Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Kálnoky László versei
  2019-01-20 22:00:35, vasárnap
 
 







KÁLNOKY LÁSZLÓ VERSEI


Kálnoky László, (Eger, 1912. szeptember 5. - Budakeszi, 1985. július 30.) kétszeres József Attila-díjas (1963, 1972) magyar költő, műfordító. A Nyugat harmadik nemzedékekéhez tartozó Kálnoky 1941-ben Budapesten kapott állást a Belügyminisztériumban. 1945 után ugyan igazolták, de csak a minisztérium könyvtárában dolgozhatott, versei nem jelenhettek meg

,,Talán jobb lett volna máshol születni...
De élni és meghalni - itt, csak itt!"
Kálnoky László: Északon


Versei

Link


Link







AKI BENNEM LAKIK


A leghitványabb kavics is
felragyog néha, mint a drágakő
ha napfény érinti meg. Az ismeretlen
lény, aki bennem hallgat,
néha megszólal. Sorokat mond,
olyan gyorsan, hogy nem tudom leírni,
máskor csak kisegít egy-két szó erejéig,
mikor elakadok. Nem tudhatom,
férfi-e, nő-e? Valószínűleg nincs neme.
Nem öregszik velem együtt. Ő kortalan.

Mikor még fiatal voltam és erős,
sokszor nem hajlottam szavára,
sőt letorkoltam, mint valami mihaszna
okvetetlenkedőt. Most már ő az erősebb.
Hiába vagyok gyenge és öreg,
megdolgoztat kegyetlenül.
Szolgámnak hittem, és parancsolóm lett.
De így a jó! Különben
haszontalanná válnék életem. Napot napra
morzsolnék, és nem látnám meg soha
azokat az ismeretlen világokat,
amiket ő tár elém karjának
egy mozdulatával vagy föllebbentve köpenyét.

Ő, aki általam van,
ő, aki nélkül nem lennék több
lesöprendő szemétnél egy isten asztaláról







AMI RÁNK VÁR


Mi most körülvesz, egykor gyilkosod lesz.
Majd megtudod, ha szemed hidegen lát,
az idő roncsot mint formál belőled,
s rózsáskertedből kénköves gyehennát.
Mert törvény van, s uralkodik fölötted;
beteljesül, amire sorsod ítél,
hogy ember-voltod végigéljed, ám
mélyebb lényegéhez ne közelítsél.
Leszel üde ifjúból reszkető agg,
fölösleges lény, kit mindenki megvet,
ki ezer gyöngeséggel undorít,
és ujjain számlálja napjait meg.
Lassú égésed örökké emészt;
beolvaszt a természet szörnyű gyomra;
üzemét hűvös agy működteti,
mely végül az ítéletet kimondja,
hogy ne járj többé, csak feküdj hanyatt,
hogy anyag voltál, s légy megint anyag.







ARS POETICA


Tűz hull az égből? Rád szakad
a csillag zúgva, sisteregve?
Költő vagy, hát ne féltsd magad,
vagy tűnj el, s álljon más helyedbe!

Panaszkodol, hogy túl kevés
a levegőd, s megfojt e század?
Jó oxigén a szenvedés,
vele izzítsd forróbbra lázad.

Jajgatsz, hogy nem bírod tovább?
Gyerek szeretnél lenni s boldog?
Miért adod az ostobát?
Jól tudod, hogy nem ez a dolgod.

Csak rajta, törd belé fogad
szikláiba a gondolatnak,
és rázd a rozzant rácsokat,
mik mellkasodból megmaradtak,

míg végképp meglazul a zár,
s szárnya lendületére döbben
szíved, e gunnyasztó madár,
s csontkalitkájából kiröppen.

Hadd szállja be a végtelent,
emelkedjék mind magasabbra,
míg madártávlatból dereng
felé a földi dolgok arca.

Lássa, hogy a lét bokrai
ujjongva friss halált teremnek,
s hogy dús, penészzöld gyom lepi
mezőit a történelemnek.

Lássa - bár nem tudhatja meg,
hogy kárpótlás-e vagy előleg -
a kényszerből nyert életet
s kudarcait az agyvelőnek.

Lássa, hogy a kevély falak
sorra a semmibe omolnak;
helyükön halvány vonalak:
néhány örök képlet s viszonylat.

Költő vagy, hát ne féltsd magad
pokoltüzétől a jelennek.
Te púpként hordod zsákodat,
nem lehet azt a földre tenned.

Segítő kéz nem nyúl feléd,
s ha összerogynál, vagy kiállnál
a sorból, terhednek felét
akkor se vállalhatja más váll!

Te magad légy a költemény,
melyet hatalmával a szónak
világra hozol! Légy tömény
s elvont párlata a valónak!

Erőd pattanásig feszítsd,
így lesz tiéd, amit kerestél.
Magad kell, hogy benépesítsd
a magányt, melyre ítéltettél.







BÚCSÚZTATÓ


Amit szerettél, azt szerettem én,
s amit te megtagadtál, megtagadtam.
Melletted lettem hű, komoly, szerény:
úgy éreztem, hogy vak vagyok s tudatlan.
Hallgattalak, s ha végre menni kellett,
jártam parázsló csillagok alatt,
vonzalmamat
hurcolva, mint kínzó testvérszerelmet.

Sokszor hittem: szeretlek, mint a fák
a nap fényét, langyos esőt a földek,
patak vizét a hal, lombját az ág,
zenét a fül, fáradt szem üde zöldet.
De képzeletben, hogy magam se vártam,
rámtört a vágy, a kerge gyorsvonat,
s nem láttam arcodat,
csak combjaid ragyogtak a homályban.

Hogy egymás mellett élnünk nem lehet,
belétörődtem, hisz te nem kivánod.
Elmorzsolódnak így napok, hetek,
s mint annyiszor már, fojtogat hiányod.
Fejemben érzem a felszökkenő vért,
én, dzsungelben tébolygó utazó,
amíg emberfaló
indák között kapkodok levegőért.

Hová fusson, kit egy kép tölt be csak?
Leszállhat jéghideg pokolkörökbe,
hol mellig ér a kénszagú iszap;
sima cetháton csúszkálhat örökre.
Hihetem-e, hogy oltalmazva rejthet
lágy sír - idegen ágy, idegen öl -
a két karod elől,
melyek nem simogattak, nem öleltek?

Fájsz bennem, mint a szív, mely eltaszít
valami drágát, mint betűk a fában,
mint hitetlenben fölsajog a hit...
A visszahúzódó tenger nyomában
kísértetfák alá, kígyószigetre
vonszolhatom mázsás árnyékomat.
Mert nincs magányosabb,
mint aki mellőled van számkivetve.







BŰN


Bűnről, aljasságról ki tudna többet
beszélni nálam? Én voltam a kert
gazdája s buzgón öntöztem a földet,
melyben a mag csírázott és kikelt.

Gonosz beléndeket s bürköt vetettem.
Meddő facsonkok tárták fel csupasz,
megcsúfolt törzsüket. Elégedetten
jártam a gaztól ellepett utat.

Majd a lépések sűrűségbe vesztek.
Nyüzsgött a fülledt zsúfoltság, habár
forrása nem volt látható e nesznek.
( Kertem kerülte állat és madár.)

Itt éltünk. Reszkettél, ha a szakállas
sziklák haragvó arca rád hajolt.
A poshadó vizű és békanyálas
tó arcod undorító tükre volt.

Hogy olvasztott ércként lényembe forrjál,
azt hittem, ehhez lesz erőm nekem,
s mint Isten sárgolyót képére formál,
világomat magam teremthetem.

S mint a király, ki harcol az idővel,
és esztelen építkezésbe fog,
mulandó hírét menteni a kővel,
gőgtől vakult szemem se látta, hogy

vad szélvihar csapott a kártyavárra,
hogy a bokrok között kígyó sziszeg,
s hogy Ámor elhagyott talapzatára
rátelepedtek az Erinniszek.

Sápadtan mentél, hangtalan haraggal.
Utánad néztem, míg csattant a zár,
furcsa Ádám, kit elhagyott az angyal
és elpusztított Édenébe zár.

Közeledtén álmatlan éjszakámnak,
amely naponta mély gyomrába nyel,
rám ront emléked, és elönt a bánat.
Ma már tudom, hogy bűnt követtem el.

Sötéten zúg a kert. Eléri párás
ablakomat a kora őszi fagy:
fantasztikus virágokat cirádáz.
S ha valaki kopogtat, nem te vagy.







EGY ÉJ A TANYÁN


Világos éj. Ma telihold tekint a
tanyára. Megdermedve áll a kert.
A kékes fény mindent varázsba vert.
Ájulva lóg a hosszú árnyú hinta.
A hold az úr most, selyemtakarót fon
a gyepnek és a rokkant kőpadoknak.
Kék, zöld s piros pofával vigyorognak
az üveggömbök a virágkarókon.
Lapul a csend, alvók mellére fekve;
kínlódva mind kiáltani szeretne.
Bilincs a holdfény, és a puszta börtön.
A melegház csupa fagyos üvegfal.
Az erdőn álmában egy lepke meghal,
és kísértet zokog a búzaföldön.







EGYSZERŰ FEJFA

ANYÁM EMLÉKÉNEK


Arc, mit tükrözött a tiszta tenger,
szétroncsolt a hullám, nem felelsz.

Dallam, emberi ajkak lakója,
házadat elhagytad, nem felelsz.

Mondat, mit a föld porába róttak,
elmosott a zápor, nem felelsz.

Kör, mit madár írt a levegőbe,
az a madár elszállt, nem felelsz.

Láthatatlan lettél, néma lettél,
mint aki sosem volt, nem felelsz.







EGY ÚRILÁNY PORTRÉJA


Szép arc, kacér mosolyú, barna szem,
karcsú derék, feszülő, büszke mellek,
ötvennégy kiló hús vagy; azt hiszem,
semmi több, s én hülye, megénekellek.
A zongora billentyűit vered,
strandon fekve tartásod kéjes, álmos,
labdád száll a teniszháló felett,
illatos hajad széltől fújva szálldos.
Legdrágább kincsed, féltett drágaságod
kis hüvelyben egy félhold-forma hártya,
épségben tartva kell reá vigyáznod,
és tartogatnod a nászéjszakára.
Nem fér hozzá udvarló, szerető,
csak férj számára lesz áttörhető.







AZ ELSODORTAK


Újra és újra látom a képet, amely köznapiságával lenyűgöz,
banalitásával mellbe vág, szürkeségével lehengerel,
az egri főutcát a század harmincas éveiben,
a nyüzsgő esti korzót a liceumtól a moziig
terjedő kurta útszakaszon,
a sárga lámpafényben fürdő, elmosódott arcokat,
a gömbölyű hasú, középkorú urak méltóságteljes lépteit,
a vastag arany óraláncokat, amint a hivatalfőnökök vagy módosabb kereskedők
állig begombolt mellényét szegik rézsútosan,
látom terjedelmes vagy ösztövér hitveseik malomkerék-kalapját,
jól hallom a matrózruhás iskoláslányok vihogását,
amint kitódulnak az angolkisasszonyok kápolnájából, a májusi litániáról,
itt kölnivíz illata csap meg, amott bor- vagy szivarszag,
a törvényszéki bíró és neje kétoldalról fogják karon bolond leányukat,
mert máskülönben a fiúkat simogatná,
ezüstfejű bottal, ferencjózsef-kabátban
végzi esti sétáját a telekkönyvezető,
a nagytemplom őszhajú karnagya csitrik után lohol,
üveges ajtajú batárban hajtat el egy lilaöves kanonok,
és hat vagy hét templomtoronyból
hangzik föl egyszerre az estharangszó,
s már hullámozni kezd a kép,
míg a vízáradásszerű kondulások remegtetik,
hegyi folyóvá szűkül össze hirtelen a keskeny utcasor,
a hanghullámok áradása sodrába kapja a járókelőket,
tempóznak a karok, a víz fölött pontyszájak, harcsabajszok,
fuldokló kapkodás, némán tátogó halálfélelem,
így sodródnak mindannyian az éjfekete torkolat felé,
döglött pisztráng, én is velük, de lehorzsolt ezüstpikkelyeim
sokáig ott csillognak még az alkonyatban
a házfalakon vagy a parti sziklák oldalán.







AZ ELTEMETETT DALOK


Senki sem tudja meg,
hogy két szememben kialudt a láng,
hogy elfáradtam, és
kicsi koporsót tettem föld alá.
Senki sem tudja meg,
hol van az a kert,
ahol ástam a gödröt,
azután betömtem és letapostam a földet,
s teleszórtam rozsdaszínű levelekkel.
Halott az a kert:
a rácsot befutják a vadszőlő
zöld színét s levelét vesztett szárai;
ősziesen nedves a föld,
s a tó állott víztükrén
lebegnek az öngyilkos falevelek.
A jó szellemek,
kik a kastélyt lakták,
elköltöztek, s csak a szél sír át
éjjel a parkon,
hol félve rezzennek meg az ágak,
s borzongva megmozdulnak
a földben a fák
keserű gyökerei.
Nyugodjanak ott. De talán
lesz még fényes óra a tündöklő nap alatt,
s akkor jön majd egy angyal,
aki kiássa
az eltemetett dalokat.







AZ ÉJSZAKA CIRKUSZÁBAN


Amikor ráborul élőre és halottra
az éj, mely a velőt a csontokból kiszopja,
mintha fogatlan és sötét ínyű, öreg
száj szívna csecsemő-vággyal anyatejet,
eljön az én időm: mint ifjú lány, virágos
pártában hívogat a vén és vaksi város;
nappal lehangoló, szennyszürke házai
kezdenek medvetánc-ütemre lejteni;
a nagy bűvész, a csend, az orrlyukán keresztül
fekete nyulakat s bársonypatkányokat szül;
futnak a gyepen át, utánuk agarak
s mustárbödön-fejű törpék száguldanak.
Nyüzsög az éjszaka groteszk cirkuszporondja,
s a mennybolt gömbölyűn feszül rá, mint a ponyva.
Egy hullócsillag ott halálugrásra kész,
vakítón villan az ezüstfényű trapéz,
s behintik az eget púderral s kis cipellők
aranyporával a mennyei műlovarnők.







ÉN MINDIG TUDTAM


Én mindig tudtam, hogy a kárhozottak
titokban testvérüknek tartanak,
hogy egyszer majd mint lélegző halottat
zárnak körül a koporsófalak,

s uzsora-árát a boldog napoknak
behajtja egy ki nem hívott harag.
Én mindig tudtam, hogy büntetni fognak,
de nem sejtettem, hogy teáltalad.

Én mindig tudtam. . . Eh, semmit se tudtam!
A keserűség forrásként kibuggyan
belül, s betömhetetlen árkot ás,

gyógyíthatatlan, indázó sebet.
Ma már tudom, hogy el nem követett
bűnökre soha nincs feloldozás.







ÉSZAKON


Malmőnél párás a tengerszoros.
Derűs időben látni Dánia
partját is innen. Most a szürke ég
takarta szürke víz paskolja bágyadt,
meggyőződéstelen hullámcsapások
sorával a lapályosan terülő
homokmezőt. Az egyirányú széltől
elferdült fák mint görnyedten futó,
torz alakok, s odább, hol véget ér
az autóút, és a néptelen
camping felé víztócsákkal teli
keskenyebb út vezet, két oldalán
nagy kőkoloncokkal, a gépkocsi
lassan kanyarog, meg-megzökken olykor,
mintha egy részeg ember botladozna.
Az északon dívó stílusban épült
családi otthonok - csinos faházak,
miket kívül egysornyi téglaréteg
borít piroslón - jólétet takarnak.
A belvárosi szupermarketek
oly árubőséggel hivalkodók,
mit a jövevény csak csodálni tud,
de zsebbel nem győz. Skandinávia,
mint tejben gazdag, jóságos tehén,
tartja tőgyét boldog-boldogtalannak,
ha egyszer befogadta, s akinek
büdös a munka, itt élvezheti
sokáig a szociális segélyt.
De jaj, túl drága egy üveg konyak,
s a képeslapokban a meztelen nők
az életben elérhetetlen álmok!
A részeges vagy narkomániás,
ha elköltötte pénzét, kap megint,
soron kívül élelmiszerjegyet,
szelíd fejcsóválás kíséretében,
és tanulhatja az idegen állam
költségén, mit visszafizetni sem kell,
az ország nyelvét jó tíz hónapig.
Eligazodhat a köznapi élet
forgatagában, vállalhat szerény
állást is, de ezzel sohase válik
méltó versenytársává a honi
elitnek. Úgyhogy évekig szövött
merész légvárak dőlnek össze gyakran.
Vasszorgalom, kivételes tehetség
itt is segít, de hát e ritka kincs
kevés ember tulajdona...
S ím, újra együtt a széthullt család
jó három héten át. A kicsi lány
felejteni kezdi már anyanyelvét,
svédül beszél álmában, s reggeli
közben így szól, amikor a pirítós
kenyér megég egy kissé: ,,Ugye nem baj,
hogy szénás lett a széle?" Séta közben
azt mondja: ,,Arra, ha lehet, ne menjünk.
Ott a kutyák felkakálták az utcát..."
Itt maradni? A tétlenség megölne!
A szellemi légszomj megfojtana!
S már ismét úton. Térkép lesz a táj
alattunk, a gép jobbra-balra himbál.
Papírdobozban hoznak színtelen rák-
konzervet, édes húspástétomot,
hazai ízlésünknek ehetetlent.
Odalenn már a Csallóköz merül
a távolba. Ferihegyen leszállunk.
Az útlevélvizsgáló hosszasan
bámulja rossz fényképünket, szemünk
s hajunk színét, arcunk vonásait.
A vámos biztos ösztönnel mutat
a szennyesruhát rejtő sportszatyorra.
Gondolja: a legütöttebb-kopottabb
csomagban a dugáru, ami nincs.
Északon ismeretlen a tolongás,
az oldalba könyöklés vagy a zebrán
meg nem adott előny, egymást-hülyézés.
Megdöbbenti a hazaérkezőt
a buszmegállónál vandál kezekkel
ripityára tört üvegházikó,
mely esőtől, széltől megvédte volna
a várakozókat, s pár hete még
ép volt. Ki tudja, mit vétett szegény?
És mégis csak itt érezzük magunkat
otthon. A megszokás hatalmas úr,
hatalmas mágnes ez a föld, s a költő
pótolhatatlan kincse anyanyelve.

Talán jobb lett volna máshol születni...

De élni és meghalni - itt, csak itt!







FÉRFIKOR


Boldog költő voltam hajdanta én.
Magától, könnyedén
lejtett a sor, csendült végén a rím,
s futottak verseim,

mint nyájas dombvidéken a patak,
mely fényes halakat
csillogtat, s hátán a szelíd fodor
falevelet sodor.

Betegség, szenvedély lábbal tiport,
hozták a férfikort.
A szárnyaló dallam bizony gyalog,
félénken oldalog.

S a Múzsa? Jaj, a tündérarcú lány
zörgő csontú, sovány.
A haja sárga fű, mely a kihalt
ház küszöbén kihajt.

Emlékeim közt régi verssorok,
mint elrejtett borok;
ha kóstolom, nem éri ajkamat
a jól ismert zamat.

Gonosz mocsárláz környez és ragály.
Elönt a borzadály!
Éjjel kigyúlni látom szerteszét
a vad törzsek tüzét.

Festett arcok, kunyhók előtt totem
s megcsonkított tetem,
lándzsák; tányérajkakról hangzanak
az indulatszavak.

Előttem áll az őserdő, bizarr,
gyilkos lakóival.
Vannak békés országok és üde
tájak! Mi hajt ide,

hol expedíciómat szervezem?
Túlél-e majd nevem?
Vagy mélyre száll, mint csőben a higany
a fagy óráiban?

Miféle torz ábrándot kergetek
e szörnyű rengeteg
mélyén? Hányan pusztultak el, akik
előttem jártak itt?

Nyílvessző zúg, súrolja vállamat.
Rajokban szállanak
a dögre gyűlő zöldarany legyek,
mégis továbbmegyek.

Karom lendül, a sűrűségbe tág
utat baltája vág,
hol az erőtlent és a habozót
felfalja a bozót.







FOSZTOGATÓ ÉVEK


Megrázzák ősz szakállukat az évek,
s távoznak; épp csak megpihentek itt,
mint vándor aggastyánok, kik motyójuk
izmos vállaikon tovább viszik.
Alakjuk lassan tűnik el a ködben,
s míg ormótlan csizmájuk lépeget,
észre se vesszük, hogy batyuba kötve
viszik magukkal az emlékeket.
Nem vigyáztunk e tolvaj koldusokra,
nem láttuk, hogy kérges kezük hová nyúl;
fosztogatásuk úgy tűnik szemünkbe,
ahogyan a múlt bennünk haloványul.
Valakit csókoltunk egy nyári éjen,
és emlékünkből ajka íze eltűnt,
s elfeledtük ruháját, haja színét
annak, akit könnyek között temettünk.
Kincsünket mely bank széfje védi meg?
Számára titkos gödröt merre ássunk?
Pusztulóban ásít a távozó
rablók után dúlt, kiürült lakásunk.
Most ment el egy; nyomában hív a semmi.
Ideje volna tán utána menni.







HAMLET ELKALLÓDOTT MONOLÓGJA


Álmát alussza Dánia.
Éjben merültek öblök és mezők.
Magam ődöngök, álmatlan királyfi,
ama holdfény-sütötte grádicson,
hol egykor a szellem léptét követtem.
Hívom ismét, de nem jő.
Visszatérjek-e hát a palotába?
Hallgassam-e a gyilkos mámorittas
hortyogását pántolt ajtók mögül?
Vagy várjak künn, a szabad ég alatt,
s a ködös légbe írt ábrákra lessek,
mikor rónak láthatatlan kezek,
s emberésznek fölfoghatatlanok?

Várjak ama rémlátásokra tán,
mik éji órán ütnek rajt halandón,
midőn akadozik légvételünk,
midőn szívünk szilaj verésbe fog,
s lüktetése a vaskos rétegekben
rárakódott nyugtalanságot tördeli?
Idézzem arcát az ártatlanoknak,
kiknek porait irigyen takarják
a sziklakatlanok hamvvedrei,
kiket megmenteni volt hivatásom,
s tán labdajátszmát folytattam hiún,
míg remélve kiáltozták nevem,
s végsóhajtásuk vádja szállt fejemre?
Nem! Hisz rettegnék újra látni őket,
kiknek ősz esői, tél karmai
szétbomlasztották csontjaik körül
a hús túl romlandó sövényét.
Mint hogyha hánykódó bárkában ülnék,
s körém a fuldoklók sereglenének,
a csónakszélért kapkodó kezek,
és nem tudnák, hogy én, a csónakos,
immár közéjük számítom magam....

Ég-föld hatalmai,
akik mulatságul formáltatok
fénylő csillagot fénytelen agyagból,
mit bánjátok, hogy hibbant tervező elv
munkál túl gyarló alkotásokban!
Én, az úgyis hamar veszendő,
szégyenetek szemetekbe kiáltom!

Tanúim az elhullott milliók,
őspáfrányok nyomai a palában,
gigászi hüllők, szárny nélküli madarak
földből kifordult csontdarabjai,
s a fájdalmak közt nyíló anyaméh,
honnan,miként föld gyomrából a csont,
kifordul a máris halálra szánt,
síró, eleven élet.
Tanúim a természet oly csalékony
csodái, ama szemkápráztató
szikrák, a tűzszeplők a hajnal arcán,
tanúim az esti kertek lakói
s a bíbor kelyheken fel-felsötétlő
virágharang,mikor a nap kötésig
merül az óceánba.
Tanúim a folyók kikoptatott
torkolatának fövényén a kagylók
s csigák üres héjai. És tanúim
a legszentebb eszmék, miket kigondolt
a bölcsesség, s mik szétpukkanni fognak
a légben, mint naggyá fújt hólyagok,
ha nem lesz lény, ki magvukig hatol.

Nem, ily kezektől én a büntetést
nem tűröm el, hulljon lábam elé bár
intő jelül csőr-tépte májdarab!
Midőn a tengert kémlelem,tudom,
hogy vétkes nem vagyok, csupán a ti
csalétkeitek hajórakománya
fut be a révbe, a portéka, mely közt
mohó kézzel turkál a póri nép,
főrangú hölgy s pöffeszkedő tanácsúr.

Én megvetem e szennyes kacatot,
mellyel rosszra bírjátok rá az embert.
Üzletelésetekben semmi részem.
Szabadon fogok meghalni, s ha már
ellenfél nem lehettem, el nem állok
cinkosotoknak....

1969







INTERMEZZO


Nézd az eget s a csüggedt, méla tájat,
a kerteket, a tornyokat, a várat.
A felhőkből, a szélből és a fákból
egy esős nyári nap borúja árad.

Tegnap minden forró volt és sugáros,
de ma alélt és tetszhalott a város,
a mozdulatlan, bűvölt csend szigetje,
mit az idő, az ólmos, sárga ár mos.

Rágyújtok a présház mellett a dombon
Papírcsomagból ebédem kibontom.
Ringatnak a felhők, s én lassan úszom,
mint szomorú vándorlegény a kompon.

Diófánk máskor lombjával beárnyal,
de itt most eggyé vált a fény az árnnyal.
Levert vagyok. Lehet-e, hogy a versem,
a földön kúszó, egykor égbe szárnyal?

Itt örök hazát védett az örök hős.
Családi címerem kardos, törökfős.
Miért, hogy éppen bennem hallgatott el,
s szunnyad a sok, vérembe költözött ős?

Elindulnék, ha tudnám, merre menjek,
hogy a földet figyeljem vagy a mennyet.
Feledhetem-e azt, hogy körülöttem
az árva ország üszkös teste gennyed?

Kinek a harci kürt vad és üvöltő,
változhat-e a csendes, furcsa költő,
s kihűlt tüzemtől lobbanhat-e lángra,
olvasva versem, egy más emberöltő?

A fűben zöldruhás kabóca pattog.
Egy elfutó vonat zenéje kattog.
Észrevétlen kihullasz az időből.
Talán maholnap meghalsz, s nem panaszkodsz.







A KEGYELET OLTÁRÁN


Hová lettek a családi ereklyék,
a be nem vett orvosságok a polcról,
a titokban iddogált hajszeszek,
alig használt óvszerek, sérvkötők?

Hol a néma zenélődobozok
s az ezüsthangú éjjeliedények?
Hol a családhoz hozzáidomult
pamlagdíszítő oroszlánfejek?

Hol van Henrik bácsi műfogsora,
mit éjjel loptak el vizespohárból?
Hová tűnt el nagymama álszakálla,
amit viselt matrózinas korában?

Hol a gordonka, melyet nagypapa
elásott az erdőn, de rajtakapták,
s mit a diófa tetején felejtett
Máli néni, a szép burnótszelence?

Hol a bugylibicskával kiszedett
vesekövek, a spirituszban eltett
vakbelek és prosztaták s a csavarkulcs,
mit tortába sütöttek tévedésből?

Hová lett a hascsikarás miatt
el nem mondott névnapi felköszöntő?
Hol van a Bösendorfer zongorán
örökké megbicsakló Für Elise

s a férfiágon örökölt bibircsók,
melytől nem egy kasszírnő megvadult?
Hol a lényegesebb aranyköpések
élethű viaszmásolatai?

Kallódnak holmi szeméttelepen,
vagy az Andromeda-ködben lebegnek,
s iparilag föl nem használható
szellemképüket az utódok őrzik.


/Az 1960. október 14-én az Élet és Irodalomban publikált, blaszfémikus kérdéseket tartalmazó verse, A kegyelet oltárán példátlan felháborodást váltott ki, Széljegyzet című viszontválaszát már nem publikálta a lap./







KERÜLLEK MÁR


Kerüllek már. Nem látlak hetek óta.
Nincsen mit mondanom, vagy mondanod.
Egyetlen fényképed asztalfiókba
eltemetett halott.

Mint annyi más harc, meddő ez a harc itt,
föl nem adható s meg nem nyerhető.
Egy arc kiszenved, s megmarad sok arc, mit
nem nyel be temető.
Nem akarlak szeretni. Nem szeretlek.

Gyöngeségemért magamat szidom.
Sohase tudd meg, mily fények lebegne
képzelt arcaidon!







LEMONDÁS


Ha egyszer nem a megszokott eget
látjuk, csak egy hatalmas, sáros udvart,
ahol hajnalban összesöprik
a fényevesztett csillagtörmeléket,
s halljuk a kapuszárnyakat csapódni,
ha egyszer érezzük, hogy a szavak
kútba hulló kövek,
ideje elindulni lefelé
a magunk választotta alvilágba
vezető csigalépcső
izzó spirálján.







MAGÁNY


Valami vinnyog... Kint vagy idebenn?
Egy gazdátlan kutya? Vagy a szivem?
Egy hang nyüszít bennem órák során át,
meg-megszakítja együgyű sirámát,
majd újrakezdi... Mért zokog vajon
e táguló s szűkülő fájdalom?
Tartalma nem foglalható szavakba,
mert nem hasonlít emberi panaszra.
Nyirkos pincében zokog így a fény
nélkül tengődő, sápkóros növény.
Vadállatot gyötörhet így a honvágy,
mely ketrecébe hozza zöld vadonját.
Minden árva élőlény így vonít,
ha érzi, hogy elvesztett valamit,
s legfojtogatóbb akkor lesz magánya,
amikor a sosem-voltat kívánja.

*

Kép a falon. Ember nélküli tájék.
Csak fű, fa, ég, a távolban hegyek.
Az úton az előbb valaki járt még.
Ki lehetett?

*

Megváltásban kár volna hinned,
húzódj hát barlangodba vissza.
A valóság csak meglegyintett.
Temetkezz gyötrő álmaidba.

*

Ha kiizzadhatnám a kínt, a lázat,
s építhetnék belőlük csigaházat,
ha száz tüském nem befelé sebezne,
de félelmes sünpáncélként övezne,
ha én lehetnék a dió bele,
s csontnál keményebb héja védene,
mily bátorságot adna a tudat,
hogy senki sem sejti tartalmamat.

Önmagamba nézek, s elborzadok:
Jaj, szinte már egész üres vagyok!
Önürességembe nyakig merülve
bámulok a kinti, fekete űrbe.
Hiába is várnám, hogy összebékül,
egymást taszító mágnes ez a két űr.

*

Pusztaságban haldoklom egyedül,
s belenyugodva érzem, ez a béke,
míg fáradt szemhéjamra nehezül
a lángoló égbolt fénytörmeléke.

Jönnek vigasztaló káprázatok;
jönnek, tudják, hogy utoljára látnak,
s mindazt, amit ajkam elhallgatott,
bevallom egy megértő látomásnak.

Ő szomorú mosollyal megy tovább;
talán maradna kissé, ha lehetne.
A szél képzelt városok hamuját
szórja rám. Alkonyul. Szállong a pernye.

Távozó fényt látok csillámlani,
majd eltakarják előlem a bomlott
szelek eszelős alkotásai,
az óriási, szürke hamuszobrok.







A MEGALÁZOTT

1


Mi voltál nékem? A vágynak, a kéznek
érinthetetlen, mégis hangszerem.
Az élő, mégis kristálytiszta lényeg.
Mi voltál nékem? Minden. Mindenem.

Kuszált agyamban szentté vált, rögeszmés
ragaszkodásom tárgya, itala
fényszomjamnak, az elrontott teremtés
kivétele, büszke diadala.

Mi voltál nékem? A váratlanul
talált kincs, mely koldus ölébe hull,
szelíd balzsam a lét minden sebére.

Közeledő, vigasztalást hozó,
majd elforduló, tűnő lobogó,
hajótörött szív szétfoszlott reménye.

2

Én mindig tudtam, hogy a kárhozottak
titokban testvérüknek tartanak,
hogy egyszer majd mint lélegző halottat
zárnak körül a koporsófalak,

s uzsoraárát a boldog napoknak
behajtja egy ki nem hívott harag.
Én mindig tudtam, hogy büntetni fognak,
de nem sejtettem, hogy teáltalad.

Én mindig tudtam... Eh, semmit se tudtam!
A keserűség forrásként kibuggyan
belül, s betömhetetlen árkot ás,

gyógyíthatatlan, indázó sebet.
Ma már tudom, hogy el nem követett
bűnökre soha sincs feloldozás.

3

Mióta élek, ő is bennem él,
s én csillapítom, egyre fékezem.
A démoni, formátlan szenvedély
birokra kel, viaskodik velem.

Hét évet átalszik, tunyán henyél,
s egyszerre rám ront orvul, hirtelen.
Csóvát lobogtatok, attól se fél,
ő gyilkosabb fegyvert hoz ellenem:

nem képzelt bánatot, mely tetszeleg
magában, nem kacér agyrémeket,
de a megrendelt halált, a valódit;

arcot öltő gomolyt, mely fölmerül
a semmiből, s én tehetetlenül
nézem, amint lassan kirajzolódik.

4

Félszeg kalandvágy megszállottja lettem,
ifjúságomba visszavittelek,
s álomban ismert, ébren ismeretlen
barokk tornyok közt kószáltam veled.

"Talán csoda történik" - képzelegtem.
"Felejtünk kínokat, förtelmeket."
Nem sikerül soha a lehetetlen.
Bolond tervezgető a képzelet.

Foszló szivárványgomolyagon át,
az együtt látott csorba koponyák
sárga kezüket tiltva emelik föl.

A mélybe kézen fogva zuhanunk,
de a föld hátán nincsen egy utunk.
Nem válthatlak meg kísérteteidtől.

5

Cserépre tört maradék büszkeségem:
szólok, s nem én vagyok az, aki szól;
fénylő kavicsért túrok a szemétben,
tengődöm más elmék koncaiból.

Önmagamat fogyasztom és fölélem;
a majomi, személytelen vigyor
átüt a túlápolt egyéniségen,
s a köszörű-idő porrá csiszol.

Hajam kihull, és fogaim kitörnek,
a kérés átokszóként visszaförmed;
mi másnak szárnyat adna, földre ránt.

Kapaszkodom siralmas tévhitekbe,
s a rosszat szülő jó szándék sziszegve
arcomba visszasújtó bumeráng.

6

Szomorú, ha a szív megalkuvást
keres; szeretni szomorú felényi
szeretetért, vagy annyiért se, mást.
Szomorú lesz még húsz évet leélni.

És szomorú a lassú rombolást
önmagunkban beletörődve nézni,
a sejtjeinkbe szívódott tudást
viselni, s testet, elmét nem cserélni.

Szomorú bízni az esetlegesben,
s hogy örök önvád közben is nyesetlen
bűnöknek hajt ki bennünk busa bokra.

Szomorú bámészkodni ténferegve,
mások fölött felragyogó egekre,
mások felé forduló mosolyokra.

7

Csak egy arccal szegényedik világod.
Csak egy fokkal lesz sápadtabb a nap.
Csak egy rabszolga sír, egy megalázott.
Csak egy vadállat nyí korbács alatt.

Csak egyvalaki nem jön, hogyha várod.
Csak egy árnysáv pásztázza a falat.
Csak egy ízzel lesz keserűbb magányod.
Csak egy perced, mely önváddal marat.

Csak egy madár verdes redőnyödön.
Csak egy szegény dalt fojt meg a közöny.
Csak egy láng huny ki, mely szenét fölélte.

Csak egy emlék kószál majd hontalan.
Csak egy út vesz a ködbe nyomtalan.
Csak egy földrész süllyed tengerfenékre.







MEZTELEN SZÍV


Csupasz szívem a tenyeredbe vetted,
és lüktetése szórakoztatott;
majd felmutattad azt a többieknek,
kissé büszke és kissé meghatott
mosollyal, hisz te műveltél csodát
a szerkezettel, melyet félredobtak;
ha akadozva is, ketyeg tovább;
életre keltettél egy tetszhalottat.
De lásd, a szív nem zenélődoboz;
talán csak egy dalt tud, de mégse gép,
melyet akárki működésbe hoz,
csak föl kell nyitnia a fedelét.
A meztelen szív inkább valami
elvadult, beteg állathoz hasonlít,
ha meglepik, hangját sem hallani,
holtnak teszi magát, s vackára omlik;
megkopasztva, nyúzottan didereg,
ép korában sem volt valami edzett,
hártyánál véknyabb bőre csupa seb,
s felszakad, alighogy hegedni kezdett;
minden belészúrt pillantás tövis,
és most szabad prédája bárkinek,
Mit várjak másoktól, ha még te is
kiszolgáltatsz egy védtelen szivet?







NÉLKÜLED


Megszólaltat, mint hangvillát, hiányod,
ülök, homlokom kezembe temetve,
elviselni már nem tudom ideiglenes halálodat sem.
Ha nem vagy, nem vagyok.
Csak mint üres szoba,
hol az elköltözött lakók
szétszórták a gyűrött újságpapírt.
Az ablak alatt lámpák sorfala,
meghajtja nyakát a sötétség,
ha kardjukat kivonják.

Nem számít, hogy éreztek hasonlót
előttem mások, és érezni fognak.
Nem vigasztal, hogy rám gondolsz: nem érzem...
Nem vigasztal, hogy évek óta
járod velem
reménytelen útvesztőjét a szerelemnek.

Siess! Mire visszajössz, nem találsz,
egy üres képmás pótol ezután,
ő ül székemen, ő iszik poharamból.
Mint kés hasít tekintete.
Jókedvet mímelve nevet lélektelenül.

Akkorra messze járok,
megbotlom kőben, keshedt fűcsomóban,
zsebeimet kiforgatom,
elhagyom mindenemet,
gondolattalan ülök egy fatönkön,
arcomon át hangyák vonulnak,
nap, hold értetlenül bámul szemembe.
Nélküled hagyom múlni az időt
- és nélkülem...







OKTÓBER


Lehajtja rőtarany fejét az erdő.
A levegő friss újbor-íze csíp.
A párás dombhajlat felől kesergő
melódiát fütyül az őszi síp.

Szőlőt hoznak kosárban, prést csavarnak.
Sárgul a hegy - itt-ott kopár darab -
és mélyvörös foltjával a fagyalnak
elcammog a szálló felhők alatt.

Bár lennék őszi felhő, melynek alját
a szélkutyák nyers-hús-színűre nyalják,
vagy szilvafőző üst fölött a gőz!

Legyek hozzád hasonló, barna, bölcs rög,
S ti megbékélten fonnyadó gyümölcsök.
Te légy koporsóm, diadalmas ősz!







PILLANATKÉP EGY HALDOKLÓRÓL


Olyan volt már az utolsó hetekben,
mint akit oldalán angyal kisér
hervadt koszorúval s mindenki fél
megmondani neki; közölhetetlen

és kinos is, hogy csak a többiek
látják a jelenést. Bordái akként
szürték át rácsaik között a napfényt,
mint röntgensugarat, vagy mint üveg-

ablak mögött meglátni a szoba
berendezését. Nem tudta, mi van
a tárgyakkal, melyek ide-oda

imbolyogtak, siklottak, mint higany-
golyócskák és mint víz, ha földre dül,
kifolyt az élet ujjai közül.

Nyugat 1940







POKOL


Kincsem kiszórtam mind az ablakon,
eltékozoltam a roppant vagyont én.
Most szörnyű kínzókamrában lakom:
tüzes rostélyon sülök meg naponként.
Jó, hogy nem láthat senki meg belül,
hol ingoványos és fekete táj
riaszt, sötét iszap fortyogva hűl,
hol minden csupa bürök és nadály.
Ott denevérek laknak és manók,
fél-állatok s keselyűtestű nők,
és boszorkányok undok üstje lóg,
amelyben békát s kígyót főznek ők.
Ott vad tűzvészt vérszínű zápor olt.
Így kóstolom meg földön a pokolt.







REMÉNYTELENÜL


Emlékedtől ha szabadulni bírnék,
mily boldog lennék, mily elégedett.
Nem kell a pénz, nem érdekel a hírnév,
csak gyógyítsa be végre sebemet

csoda, sebészkés! Hol lehet a műtő,
a megváltás? Ó, bánjatok velem
irgalmasan, ti nők! Forró s lehűtő
lángok marnak, nyaldosnak szüntelen.

Erőm csüggedt. Reménytelen a harcom,
mert arcod átvilágít minden arcon,
tilt a csóktól, nem enged el az ágyig,

s mint madárral, csak félig elevennel,
sötét kezek labdáznak a szívemmel,
mely elrepülni, menekülni vágyik.







ROZMARINGSZÁL



Nem vagy lefesthető, leírható.
Hogy mondjalak ki? Nincs reád szavam.
Nálad a más nőkben található
hús-vér szépségnek szellemburka van.

Szeretlek-e? Ne kérdezd! Mit feleljek,
ó, jaj, én csetlő-botló árnyalak?
Nekem sivatagaim a szerelmek,
földjükbe fúrok keserű kutat,

hogy szomjas szám epét igyék belőle.
Hát nem bolondság, nem kacagtató-e,
hogy a remény, e nyeszlett kis virág

kinyitja szirmát, együgyűn kacsint rám,
és meghat, mint az öngyilkos bakák
sírja fölött kihajtó rozmaringszál?







SZAKÍTÁSKOR


Ez is megtörtént. Odavan
a legvégső remény.
Vádolhatok mást, mint magam,
hogy nem vagy már enyém?
Fülemben egyre ott zsibongott
kislányos éjszakai hangod.
Más hallja most, nem én.

Leküzdhető e gyötrelem?
S ha élni kényszerít
agyam, mért hívja szüntelen
foszló emlékeit,
melyek kecsesen kergetőznek,
és elszaladnak, mint az őzek,
ha vadász közelít?

Még elviselhetetlenül
gyötör, hogy más ölel,
de a seb tüze egyre hűl,
s végül heg födi el.
Bár vágyam makacsul marasztal,
minden elmúló pillanattal
kevésbé vagy közel.

Egyszer megállapítom azt,
eljött az alkalom,
hogy sutba vágjak bút, panaszt,
s nem érzem ajkamon
a lealázó, dőre szomjat,
mikor egy elromlott viszonynak
hulláját boncolom.

Töprenghetek majd józanul:
mily furcsa az, ha két
szerelmes védi oly vadul
tulajdon érdekét,
s teszik, mint megvadult motollák,
szinte üzemszerű pokollá
az egymás életét.


A férfit útjain tovább
kíséri ész, erő.
Gyámoltalanabb, ostobább,
ha megvénül, a nő.
És föltámad bennem a kétség,
hogy a barátság vagy a részvét
meg lesz-e menthető?

S ha végül szánalmam se véd,
lehetsz vén vagy beteg,
elzüllhetsz, koldulhatsz, feléd
pillantást sem vetek.
A szív bolond, az ész kegyetlen,
vadállat éhezik a testben...
Az ember szörnyeteg!







TALÁLKA

1


Megvacsoráltam, feketéztem,
lassan szívtam a cigarettám.
Kint a körúti estbe kék, zöld
s vörös betűket írt a reklám.
Az újságokat félre dobtam,
számítgattam, hogy még jöhetsz-e?
nagykorutAz üvegen át egy csavargó
vágyódó szemmel nézni kezdte,
a fürge pincérek kezében
hogy vándorol a pecsenyéstál.
De félt szegény, hogy jön a rendőr,
így hát csoszogva tovasétált.
Gépiesen mondtam magamban
el egy verssort; jazz-zenekar szólt.
A szomszéd asztalnál kövér úr
emésztett, szájában szivar volt.
A kávéházi grafológus
megpróbált pár pengőt szerezni,
és egy sertéskereskedő
jellemét kezdte elemezni.
Egy hölgy kivette tükörét, hogy
száján megigazítsa rúzsát.
Négy nőszobor oszlopot tartott.
Talán pályatévesztett múzsák?
Fizettem, s indulni akartam,
mivel tizenegy óra múlt már;
ekkor érkeztél, s elmesélted,
milyen nehezen szabadultál.
Arcod piros volt a hidegtől,
a szemeid izzó acéltűk,
és tudtam, hogy enyém leszel
az éjjel, ahogy megbeszéltük.

2

Összemart s itthagyott a vágy,
mint szélben elzúgó darázsraj;
a sötétben két cigaretta
világított halvány parázzsal.
Feküdtünk, s az jutott eszemben,
hogy mászkáltak körötted holmi
fajankók, s csak nézték a szádat,
de sose merték megcsókolni.
Tudtam, most gyöngédnek kell lenni,
s az volna a dolgoknak rendje,
hogy mondjak már valami szépet,
ami, sajnos, nem jut eszembe.
És irigyeltem azt a férfit,
aki a nőktől gyorsan elmegy,
mikor a szerelem után
már nem kívánja a szerelmet.
Féltem fölgyújtani a villanyt,
mely garniszállókban fakó, bús;
arra gondoltam, most megy el
a legutolsó autóbusz,
s lassan elvásik minden íz,
amibe a száj belekóstol,
s arra, hogy holnap délelőtt
ötven pengőt kérek Lajostól,
s hogy bárcsak egyedül lehetnék
- nógatni kellene a percet -,
s hogy a héten lesz rá időm,
lefordítok egy Verlaine-verset.

Kissé fáztam, és úgy feküdtünk,
a semmit nézve, szótlan, ébren,
mint két fogoly az éjszaka
fekete bársonybörtönében.







TALÁLKOZÁS


Még néha megjelensz az ingoványos szürkületben.
Arcod sárgán világító holdudvarában
elhalnak a fényérzékeny növények.
Nem látható drótakadály borzolja tüskéit közöttünk.
Az asztalon lassan elvérzik a vörösboros pohár,
és jeladás reccsen a bútorokban.

Elindulok, az eső tengerzöld hullámai arcomba csapnak,
a léten túli navigációt próbálgatom, ügyetlen tengerész,
akit mindig tévútra visz valami gúnyos szélroham,
és küzd ereje fogytáig a rosszindulatú áramlatokkal.
Vagy mint aki koromsötét szobában ébred,
s találomra botorkál valamerre,
székekbe ütközik, és tapogatózó keze
az asztalon az apró tárgyak rendjét megzavarja,
s az ajtót keresi, mit régen befalaztak...







ÚJRASZÜLETÉS


Majd fölemel, majd magasba emel
aranyszín tenyerén a feledés,
hol a gyülekező évszakok táborában,
fény és árnyék közös, tarka köpönyegén,
a pirkadat parázsló ketrecében,
a madárfüttyös ég halálkék harmatában
görbülten fekszünk, mint az embriók.







AZ ÜLDÖZŐ


Kinozd a lelkem, mintha teste volna,
amely csuklyóján kötve csügg a fáról,
hóhérjaként szeme gömbjét kitolva
s az olvadt hús csorogjon oldaláról,

mikor forró fáklyád döföd beléje;
szeges cipőben járj és háta pallód
legyen, de sirni nem látod Te élve
és ugy hal meg, hogy még jaját se hallod

s Magad kinzod, mert majd Rád vissza hull a
vércseppek zápora s mar, mint a vegyszer,
fogát mutatja, Rád röhög a hulla,

míg üldözöd bennem saját halálod
s a Véletlen tárnáiba menekszel,
mert túl erős ellenfélnek találod.

Nyugat 1940.







VÁRAKOZÁS


Öregedőben a szív egyre várja,
hogy valami kimondhatatlan,
szem és homlok mögötti virradatban
kezdődjék ég és föld színváltozása,
s éjek, napok titkukról valljanak.
Lassan száll fel a fakó boltozatra
az elmosódott, lomha nap,
s lenn a lapályra sárga fényt vet.
Bozótosukban kushadnak az évek,
s falánk vadállatarcuk eltakarják.
A fölrepedt föld gyűrődéseit
a sugarak mint hogyha kivasalnák.

Az idő nagy békességben telik.







FORDÍTÁSOK


Heinrich Heine: A DAL SZÁRNYÁRA VESZLEK


A dal szárnyára veszlek,
s elviszlek, kedvesem,
a Gangesz-parton a legszebb
ligetbe röpülsz velem.

Ott szelid holdsugárban
virágzó kert susog.
Rád, nővérünkre várnak
a lenge lótuszok.

Ibolyák enyelegnek halkan,
fenn csillag nyúl magosan.
Mese csordul a rózsák ajkán,
rejtelmesen, illatosan.

A gazellák rád függesztve
szemüket, néznek komolyan,
és hallod, amint messze
morajlik a szent folyam.

Leheverünk a gyepre,
hol pálmák árnya ring,
s álmodjuk mindörökre
szerelmes álmaink.

Kálnoky László fordítása







Heinrich Heine: SZENT SZÖVETSÉGRE LÉPETT


Szent szövetségre lépett
szíveddel az én szívem;
erősen összesimultak,
mindenben egy hiten.

Jaj, csak a gyenge rózsát,
kebled virágdiszét,
csak ezt a szegény barátnőt
lapítottuk mi szét.

Kálnoky László fordítása







Heinrich Heine: ESTI ERDŐBEN BOLYONGOK


Esti erdőben bolyongok,
álomittas fák alatt,
s mintha csak velem bolyongnál
egyre, gyöngéd árnyalak.

Ugye itt van bájos arcod?
Itt lebeg fehér ruhád?
Vagy csak a holdfény hatolna
a fenyőhomályon át?

Földre pergő könnyeimnek
halk neszét hallom talán?
Vagy valóban sírva kísérsz
utamon, te drága lány?

Kálnoky László fordítása







Lermontov: MOST A SZÍV


Most a szív nyugodni vágyik,
szenvedélye ellobog,
mert belátja, hogy a másik
szív érette nem dobog;
ám, ha fojtott izgalomban
még remegne, az se baj:
a víz sem csitul le nyomban,
bár elült a vad vihar!

Jött az óra, válni kellett;
észre sem vetted vajon,
bár szemed láttára pergett,
forró könnyem arcomon?
Kikacagtad leplezetlen
önfeláldozásomat.
Féltél, hogy ha szánsz, szívedben
újra szítod lángodat.

Ám hiába igyekeznél
szenvedésed rejteni,
mert szerettelek, szerettél,
s nem tudunk felejteni.
Villámot lövellt a mennybolt,
nézd a parton azt a két
sziklát, mely hajdanta egy volt,
s állta a vihar dühét;
látod, a két tört vonal hogy
összeillik? Van, amit
a természet egynek alkot
és a sors kettészakít.

(Kálnoky László fordítása)


Fordításai - Heinrich Heine

Link














 
 
0 komment , kategória:  Kálnoky László   
Gárdonyi Géza - Idézetek
  2019-01-20 15:00:39, vasárnap
 
 







GÁRDONYI GÉZA - IDÉZETEK







Az ajak lehet néma. A szív nem. És a szív is megárad olykor, mint a Duna vize. És olyankor kiönt.

Gárdonyi Géza: Isten rabjai










Akik szeretik egymást, keresik egymást.
Ha a szél kétfelé fújja őket,
térden is visszamásznak egymáshoz.
Ha tengert vetnek közéjük,
a lelküket küldik által a tengeren:
levélben találkoznak.

Gárdonyi Géza: Ida regénye







Akinek a nyakát soha nem ölelte át kisgyermeki kéz, akinek sohse mondta gyermeki ajk: apám; aki soha nem remegett a halál árnyékában egy gyermekért, aki soha nem borult lelkében Isten elé a gyermek megmaradásáért hálából, az olyan ember töredéket kapott az érzések világából.

Gárdonyi Géza: Földre néző szem - Család







Szólt az Isten: "Kedves fiam Nóé:
Itt a szőlő, kóstold meg, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "No megöregedtem,
de ilyen jó bogyót még nem ettem".

Szólt az Isten: "Kedves fiam Nóé:
A csípős must, hadd lássuk, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "Ihaj, csuhaj! Sári!
Három Istent kezdek immár látni!"

Szólt az Isten: "Kedves fiam Nóé:
Hát az ó-bor, hadd lássuk, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "Iszom reggel óta:
Gyere pajtás, van még a hordóba!"

Gárdonyi Géza: A bor legendája







Ami a szívből jön, a végtelenségből jön, s ami a végtelenségből jön,
mindenkinek kincse. A szív művei halhatatlanok.

Gárdonyi Géza: Titkosnapló







A próza fű. A vers közötte rózsa.
A próza billegdélő házi kácsa:
csak úszni tud, bár oldalán a szárnya.
A vers csapongó énekes-madár:
a földről mindig a magasba száll.

A próza csupa bővizű patak,
rajt hánykolódva megy a gondolat.
A vers aranyló tiszta napsugár.
A gondolat benn ölelkezve száll.

A próza morgó malom kelepe.
A vers a szívnek hárfa-éneke.
A próza mállik, szertehull ha régi.
A vers örök, mint minden ami égi!

Gárdonyi Géza: Tolsztojnak - Azt mondod-e, hogy versnél szebb a próza?







Csak egy csók volt... De soha ne feledd:
Neked adtam benne a lelkemet.

Gárdonyi Géza: Hosszúhajú veszedelem







Csak nyugodt lelkű ember lehet boldog. Akinek a homlokán nincsenek soha fellegek. Akinek a lelkében nincs soha iszap, se ő nem sároz, se őt nem sározhatják be. Minden gondolata egyenes, becsületes.

Gárdonyi Géza: Égre néző lélek







A család is... olyan valami az életben, ami becses... Olaj az élet lámpásába.

Gárdonyi Géza: Ida regénye







Egy vén révésznek ócska csónakán ült hat tudós.
És azt beszélgeték, hogy nincs Isten, s mily bárgyú a nép!

A csónak roppant. Szólt a vén:
- No lám!... Ha tudnak úszni, hát most ússzanak!
- Jaj Istenem! - kiáltott mind a hat.

Gárdonyi Géza: Bölcsesség a hullámokon







Az embernek csak az arcát lehet ismerni, s az arca nem ő.
Ő az arca mögött van. Láthatatlan.

Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember







Az emberek megmossák az arcukat, kezüket, de vajon hányan vannak azok,
akik minden nap megmossák a lelküket is?

Gárdonyi Géza: Égre néző lélek - Emberszeretet






Ez a könyv a könyvek könyve,
Szegény ember drágagyöngye.
Égi harmat lankadtaknak,
Világosság földi vaknak.
Bölcsességnek arany útja:
Boldog, aki rátalál!
Szomjas lelkek forrás-kútja,
Hol pohárral Krisztus áll.

Ez a könyv az örök törvény,
Királyon lánc, rabon napfény,
Tévelygőnek hívó harang,
Roskadónak testvéri hang.
Elhagyottnak galambbúgás,
Viharvertnek ereszet,
Haldoklónak angyalsúgás:
,,Ne félj: fogd a kezemet"

Gyermeknek is: ,,Mily szép rege",
Bölcsnek: ,,Rejtelmek tengere!"
Fal, - s túl rajta élő hangok,
Köd, s benn zengő hárfák, lantok.
Templomok közt legszebb templom:
Csak megnyitom s benn vagyok.
Ablakán a Paradicsom
Rózsáira láthatok.

Minden fakul, minden romlik,
Márványvár is összeomlik.
Bíborleplek ronggyá málnak,
Dicsőségek füstbe szállnak.
Csak ez a könyv nem tér porba,
Mintha volna élő lelke!...
Ez a könyv a Mózes bokra:
Isten szíve dobog benne.

Gárdonyi Géza: Írás a Bibliába







Fehér kis kápolna erdő sűrűjében.
Valami remete lakja réges-régen.
Valami kis remete, kit senkise ismer.
Azt se lehet tudni angyal-e vagy ember?

Mikor az erdőre éj homálya száll,
s a benne tévelygő aggódva megáll,
s remegve, habozva kérdi: Jobbra? balra?
Megszólal a kicsi kápolna harangja.

Embertársam! vészes, sötét uton járó,
sötét uton járó, habozva megálló,
hallgass a titkosan megcsendülő hangra:
a szivedben hangzó angyali harangra!

Gárdonyi Géza: Harangszó az éjben







Feljöttek már a csillagok:
nyisd ki rózsám az ablakot.
Nyisd ki rózsám az ablakot:
Nézzük együtt a csillagot.

Óh be szép is nyári éjen
a sok csillag fenn az égen.
Hajtsd vállamra a fejedet:
így nézzük a fényes eget.

A faluban csöndesség van.
Fénybogár ég a bokorban.
Oly édesen sóhajtottál -
kis galambom, mit gondoltál?

Gárdonyi Géza: Feljöttek már
.






Fel nagy örömre! ma született,
Aki után a föld epedett.
Mária karján égi a fény,
Isteni Kisded Szűznek ölén.
Egyszerű pásztor, jöjj közelebb,
Nézd csak örömmel Istenedet.

Nem ragyogó fény közt nyugoszik,
Bársonyos ágya nincs neki itt.
Csak ez a szalma, koldusi hely,
Rá meleget a marha lehel.
Egyszerű pásztor, térdeden állj!
Mert ez az égi s földi király.

Glória zeng Betlehem mezején,
Éjet elűzi mennyei fény;
Angyali rendek hirdetik őt,
Az egyedül szent Üdvözítőt.
Egyszerű pásztor, arcra borulj,
Lélekben éledj és megújulj!

Gárdonyi Géza: Fel nagy örömre!







"Az író a fantázia orgonistája. Az ő orgonája azonban az olvasó szívében muzsikál,
s az író akkor művésze ennek a hangszernek, ha csak egy-egy billentyűt érint meg."

Gárdonyi Géza: Titkosnapló - Írói nagyság







Javításra idődet ne sajnáld!
A javítás is alkotás.
Gyöngy, gyémánt, ha csak borsónyi is,
értékesebb magánál a koronánál.
S ha egy nap csak egy gyémántcseppet alkotsz is
egy mondatban vagy egy szóban:
gyűrűbe illesztettél drágakövet.

Gárdonyi Géza: Titkos napló







Különös, hogy a nőben mindenütt és minden korban megnyilatkozik a virágok szeretete, a maga iránt való gondosság és a mások iránt való figyelem.

Gárdonyi Géza: Néha az ember feledékeny







Légy az, kiből árad a nyugalom.
Légy az, kire nem hat a hatalom.
Nyújtsd oda, hol kérik a kezedet.
S menj oda, hol fázik a szeretet.

Gárdonyi Géza: Gárdonyi Géza: Légy az...







A magyarság nem kalapdísz, hanem a szíve mélyében viseli a magyar, mint tenger csigája a gyöngyét. A magyarságunk érzése mélyen bent ég bennünk, hogy szinte magunk sem tudunk róla, mint a tűzhányó hegyek, amelyek hideg kőhegyek, de egyszer megmordulnak.

Gárdonyi Géza: Titkos napló







Mély tisztelettel nyújtom fel tehozzád,
Fenséges Isten, a kérvényemet:
Csupán egy kunyhót adj nekem, Uram,
Hová a szél is gyalog mehet.

Egy kis patak mellette folyjon el,
S madár daloljon fenn a lombokon,
Az udvaron egy göndör kismalac
S egy tarka tyúk elég lesz, gondolom.

Szobám legyen hűs és télen meleg,
S ingóságom közt egy szép barna lány,
virágszag és pogácsa illata
Lengjen be és ki kunyhóm ablakán.

S a kis pincének öblös rejtekén
Pezsgőt mindig bőven találjak én:
S egy milliót, amely el sose fogy...
Akkor, Uram, megélek valahogy.

Ima







Mikor itt vagy a szobában
mintha teles-tele volna
rózsával és liliommal,
s körülöttünk zene szólna.

S mikor kimégy a szobából
olyan üres lesz egyszerre,
olyan üres, olyan néma,
mintha én se volnék benne.

Gárdonyi Géza: Szalmavirág







Minden, amit szépnek látok, növeli lelkem világosságát.
Erősebb, jobb, istenibb vagyok tőle.

Gárdonyi Géza: Égre néző lélek







Minden embernek két oldala van: egyik fehér, másik fekete.
Soha ne beszéljetek senkinek a feketéjéről.

Gárdonyi Géza: Füveskönyv






Minden jó könyv egy-egy tanítója a nemzetnek.

Gárdonyi Géza: Könyv, könyvtár, könyvtáros c. folyóirat







Mindenkinek megvan a maga társa. Mintha a két lélek egy volt volna, ott, ahonnan minden élet ered, s két testbe osztottan fújták volna alá, hogy itt éljen a földön, ezen a rendetlen csillagon. S a két léleknek keresnie kell egymást. Meg kell találnia egymást, különben örökre hiányzik a szívének a fele. S ha meg nem találja egymást, s nem a maga felével egyesül, holtáig érzi a tévedését, szívének a hiányosságát, csonkaságát.

Gárdonyi Géza: Hosszúhajú veszedelem







Most nincs virág és nincsen napsugár. A kályha verőfénye az egyedüli, ami emlékeztet a nyárra. Azonban nekünk ez is elég. A boldogság békéje van a szívünkben. Mi a boldogság? Mikor a vágyak pihennek. Mikor az ember nem gondol a holnapra, csak bámulja a parazsat félálmos nyugovással, s lelke úgy leng a múltak fölött, mint a tó fölött a madár.

Gárdonyi Géza: Az én falum 1. kötet, A tűz c. novella







"Mindenkinek Atyja,
Kihez hajlunk, mint fű a Nap felé.
Az én szívem kétség nem szorongatja,
Midőn indulok végórám elé;
A halál nékem nem kivégzés, börtön,
Nem fázlaló nem is rút semmiképpen,
Egy ajtó bezárúl itt lenn a földön,
S egy ajtó kinyílik ott fenn az égen."

Gárdonyi Géza: Útra-készülés










A múlt nem a tied, csak az utána vonuló árnyék.
A jövő nem a tied, csak az elébed vetődő sugara.
Az óra a tied. Csupán az óra, amelyben élsz.
Ne siess ki belőle.

Gárdonyi Géza: Égre néző lélek







Napnyugta után minden nő érzi, hogy fölötte a hatalma a férfinak.
Esti virág a nő, napnyugta után mutatkozik teljes pompájában,
s holdvilágnál varázsában is.

Gárdonyi Géza: Ida regénye







Nem az a szerencsétlen, akit annak vélsz, hanem aki magát véli szerencsétlennek.

Gárdonyi Géza: Titkosnapló - Morfiumcseppek







Nem érdemes sírni, az igazi könny ritka,
Mosollyal szenvedni, ez az élet titka.

Gárdonyi Géza







Néha visszaálmodjuk, ami elmúlt, és az álom nemigen változtat rajta.

Gárdonyi Géza







Némelyek előremennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a földön.
Néha a gyermek megy előre, néha a szülő. De a Teremtő úgy osztotta be,
hogy aki csillagok fölé kerül, legyen, aki várja őt ottan.

Gárdonyi Géza: Egri csillagok







A nő járja az élet igazi útját. Ő a művészet. Még beszélni se tud, mikor már meg tudja különböztetni a szépet a nemszéptől. Csak az az élet lehet boldog ezen a földön, amelyiknek a lelke - levegője a szép.

Gárdonyi Géza







A nőnek épp az az értéke, hogy a gondolkodása női.
A szíve meg angyali.

Gárdonyi Géza: Ábel és Eszter







A nő olyan fele a férfinak, mint a nappalnak az éj, a lombnak a virág. (...) Csak ránézni is gyönyörűség. Hát még ha ő tekint szeretve ránk. Semmi se szebb, jobb, édesebb. Testének szépségét felül nem múlhatja a művészetnek semmi remeke. - Lelkének édessége földi üdvösségünk.

Gárdonyi Géza: Bibi










Olyan a szív, mint a labda:
a játszó sors dobja-kapja.
Mennél inkább ütik-verik,
annál feljebb emelkedik.

Gárdonyi Géza: A szív







Óvakodjatok az olyan embertől, akinek a szemét a ravaszság ráncai jellemzik.
Nem tiszta lélek.
Óvakodjatok az olyan embertől, aki hizeleg.
Megfizetteti veletek a szavait.
Óvakodjatok az olyan embertől, aki hibáitokat értékeitek gyanánt emlegeti.
Csufolódó. Gonosz.

Gárdonyi Géza: Társaság







Az ősi ház, az ősi föld éppoly elválaszthatatlan tőlünk,
mint testünk valamely tagja, mint lelkünk valamely része.
Ha meg kell válnunk tőle, nyomorékok vagyunk mindholtunkig.

Gárdonyi Géza: Ida regénye







A rosszkedvű ember megmérgezi a levegőt jelenlétével.
Fuss tőle. S minden olyan helyről, ahol rosszkedvűek élnek.
Minek lakjunk siralomházban, ha nem vagyunk elítéltek.

Gárdonyi Géza: Földre néző szem - Társalgás







Sok pohár vizet és sok pohár bort megiszunk ezen a földön,
és mindenkinek meg kell innia egynéhány nagyon keserűt.
De minden keserűség után mintha angyalkéz nyujtana
az embernek egy pohár üdítő édeset.

Gárdonyi Géza: Földre néző szem Égre néző lélek Intelmek fiaimhoz










A szeretetnek melege van a természet hidegében - és világossága van az élet sötétségeiben; és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk az örömben - és lecsókolják a könnyeinket a fájdalomban.

Gárdonyi Géza: Tükörképeim - Az érintés csodája







A szívet azért rejtette el az Isten, hogy senki se lássa.

Gárdonyi Géza: Isten rabjai - a regény utolsó mondata







Te áldott lélek, te női testben járó égi angyal!
Mindig mellettem lengett a te szárnyad,
s mégis csak akkor, abban a pillanatban nyílt reád a szemem.
Nem te voltál-e mindenkor az engem szerető,
a hű, a miattam szenvedő, a nekem rendelt?
És én mégsem láttalak.

Gárdonyi Géza: Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember







Valami édes, valami fájó
Borús merengés
Úgy elfog néha, mikor az úton
Mellettem elmész...
Úgy, úgy szeretnék visszafordulni
S nézni utánad.
Nem szabad. S könnyem, érzem elönti
Bús szempillámat.
Valami édes, valami titkos
Égi sejtés száll:
Valami súgja, hogy Te is éppen
Arra gondoltál.

Gárdonyi Géza: Valami







Vigyázz a lábadra, nehogy elveszítsd a fejedet.

Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember







A virágot a napfény fejleszti ki,
az emberi lelket a szeretet.

Gárdonyi Géza: Földre néző szem - Család




 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2018.12 2019. Január 2019.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 36 db bejegyzés
e év: 253 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1322
  • e Hét: 7666
  • e Hónap: 34289
  • e Év: 171661
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.