|
2019-07-27 13:49:55, szombat
|
| |
| |
Szabó Magda: Válasz egy régi bölcsődalra
*
Fagy a szó és fogy a szó. Árnyba fúl a mécses.
Füstbe hull és széttörik régi nevetése.
Fényt halászik, éveket, vet az óra hálót,
perc fakítja két szemét, soha meg nem álló.
Minden tarka szétomol, fekete takarja,
búvik pelyhes virradat fekete avarba,
teszi nyergét, jön az est, koppan már a patkó,
oltja holdas homlokát hamvas alkonyatkor,
könnyű testét engedi rendülő habokra,
ég meséi erdején sárga csipkebokra.
Hull kezéből, ami volt, elmarad mögötte,
fut előle, ami lesz, tejszínű ködökbe.
Zengjetek fel, vad hegyek, melyeken barangolt,
hasadj szóra, néma száj, hallja még a hangot,
zárulj, hétszer-hét kapu, várd meg, gyönge lába:
eldobom az éneket harmatos nyomába.
**
Szemébe tűnt határok,
piros vizek csobognak,
a kútkáván galambok,
egy bíbor gömb forog,
a végtelenbe markol,
puhán szorítja szárnyát,
hajtják a könnyű álmot
bibliás pásztorok.
Az éhség nyitja száját,
itatja égi csésze,
kerek tükörbe mártja,
fürdik az ifjú nap;
reng tejben és pehelyben,
s köréje szürke tollak,
lángfarkú, lila bolygók
és gyöngyök hullanak.
***
Áll a kapun. Gyönyörű keze lengeti egyre a lámpát.
Nagy szeme eltágul. Áll a kapun, kifigyel.
Álmok sűrű mézében lélegzik a város,
dermedt gúzsban, akár sárga gubóban a báb.
Tartja a csöndet a nagytemplom két csillaga vállán,
égnéző teteje süllyed a súlya alatt.
Borzad a fákon a gally, a kavics legurul, fut a gyermek,
hurkot vet kusza árny röpke bokája köré.
Dől a sarok, nekihull, a szemében verdes a lelke,
s átcsorran tükörén távoli lámpasugár.
Majd ha a kék violák a szememre ejtik az árnyuk,
s megrogy a térdem, ahogy botlom a végtelenen,
állsz a kapun odafenn, szemed eltágul kifigyelve,
és gyönyörű kezeden leng a sötétben a hold.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Versek 5 |
|
|
|
|
|
Online
