|
2019-01-16 07:16:22, szerda
|
| |
| |
Időkapszula
- Bár az anyakönyvi kivonatomban Kapuvár szerepel születési helyként, ez csupán annak köszönhető, ha akkoriban szorgalmazták a kórházban szülést, s én ki tudtam várni - testvéreimmel ellentétében - hogy bezötyögjön a kapuvári kórházban a mentő. Amúgy természetesen répceszemereinek vallom magamat. Itt nyílt ki a világra szemem, még ha ez a világ a falu határát jelentette is, itt emlékszem nagy havakra, fürdésekre a Répcében, csattogóra, papsajtra. Óvodás is voltam, s emlékszem, hogy a Répcén túlra elmentünk a nagy körtefáig, s ez olyan volt, mintha kigyalogoltunk volna a világból.
Emlékszem a cukros zsákra a szoba sarkában, ez fizetség volt a munkaegységek fejében, mert édesanyám a téeszcsében dolgozott néha-néha.
Emlékszem a telente felolvasott Egri csillagokra, amikor a konyhai tűzhely körül kuporogtunk, s anyánk csillogó szemmel olvasott. Bözsi nénire, aki Imre bácsival a hátsó házba költözött, ahogyan bekukucskált fejkendővel az ablakon, s mi rémüldöztünk az idős nénitől, aki akkor úgy negyven éves lehetett.
Halványan Imre bácsira is, aki az első háborúról mesélt, a szerb frontról, ahol ő szolgált.
S az iskolára, az osztatlan osztályokra, Polgár tanító nénire, aki szépen megtanított mindenkit írni, olvasni.
S emlékszem arra a napra is, amikor traktorra pakoltunk mindenünket, s elindult velünk a gép, én hátul ültem a bútorokon, a balfi állomásra, a határsávba, ahol édesapám szolgálati lakást kapott a vasútállomáson.
Tíz éves voltam ekkor.
- Visszaemlékezve sokunkban megszépül a múlt, pedig az ötvenes évek első felében nem volt könnyű az élet.
Ebben is lehet valami, de én akkor is szépnek és biztonságosnak éreztem a világot. Édesanyánk valahogyan olyan világot álmodott körénk, amelyben boldogok voltunk. Pedig amikor elköltöztünk Répceszemeréről, már négy éhes gyerekszájnak kellett kenyeret varázsolni. Édesapánk Szemerétől jó negyven-ötven kilométerre dolgozott, nem volt könnyű eljutni a munkahelyére. Keveset keresett, s volt olyan, hogy nem nagyon volt vacsora. S milyen jót nevettünk anyuval azon, hogy kitaláltam: együnk zsirollát. Ez valójában sűrű rántás volt, de eltelt vele a gyomrunk. Reggelire mindig tej volt, amit a téeszből hoztunk.
Nem igazán volt télen tüzelőnk sem, ezért csak a konyhában fűtöttünk. Aztán a hideg szobába vittük a rongyokba csomagolt forró téglát a lábhoz. S összebújtunk. Egy szobában aludtunk, volt ugyan a házban még egy, de az romos állapotban volt. Ez része lehetett valaha egy kis falusi kúriának, amit a háború azután megrongált, s nem volt pénz felújítani.
A karácsonyok szépek voltak, csöppnyi ajándékunkkal futottunk át a szomszédba megmutatni a rokonoknak. Ott édesapám nővére lakott, három gyermekkel.
Az első könyvemet másodikos koromban kaptam, éppen kezdtem olvasgatni már. Nemtudomka Napvárosban volt a címe. S anyám, aki könyv nélkül nem tudott élni, megrendelte részletre az Olcsó könyvtár sorozatot, így aztán beköltöztek otthonunkba a magyar klasszikusok.
Vasárnaponként misére jártunk, havonta egyszer gyóntunk, áldoztunk, de nem lehet azt mondani, hogy vallásos légkörben nőttem fel. A vallás, mint az élet fontos kerete, a rendet biztosító erőként csak később vált fontossá, de igazából nem épült be a mindennapokba, csak valahol a lélek mélyén tartotta össze a világomat.
- Kópházáé a következő négy év. A balfi állomásból logikusan következik Kópháza?
- Balf a Fertő völgyében található, az állomásról egy domboldalon lehet leereszkedni, s a fürdőkápolnát elérve, ahova néha-néha hajnali misére eljártunk, jutunk el a faluba.
Az állomás pedig a Gysev vonalán az utolsó megálló volt Sopronig. A síneken túl pedig Kiskópháza található, s aztán odébb Kópháza. Hiába volt a falu határát jelző kő a házunk előtt néhány méterre, Balf legalább négy kilométerre volt. Logikusnak tűnt, hogy a költözést követően édesanyánk megfogta a három gyermek kezét, s elballagtunk a kópházi iskolába.
Aztán itt következett a csuda! Minden gyerek horvátul beszélt a szünetben, míg magyarul folyt a tanítás. Így egy kicsit meg kellett tanulni krobótul is, ahogyan ezt a furcsa nyelvet hívtuk. Mivel nekem csak négy év adatott ebben a közegben, a legalapvetőbb kifejezésekig jutottam el: Jön a tanár, gyere ide, kérek fél kiló lisztet. S persze a káromkodások.
Szerettem ide járni, pedig a határsávban élni nem volt leányálom. Megszoktuk a katonákat, az állandó ellenőrzést.
Nekem az erdő volt a nagy dolog, amikor tehettem, csatangoltam benne, gyöngyvirágot árultunk májusban a vonatok mellett, megtanultam a pénz fogalmát.
S valahogyan ki kellett törni a szegénységből, ezért kitalálták szüleink, hogy tehenet vesznek, s akkor lesz tej, s a fölöst el is lehet adni.
Így is lett, de a telet leszámítva a legeltetés rám maradt, Édesapám nem sokat értett az állatokhoz, meg ott volt a szolgálat is. Édesanyám fejte a teheneket, s jöttek is a házhoz a jó zsíros tejért. Így hetente jött némi pénz, s ez lehetővé tette, hogy Sopronból húst, s felvágottat hozzunk. Véget ért hát a nagy szegénység.
S legeltetés közben, hogy ne unatkozzak, olvastam. Beiratkoztam a kópházi könyvtárba, s ábécé sorrendben kölcsönöztem ki a könyveket. Persze hamarosan Azsajev következett, a Távol Moszkvától című szörnyűség, s mindenféle nehezen olvasható termelési regény. Solohovba is itt botlottam bele, s végig rágtam 13-14 évesen magamat az Új barázdát szánt az eke című regényen.
Hogy ez a sok szemét nem vette el a kedvemet az olvasástól, azt a csíkos és pöttyös könyveknek köszönhetem.
1967-ben majd egy évre katonák költöztek be az erdőbe, építeni a műszaki zárat a határra. Házunk állandóan tele volt velük, hozták a konzervet, a gombát, s anyánk meg meleg étellel és jó szóval látta el őket. Dinnyés Jóska is itt katonáskodott, később is jó szívvel emlegette Böröndi mamát.
(Folyt.)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
