|
2018-11-08 05:39:02, csütörtök
|
| |
| |
"Valakinek szüksége van rád!
Fogalmam sincs, hogy ki mondta ezt először, de eleinte egy kicsit idegesített is ez a mondat. Ha épp sikerült pár percet elcsennem, hogy
lezuhanyozzak, már jöttek is: “Valakinek szüksége van rád! A baba sír!" Vagy ha épp leültem volna, annak tudatában, hogy a kislányom épp alszik, máris hallottam a nyöszörgését, és vele együtt a többieket: " Anya, valakinek szüksége van rád!" Rendben, hallottam! És akkor azt még nem is említem, hogy valaki mindig éhes, megsebesült, nem találja a zoknija párját, jégkockát akar a vizébe, vagy kér egy ölelést, egy puszit, egy mesét.
Vannak napok, amik végtelennek tűnnek, a
folyamatos készenléti állapot monotóniája pedig végsőkig kimerít. Aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy nekik RÁM van szükségük. Nem valaki másra, sőt, egyetlen egy emberre sem az egész földkerekségen - csak
és kizárólag rám. Minél hamarabb elfogadom, hogy az, hogy anya vagyok azt jelenti, hogy soha nem kapcsolhatok ki teljesen, annál hamarabb megtalálom a békét az életemnek ebben az őrült szakaszában. Az anyaság az én kötelességem, privilégium és megtiszteltetés
számomra. Készen állok, hogy mindig ott legyek, amikor valakinek szüksége van rám - akár nappal, akár éjjel. Anyának lenni azt jelenti, hogy amikor hajnali egykor épp lefekszem az ágyba, a kislányom felsír álmában. Anyának lenni azt jelenti, hogy a párommal hetek óta nem volt egy normális beszélgetésünk. Anyának lenni azt jelenti, hogy kávén és hideg ételmaradékokon élek. Anyának lenni azt jelenti, hogy a gyerekem szükségleteit az enyémek elé helyezem - méghozzá gondolkodás nélkül. Anyának lenni azt jelenti, hogy az egész testem fáj a fáradtságtól, de a szívem telve van
szeretettel. Biztosan eljön majd az a nap, amikor senkinek nem lesz rám szüksége. A gyerekem egyszer csak kirepül, és a saját életével lesz elfoglalva. Lehet, hogy egy nyugdíjas otthonban töltöm utolsó éveimet, figyelve, ahogy elenyészik a testem. Akkor már senkinek nem lesz rám szüksége. Talán még teher is leszek mások számára. Biztosan meglátogat majd, de az ölelésem többé már nem az otthont jelenti a számára, a csókjaim pedig nem gyógyítják meg a sebeit. Nem lesz több apró, kitisztítani való csizma, vagy ki suvickolni való biztonsági öv. Nem lesz több esti mesélés. Nem kell már könyörögni senkinek, hogy menjen ki végre játszani a kertbe. Nem kell többé egyetlen táskát sem ki- és bepakolni. Biztos vagyok benne, hogy fájni fog a szívem, és arra vágyom majd, hogy halljam a vékony kis hangocskát, amint azt
kiabálja: “Anya, valakinek szüksége van rád!"
Úgyhogy most megtalálom a szépséget az éjszakai virrasztásban. Csendben ülünk és nézzük a hóesést. Csak én és a kisbabám vagyunk ébren, a szomszéd házak nyugodtak és csendesek. Egyedül mi látjuk, ahogy az árnyak táncolnak a falon. Csak ő és én halljuk a bagolyhuhogást a távolban. Együtt kucorgunk a takaró alatt, miközben álomba ringatom. Hajnali négy óra van. Kimerült vagyok és frusztrált, de minden rendben van, mert neki szüksége van rám. Egyedül rám. És lehet, hogy nekem is szükségem van rá. Hamarosan végigalussza majd az éjszakákat. Lehet, hogy egy napon tolószékben fogok ülni, és a karjaim üresek
lesznek, és ezekről az éjszakákról fogok álmodni: amikor a gyermekemnek még szüksége volt rám, és csak mi ketten voltunk az egész világon. Élvezhetem, hogy szükség van rám? Néha igen, de sokszor bizony fárasztó, sőt kimerítő ez a folyamatos készenléti állapot. De nem is az a lényeg, hogy mindig élvezzem, hiszenkötelességről van szó. Isten anyának teremtett.Anya, Anya, Anya! Igen. Egész nap, minden nap. Ez a munkám. És el kell ismernem, ez életem legkeményebb melója...
Valaha volt időm. Magamra. Most azonban a lábkörmeim segítségért kiáltanak. A melltartóm kicsit máshogy áll. Nem tudok nézőközönség
nélkül lezuhanyozni. Elkezdtem szemránckrémet használni. És ez mind az anyaságom bizonyítéka -vagyis azé, hogy valakinek szüksége van rám.
Múlt éjszaka három órakor apró kezecskék
ébresztettek fel. Éreztem, amint engem keresnek matatva. “Anya" Aztán egy kicsit hangosabban:“Anya!" “Igen!", suttogtam alig hallhatóan. Hatalmas szünet. A gyermekem óriási szemei villognak a sötétben. “Szeretlek!" És már feküdt is vissza aludni. De a szavai ottmaradtak a hűvös éjszakai levegőben. Bárcsak kinyúlhatnék és megfoghatnám és magamhoz ölelhetném azokat a szavakat! Mosolyogva fekszem, és szinte félek, nehogy a lélegzésemmel elfújjam ezt a csodálatos
emléket. Lassan visszaalszom, és hagyom,
hogy szavai befészkeljék magukat a szívembe.
Egy napon a gyermekből felnőtt válik. Nem fog
senki többé édes szavakat suttogni a fülembe
hajnalok hajnalán. Csak az üzenetrögzítő zúg majd, és a párom horkol mellettem. Nyugodtan alszom majd, hiszen nem kell már síró kisbabákhoz, beteg kisgyerekekhez felkelnem. És mindez emlékké foszlik. Úgyhogy nem ábrándozom többé azokról a napokról, amikor minden könnyebb lesz. Mert az igazság az, hogy noha könnyebb igen, de jobb soha nem lesz annál, ami most van. Most, amikor
tele vagyok foltokkal és ételmaradékokkal. Amikor azok a kövér kis karok a nyakam köré fonódnak. A ma tökéletes. “Egyszer majd" egyedül fogok zuhanyozni és pedikűrözni. “Egyszer majd"visszakapom önmagamat. De ma egész lényemet nekik adom, és fáradt vagyok, koszos, és annyira szeretnek, hogy mennem kell.
Valakinek szüksége van rám! |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tanulságos |
|
|
|
|
|
Offline
