Belépés
sandrapolke.blog.xfree.hu
A gondolkodás szabadsága Böröndi Lajos
1954.06.19
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Időkapszula II. - Ötvenötödik nap
  2019-01-18 09:29:27, péntek
 
  - És Győr jött, középiskola. Miért pont a Rejtő Sándor Textilipari Szakközépiskola?

Igazából nem adható rá logikus válasz. Valami vonzott Győrbe, azt tudtam, hogy nem szeretnék Sopronba járni, s hogy szakközépiskola legyen a következő állomás. A gimnáziumtól féltem, ott volt nővérem példája, aki otthagyta a Széchenyit, s elment a Soproni Szőnyeggyárba dolgozni.
Lapozgattuk a felvételi tájékoztatót, s ez tetszett meg. Kínált kollégiumot, szakmát, érettségit. S egy új világ megnyílását. S azt az izgalmat, hogy 14 évesen elkezdek a magam lábára állni.
Nem is sejtettem, hogy életem legjobb választása volt. Mondom ezt annak ellenére, hogy egy évet dolgoztam a szakmámban.
Márciusban elvonatoztunk édesanyámmal Győrbe, ahol volt egy kis felvételi elbeszélgetés. Erős, jó hírű iskola volt a Rejtő Sándor Textilipari Technikum, akkor még válogathattak a jelentkezők közül.
Aztán jött a hír, hogy felvettek, majd augusztus végén egy levél, hogy egy kicsit csúszik a beköltözés, mert a kollégiumban csehszlovák menekültek vannak. 1968 augusztusa volt.
Győr, 1968. Egy 14 éves gyerek egyedül a nagyvárosban.
Az első félév nehéz volt. Sokat sírtam. Havonta egyszer mehettünk csak haza. De nem mutattam otthon, hogy visszamenni hétfőn hajnalban milyen nehéz. Szerintem anyukám tudta.
De összeszorítottam a fogamat, és nem adtam föl.
Félévkor erős hármas voltam, aztán év végére négyes. Ez alá már nem küzdöttem le magamat. Megszoktam a kollégiumot, ami valójában nem is volt az, hisz az iskolából egy hosszú folyósóról nyílt egy fürdő és Wc, valamint egy nagy hálóterem, ahol 27-en aludtunk. Tanulni abban a teremben tanultunk, ahol nappal voltunk. Iskolaszereink a tanteremben. A folyosón mindenkinek volt egy szekrénye. Igazából az esték voltak jók, mert miénk volt az iskola, a hátsó lépcsőházzal.
A suliból gyakorlatilag nem mehettünk ki, csak hét végén. Aztán, amikor bevezették, hogy négyestől fölfelé nem volt kötelező a tanulószoba, én jártam a várost, szabadon, s sokszor reggel tanultam sétálva az első emeleti folyosón, néha rápillantva a tablókra. Negyedikre nagyon jó tanuló lettem, egy-két négyes jegy volt csupán.
Az élet a falakon kívül is lassú volt, mozi, a két forintos jeggyel, és könyvtár. Érdekes módon itt is magamra voltam hagyatkozva, hogy mi kerül a kezembe. Véletlenszerű volt a dolog. Kezdtem irodalmi lapokat forgatni, s titkokban verseket írni. A Napjainkat rendszeresen megvettem, főként azóta, hogy Ratkó Józsefre leltem, akinek sok versét közölte a lap.
A legnagyobb fordulatot magyartanárnőm és férje hozta, Éva néni megtudta, hogy írogatok, elkért néhány verset, s egyik nap azt mondta: Bálint Mihály utca 8, gyere el este hozzánk.
Itt átadott a férjének, Grábics Frigyesnek, aki tudatosan adott feladatokat, városismereti vetélkedőkre készített fel. S innentől volt, aki irányt szabjon. Akkor még nem tudtam, hogy mindketten tanították Bella Istvánt és Ágh Istvánr, s Győrbe költözve Frigyes bácsi 1956-ban Szigethy Attilához csatlakozott. Később őt megfosztották diplomájától, s a Hűtőházban tudott elhelyezkedni. Innét is ment nyugdíjba. Színháztörténettel foglalkozott, s mindent tudott Győrről, amit tudni kellett. Elvégezte a matematika szakot, de tanítani nem engedték. Haláláig tartottuk a kapcsolatot, a katonaság alatt rendszeresen leveleztünk.
Éva nénit pedig a textilbe helyezték, sok más '56-ban megégett tanárral. Ezért is volt olyan nagyszerű az iskola.
Persze akkor én ezt nem tudtam, azt viszont éreztem, hogy Mária néni, aki nagyszerű történelemtanár volt, valahogyan nem vonzódott a Tanácsköztársaság tanításához, s valahogyan túl finom és csodálatos teremtés volt abban a nyers világban. El is csapták később.

- De az iskola elsősorban mégis a textiles életre készített fel.

A szakma jelesei nagyszerű tanárok is voltak. Szerettem az anyag-és áruismeretet, a gyapjúfonás technológiáját. Jártuk a gyárakat. Oszkár legendás tanár volt, akit senki nem nevezett saját nevén. (Talán Kocsis Lajosnak hívták.) Ő másként tolerálta humán érdeklődésemet. Szigorral. Emberséges szigorral. Tanáraim talpig emberek voltak és nem szakbarbárok.

- Egyszer minden jónak vége lesz, s elérkezik az ember a nagybetűs életbe.

Matematikából értem közepesre, a többi tárgy jeles lett. Felvételiztem a Pécsi Tanárképző Főiskolára, ahova végül nem vettek fel. Már nem emlékszem a pontszámra, de akkor húsz volt az elérhető maximum.
Szüleim közben nem lettek gazdagabbak, nőttek testvéreim is, nem is nagyon értem ma, hogyan gondoltam a továbbtanulást. De ők nem mondták, hogy menjek el dolgozni, várjak kicsit. Végül 1972. augusztus elsején beléptem a Soproni Szőnyeggyár ajtaján, 1973 szeptemberéig kártolóként dolgoztam három műszakban. Új világ kezdődött, nyers, de embert formáló és próbáló.

- És verset nem is írtál?

Úgy emlékszem, nem igazán. Még csak azt tudtam biztosan, hogy tanítani szeretnék, s hogy az irodalom világát kell valahogyan kinyitni, de nehezen megy, nincsen kulcs ahhoz az élethez.

- Erre az időszakra is szeretettel gondolsz vissza.

Otthon voltam, teheneink voltak, aprójószágok, ott volt az erdő, pénzt kerestem, aminek egy részét - talán az előleget - édesanyámnak adtam oda, az elszámolás az enyém volt.
Édesanyámmal megbeszéltük, hogy félreteszek havonta 400 forintot, s ha felvesznek főiskolára, ez elég lesz addig, amíg ösztöndíjat nem kapok.
A gyári munka nehéz volt, a kártológép vagy 25 méter hosszú, s ha az előfonalak leszakadnak, akkor órákig áll a gép, s a gyűrűsfonó is, ami az általam készített előfonalat sodorja fonallá. Így több ember normája ugrik. De valahogyan különös érzékem volt ahhoz, hogy mielőtt valami történt volna, leállítsam a gépet. Az újraindítás egyszerűbb volt. Meg voltak velem elégedve, s elég jól kerestem. Úgy rémlik, úgy 1800 forintot is havonta.
A baj csak az volt, hogy éjszakai műszak után nem tudtam négy óránál többet aludni. Így mindig fáradt voltam.
Közben készültem a felvételire, olvastam azokat a könyveket, amelyek szakközépiskolában nem voltak kötelezők, csak gimiben. És jelentkeztem Szombathelyre, a Pécsi Tanárképző főiskola kihelyezett tagozatának könyvtár-magyar szakára. Ehhez kellet csatolni munkahelyi javaslatot is, amiben az állt, hogy nem szeretnék, ha felvennének, mert olyan jó munkás vagyok.
Később tudtam meg, hogy ezen elámultak a felvételi bizottságban, mert a sablon ajánlásokhoz voltak szokva.
Nagyon nagy volt a túljelentkezés, de felvettek. Nagyon boldog voltam. Még akkor is, ha a papíron az állt, hogy egy év katonaság után kezdhetem meg főiskolai tanulmányaimat.
Az otthon eltöltött év megedzett. Akkor lettem igazán felnőtt, amikor édesanyám egy vasárnap délelőtt leugrott a rosszul megrakott szekérről, s nyílt bokatöréssel vitték be a soproni kórházba, ahol egy urológus rakta össze a lábát. Nem is sikerült jól a műtét, haláláig sántított anyám.
Vasárnap reggel édesapám engem kapacitált, hogy menjek vele, de én morogtam, nem fűlt a fogam hozzá. Szombaton is dolgoztam, ráért volna hétfőn is kimenni a mezőre. Anyám ment ki helyettem.
Főtt a leves a sparhelten, három kicsi gyerek sírt velem együtt, én bele a levesbe.
Megtanultam főzni. Kénytelen voltam, apám egyáltalán nem tudott. Összeszedtem magamat, s két hónapon át főztem, mostam, a gyerekek segítettek, amit tudtak. Ha éjszakás voltam, Sopronban vásároltam, amíg aludtam, apám előkészítette az ebédet, ha nem volt szolgálatban. Délben fölkeltem, jöttek a gyerekek, mosogattunk, felmostunk.
De teheneink is voltak, s a háztól vitték el a tejet. A szomszéd nyolcvan éves Ágnes néni jött át fejni eleinte, de gyenge volt a keze. Apámat nem engedte az állat, úgy mondtuk, hogy nem adta le neki a tejet. Meg kellett tanulni fejni. Könnyen ment, mert engem ismert a tehén, évekig én legeltettem. etettem. (Sőt, leszerelés előtt meg kellett volna ellenie, de megvárt, hazaérkezésem éjjelén született borja, s nekem kellett segíteni elletéskor.)
Zsuzsi napi húsz liter tejet is adott. Vele lelki kapcsolatban kellett lenni fejéskor. Behajtottam az istállóajtót, kimostam a farkát, lemostam a tőgyét, és beszélgettem vele. Nagyon hálás volt mindenért, de ha valaki megállt az ajtóban, nem adott egy csöpp tejet sem. Aztán néhány hónap múlva hazajött édesanyám, lassan visszatért a régi élet.
És eljött a szeptember, egy reggel megcsókoltam az ágyban fekvő édesanyámat, s elköszöntem, s mentem jelentkezni Győrbe, a vasutas kultúrházba, ahonnét kora délután bevagoníroztak bennünket, s Kalocsa felé vitt a vonat. Elkezdődött valami más, egy új élet. S egy új, másként érdekes világ nyílt ki előttem.

- Egy év nem a világ!

Nem is tragédiának éltem meg, inkább lehetőségnek. Kitágult a világ előttem. Kíváncsi voltam.
Egész éjszaka fenn voltunk egy nagy helyiségben az '56-os Forradalmi Ezred laktanyájában. Válogattak közöttünk, lehetett jelentkezni. Én vártam, míg végül a maradékot 82-es aknavetősnek sorolták be. Halvány gőzöm sem volt, hogy az mi. Beöltöztünk, aztán a körletben, ahol 27-en voltunk, a hátsó falnál választottam egy felső ágyat.
Másnap elkezdődött a kiképzés. Az őrnagy elvtárs, akit nem voltam képes megkedvelni, az első nap reggelén kiválasztotta azokat, akiknek valamelyik felmenője katonatiszt volt, s őket rögtön őrvezetőnek nevezték ki. Mi, a hatalmon lévő munkásosztály gyermekei jók voltunk bakának.
Már homályosulnak az emlékek, de összességében rendkívül hasznosnak véltem később a katonaságot. Én kollégistaként megszoktam, hogy tekintettel kell lenni a társakra, s hogy nem vagyunk egyedül. Ezt sokan - egyke gyermekként - nagyon nehezen tanulták meg.
Az étel szörnyű volt, a mákos tésztához is kenyeret ettünk. A folyamatos kiképzés megviselt, soha nem voltam sportos alkat. De egy idő után szabadidőmben lementem futni, könyvtárba jártam, s beszélgettünk egymással.
Mivel mindnyájan előfelvételisek voltunk, sokat beszéltünk irodalomról, könyvekről.
Itt kezdődött el valami. Itt jutottam társaim révén értékes irodalomhoz. Készült egy hosszú lista, amihez mindenki hozzáírt, megbeszéltük, s elkezdtük olvasni a könyveket. Knut Hamsun Éhség című könyvét soha nem olvastam el volna, ha nem ajánlják. S filmeket is hozattunk le, így némafilmeket a kezdetekből, s a harmincas évekből. Ehhez kaptunk engedélyt. Rádió csak a központi volt, a hírektől el voltunk zárva.
1974. március 15-re emlékszem, nem engedtek ki bennünket a körletből, egy tiszt állt az ajtóban, s megtiltotta, hogy a könyvtárba menjek. Akkor voltak Pesten a kokárdás tüntetések, de mi ezekről sem tudtunk.
Itt már próbálkoztam versírással, de szerencsére ezek eltűntek. Nem voltam birtokába a versírás ismeretének, csak a vágy élt bennem.
Végül emberpróbáló évnek gondolom azt az egy évet, de nem haszontalannak. Az emberré válás tanulásának a folyamatához hozzátartozott.


 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.12 2019. Január 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 24 db bejegyzés
e év: 228 db bejegyzés
Összes: 3555 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 48
  • e Hét: 630
  • e Hónap: 12914
  • e Év: 44579
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.