|
2018-10-23 13:06:29, kedd
|
| |
| |
Szabó Gita
Ha útra kél a hajnal
Álmos szemét dörzsöli a hajnal,
Kócos haját fésüli a szél,
Termetére selyem ruha simul,
Tükörbe néz, aztán útra kél.
Lassan lépdel éjszaka sötétjén,
Háborgatni senkit nem akar,
Fénnyel tölt be minden utcát , kertet,
Még azt is mit a felhő eltakar.
Fény dereng az erdőn és a réten,
Sziklacsúcson kicsit megpihen,
Tyúkólak közt vidám táncot lejtett,
És ébreszti a kakast sebtiben.
Ébred már a város és az erdő,
Ébred már a Nap is az a vén,
Koronáját felteszi fejére,
És átlép a hajnal küszöbén.
Folyóvízben mossa álmos arcát,
Törölközik zsenge rét füvén,
Mire búcsút int Neki a hajnal,
Megjelenik frissen és üdén.
Melegét a föld magába zárja,
Termővé lesz minden ami él,
Zöld ágak közt madár dala zendül,
Kísérő dalt a tücsök zenél.
A Nap útja hosszú és magányos,
De Ő járja, hisz más dolga nincs,
Tudja jól, az éltető sugára
Erőt adó fénylő drága kincs.
Sziklacsúcsot Ő is megtalálja,
Búcsúfénnyel csendben elköszön,
Mert a Hold már türelmetlen kissé,
Zavarja a meleg fényözön.
Látóhatár szélén vissza néz még,
Minden munka elvégeztetett,
Fáradt szemét megleli az álom,
És nyomában sötét este lett.
Lámpását a Hold meggyújtja büszkén,
Enyém már a sötét éjszaka,
Nyugovóra tért a rét, s az erdő,
Elnémult a tücskök víg hada.
Fészkéről már egy madár se rebben,
A természet mind aludni tér,
Pihen a föld amúgy öregesen,
Míg a hajnal újra útra kél.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tigram (Szabó Gita) |
|
|
|
|
|
Offline
