|
2019-03-19 18:52:35, kedd
|
| |
| |
De nem csak a gimnáziumban oktattál.
A Bolyai-iskolán kívül minden középiskolában. A Hunyadi szakmunkásképző volt, aztán indított ruhaipari szakközépiskolai osztályt, s vendéglátóiparit. Valamikor az ezredforduló körül derült ki, hogy törvény szerint csak egyetemi végzettséggel lehet érettségiztetni. Így a ruhaiparisokat kaptam meg harmadikosokként, majd vendéglátós osztályt is tanítottam.
Ez más volt, mint a Kossuth. Nem rosszabb, nem jobb, más. A gyerekek is. Más volt a céljuk, náluk sokszor ez az érettségi volt egy szakmával. Magamat láttam bennük 1968-ból.
Szerettem őket is, igazából soha nem tudtam csak tanítani, mindig izgatott, hogy hogyan gondolkodnak a tanítványok. S aztán sikerült sokukkal megérteni, hogy ugyanígy kell gondolni a költőkre, a nagyokra. Mint emberekre. Sikerült.
Ez a tantestület már vegyes volt, sok szaktanárral. S túl nagy. Persze itt is megtaláltuk egymást azokkal, akikkel lehetett a babfőzeléken kívül másról is beszélgetni. Sok kollégával volt jó kapcsolatom, de volt olyan is, akivel csak köszöntünk egymásnak.
A Haller-iskola külön világ volt. Itt elindítottak egy szakközépiskolai osztályt úgy, hogy nem volt egyetemi végzettségű magyartanárjuk. Futóné Zsókát akkor iskolázták be Pestre, sokszor kért segítséget. Őt nagyon szerettem, mert sok közös volt bennünk, s a gyerekeket is szerette.
Négy évet töltöttem itt, aztán már nem kellettem, hiszen Zsóka elvégezte az egyetemet. Egy kis tüske maradt bennem, mert a gyerekeken kívül senki nem köszönte meg a segítséget. Ezek a tanítások mind a főálláson kívül voltak, s akkor már a művelődési központ igazgatója voltam.
S aztán Farkas Pista (Lupus) kért meg egy osztály tanítására a Piarista Gimnáziumban 2006-ban.
Nagyon jó volt. Remek közösség, sok feladat, értékek mentén lehetett tanítani.
S itt félállásban végül ki is neveztek, Lupus szerint ez kötelező volt. S ez az iskola nyújtott védelmet, amikor a kulturális központból kirúgtak. De ez másik történet, s nem tartozik a tanításhoz. Nyolc évet töltöttem itt, s nekem kellett felmondanom, amikor Pestre ,,mentem" világot látni Nagypistával.
Nehéz szívvel váltam meg tőlük.
Általános iskolában még a négyesben egy évet óraadóként töltöttem el, amikor Virág Marika beteg volt, s helyettesítettem. Nehéz volt. Huszönöt éves voltam, s pályakezdő. Nem bántam, hogy vége lett.
S aztán 2016 szeptemberében Darnózselin, immár főállású tanárként húztam le két évet a nyugdíjazásomig. Én szerettem volna Pest után még tanítani, bár anyagilag nem volt rá szükségem. Egészen más világ volt. Kollégáimat szerettem, szerintem ők is engemet, a gyerekek saját gyermekkoromra emlékeztettek, ahol a tanár szava számított.
Háromszor-négyszer benéztem nyugdíj után is, megható volt, ahogyan szaladtak ölelni a gyerekek.
Tanárnak lenni nagyszerű dolog, még tudásellenes, tanárellenes korban is. Még akkor is, ha nagyon felhígult ez a ,,szakma".
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
