|
2019-07-26 17:15:50, péntek
|
| |
| |
M. LAURENS
M.Laurens alias ifj. Lőrincz Miklós (Budapest, 1952. április 26. - )
Poet.hu
Link
Holnap Magazin
Link
AKKORIBAN
EGY VÉN MARHA EMLÉKEI
Szétfolyt a bor a kancsóból:
füle s oldala is csorba.
Belesüllyedt e vénember
az örök földi nyomorba.
Morog erre, morog arra,
halkan, legbelül szorongva:
Az én időmben a világ,
nem volt ennyire goromba!
Mert nem őrizték akkor még
lánccal s lakattal a széket,
a szomszédék cigánya is,
rajta, vígan heverészett.
Nem volt ily perzselő a nyár,
a napot én bátran faltam,
fák között is friss szellő járt,
amíg fagylaltomat nyaltam.
Szpréje nem volt a rendőrnek,
huligánnak sem volt kardja,
az ily elesett-vén sem volt,
ennyire-nagyon leszarva.
Városomban, lakhelyemen,
ismertek legalább százan,
kétkeziként megbecsülten,
mindig emelt fővel jártam.
Akkoriban minden francra
nem rappeltek még a népek:
kiskocsmában hunyorogtak
bortól, füsttől, a zenészek.
S énekeltek erős hangon,
csak úgy zengett ott a bordal.
Nem úgy mint ahogy mostanság:
szájdob, egyetlen akkorddal.
Mostanára már, nehezen
és csak nehéz szóval bírom.
Okosságaim épp ezért,
jobb ha zárt pofával sírom.
S ha nem kell nekik a dumám,
mert két fülük be van varrva,
letojom vállrándítással:
Én, (ki szerintük) Vén Marha.
ALKALMI VERS 2016-2017
163 évvel Arany János után
Az Óévet (lerágott téma!)
Kéne értékelnem,
Hazudva illőn nagyokat,
S pohárba temetnem.
Kell-e még füllentenem
Majd a jövendőben? -
Hadd maradjon, Uram, ott:
Az Óesztendőben.
Legyen végre jó kenyér,
S debreceni-páros,
Jól fizessen a nyugdíj,
S legyen tiszta város.
Mérjék pedig meg a borom,
A víz féljen tőle,
Hagyja ott a Jóisten
Az Óesztendőben.
Senki se lásson majd
Adóvégrehajtót,
A kaparós sorsjegyén
Nyerjen pénzt: szakajtót.
Annyi legyen, hogy csak na!
Sok-sok lepedőben.
Legyen annyi, mennyi nincs
Az Óesztendőben.
Apró-cseprő tollasoknak
csiporogjon szája;
Anyós járjon messze tőlem,
Porozzon a lába.
Tollasodjék a magyar
Zsebre, no meg főre,
Adjon az Úr sok fineszt
Az új esztendőre.
Csóró pesti közmunkásnak
Lapát kézre essék;
Nyelvét rágva kerülje
Elhízás-betegség;
Az orvos zsebet varrva
Készüljön előre;
Miből kapna, ha már nincs
Az új esztendőre.
Utcán cirkusz, verekedés,
Könnygázgránát nem kell.
Sem napi tusakodás,
Lökdösődés reggel.
Legyen türelem máshoz,
Szeretet is bőven,
Adjuk át ezt egymásnak
Az új esztendőben.
Költő pedig költőnek
Tollát ki ne tépje,
A féltékenység, harag
Ne legyen vezére.
Minden hírnév hiába,
Ha lelke veszőben,
Haragját hagyja végleg
Az Óesztendőben.
Örök otthon maradjon
Ez a békés ország;
Hol mások kutyáját is
Szívvel felkarolják.
Béke legyen egymás közt
Minden magyar főben,
Adja meg a Teremtő
Az új esztendőben.
ANYÁK NAPJÁRA 
Mondd, emlékszel-e még édesanyádra,
Halkan szelíd, csitító szavára,
Mikor keblén szoptatva, éhesen,
Füledbe súgta - Nagyra nőj életem! -
Mondd, emlékszel-e még arra a dalra,
Amit dúdolgatott drága ajka,
Láztól égő, kicsiny tested féltve,
Aggódó könnycsepp csillogott szemébe. 
Érezted-e, hogy testéből születtél,
S fájdalmából, létre emelkedtél.
Mert édes volt számára az a kín,
Melynek fizetsége az anyai cím.
És Ő büszke volt reá, mert megérte,
Gyermeke lelkében továbbélve.
S áldott testét oltárként imádva,
Leborulok elé, anyák napjára.
ÁLDÁS VAGY ÁTOK?
(demencia*)
Áldás, vagy átok a gondolat?
Örök tépelődés, vagy fájó öröm?
Ki viseli akkor majd gondodat,
ha az éltető ész végképp elköszön?
Lesz-e, ki ekkor emlékszik még,
mily sok és nagyszerű gondolat
született meg egykor réges-rég
e csodálatra méltó koponya alatt?
A kór majd kezed rázza, remegve
elhal a sejt, benne minden gondolat.
Összesúgnak feletted majd nevetve,
hogy az idő rajtad már rég áthaladt.
Végső sóhajodkor a "Senki" lesz veled:
az örökkönre szemed végleg nyitva marad.
Elmúlsz majd, és általad elfeledett neved
újra olvashatod; korhadó fejfád alatt.
ÁLOMVILÁG
Mikor leszáll az est, s csendesül a város,
megnyugszik a test és lélek, a fájdalom is álmos.
Puha meleg takarónak lágy ölelő mélyén
Vár egy szebb világ, hol életemet élném.
Álmomban, egy más világban járok,
Hol elhagynak a kínzó valóság foszlányok.
Ott minden szebb és új mesékre várva,
Nem is emlékeztet a rideg valóságra.
Nincs többé fájdalom, keserűség s bánat
Új kapu nyílik meg , s a holnap ott künn várhat.
Várhatnak a viták , s aljas szurkapiszkák
Bölcs álom takarja el, sajgó lelkünk piszkát.
Szunnyad a kevélység, gőgős páncéljában,
nem jut be e kapun, ki irígységtől sápadt.
Vadul dörömbölhet mind, ki békességtől félve,
Ostobán hiszi, hogy a gyűlölet felhághat az égre.
Oly világ ez, hol ki szeret , mindenkoron meglel,
Hol ébred a megértés, szeretet és jellem
Bárcsak megoszthatnám véled, bárcsak velem lennél
Bárcsak együtt néznénk , amint a nap felkél
Az én világom mindig derűs, nem hatol be ármány,
Nincs benne bősz gonosz, sem vicsorgó ártány....
Álmodjunk hát együtt! Álmodj jobb világot.!
Emberibbet, szépet. .... Egy új valóságot.
A BOHÓC HALÁLA
A manézs sötét, megfojtja a csend.
Hol lehet, ki az arcokra mosolyt csent?
Halk kattanás, és a fénykör felvilágol
apró fényszigetként a cirkuszvilágból.
A körbe botorkál középen valahol,
hófehér arccal a vén bohóc: meghajol.
Apró hegedűt vesz elő kabátját széttárva,
hangszerén az egyetlen húr olyan árva.
Ám a nyűtt vonó elárvult húrjához érve
friss gyermekkacajként száll fel az égbe.
Hangja libbenő pilleként szeszélyes,
kristályként tiszta, varázsosan fényes.
Egy vén bohóc, örök gyermeki lélek,
az Ő álma és élete ad lelket a zenének.
Szelíd őzek futnak a hegedű hangjában,
mosolytündérek a manézs homályában.
Vidám, csillogó arcok mosolyognak vissza,
és minden gyermek a bohóc szavát issza.
Arcáról könny csordul a festett mosolyra,
fájdalommal néz a kihalt, üres sorokra.
A székek némák, nincs se taps, se nevetés.
Nincs itt, csak egy vén bohóc és a feledés.
Nincs már habos torta, és utána kacagás,
se elefánt, porondmester, se semmi más...
Csak Ő, a hegedű és a fénykör a porondon.
Fájdalmak örömök emléke a bohóc sorson.
A húr aprót sikít, s az utolsó hang csorba...
Egy festett orr hull a porondról a porba.
BOLDOG ÚJ ÉVET!
Szemeimet résnyire zárva
itt állok az Ó-évnek küszöbén,
kémlelve múltat s jövendőt:
hasztalan éveim gyarapodó ködén.
Mert hiába is mondok ki szavakat,
a légben azok meg nem állnak,
mint évről évre múló álmaim:
távolodva, ismét tovaszállnak...
Akárcsak kedves régi társaim, kik
néhányan már a fellegekben vannak;
helyettük is Boldog Új Évet kívánok,
földhözragadt Magamnak.
Ó, én Istenem, tedd meg,
hogy önmagam maradjak,
és tarts meg mindannyiunkat
örök szívedben magadnak:
Legyünk - mint voltunk régen -
az eljövő új évben is önmaguk,
örök hitben s emberségben.
A BÜSZKE BIRKA DALA
Az én kis állatkertem
Én kérem, a birka lennék, alázatos lélek,
Ki a Főkolompos után kérdés nélkül béget.
Nem gondolkodom, hisz mások majd vezetnek,
S olykor mindenfélével: bátran megetetnek.
Jó nekem így a tömegben bégetve, fehéren,
Mert feketén a holnapot tán meg sem élem.
Én vagyok A Birka, és büszke vagyok rája,
Hogy egy vagyok a sokból: a kolompnak szolgája.
CSALIVERS
Erdő szélén, hiszed-e,
megbotlott egy cinege.
Belebotlott árnyékába,
azóta fáj pici lába.
Vakond lakik ott a fán,
fészket rakva kalapál.
Tóban úszik a csiga,
házát mossa, azt biza.
Ponty masírozik a réten,
kukac kukorékol éppen.
Lépeget a pióca,
rálépett egy disznóra.
Szelíd gomba haragos,
elpirul majd, ha zabos. 
Veres lesz, mint az eper,
kit a krumpli leteper.
Rókát kerget ma a nyúl,
a csikóhal is megvadul,
patkójával nagyot rúg,
víz alatt egy darázs zúg.
Amott repül fenn a béka,
gólyát kerget a zsombékba.
De a gólya menekül:
s nagy fű alatt elterül.
Fűszálakon odú-vár,
ott lakik benn a szamár.
S ha elhiszed, bemehetsz,
ha nem, akkor kinevetsz!
CSENDESEN ALSZIK
áprilisi dadaista álmok
Csendesen alszik a táj szendereg a csősz
egyedül csüngök egy reccsenő faágon
ha végtelen hegynek mész hát légy erős
mindenáron
mert te alattam leszel ha ott hörgök fenn
hol távoli a messzeség és megöl a szenny
s gomolyognak szépséghibás öröm-álmok
díszdobozba rejtem lelkem és csak várok
bármi-áron
csak nevessetek ti hegyek várva tűz magányra
én átjárok végre magamból önmagamba
akkor is ha minden rét és szikla látja
hogy csüngök egyedül egy reccsenő faágon
én kivárom
zuhogjon felfelé a messzeség vagy a menny
vagy ez a bolondos áprilisi éjszaka idebenn.
DAFKE!
Ugyan, mi panasza másnak
E nyomorult szájra?
Nekem ebből hasznom nem lesz:
Hiszen, ki hallgatna rája?
Mert ha nyugdíjam se lesz már,
Kell a száj, hogy kérjek!
Hogy semmitlen nyomorultként,
Én is: pofázásból éljek.
DALOLJ, RIGÓ!
Dal nektek, kik hazavágytok egy életen át
Künn a rigó valahol
A párjáért fenn dalol.
Almák fáján énekel:
Szívem szakad énnekem.
Dalolj, rigó, fenn a fán!
Dalold el a szép hazám,
Mily messze ment tőlem el,
Hol a szívem énekel.
Dalolj, rigó, ott a fán,
Énekeld meg jó atyám,
Ki érettem szenvedett,
S adott drága kenyeret.
Sírj most velem, kis rigó, 
Oly távol van a folyó,
Anyám teste elveszett,
Már csak emléke vezet.
Kicsiny rigó fenn a fán,
Énekeld meg szép hazám,
Hol a két folyó folyik:
Hangod szíveket szorít.
Szállj csak rigó, égen át,
Keresd meg az Óhazát,
Vidd magaddal szívemet,
Dalold át az életet.
EGY HÓT EMBER ÖNÉLETRAJZA
21 gramm epigramma
Meghóttam én kérem, éppen akkor meg akkor,
mikor elért az a Kaszás, no-meg az aggkor.
Szép temetésem vót, de a végét nem vártam;
így is voltak a pappal, sírásóval, hárman.
Egyszóval, így hagytam itt e földi világot:
sírásó szórt rám földet, pap meg miatyánkot.
Mint friss hót, tükör híján, tapogattam szárnyam,
s rettegve lestem, nem-e patásodik lábam.
Mert-hát nem olyan mindegy újoncként ilyenkor,
az ördög fiának, avagy angyalnak lenni,
mert-hogy a bűnöm tán sok, és ennyi meg ennyi.
Biza kár, hogy nem alkudtam jóval előre:
némi kis jattért, ezt-azt feledni belőle.
No de mindegy! Végül-is már idefent vagyok,
lenézve szédülök, és mindkét fogam vacog.
Bezzeg lenn: a patások szép estére főnek,
ki vannak téve bő léből sugárzó hőnek.
Nem is szédülnek ott, csak rotyognak szép lazán,
mit-sem törődnek ők, egy újonc meghót baján.
Egyszóval: most itten, épp felvételre várok.
Adatlapom töltöm, mint a lüke diákok.
Aztán innen, majd állásinterjúra visznek,
s prezentációm után lehet, hogy repítenek.
Gyakorlom is serényen, mit mondok hát kérem,
mert ilyen angyalosdit, még nemigen éltem.
Mormolom hát magamban, vagy-úgy hetvenhatszor:
Meghóttam én kérem-szépen, ekkor meg akkor,
mikor gyütt az a Kaszás, no-meg hát... az aggkor.
Szép temetésem vót... a végét alig vártam,
Így is voltak pappal, sírásóval és velem:
összevissza hárman.
EGYSZER VOLT...
Volt egyszer egy hitem az Emberben,
de felnőtt koromra itt hagyott cserben.
Becsaptak a tündérek, fájdalmat hagytak,
hófehér könnyeim az arcomra fagytak.
Ráébredtem: a gyermekkornak vége,
s meghalt a mesék varázsos szépsége.
Volt egyszer egy magányos ifjúságom,
barátok, sok-sok gyerek volt az álmom. Okultam,
nőttem, mint avar alatt a gomba,
csendesen bebújva saját magányomba.
Így teltek s múltak a jeltelen évek,
voltak szürkék, rövidek, s olykor szépek...
Volt egyszer egy Első, nagy szerelmem.
Lebegtem s lubickoltam önfeledten.
Nem láttam, hogy gyűlnek a fellegek.
Csakis én tehettem róla: meglehet.
Fájdalommá vált szerelmemnek fészke,
szakítás, magány, önvád lett a vége...
Volt egyszer egy boldog házasságom,
egy gyermekem - a többit már nem várom -
Felnőtté vált s immár saját életét éli,
szülei aggódását, köszöni, nem kéri.
Jó gyerek lett, támaszunk a korban,
megöregedtünk, s szívünk alig dobban.
Volt egyszer sok-sok múló évem,
a holnapot talán még békén megélem.
Ráébredtem: felnőttkoromnak vége,
rég elkopott mesém varázsos szépsége.
Talán szép volt, talán kerek, mint a hold:
Egyszer volt...
EMLÉKKÖNYV
Emlékkönyv neked. Mindössze ennyit adhatok.
De hidd el, ezek nem csupán üresen fehérlő lapok.
Oly oldalak, melyek teli vannak vággyal és reménnyel,
...egy lehetséges élet áll előtted tisztán és még fehéren.
Emlékkönyv ez, mely üzen majd a holnapnak.
Könyv, ami emléket állít majd a holtaknak,
mert benne lesz majd egyszer egész életed sora,
minden öröme, bánata, küzdése és nyomora.
Regénnyé válnak egyszer majd a teleírt lapok,
múlttá válnak a sorokban feljegyzett az napok.
Napok, melyeknek most állítasz örökre emléket,
és e nyűtt lapok őrzik majd egykoron a léted.
Mert emlékezni fogsz minden feljegyzett szóra.
Szerelemre, csalódásra s ki nem mondott jóra.
Mert megőrzi majd e könyv gyermeked első sóhaját,
s őrizni fogja majd vén szüléid végső óhaját.
E könyv lesz majd végső térkép a sorsodhoz.
Térkép, melyet te rajzoltál ezen élő bolygóhoz.
Majdan... egyszer eljár az idő a kéz felett, mely írja,
remegve rója majd sorait, s a vénülő szem alig bírja.
Végül csak egyetlen sor lesz reszketve kuszán kaparva,
ezzel zárul majd e könyv, féloldalt üresen meghagyva.
"Kezedben fogod - Te, ki olvasod - egész életem könyvét.
Emlékkönyv ez neked, tőlem, egyetlen csepp könnyért...
ÉN KOMOR VÁROSOM
Mocskosan fojtó szmog terjeng körötted
akár holtak bűze, mi szembecsap,
szürkére festve a járókelőket:
sorsára vár s tolong, sok gályarab.
Göthös macska áll verébre meredve,
és tolvaj lopakszik, akár egy árny,
sok ripacs hasztalan pöröl lesve,
hogy pénzeszsákból övék a hiány.
Én komor városom, meg sosem vetlek,
hisz sírnak testvéreim, kik szeretnek:
büszke szegények s mihaszna nagyok.
Akár teherhordó a hosszú úton,
szürkülő cifraságod terhét húzom,
végül magam is testedben kopok.
FAGYOTT LELKEM A KÉK EGÉN
Ott fenn, a fenyőfák hegyén,
A vad hegyeknek tetején,
Süvít a szél és hull a hó,
És fagytól bennreked a szó.
Ott fenn, a Hargitán fészkel,
Hófehér köd lágy ölében,
Cseppnyi lélek: a kis rigó,
Ott dalolja, hogy élni jó!
S dala száll a tiszta égen,
Mily sok szép tavasz volt régen,
Hogy jön még nyár sok virággal,
Mert a boldogság fenn szárnyal.
Ott fenn a szabadság hegyén,
Fagyott lelkemnek kék egén,
Hol szél süvít, és hull a hó,
Csak ott boldog e kis rigó!
FOHÁSZ
Óh Uram!
Ha létezel valahol a világegyetemben.
Hallgasd meg kérlek ez apró porszemet,
- ki önmagam vagyok a puszta semmi -
az általad alkotott óriás` végtelenben.
Hallgasd hát,
miként mondok hitetlen létemre is imát:
Kérlek Uram oltalmazd mindazokat,
kiket vénülő szívem olyannyira imád.
Kérlek segítsd őket, ahogyan velem is tetted!
Szereteted magvából nevelj lelkükben lombos fát,
miként azt egykoron: bennem is elültetted.
Add óh Uram, hogy higgyenek önmagukban,
és bízzanak nap mint nap, egymásban,
s hittel higgyenek a szeretet hívó szavában.
Végül segíts engem óh hatalmas Uram,
hogy holtom után is örökkön adni tudjak,
ha csupán egy tiszta lelkű mosolyt is:
a reá szorulóknak.
GYERTYÁK VAGYUNK
Gyertyák vagyunk, kiket a teremtő gyújtott,
Csendben égve élünk e világban, mit nyújtott.
Életünk értelme őrizni a tőle kapott lángot,
Elűzni a sötét semmit, s vigyázni e világot.
Minden egyes gyertya külön sorsot hordoz,
Ez sercegve ég, amaz lobogva bolondoz.
Egyik gyertya vékony, s lám, tömzsi ott a másik,
De minden egyes gyertya: csupán égve világít.
Együtt oly szép és meleg, sugárzó a fényük,
Délceg ragyogás, vagy lágy pislogás a létük.
Éltükben önzetlenül mindegyre csak égnek:
Ők adják a meleg lelket a hideg, setét éjnek.
Ám eljő az idő, mikor testük görnyedve elfárad,
Elfogynak, mint a viasz, s létük végén járnak.
Apróka, megfáradt lángjuk egy utolsót remegve rebben,
Elpihen a bennük őrzött fény: békésen, csendben.
De az örök fény, mi életet ád, nem hunyhat el soha!
Emlékezve éled ismét, új és új gyertyák büszke sora.
Mi, kik eleinktől kaptuk hajdan ezt az örök lángot,
Értük is fénybe borítjuk e reánk bízott, csodás világot!
Gyertyák Vagyunk : M.Laurens (előadja a szerző)
Link
A GYŰLÖLET TEMETÉSE!
Mondd, miért gyújtod ránk a világot,
Te gonosz, hazug, pártos gyűlölet?
Mondd, miért nézed, közönyös arccal,
Amint testvér vadul testvért ölet?
Mondd, honnan e hatalmas utálat,
Mi elpusztít minden jót és szépet?
Mondd, milyenné válik így a jövőnk,
Ha ily szennyessé vált már az élet?
Mondd, ki állítja meg e rothadást,
Mely az értelmet így lepusztítja?
Mondd, ki hozza el végre a tudást,
Az őrület sebeit gyógyítva?
Mondd ki, hogy bűnös, aki testvért öl,
S félrelöki Őt saját testétől.
Mondd, hogy érdemes hinni a jóban,
Tisztán szeretni hittel, s valóban.
Mondd ki, Uram, hogy bűnös, aki szít,
Ki testvérére vad kutyát uszít.
Mondjuk ki mind, hogy: Örökre vége!
Ma van a gyűlölet temetése!
HADARÓ
Egyszer csak születünk
Lesz lábunk s két kezünk
Sírunk és ordítunk
Hogy tudják itt vagyunk
Hopp...
Felállunk motyogunk
Elesünk potyogunk
Megnövünk tanulunk
Egész nap dolgozunk
Hopp...
Dolgozunk keresünk
Számlákat fizetünk
Rohanunk szaladunk
Itt vagyunk ott vagyunk:
Hopp...
Szeretünk nősülünk
Sok gyerek kell nekünk
Ránőnek fejünkre
Tojnak majd mindenre
Hopp...
Múlik az életünk
Csikorog mindenünk
Orvoshoz elmegyünk
Ingyen csak nézhetünk
Hopp...
Éltünk hát meghalunk
Ki érti mért vagyunk
Némán csak hallgatunk
Ne lássák hol vagyunk
Kopp...
HŰVÖS MÁR...
mélabús keringő
Hűvös már a késő este,
Levél fonnyad nyárt feledve.
Ráncos kezek imához érnek:
Reszketeg fohász száll fel vélek.
Felhőben már isten combja,
Nem látszik a templom tornya.
A temető nyirkos ködében,
Enyészet dúl vak sötéten.
Nyári dalok nem regélnek,
Az Öregek sem mesélnek,
Csak ücsörögnek némán, lesve.
Fagyott az ág, dér csipdeste.
Az emberi szív is megkopik,
Év év után: zsugorodik.
Kifakul a sok szép emlék,
Sorvasztja a hideg nemlét.
A szeretet csendben vackol,
Vén hegedű: némán hangol.
Tölgyek közti málló házban,
Vén leány ül egymagában.
Szerelmét egy életen át várta,
Nyolcvan lett már: mindhiába.
Feledte őt rúzs és kellék,
Ezer ráncra nincs arcfesték.
Az emberi test egyre kopik,
Év év után: fonnyadozik.
Reszket a kéz nyárt feledve,
Levél zizzen dér csipdesve:
Fagyos lett a napfelkelte.
ISMÉT ÍROK, KEDVES ÚR
opus tantum fictivus!?
Hát ismét írok, Kedves úr,
habár tudottan-tudatlanul
badarság minden szavam,
s ahogy mondani tetszik:
ismét ismétlem önmagam.
Mert hát nem valék én poéta,
ahogyan már ezt a Kedves úr
(a maga keresetlen nyers módján)
számtalanszor megmondta.
No lám!
Most sem tartok sem rímet,
sem ritmust, sem szótagot,
mint a borsó, lepereg rólam minden,
s a Nagy Művészet elhagyott.
Önben, Kedves úr,
tudom, hogy irányomban
ellenszenv, harag dúl,
melynek okát nem találom,
pedig nem kértem, hogy
legyen tisztelőm vagy barátom.
S a magas lóhoz (min ül)
tudom, hogy nem passzol
nyereg helyett hokedli,
de ostoba szamárként mégsem
hagyhatom magam
úri gyalázattól félrelökni.
Higgye el, Kedves úr,
(aki ugyebár sokkal több tőlem),
ha belém rúg olykor-olykor,
forogni fog lelke a temetőben.
Mert nem dicsőség
leköpni a senki-semmit,
ki azt sem érti tán, hogy
miért is tapossa meg lelkit.
Feljebb nem ér, Kedves úr,
ha magamfajta gödörbe lép,
(ki lennék két zárójel közt)
akár csak az alja nép.
Mert ugyebár
Költőnek lenni az, szent dolog,
s hogy engem köztük lásson,
Kedves úr,
attól "jótét lelke" háborog.
De hát nem is vagyok én poéta,
ahogyan már ezt a Kedves úr,
(a maga keresetlen módján)
számtalanszor megmondta.
És mégis...
Lám, ismét írok, Kedves úr,
habár tudottan-tudatlanul,
badarság, minden szavam,
s ahogy mondani tetszik:
ismét ismétlem önmagam.
JÁTSZOTTAM A GONDOLATTAL
demencia szindróma
Régen játszom egy gondolattal,
Ő is rég játszik már Énvelem,
néhanap elbújik előlem,
és mindhiába keresem.
Gyermekkorunktól együtt voltunk
- a vidám Gondolat, no meg Én -,
és boldogan éltünk akkor rég:
ezen a szép kerek földtekén.
Én gyanútlan gyermek voltam még,
Ő pedig tiszta és egyszerű...
Az élet nem volt túl komplikált,
most visszanézve: csupa derű.
Ifjak, majd szerelmesek lettünk,
s a gondolat kacagva repült,
virágról-virágra suhanva,
mint lepkék szárnya: szétterült.
Színes volt, sziporkázón tarka,
ajka édeskés nedű,
két csók között életet falva:
gyönyörű volt, oly gyönyörű!
De eljöttek a mindennapok.
Feleség, munka, otthon, gyerek.
Egyik nap jött a másik után,
éltünk mint az átlagemberek.
Ám Ő végig ott bujkált bennem,
hívogatott játszani újra meg újra.
És játszottunk is papás-mamást
a napnak végén: ágyba bújva.
Így múltak évek, évtizedek,
kirepült a gyermek, a család,
a gondolat is komorrá vált:
olykor hamis, néha csalárd.
Végül két öreg lélek maradt:
egy férj és egy feleség.
A gondolat is velük öregedve
oly íztelen és rágós lett, mint a
só és fog nélküli: filléres ebéd...
Régen: játszottam a gondolattal...
Ma: nem játszik már Ő velem.
Nem bújik el, kacagva rajtam:
mert fél, hogy mindörökre feledem.
KARÁCSONYI ÁLOM
Csillag rezdül,
Csengő csendül,
A lelkek most hazatérnek,
Az én füstös városomban
Szentestekor
Felragyognak mind a fények.
Sok-sok ember,
Gyermekszívvel,
Együtt vágyik álmodozni,
Az én füstös városomba
A Karácsony
Békességet fog majd hozni. 
Utcán élők
Kóborolva,
Karácsonykor fáznak, félnek.
Az én füstös városomba`
Ételt adnak
Minden éhező szegénynek.
Békességben,
Szeretetben,
Mennyek angyalait várva,
Az én füstös városomnak
A szívekben
Fénylő boldogság az álma.
A KÉTSZER KETTŐ...
Ülök kis szobámban csendben, egyedül,
s a magány dacol velem: leges-legbelül.
Így hát ülünk ketten, Magam, no meg Én:
szűkké vált e hely, saját létem peremén.
Múlttá vált a kor - mely oktalan dacol -
a harag is régen megfáradt valahol.
Hallgatunk hát ketten, - Önmagam és Én -
csendben békülünk: én az Öreg ... és a Vén.
Békülünk a múló idővel, sorssal,
a görbülő háttal, mint egy görbe bottal,
és csendben búcsút veszünk sok baráttól,
... végül búcsúzik az ember önmagától.
Így gubbasztok e maradék életen,
hisz nincs már, Ki megfogná reszkető kezem.
Elmúlt rég ... vagy nem is létezett talán:
a kétszer kettő valósága hull le rám.
KI JÁR A KÖVEK TENGERÉN
Kányádi Sándor előtt tisztelegve
ki jár a kövek tengerén
és takarja el a napot
ki az ki semmitől sem fél
mert árnyéka kővé fagyott
neki szenvedés lett minden
nincs már számára vigalom
immár hite is védtelen
mentsvára a szent irgalom
ki jár a kövek tengerén
ott hol lángolva suhanok
és kezet nyújt-e majd felém
ő aki egykor elhagyott
majdan a csoda végbemegy
magmája izzón körbefon
így megőrizve a nevet
az árván hűlő kavicson
ki jár a kövek tengerén
tán az úr jár reménytelen
tán a hit szeretet erény
tán csak a rideg végtelen
A KISNYUGDÍJAS SZÓNOKLATA
Egy igencsak bátor
kisnyugdíjas reggel kikelt önmagából.
S künn a parkban maga köré rántott
pár hasonszőrű aggot, ki épp arra járt ott,
hogy mint hasonszőrű kopott szellem,
szónokoljon kis-nyugdíja vérszívói ellen.
Mivelhogy harcos aktivista volt Ő régen,
fölállt egy rozoga székre, mi ott volt éppen.
S a nagy igazságot ekképp kiáltotta szét:
- Emberek!... mindjárt fö... fö... fölborul a szék!
A KOR ÁRNYÁBAN
[mementó hatvanhat]
A kor árnyában tűnnek el
Naponta a napok.
A kor árnyában vesznek el
Remények s bánatok.
És halványul pár gondolat,
Mert minden estéd kegy:
Emlékezz rá s áldd meg őt, ha
Végső útjára megy.
Életed gyertyacsonkjait
Hasztalan félted már,
Túl vágyaidnak kék egén:
A kor setétje vár.
KÖLTŐNEK LENNI
Oly korban írom meddő soraim,
Mikor nehéz már költőnek lenni,
Mert a mosoly eltűnt az arcokról,
És nincs ok többé már énekelni.
Mikor sajgó szívvel nagyon nehéz
Az arcokra boldog mosolyt csalni,
Mikor a reménység már ködbe vész,
És a kék madár is készül halni.
Szerető szívvel és tiszta fejjel,
Sziklányi teher ma hittel szólni,
Harcolni egyetlen árva tollal,
Felállni és másokért dalolni.
Költőnek lenni nagy felelősség,
S kinek erre vetemedik tolla,
Sosem írhat le többé hazug szót,
Mert hitelének gyilkosa volna.
Nem bújhat el gyáván szemlesütve,
Agysejtjeit mindentől elzárva.
Nem futhat félelmében világgá,
Nyüszítve, a Jóistent gyalázva.
Ha igazi költő akarsz lenni,
Légy kész harcolni egyetlen tollal.
Felállva, csak másokért dalolni,
Vagy küzdeni körömmel és foggal.
Mit nekünk bősz óriások hada!
Mi költők akarunk végre lenni,
És nyakas módon újra meg újra,
Dicsőként szélmalomharcra kelni.
Ha széjjeltépik is olykor versed,
Mégis érdemes költőként élni.
A tollforgatók sorsa s élete,
Küzdeni a jóért és remélni!
LÁTOD-E?
Láttad-e már ébredezni az erdőt,
mikor még félig szendereg?
Mikor nyújtózik és sóhajt egyet,
s ködpárából szül hajnali felleget.
Láttad-e már a Szent Hargitát,
mikor felejti az éj múló sötétjét,
és hajnalpír simít minden fát.
Láttad-e ágain a hajnalkönnyet,
mi siratja az egykorvolt hazát.
Mert eljön majd a napsugár,
s megmássza a Szent hegyet,
hol fáknak sóhaja égre száll,
és friss szabadságát hirdetve
fenn az égen: felhőként lebeg.
Mondd, látod-e már,
a fák miként szülnek felleget?
MAGYAR NYUGDÍJAS
Petőfi Sándor lába-nyomában
Mosolyom rég lelohasztva
Fogsorom csak, rágó tartja,
Rágó tartja bíz, két marok:
Én magyar nyugdíjas vagyok!
Doktorhoz járás az élet.
Ha nincs pénzem, csak remélek.
Gyógyszerárak nekem nagyok:
Én magyar nyugdíjas vagyok!
Látom már az alagutat,
S fizetem a végső utat.
Hülyének néznek, s szívhatok:
Én magyar nyugdíjas vagyok!
A fészkes fenének éljek?
Köröttem lelki szegények 
És mégis írok, olvasok:
Én magyar nyugdíjas vagyok!
Túrót se ér tudományom,
Gyógyszereim felzabálom,
Húst csak álmomban rághatok:
Én magyar nyugdíjas vagyok!
Nem törődöm a gatyámmal,
Lyukas zsebbel, más hasával,
Mert kibírom míg meghalok:
Én magyar nyugdíjas vagyok!
Emlékemben, kis hazámban,
Pick szalámit is zabáltam...
De zsebre-vágtak a nagyok:
Én magyar nyugdíjas vagyok!
MA LÁTTAM!
Ma láttam az oktalan vak gyűlöletnek arcát:
Tekintete lángolt és szája mocskot fröcsögött.
Éreztem hazug szavainak fojtogató markát,
Miközben őrületben tobzódó nyája fellökött.
És láttam a szelíd józanságot remegve félni.
Tekintetében rémület: nem mert remélni.
.
Ma láttam a teremtőt: egy kapualjban állt ott,
Kalapjával kezében épp szeretetet koldult.
Fáradt öregember volt, szomorú és csalódott,
Ahogyan szégyentől megtört arccal felém fordult.
Láttam a szemében, hogy tudja, mit láttam,
S én elfordítottam tekintetem: mert fáztam.
MIÉRT HAGYTUK?
Miért hagytuk, Uram - kérlek mondd meg nekem -,
Hogy az ember, embernek farkasa legyen.
Hogy éhezzen, és haljon az, aki gyönge,
Megalázva, emberségben meggyötörve.
Hogyan viseljük el most e gyalázatot:
A sárig görnyedt hátat, s vak alázatot.
Mondd, hogyan nézünk majd bele a tükörbe,
Melynek képe igaz és nem holmi görbe?
Mondd, vajon mit tehetnénk önmagunk ellen,
Hogy ne torzuljon a valóság és jellem.
Hogy éhezők ne keljenek ismét útra,
Gyermekeink gyomra ne korogjon újra.
Mondd hát, Uram, Te még mindig hiszel bennünk?
Bennünk, kik téged tagadva elfeledtünk?
S kapunk-e még vajon megbocsájtást érte,
Ha megalkuvásunk az élelem bére?
Mondd uram, lehetünk ettől még emberek
- Kikben a hit apró szikrája szendereg -,
Ha nézzük véreink végső szenvedését,
Hogy étekért adja gyermekünk a vérét,
Télvíz idején megfagynak a szegények,
És szeretet helyett vak gyűlölet ébred?
Uram, Atyám, miért hagytuk - mondd meg nekem -,
Hogy ember az embernek farkasa legyen.
OLY JÓ...
Lassulva dobog a rég megfáradt szív: csendben.
Oly jó most ülni a nyugvó nappal szemben,
eget lesve, hallgatni a suttogó fákat,
és hegyeket nézve, sóhajtani párat.
Érezni a megváltó megnyugvást legbelül,
ott benn, hol a zaklatott lélek csendesül.
Csak ülni némán, hallgatni a halk dobolást,
távolodó hangokat, régmúlt csobogást.
Jó emlékezni, egy hajdan volt boldogságra,
lélekben gyermekként: felmászni az ágra,
s visszanézni a megtett véghetetlen útra,
békével bocsájtva, emlékezni múltra.
Emlékezni mindarra, mi máig is fényes,
csak arra az útra, mely tiszta volt s széles,
feledve a számtalan-sok kátyút, göröngyöt,
és mindazokat, kik elém ástak gödröt.
Mostanára minden szép és csendes legbelül;
csak a fák susogása hallik egyedül...
Lassulva dobog a rég megfáradt szív: csendben.
Már látszik a cél, hol megnyugszik majd testem.
OLY KORBAN ÉLEK...
Oly korban élek, hol már szégyen a tisztesség,
hogy a kétkezi munkáról már szó se essék.
Oly korban élek, hol azt tanítják oly sokan:
miként kell hazugságban élni, otthonosan.
Hazudd bátran, hogy mindahhoz értesz, mit kérnek,
nyugodtan teheted, hisz Ők is ebből élnek.
Ha légtornász kell, hát hazudd azt, hogy te szárnyalsz,
s díjazni fognak, meglásd; ha mindent bevállalsz.
Oly korban élek, hol hazug mosoly lett a sikk,
értékét veszti becsület, szeretet és hit.
Mit sem ér mára a sokévnyi tapasztalat,
a rég megbecsült könyv csak értéktelen kacat.
Oly korban élek, hol szitokszóvá lett Anyám,
és félrelökött szülők sorsává a magány.
Apátlan, Anyátlan e modernnek hitt világ:
már szüleink vázájába sem kerül virág.
Oly korban élek most, mit leginkább felednék,
legalábbis a vigyorgókkal szembemennék,
és lehervasztanám arcuk bárgyú mosolyát,
felkavarnám e langyos, rózsaszín pocsolyát.
Oly kor kéne már, hol tisztelik Anyám s Apám,
hol unokák sorsa sem fű-mámoros talány.
Oly kort szeretnék, hol még élő a tisztesség,
s erősen védik, hogy rajta csorba ne essék.
Ily korról álmodozom ostobán néhanap.
Álmodozom, miközben az idő csak halad.
De egyszer, valamikor, nagy-sokára talán
e kort veletek is örömmel megosztanám.
AZ ÖRÖK NŐ
nőnapi köszöntő
Földanyácskánk újra éled,
Testében az örök nő felébred.
Tavaszra virrad ismét a világ,
Örökké csodás teste ragyog reád.
Élet és lét egyetlen női ölben.
Az anyát is láthatod a nőben,
Ő a szeretőd és minden álmod,
Ő életed párja, ha úgy kívánod.
Leánygyermeked is egyszer felnő,
Szemed láttára bimbóból lesz nő, 
Sudár, karcsú, szendén kacér:
Nő, ki hamvas, üde és még facér.
Titkon Ő az ifjak leghőbb vágya,
Szemlesütve, szerelemre vágyva.
De övé a választás legfőbb joga,
Kinek adja szép gyümölcsét oda.
Mi, örök Ádámok, csak várunk,
Hogy Évánk lehessen a párunk.
Ő legyen a végzetünk asszonya,
Hogy az édent hagyjuk érte oda.
ŐSZI LEVELEK
Ugyan hová lett a fákról
a temérdek zöld levél?
S hová lesz majd susogásuk,
ha mindegyikük földet ér?
Elbúcsúznak ágaiktól,
s int a sok elsárgult levél;
mily sok szín és mennyi forma,
mit fest az Ősz, ki nem henyél. 
Ő lett volna az a művész,
ki minden évben alkotott?
Övé vajh e színpaletta,
vagy csak a nyár búcsúzkodott?
Áldott legyen mindörökre,
ki ilyen csodát alkotott,
aranybarna falevelet,
és ennyi sok színt: elhozott.
PANELROMANTIKA
Valentin-napi emlék a 80-as évekből
Kicsi lakás, kicsi ágy,
szorosan ölellek át,
kicsi ablak alig zár,
vágyam most aligha vár.
Ölellek én szorosan,
kicsi ágyban szorgosan.
Kicsit nyekergek veled,
hallja két s fél emelet.
Kopognak a csöveken,
délcegségem feledem,
s már a gyerek is visít,
arcom vörösben virít.
Ricsaj, pánik, rémület,
magamban ordítok veled.
Emlegetem Jó Atyánk,
ki e panelt hagyta ránk.
Így ébred a fél utca
e romantikus légyottra:
Kicsi lakás, nagy a szád,
emlegetem Jó Anyád!
A PARNASSZUS BOLONDJAI
(kis magyar fikció)
Fenn ül a csúcson a nagybetűs KÖLTŐ,
hadd lássák alant, mily iszonyú fennkölt Ő.
Parnasszus csúcsán fagytól kék fenékkel,
hiúságból tákolt fészkén: tojásain fészkel.
Parnasszus magos csúcsán egyedül ülve,
hódol néki a sok tintanyaló "középszerű csürhe".
S ha bárki halkan-rebegve kér tőle egy pontot,
torkára fagy a szó, úgy érzi: mindent elrontott.
Saját koszorúja önnön zsenijéből tör elő,
ha már a kövek közt babérlevél sehol se nő.
Lírája olyan elvont, fényes, hogy párja sincsen.
Nem is ember... Ő már-már szinte maga az Isten.
Mert a mi Parnasszusunk már csak ilyen,
az önjelölt zsenire néznek fel sokan irigyen,
ki e földi lét vonzását maga mögött hagyva
lebeg, saját nagysága tudatába belefagyva.
POSZTUMUSZ
Majd eldönti az utókor posztumusz,
Hogy költő leszek-e, vagy csak jó humusz.
Mert a kövér földnek mindkettő érték,
Még ha strófáim a gazok sem érték.
Ha szép virágai belőlem nőnek,
Akkor is hasznára válok e földnek.
Mert e földön mindegyik ember érték,
Ezt igazolják az isteni mércék.
A föld befogad majd mindenkit békén,
S nem tűnődik el jó vagy rossz emlékén.
Együtt lesz ott a bátor és a gyáva,
A zseni, s a tehetségtelen pária*.
Szabaddá válik ott szegény és fogoly,
Rögökké válik a lenéző mosoly.
Hol a föld lelkének lírája szárnyal,
Eggyé válunk majd a szülőanyánkkal.
S NEKED IS...
Mindenkinek szüksége van
egy őszinte, segítő kézre,
s hogy valaki azt súgja neki,
hogy megérti: és megérte.
Mindenkinek kell valaki,
hogy néhanap mellette álljon,
még ha pusztán lélekben is,
de kérő keze: rátaláljon.
Egy meleg hang, akár egy kéz, 
a magányban olykor jó lenne,
hogy fájó, rémült lelkünket,
testetlenül is átölelje.
Mert elkél a bátorítás
annak is, ki látszatra erős,
mert szerető gyengék nélkül:
céltalanná válik minden hős.
Mindenkinek hinnie kell
önmagában s mindenki másban.
Mindenkinek kell a remény
egy szebb és élhetőbb világban.
S neked is szükséged lesz majd
egy őszinte, segítő kézre,
aki füledbe súgja majd,
hogy röpke életed: megérte.
A SORS KEREKEI
székely anyai nagyapám emlékére
A nap korongja odafenn jócskán elhagyta már a delet,
Lefelé baktat már a Szent Hargitán: éppen az út felett.
Nagyapám és én, mély, székelyes csendben ülünk a szekéren,
Alattunk négy kortalan, vén kerék forog: forog serényen.
Fogyasztják az utat, mindegyik csak a saját dolgát végzi,
Az ember is csupán egy kerék: olykor maga is úgy érzi.
Mi is cipeljük terhünket a nap alatt, nagyokat fújva,
Elgyötört görcs-küllőinken keseregve: újra meg újra.
Társaink, kik e teher alatt nyögve szint` velünk haladnak,
Nekik is e szekér lesz a végzetük: mibe belehalnak.
A sors-szekér létének célja csupán az úton lét maga.
A rajtalévő teher a túlvilág végső kárhozata...
És forog minden kerék, tengelyéhez kötve, körbe-körbe,
Nagyokat döccenve olykor: emlékek ásta sorsgödörbe.
S ha a fájdalmak kátyújába törve mégis belehalna,
Új kerék áll majd a helyére: ugyanazt az utat falva.
Forog majd szintúgy, kenését siratva, teher alatt nyögve,
Így halad tovább a Szent Hargitán nagyapám: mindörökre.
SZÉP IS, JÓ IS
opusz ön-irónikusz
Szép vagyok no, mi tagadás,
csak egy a baj,
hogy ezt szemmel nem látja más.
Szépen menekül a hajam,
ettől az (állítólag) okos fejtől,
fogaim is ritkulnak már,
s nem álmodok újabb nejről.
Jó is vagyok, mi-tagadás,
csak egy a baj,
hogy ezt már nem kóstolja más.
Szépen kopik a gondolat,
abból az (állítólag) okos fejből,
soraim is fakulnak már,
s nem álmodom barna-serről.
Jól elvagyok, mi tagadás,
csak egy a baj,
hogy ezt én nem érzem: csak Más.
Szépen kihullnak az évek
még hátralévő foszlott életemből,
s Isten tükre előtt látni -
fogom magam hamar: szemből.
SZÍVEMNEK TEMPLOMA
Van-é, még oly szép, mint azon gondolat,
Mely az emberi lélekben építne templomokat.
Oly templomot, mely kiáll minden próbát,
S nem rázza meg orkán vagy földrengés az oltárt.
Oltárt, mely magasra tör, egyenest a kékellő égbe,
Szívemnek oly nyugalmas templomát remélve.
Szentélyt, hol barátim körében, s örökké életben,
Egymás kezét fogjuk majd... habár' csak lélekben.
Mert szívemnek templomában soha nincs harag,
Ott megértő csend fogad, Isten szép ege alatt.
Látod? ...Ott érted is nő minden egyes fűszál, s virág,
Érted is bimbót bont tavasszal a rég elszáradt faág.
Hallod? ...Miként dalol az ágra leszálló kicsiny madár?
Hozzád is szól picinyke harangja, mely új misére vár.
Hittel hidd, templomunk legyőz majd minden rosszat,
Hogy szívemnek temploma reád is lelki békét hozhat.
A SZÓ
Óh, én Uram, mit vétettem,
hogy kezed vetted rólam?
Most itt állok elveszetten,
hitem rendült a szóban.
Csábos szavak vesznek körbe,
tartalmuk puszta semmi,
sok ártatlant csalnak tőrbe,
kin nem segít már senki.
Vigyorogva nagy kajánul,
álmot árulnak galádul,
miből sosem lesz való,
s ma sem jut ennivaló.
Ó, én Uram, óvd meg őket, 
az ártatlanok sorát,
hazug szótól szenvedőket,
kik várják még a csodát.
Óvd, kérlek, a szó hitelét,
hogy igaz s tiszta legyen,
ne csupán csak üres beszéd:
hangok egy kopár hegyen.
S a hazugtól - kinél méreg -
vedd el a szavakat, kérlek.
Ne hagyd, hogy eme földön
hazug szó testet öltsön.
TAPASZTALAT
Lauka Gusztáv (1818-1902) nyomán
.
Kussolj a sarokban szépen,
Hajtsd le fejed s csókolj kezet.
Légy elvtelen megalkuvó:
S vezér lehetsz birkák felett.
.
Ámde ha szót emelsz netán,
Vagy a gyengébb pártjára állsz,
Hamar találkozol azzal:
Ki eltapos, vagy megaláz.
TISZTA VÍZ
Fellegekből száll alá, hegyek mélyén éled,
Nem más Ő, mint tiszta víz, ki maga az élet...
Kicsiny forrás rejtett mélyén, szíve újra dobban,
Cseppenként éledve teste, új tavaszra lobban.
És apró csermelyként, friss napvilágra jutva
Tétován bukdácsolva, elindul az útra.
Oly útra, mely örökkön mindent meghatároz,
Útra a születéstől, az ismételt halálhoz
S egyre erősödve, kavicsokkal játszva,
Sebesen fut a hegyről, egy megújult világba
Állja útját, sok komor, kevély-nagy szikla,
Utat tör közöttük, szivárványt hasítva.
Ahol-csak elhalad, terem számtalan új élet.
Itatja a vadat, cseppjeitől száraz kóró éled.
Majd hegyek lábainál, csendben folydogálva,
Táplálja az édent, tikkadt vándort látva.
Medrének lágy ölében fürge halak ringnak
Étket adva, sásban búvó kicsiny madarinknak.
Éltet Ő mindent, oly időtlenül-rég már,
Teszi rárótt dolgát jajszó nélkül, némán.
Hajt Ő malmom-vízikereket akár százat,
Híven végzi dolgát, míg-nem Ő is elfárad.
Végül megnyugodva, az óceánhoz érve,
Lágy párája felszáll ismét, angyalként az égbe.
Óh, ember,
Ki ez önzetlen csodát átélhetted véle,
Légy te is ily tiszta az újjászületésre!
VAGYUNK
Vagyunk mint az árva növény,
a természet szikkadt ölén.
És lám mégis hiszünk benne,
hogy fakó szirmaink nélkül,
a világ kevesebb lenne.
VAN AZ ÚGY...
Van az úgy, hogy néha
a mosoly is fáj az arcunk szegletén,
van az úgy, hogy az ember
lelkét mocsokba tiporja egy kretén.
Van az úgy, hogy meginog a lélek,
és világgá ordítaná, hogy: Látod?
Magamra hagyottan sem félek!
Van az úgy, hogy a harag fáj,
- legszívesebben csak ölelnénk -
s hazudunk mégis magunknak,
félve, hogy a bizalom elszáll.
Van az úgy, hogy valaki
a társától őszinte szóra vágyik,
de félve, hogy elveszítheti őt,
nem jut el, csak a hazugságig.
Van az olykor úgy, hogy
a szellemnek teremteni kéne,
- valami szépet, valami jót -
mégis esztelen rombolás lesz vége.
És van az úgy is,
hogy réges-régen feledni kéne:
mert az emberségbe vetett hitünknek,
máskülönben vége!
VÉGSŐ BÖLCSESSÉG
Mi földi létemből még vissza van,
Pusztán ajándék, mi már céltalan.
A rossz vagy a jó, mind kijózanít,
Végül is mindkettő: halni tanít.
Bárhogy is van, de nem várok papot,
A felhők alatt még dúdolgatok,
Esőben, szélben, vagy épp` hamisan:
Szívemben temetők csendje fogan.
Sírom nyugalma lesz a jutalom,
Szenvedésnél jobb a csendes halom,
Hol az élet nem fáj, és nem büntet,
S békében várhatjuk kedvesünket.
VÉN RIPACS
Nem akarok költő lenni.
Nem akarok fejemre babért.
Sem ennek-annak megfelelni,
firkálgatok csak, magamért.
Nem érdekel a kritika,
holmi ragrím, meg mifene,
sem holmi szerzői fifika,
pepecseljen aki költő: az vele.
Nem vonz a magos Parnasszus,
jó nekem a földön, talpon állva.
Tériszony, meg a kollapszus,
ripacsként lent sosem bánta.
Becsapni nem akarlak.
Mégsem vagyok olcsó kókler,
ha, mit írtam mind csak vacak,
dobd ki, ha csak üres sóder.
Ám ha néha egy-egy sorom
hozzád jutva eltalálna,
ne gondolj rám költőként:
hanem mint egy jó barátra.
Soraimnak panaszkodhatsz,
vagy sírhatsz velem, ha úgy jön.
Ne szégyelld a vén ripacsnál,
ha szemeidből könny jön.
Mert nem akarok költő lenni.
Nem akarok fejemre babért.
Vén ripacsként megfelelek így is:
Értünk, érted... és magamért.
A VÉN TALPNYALÓ
Hajlott koromnál fogva már jó ideje
alig maradt kevéske talpra való nyálam,
esélyem se marad hát kegyencnek lenni,
hiszen mögöttem ott tolakodnak százan.
Ráadásul csakis magyarul tudok nyalni,
nem megy nékem az a flancos Ánglus.
Anno az oroszt is hiába nyomatták,
nem fakadt nyelvemen cirillül sem nárdus.
Egy ideje már a hajlongást sem bírom,
mert fáj, ropog a kortól meszes gerinc,
nem a büszkeség az, mi engem gátol,
vagy netán a bátorság: ami még ma sincs.
Elhasznált, vén kutyaként lődörögve immár
az új talpnyalók gyakorta belém rúgnak:
"Üresen porzik már a nyelved, öreg!".
Nyalhatatlan létem tárgya lett a gúnynak.
VIDD MAGADDAL...
Ha mennél jeges télben,
fagyos szélnek közepében,
ha mennél vacogva-fázva,
otthonodra nem találva;
pihenj vándor, s ne feledd
melengetni lelkedet.
Ha mennél messze délre,
egy távoli vad vidékre,
hol tigris üvölt fák alatt,
s nem óvnak meg a falak,
semmit ne hagyj hátra itt,
vidd magaddal emlékeid.
Ha vesztenél sok ostromot,
s nem lelnéd új otthonod,
veled lenne a boldog múlt,
a tiszta kéz, mely érted nyúlt,
s kebled boldogságtól dagad:
elérted magad; Önmagad.
VILLON UTÁN SZABADON
Nil novi sub sole
Ha befognám egyszer a számat,
s nem jártatnám többé pofámat,
pár ember végre boldog lenne,
ki még álmában is: élve eltemetne.
Ha lehunynám egyszer a szemem,
menten ellopnák mindkét kezem,
és nem maradna többé tinta,
hogy le ne írhassam nevük: e papírra.
Ha elveszteném mindkét fülem,
hát üvölthetnének nélkülem,
szidhatnák apám vagy épp anyám,
felgyújthatnák házam: vagy akár a hazám.
Ha nem vennék többé levegőt,
úgy menne minden, mint azelőtt.
Lesz új játszótárs, semmi bánat.
Lehet, hogy épp neked: tömik be majd szádat!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: M. Laurens |
|
|
|
|
|
Offline
