
körülzsongnak kékfényű dongók...

Emlékek tán, s e fehér csokrok
mind egy-egy menyasszonyi álom?
Majális utca, kis tanyám
még őrzitek-é ifjúságom?

A függöny sürül egyre jobban,
vagy tán az ablak harmatos már?
(Nem csoda, dért sír már az ősz...)
Meglátlak-é ismét, Kolozsvár?
 
 
0 komment , kategória:  Agyagfalvi Hegyi István  
Bartalis János: Aranygyümölcsös Kosály
  2018-06-13 07:04:23, szerda
 
  Bartalis János:

Aranygyümölcsös Kosály


Aranygyümölcsös Kosály!
Megjöttél sárguló terheddel,
koszorúsan állsz.
Csak most voltál rügyező ág,
csupasz fa, reménykedő ígéret,
és már itt állsz megrakodva,
királyi pompában, beteljesedve,
cézári győztesen -
Kosály, kosályi kert!

Kosályi kert!
Látom nemesen csillogó ékköveid
a lombok közt.
Látom függő brilliánsaid, az aranykörtéket,
látom a pazar szilvafonatokat,
mint gyöngyfüzéreket.
Látom a nagy birsalmákat és birskörtéket.
Látom a kerten túl a távoli határt,
a beért mezőket,
a kéklő hegyoldalakat,
az enyhe-zöld szőlődombokat.

Látom a zizegő zabvetéseket,
a zúgó kukoricásokat és a keréknagyságú
napraforgókat
a vetések szélén.
Látom a learatott búzát,
az aranyló tarlót, a keresztekkel
megrakott földeket.
Csak most volt minden zsendülő vetés,
szárbaszökkenő hajtás,
kicsi, támogatásra szoruló palánta.
Hallom a szél finom citeráját
a zabfejeken.
Látom az egész felöltözött,
megáldott és gazdag határt.

Csak én állok szegényen,
üresen e nagy gazdagság közepett.
Csak én nem tudom, mit csináltam,
amíg a gyenge vetésből
gazdag kalangya,
s egy szem kukoricából
karvastagságú cső,
a finom virágból mézédes alma lett.
A búza, amin áttapostam, többre volt képes,
a fa, melyet viharok cibáltak,
nagyobbat alkotott.
(Engem milyen viharok téptek?)

A katángkóró az út szélén,
amelyen átgázolt száz szekér és állat,
lám - kéken virít.
Minden megalkotta a maga művét.

Minden.
A fű is, a fa is, a katángkóró is,
a palánta is.

Csak én állok tétován, üres kézzel.
Csak én, az ember, csak én, csak én...

1930.
 
 
0 komment , kategória:  Bartalis János  
Rudnyánszky Gyula: Óh nem az élet.
  2018-06-13 07:03:21, szerda
 
  Rudnyánszky Gyula:

Óh nem az élet.


Óh nem az élet, nem a világ rossz,
Mi vagyunk benne rosszak, emberek;
És nem a véglet kegyetlen honánk,
Mi vagyunk mindig a kegyetlenek.
Mély bánatunkat mások nem érzik,
Kacagnak akkor, ha mi könnyezünk,
Ezrek tapossák durva közönynyel,
Min a mi lelkünk féltő gondja csüng.

S mi se fizetjük a rosszat jóval.
Nálunk is vígan súg, harsog a dal,
Mikor a szomszéd szűk odújában
Sárga gyertyák közt áll a ravatal.
Nagy veszteségét, mely őt lesujtá,
Észre se veszszük, oly könnyű, kevés !
Hímes örömnek csúf a fonákja,
S csak festett felhő minden szenvedés.

Ha sir is olykor a ravasz részvét,
Önzés lappang a szép álarcz alatt:
Csak azért adunk egy-egy fát másnak,
Hogy vissza egész erdőt adjanak.
A ki vakot nem akar vezetni,
Ez a mentsége: Hát ő vezetett ?
A szörnyü, véres harcz mezejére
Csak az érdek visz, nem a szeretet.

Fukar irigység rabja az ember,
Pokol kohója az emberi szív,
Gyűlölet mérge szítja a lángját,
Eréből a vágy minden vért kiszív.
Hogy bűnhődjék, nem kell végítélet,
Hogy kipusztuljon, nem kell ősi vész:
A szenvedélyek fojtó gőzében
Lassan elsatnyul, satnyán elenyész.

Veszprém megyei hivatalos heti közlöny, 1886. jún. 13.
 
 
0 komment , kategória:  Rudnyánszky Gyula  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2018.05 2018. Június 2018.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 10 db bejegyzés
e hónap: 299 db bejegyzés
e év: 2275 db bejegyzés
Összes: 32172 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4899
  • e Hét: 17600
  • e Hónap: 69833
  • e Év: 1440909
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.