|
2019-06-30 19:21:25, vasárnap
|
| |
| |
Nyolcvan éve, 1939. július elsejei hatállyal egyesítették Mosont és Magyaróvárt. A két település közelsége, lassú közeledése egymáshoz, a közös múlt a különbözőségek ellenére is előre vetítette ezt az adminisztratív lépést.
A korabeli sajtó az egyesítés gazdasági előnyeit emelte ki, s miután a képviselő-testületek rábólintottak a fúzióra, hirdette ki a belügyminiszter Mosonmagyaróvár létrejöttét.
A mindennapi életben nem igazán volt érezhető ez a ,,nagy esemény". Valójában egy logikus jogi procedúra volt, a korban nem volt ritka a települések fúziója. Olcsóbb lett a közigazgatás, közös fejlesztések indulhattak.
Moson és Magyaróvár a logikus lépés ellenére azonban nem nagyon hasonlított egymásra. Talán azért is maradt el az örömünnep, mert a közelség ellenére több ponton különbözött egymástól a két település. Még akkor is, ha mindkettőt megtépázták a történelem viharai.
És még csak a neheze ezután jött!
Moson kereskedőváros volt, nagyközség. Mezőgazdasági központ, hosszú udvarokkal, gabonatárolókkal, s a huszadik század elejére jelentős zsidó lakossággal, s ugyancsak szép számú német ajkú lakossal. A gabonakereskedők városa, iskolával, kisdedóvóval, ,,szállodákkal". Lakosai nem érintkeztek naponta a közeli Magyaróvárral, amely hivatalnokváros volt, akadémiájával, uradalmával, iskoláival, köztük a piarista gimnáziummal, amely a vármegye első középiskolája volt 1739-es alapítása óta.
Ritkaságszámba ment, ha magyaróvári legény Mosonból hozott feleséget, s ha mosoni Magyaróvárról.
Volt egyféle gőgös magatartás Magyaróvárott Mosonnal szemben.
Hisz Magyaróvár hosszú századokon át megyeszékhely volt, még akkor is, ha megyegyűlést ritkán tartottak itt, s mire felépült a megyeháza, s belakták azt, már a megye is megszűnt.
Az egyesített város polgármester Sattler János ügyvéd lett.
A korabeli sajtóból keveset tudunk meg róla. 1944 decemberében lett öngyilkos a magyaróvári temetőben. Valóban igaz lehet az a mondat, hogy nagy nyomás nehezedett rá, s hogy lehetett némi lelkiismeretfurdalása is. Hiszen szó nélkül végrehajtott mindent, amit az éppen aktuális politika rá rótt ki. De öt éves polgármesterkedése alatt a város nem lett jobb, egységesülése talán még távolabbra került, s zsidó lakosságát gettóba ,,tömöríttette", szó nélkül hagyott mindent, aláírt mindent.
Senkin meg sem próbált segíteni.
Nem menti föl, hogy ilyen volt a helyzet. Nem kell polgármesternek lenni minden körülmények között és minden áron.
Nehéz dolog ez. Nehéz embernek maradni. Sattler meg sem próbált.
Moson zsidó lakosságát kiirtották, a város hallgatása, és asszisztálása mellett. Még ki sem szálltak az Auschwitzbe robogó vagonokból halálra ítéltjei, már arról tárgyalt a képviselő-testület, hogy mi legyen a vagyonukkal.
Azóta sem követte meg a város őket, nincs egy botlókő sem. De van márványtábla a polgármester volt házán. S egy másik tábla a Fehér Ló előterében, mert a volt gettó faláról leszerelték a ,,lakók" annak idején, amikor emlékeztetőül fölrakták oda.
Ez is az egyesített város. Az elmaszatolt múlt városa.
S még egy adalék: amikor három kötetben elkészült 2016-17-ben a Mosoni zsidóság emlékezete című könyv, egyetlen példányt sem vásárolt a hivatalos város. De koszorúzza Sattler sírját öngyilkosságának évfordulóin. Hogy még nagyobb legyen a gyalázat.
Mosonmagyaróváron '45 első hónapjaiban föltorlódott minden, amit sodort az ár. S megszűnt a város város lenni. Akik maradtak, kapaszkodva a múlt roncsaiba, azok szebb jövőt reméltek.
De nem jött szebb jövő (folyt.)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
