|
2018-07-08 16:52:39, vasárnap
|
| |
| |
Mihácsi János
A város könnye
lehullott a város könnye,
mint a világoknak özvegye,
odatartok siratóra.
mert fekete gyöngy, mit szedtek,
Krisztus vérző szeméből vettek,
hiába többé nem szól az.
koronája alatt néma,
teste vasszögektől lett vézna,
egy szép égbekiáltó jel.
pedig érettünk jött szólni,
idős hamut fejünkre szórni,
mert a tűz itt már kialudt.
beszélt hát ő a sükettel,
hogy anyjának így született-e,
mert valamit most nem hall meg.
s látott bénát lelkén ülni,
a porba gazdagnak készülni,
alamizsnán így trónolót.
ha érintett, fehér piros
lett, a vizes szapora boros,
mert az ujja is végtelen.
de ő észre sem vette tán,
míg száz csodával nem vádolták,
mert tán maga szülte létét.
a korbácsa is övé volt,
minek ütése oly kövér volt,
hogy emlékezete szakadt.
s a ruhájával együtt meztén,
felcsúszott a Golgota mezsgyén
a kék, szabad levegőre.
lobogó lett, bolond fútta,
a konok szolganépnek jussa,
ki hatalmasan ficereg.
legjobban sírt lent az anyja,
mert egy fia halálát hallja,
s apjának ezt hogy mondja el.
fiút elvették szavától,
s az is bűnös, ki érte gyászol,
s üdvéért senki se halna.
hozzásietek tartani,
hulló könnyek helyett szavalni,
tán nem késő holnap reggel.
Forrása: Link
Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: vers |
|
|
|
|
|
Offline
