|
2019-01-20 09:04:02, vasárnap
|
| |
| |
Szombathely következett. Négy év a felnőtté válás útján.
Valóban csak az útján, igazán nem tudom felnőttem-e, hiszen állandó kérdezés az életem, s gondolom, hogy másoké is. Hogy jól látom-e a dolgokat? Hogy nem kötöttem-e túl sok kompromisszumot? Erre sincsen megfelelő válasz.
Amikor felvételiztem, Szombathelyen még villamos járt, amikor odakerültem, már eltűnt ez a városokban rendkívül hasznos, olcsó és jó közlekedési eszköz. Szinte mindenütt kicserélték büdös Ikaruszokra. Ha eszembe jut a város, mindig a villamos hiánya is.
Kollégista lettem, a kollégium itt is a tanítóképzőhöz tapasztott kis ház, oldalszárny volt. Mármint a fiúkollégium, hisz a lánykollégium közel az iskolához, egy modern épületben kapott helyet.
Kezdődött elölről minden. Idegen városba érkeztem, amit meg kellett szeretni. De nem csak a várost, a környéket is.
Hétvégeken mentem haza a Szombathely-Sopron vasútvonalon. Itt minden alkalommal igazoltattak, hisz a vonat a műszaki záron belül is haladt, vigyázni kellett, hogy a vidám barakk nyájából senki se lépjen le.
Meg lehetett szokni, csak azt nem értettem, hogy ha már az ávós messziről megismer, akkor miért kéri el mindig az igazolványomat?
Én első osztályon utaztam édesapám után járt ez a kedvezmény, aki 1945 óta a vasúton dolgozott.
A város csöndes volt, kicsi és álmos. A főiskola éppen akkor kezdett kinőni a tanítóképzőből, még a pécsi kihelyezett tagozata volt. A könyvtár tanszék tanárai kedvesek voltak, jónak tűnt a választás, a könyvtár a nyugodt, csendes világok egyike lesz. A magyar szak már nehezebbnek bizonyult. Eleinte nem nyílt ki ez a világ számomra. De dr. Szabó Géza megszerettette velem a nyelvészetet, s Lőrinczy Huba az irodalmat. S Ferenczi Zsuzsa, a csípős stílusú évfolyamfelelősünk maximalizmusa is megtette a maga hatását. Több nagyszerű embert is lehetne említenem, Káldi Jánost, aki szép, csöndes verseket írt, Vörös Ottót, s másokat is. A politikai gazdaságtant nem bírtam megemészteni, de ezek múló tárgyak voltak. S ott volt a megyei könyvtár, ahol már nem idegenként bolyongtam.
Olvastam, olvastam és olvastam, de nehezen hoztam be a lemaradást. Végül egészen jól abszolváltam a négy évet, Népköztársasági ösztöndíjat kaptam egy évig, mert előtte több féléven át jeles voltam.
Zsuzsa tanácsára - aki ismerte szociális helyzetünket - írtam egy kérvényt a győri megyei tanácshoz, s kértem ösztöndíjat. Jankovics György válaszolt, s három éven át, havi 700 forintot kaptam. Így végül egy felnőtt fizetését ,,tanultam' össze.
Szabó Gézával jártuk a terepet, s figyeltük a vidék nyelvjárását. Kőszeg és környéke nagy szerelem volt.
S verset írtál?
Próbálkoztam - mondom most így visszanézve. Elég gyakran megjelentem az Ifjúsági Magazinban, s a Képes Újságban. Ez utóbbi fotót is közölt. Nem tudom, hogy mi volt az oka, hogy Csepeli Szabó Béla szerette botladozásaimat, de elég gyakran közölte őket. Most úgy látom, ezek egy - egy képre szerelt versikék voltak. De inspirált a megjelenés. S innét tudott rólam Lőrinczy Huba, aki aztán egy évtizeden át segített, az első mosonmagyaróvári években is tartotta bennem a lelket. Próbált beajánlani az Életünkhöz, de elutasították. Kitűnő irodalomtörténész volt, a századvég (XIX. század) nagyszerű szakértője. Örültem később, hogy egyik nagyszerű kötetét én méltathattam az Új Forrásban.
S hát a szerelem sem maradhatott ki az életedből!
Minden téren későn érő voltam, persze a hetvenes években a jövő megalapozása, a munka és a tanulás volt az első. A tanárképzőben alig volt fiú, kivéve a testnevelés szakosokat. Ennek volt előnye és hátránya is. Ebédkor nekem mindig több sütemény jutott, mert a lányok akkor is vigyázta az alakjukra. Lány barátaim is voltak, jártam a lánykollégiumba beszélgetni, barátkozni.
Három csoporttársammal Lengyelországba készültünk stoppal az egyik nyáron, de előtte úttörő vezetőképző táborba kellett menni. Nem sikerült együtt menni, én egy későbbi turnusba kerültem, s Dunaújvárosban végeztem el ezt a kötelező gyakorlatot.
Ott ismerkedtem meg feleségemmel, aki történelem-orosz szakra járt Egerbe, s ő pedig fél éves Szovjetunió beli nyelvgyakorlatra készült.
Hosszúhajú, kicsit barna, csinos lány volt, aki minden reggel behozta kávéja felét, mert a fiúk közül én kávéztam. Aztán elmentünk egyszer moziba is, ha jól tudom, egy Fellini filmet néztünk meg.
S levélváltások sora következett, még csomagot is küldtem neki a Szovjetunióba, nem kis zavart okozva a szombathelyi főpostán. S negyedikben gyakran találkoztunk. Ő is ingyen utazott, édesapja szintén vasutas volt. S diploma után elhatároztuk, hogy együtt vágunk neki az életnek. Ez negyvenegy éve történt.
Akkoriban Lengyelország divatos hely volt.
És az autóstoppozás is. Ma már tudom, 1956 miatt is szerettek akkor bennünket a lengyelek. Krakkó, Varsó, Gdansk volt a cél. Érdekes és izgalmas volt, aludtunk vonaton, pályaudvaron, a gdanski kikötő hajókötél raktárában. Megszerettem ezt az országot, később többször is voltam ott, s a családdal elmentünk Gdanskba is, fejet hajtani a hajógyár munkásai előtt. Lengyelország, s a lengyelek szeretete belém ívódott, nem tudok meghatottság nélkül gondolni erre a népre.
Hogyan tovább?
Ezt kérdeztük mi is magunktól. Szabó Géza megemlítette, hogy maradhatnék a nyelvi tanszéken tanársegédnek, s elvégzeném később az egyetemet. De már nem voltam egyedül, s engem a már említett ösztöndíj Győr-Sopron megyéhez kötött.
Ez volt az első év, amikor irányítottan lehetett elhelyezkedni. Egy vaskos kiadványban sorolták fel a felajánlott állásokat.
Én a harmadik évfolyam elvégzését követően egy hónap nyári gyakorlatra a mosonmagyaróvári könyvtárba kerültem. Persze ez nem volt véletlen, Ferenczi Zsuzsa és Tuba László a könyvtár igazgatója játszott össze, hogy ez így legyen. Én Sopronba szerettem volna menni, de Óvár is jó. Mosonmagyaróváron még középiskolás koromban eltöltöttem egy hetet egy honismereti táborban. Itt Szigeti Gábor csoportjába kerültem, és nagyszerűen éreztem magamat. Gábor csodálatos ember volt, bejártunk a fogkefegyárba, s interjúkat készítettünk. Ez a benyomás is segített abban, hogy a nyári gyakorlat színhelyéül elfogadjam Mosonmagyaróvárt.
Közben járt Szombathelyen Tuba Laci, s borozgattunk egy pincében, amikor felajánlotta, hogy végzősként kezdjek Mosonmagyaróváron. Megbeszéltük, hogy feleségemnek is szereznek állást, s lakáslehetőséget is keresnek, de lehet, hogy egy kis időt albérletben kellene tölteni.
1978. július 29-én házasodtunk össze Balfon, majd az esküvői vacsora Sopronban, a Szélmalom étteremben volt.
Előtte voltunk pár napot Kelet-Berlinben, feleségem bátyja akkor ott dolgozott nyomdászként. Majd Jászapátin töltöttünk néhány napot, s augusztus 16-án megkezdődött közös életünk Mosonmagyaróváron.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
