|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 8
|
|
|
|
|
|
2019-08-21 17:37:39, szerda
|
| |
| |
V. A kalózkodás aranykora: a 17. századi kalózvilág
[Kép: Queen Anne's Revenge - Feketeszakáll hajója]
* A "víg" kalózélet
A kalandfilmekben és az irodalmi művekben festett kép a kalózokat romantikus színezetű bajtársi közösségben élő embereknek ábrázolja, akik szinte mindig valami igaz ügy védelmében váltak kalózzá. Ennél mi sem áll távolabb a valóságtól. Valójában a kalózok a világ kikötőinek söpredékéből verbuválódtak. Ma egyszerűen gengsztereknek neveznénk őket. A XVI-XVIII. századi világnak éppúgy részei voltak, mint manapság a bankrablók és más bűnözők. A világ minden szegletében virágzott a kalózkodás - az Európa körüli vizeken, Afrika partjainál, a Karib-tengeren, a Távol-Keleten és Észak-Amerika parti vizein.
A legtöbb kalóz egyszerű, becsületes kereskedelmi tengerészként kezdte. De olyan korban élt, amikor a tengerészek élete kemény és kegyetlen volt, a fizetés pedig a kevésnél is kevesebb. Az elégedetlen tengerész pedig könnyen átváltott a kalózmesterségre. Ráadásul ehhez könnyű volt társakat találnia, hiszen sokan ábrándoztak könnyen szerzett pénzről. Az elégedetlenségtől fűtött emberek általában egy különösen kegyetlen kapitány alatt hajózva váltak kalózzá. A fellázadt emberek átvették a hajó irányítását, a kapitányt és a hozzá hű maradt embereket pedig legyilkolták, vagy pedig kitették a legközelebbi szigetre. Időnként megtörtént az is, hogy a kalózkodni vágyók a kikötőből loptak el egy ott horgonyzó hajót.
Olykor amúgy teljesen becsületes tengerészek is kalózzá váltak, amikor hajójukat kalózok foglalták el. A kalózok ugyanis általában az elfogott hajó legénységének felajánlották, hogy csatlakozzanak hozzájuk. A döntés általában nem volt különösen nehéz. Sok tengerész elégedetlen volt a kereskedelmi hajós unalmas és nehéz életével, és izgalomra, valamint könnyen szerezhető pénzre vágytak.
Sok kalóz korzárként kezdte a pályafutását. Sokan a korzárkodást a "kalózkodás bölcsőjének" tartották, nem ok nélkül. A háborúk idejére felszerelt korzárhajók legénységét a háború végeztével a tulajdonos szélnek eresztette. Természetes, hogy a könnyebb élethez és a gazdag zsákmányhoz szokott korzároknak egyáltalán nem fűlött a foguk visszatérni a rosszul fizetett kereskedelmi tengerészmesterséghez, inkább kalóznak álltak.
Megfelelő számú kalózt könnyű volt összetoborozni, de a kalózok hajó nélkül annyit értek, mint a nyereg ló nélkül. Ezt a problémát általában úgy oldották meg, hogy ellopták azt, amire szükségük volt. Ha sikerült kinézniük egy megfelelőnek látszó hajót, megvárták, míg beáll az éjszaka, majd a sötétség leple alatt csónakokon melléeveztek. Gyorsan felkúsztak a hajó oldalán, átvetették magukat a mellvéden, és meglepetésszerűen lerohanták a fedélzeten lévő legénységet. Miután sikerült elfoglalniuk a hajót, a lehető leggyorsabban, még napfelkelte előtt igyekeztek elhagyni a kikötőt. Időnként az így elkötött kisebb hajó csak arra szolgált, hogy segítségével a céljaiknak jobban megfelelő, nagyobb hajót zsákmányoljanak. Ha ez sikerült, akkor az első hajót általában elsüllyesztették.
A legtöbb elfogott hajót a kalózok jelentősen átalakították, mielőtt használatba vették volna. A fedélzeti felépítményeket általában lebontották a főfedélzet síkjáig. Ez egyrészt a hajó vitorlázási tulajdonságait javította, másrészt csata esetén csökkentette a szanaszét repülő veszélyes faszilánkok keletkezésének esélyét. A hajó mellvédjeit viszont megmagasították, ami védelmet nyújtott a legénységnek, ráadásul el is tudtak rejtőzni mögötte, amikor megtámadni készültek egy gyanútlan áldozatot.
Külön kabin egyedül csak a kapitánynak jutott, a többiek általában a fedélközben aludtak. Miután a kalózok általában a kicsiny, gyors hajókat kedvelték, viszont a támadások végrehajtása megkövetelte a nagyszámú legénységet, ezért a zsúfoltság olykor elképesztő méreteket öltött. Időnként egy alig húsz méteres hajócskán száznál is több ember szorongott, ilyen esetben többeknek csak a nyílt fedélzeten jutott hálóhely. A karib-tengeri éjszakákon ez még kellemes is volt, de rossz, viharos időben már fölöttébb kényelmetlen lehetett. Ebből is látható, a kalózélet messze nem olyan volt, mint amilyennek azt a romantikus történetek lefestik.
Mint azt már említettük, a kalózok inkább a kisebb hajókat részesítették előnyben. Ennek több oka is volt. Elsősorban, a kisebb hajók általában gyorsabbak és könnyebben manőverezhetőek voltak, mint a nagyobbak. Miután kifejezetten kalózkodás céljára hajókat a legritkább esetben építettek, a kalózoknak a "készből" kellett válogatniuk. A nagyobb, kereskedelmi hajók lassúak és lomhák voltak, ezért esett a választás általában a kisebb, de fürgébb, sokszor eredetileg partmenti célokra használt hajókra. Az sem volt elhanyagolható tényező, hogy a kisebb hajóknak a merülésük is kisebb volt, így egy erősebb ellenfél elől a part közeli, sekély vizekre tudtak húzódni, ahováa nagyobb merülésű hajóval nem lehetett követni őket. Az, hogy egy kisebb hajó rakterébe keveset lehetett rakodni, a kalózokat nem nagyon zavarta, hiszen a hajót nem áruszállításra használták. Csak a legénységnek szükséges víznek és élelmiszernek kellett beférnie, az igazán értékes zsákmány, az arany, az ezüst és a drágakövek pedig kis helyet foglaltak el. Ha pedig olyan fogásra tettek szert, akkor zsákmánylegénységet tettek a hajóra, és magukkal vitték a hírhedt kalózszigetek egyikére, ahol a megfelelő összeköttetésekkel rendelkező orgazdáknak eladtak mindent az utolsó szögig, vagy pedig a gyarmatok "becsületes" kereskedői vásárolták fel.
A kis hajók hátrányai közé tartozott, hogy nem lehetett ágyúkkal megpakolni. A kalózokat azonban általában ez sem zavarta. Megfelelő ágyúkhoz amúgy sem volt könnyű hozzájutni. A kalózok taktikájukat nem az ágyúpárbajra alapozták, hanem a csáklyázásra és a kézitusára. Sok kereskedelmi hajót 14-16 ágyúval is felszereltek, de ez a védelmi erő csak illuzórikus volt, ijesztgetésen túl másra nem szolgált. Először is, ezek rossz minőségű vaságyúk voltak. Másrészt, a 25-30 fős legénység nem tudta ezeket kiszolgálni, ehhez ugyanis 80-90 emberre lett volna szükség. A megtámadott kereskedelmi hajó így csak egyetlen sortüzet tudott leadni, az ágyúk újratöltéséről időhiány miatt szó sem lehetett. Csak ennek a sortűznek a megfutamító hatásában bízhattak. Ám a kalózok is nagyon jól tudták, hogy az első sortűz egyben az utolsó is, ezért annak eldördülése után a legnagyobb nyugalommal folytatták a támadást, és fürge hajójukkal megcsáklyázták az áldozat oldalát. Ezután már könnyű dolguk volt, a háromszoros-négyszeres túlerőben lévő, állig felfegyverzett kalózok hamar elbántak a legénységgel. Sokszor még ennyire sem került sor, elég volt a kalózoknak elsütniük egyik ágyújukat ha volt, és felvonni a fekete lobogót, és a kereskedelmi hajó megadta magát, abban a reményben, hogy így legalább az életüket megkímélik. Ha pedig hadihajóval akadtak össze, akkor egyszerűen menekülőre fogták, bízva hajójuk gyorsaságában és alacsony merülésében. Az ágyúk hiánya az egyik magyarázata annak, hogy a legkisebb hadihajók is miért tudtak könnyedén elbánni a sarokba szorított kalózokkal. Mindehhez természetesen általában hozzájárult a kalózlegénység gyenge figyelme, nemegyszer gyávasága.
A kis hajók előnyei közé tartozott még, hogy viszonylag könnyen partra lehetett vontatni és megdönteni őket. Erre azért volt szükség, mert a hajók vízvonal alatti részére előszeretettel tapadtak mindenféle vízi élőlények (kagylók, moszatok, rákok, stb.), lefékezve a hajó futását. Ettől a "dzsungeltől" időnként meg kellett szabadítani a hajót. A kalózok számára, akiknek a sebesség a zsákmányt, olykor pedig az életet jelentette, különösen fontos volt a hajók gyakori tisztítása. A trópusokon, ahol a legdúsabban termett az efféle vegetáció, egy vében akár háromszor is el kellett végezni ezt a műveletet.
A kalózok hajójuk névadásában nem követtek egységes gyakorlatot. Úgy tűnik, szívüknek legkedvesebb, s ezért a leggyakrabban használt név a Bosszú (Revenge) volt. A híres Feketeszakáll hajóját Queen Ann's Revenge-nek (Anna Királynő Bosszúja) hívták. Szokásos név volt még a szerencsének (fortune) valamely változata (pl. Royal Fortune). Kedvelt név volt még a kaland (adventure) is. Ezeken felül még minden elképzelhető szó felbukkant névként, köztük, vallási fanatikus kalózok esetében - mert ilyenek is voltak - valamilyen bibliai elnevezés.
A legtöbb kalózkapitányt a legénység szavazással választotta. Ha a legénység elégedetlen volt vele, egyszerűen egy újabb kapitányt választottak, míg a régit lefokozták. Voltak más módszerek is a kapitány eltávolítására, ha a kapitány nem volt hajlandó lemondani. Vagy egyszerűen lelőtték, vagy fogták és belehajították a tengerbe, vagy pedig, humánusabb módszert alkalmazva, kitették egy lakatlan szigeten. Megtörtént az is, hogy egy hajó legénysége négy hónap leforgása alatt nem kevesebb mint 13 kapitányt választott magának. Egyébként nem mindig a kapitány volt a legfontosabb személy a kalózhajón. Sok esetben csak a csata időtartama alatt volt teljhatalma, mivel az elsődleges feladata a harc irányítása volt. De, mint minden szabály alól, itt is akadtak kivételek. Bizonyos esetekben a kapitány egyeduralkodó, valóságos diktátor volt. A leghíresebb-hírhedtebb kalózok, mint Morgan vagy Feketeszakáll, ilyenek voltak.
A kapitány után a legfontosabb tisztséget a negyedmester töltötte be. Őt szintén a legénység választotta, szavazás útján. Az ő feladata volt a legénység érdekeire figyelni. Néhány hajón a kapitány egyetlen fontos döntést sem hozhatott mindaddig, míg meg nem szerezte a negyedmester hozzájárulását. A kalózok ezzel a módszerrel igyekeztek megakadályozni, hogy a kapitány kezében túl sok hatalom összpontosuljon. A negyedmester feladata volt a zsákmány pénzzé tétele. Őneki kellett kiszámolni, hogy mekkora értéket képvisel a rablott áru, én neki kellett lebonyolítani az eladást is, lehetőleg úgy, hogy a legnagyobb összeget kapják érte, és elkerüljék a mindenféle kérdezősködést. Ezt legjobban a hatóságok által félig-meddig megtűrt, azokat lefizető orgazdáknál lehetett megtenni. Mindezt a folyamatot neki kellett levezényelnie, majd ő felügyelte a zsákmány igazságos elosztását is a legénység között.
A hajón lévő többi tisztet általában a kapitány és a negyedmester közösen nevezte ki. Közéjük tartozott a hadnagy, aki a kapitány helyettese volt. Konkrét feladatköre nem volt, de ha a kapitány csata közben elesett, ő vette át a parancsnokságot. Igen fontos ember volt a hajómester is, aki a hajó navigálásáért felelt. Miután a korabeli tengerészek döntő többsége nemhogy a nyílt tengeri navigációhoz nem konyított, de még írni-olvasni sem tudott, így szükségük volt egy olyan személyre, aki akkor is tudta, hogy hol jár a hajó, amikor nem látták a partot.
Egy kalózhajón talán a legnehezebb dolog a fegyelem fenntartása volt. A kalózok általában nem arról voltak híresek, hogy szó nélkül végrehajtottak volna minden parancsot, és közben jámbor életet éltek volna. Gyakoriak voltak az összeütközések a hajó tisztikara és a legénység között, valamint a legénységen belül is. Mindennaposnak számítottak a kisebb verekedések, és a kések is sűrűn előkerültek. Amikor pedig felöntöttek a garatra, akkor időnként elszabadult a pokol. Mint az sejthető, a kalózok nem voltak éppen zárdaszüzek, és ez nemcsak a megtámadott áldozatok számára okozott gondokat, hanem a kalózvezérek számára is.
A büntetések elsődleges eszköze a "kilencfarkú macska", a korbács volt. Egyedül csak a negyedmesternek volt joga valakit megkorbácsoltatni. A legénység két tagja között kialakult vita rendezésére pedig gyakran a párbajt alkalmazták. Ha az összevitatkozott vagy összeverekedett feleket a negyedmester nem tudta kibékíteni, akkor elrendelte a párbajt. Arra persze gondosan ügyeltek, hogy a párbajozók ne mészárolják le egymást, az első kiserkenő vércsepp után már gyorsan győztest hírdettek. Súlyosabb esetekben a "kalóz esküdtszék" ítélkezett. Kedvelt büntetés volt a hajó hasa alatt való áthúzás. A delikvens kezeire és lábaira egy-egy kötelet kötöztek, majd vízbe dobták, és e kötelek segítségével átrángatták a hajó gerince alatt. Ha az illető ezt esetleg túlélte, akkor is súlyos sérüléseket okoztak neki a hajófenékre tapadt éles kagylók. Ha valakit halálra ítéltek, akkor általában minden teketória nélkül behajították a tengerbe. A kalózok kedvelt büntetési módjai közé tartozott még a lakatlan szigeten való partra tétel. Robinson alakját Daniel Defoe egy ily módon partra tett korzárról, Alexander Selkirk-ről mintázta, aki négy évet töltött el a Juan Fernandez szigetén.*
Amikor a kalózok hajóikat felszerelték, indulás előtt megszavaztatták a legénységet, hogy melyik kikötőt támadják meg. Emellett szerződésben rögzítették a zsákmány elosztásának módját, illetve a kapitány extra részesedését. A begyűjtött zsákmányból először a zsoldot vonták le, majd nekiláttak a maradék felosztásának. A kalózok között működött egy bizonyos biztosítási rendszer, a mai balesetbiztosításokhoz hasonlóan. Ha valaki megsebesült, vagy elvesztette valamely végtagját, a következő kártérítés járt neki. A jobb kar elvesztéséért 600 pezeta, a bal kar elvesztéséért 500 pezetát kaptak. A lábakat olcsóbban mérték: az elvesztett jobb lábért 500, a bal lábért pedig 400 pezeta járt. Egy szem, illetve egy ujj elvesztéséért mindössze 100 pezetát adtak. Komoly sebesülésért 500 pezeta járt, föltéve, hogy az illető túlélte, hiszen a korszak higéniai viszonyai közt sokan haltak bele viszonylag ártalmatlan sebek elfertőződésébe. Miután a biztosítási díjakat levonták, a maradék összeget szétosztották, általában egyenlő részekben, kivéve a kapitány és a tisztek részesültek nagyobb összegben, melyet az út előtt kötött szerződés szabályozott.
A kalózok ritkán ölték meg a foglyaikat. Ilyesmire általában akkor került sor, amikor a megtámadottak részéről különösen erős ellenállásba ütköztek. Ezzel mintegy példát statuáltak, hogy így jár, aki ellenáll. Az ilyen esetek megtörténte után gondoskodtak arról is, hogy a történtek híre minél szélesebb körben elterjedjen, félelmet keltve a kereskedelmi hajósok szívében. Ez magyarázza azt is, hogy gyakran jól felfegyverzett hajók is minden ellenállás nélkül megadták magukat a kalózoknak. A foglyoknak gyakran visszaadták kifosztott hajójukat, vagy ha az megtetszett a kalózoknak, akkor esetenként megkapták azok régi hajóját. Ha a kalózok mindkét hajót megtartották, akkor a legtöbb esetben partra tették a foglyokat, valamely forgalmas hely közelében.
A kalózkodással kapcsolatban a késői utókor fantáziáját talán a kalózok elásott kincse ragadta meg leginkább. Ez az elásott kincs azonban sokkal inkább legenda, mint valóság. A kalózok döntő többsége nem élt gyűjtögető életet, a zsákmányból való részesedésüket igen gyorsan elverték a kikötői lebujok valamelyikében. Igen kevés olyan kalózról tudunk, aki gazdag emberként halt volna meg. Az igazság az, hogy a 19-20. században a kalózok elásott kincsének kutatására sokkal többet költöttek, mint amennyit valójában találtak.
Mint mindezekből kítűnik, az átlagos kalóz élete kemény és veszélyes, ráadásul előreláthatóan rövid volt. A kalózok ritkán haltak meg ágyban, párnák közt. A halál ott leselkedett rájuk a csaták tüzében, a Karib-tenger vad hurrikánjaiban, a kocsmai késelésekben, vagy valamely szörnyű trópusi betegség képében. Akiknek sikerült mindezt megúszni, azok számára még ott volt a hóhér kötele. Az angolok vagy a franciák által osztogatott kalózlevelek ellenére a spanyolok gyakran felkötötték az elfogott kalózokat, az egyszerű tengeri rablókra pedig elfogásuk esetén mindig ez a sors várt.
*Robert Hendrickson: The Ocean Almanac. 203-205. o.
(Földi Pál) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-08-21 16:43:14, szerda
|
| |
| |
A szerző ezúton is köszönetet kíván mondani Dr. Krámli Mihály úrnak, akinek nagy tengerészeti ismeretei segítették a könyv megírását.
Földi Pál
Előszó
Kalandok a végtelen, kék tengeren, kifosztott hajók, vér és arany, no meg természetesen, elásott kincsek. A legtöbb szárazföldi embernek ezek jutnak eszébe a kalóz szó hallatán. Szürke, unalmas hétköznapjainkon gyakran gondolunk azokra a "régi szép időkre", amikor a kalandok, az ismeretlen világába vezető utazások, a szárazon és a vízen megvívott küzdelmek romantikus dicsfénnyel vonták be e régi történetek szereplőit. Ám ismerve a romantika természetét, tudjuk, hogy e dicsfény gyakran hamisan csillog, s csak az utókor múltba merengő, nagy tettek utáni vágyakozása szépíti meg a régmúlt történéseit. Kevés dologra lehet igazabb ez a megállapítás, mint a kalózkodásra.
Romantikus történetek széplelkű hősei, avagy véreskezű tengeri rablók voltak? A kalózkodás mindig romantikusnak tűnt. Az ősi mesterség kegyetlenségét már virágkorában is megszépítette a tenger végtelensége, a szabadság korlátlansága, és a gyors vagyonszerzés lehetősége. A kalózok azonban nem voltak sem széplelkek, sem pedig különféle nemes célokért küzdő hősök.
A kalózkodásnak, mely minden valószínűség szerint egyidősnek tekinthető a kereskedelmi hajózással, az idők folyamán számtalan válfaja alakult ki. Ezek a két véglet, a nemzeti hős és a közönséges bűnöző közti egész spektrumot átfogták. A magyar nyelvben, mivel népünk életében a tengerhajózás elenyésző szerepet játszott, a kalózkodás különféle változataira nincsenek meg a megfelelő kifejezések, ezért a következőkben röviden áttekintjük a kalózok legfontosabb típusait, elnevezéseikkel egyetemben.
Mindenekelőtt a "valódi kalózokra", a tulajdonképpeni tengeri rablókra kell kitérnünk. Őket általában pirátoknak nevezik, és nem voltak mások, mint közönséges bűnözők, akik minden hajót, nemzetiségre való tekintet nélkül megtámadtak és kifosztottak. Közülük, főleg a névtelenek közül, kerültek ki a tengerek legvéreskezűbb rablói. Velük szemben a hatóságok mindenkor, mint köztörvényes bűnözőkkel jártak el, ha elfogták őket. A továbbiakban célszerűnek látszik, hogy a kalóz szót csak őrájuk alkalmazzuk, a tengeri rabló szinonimájaként.
A másik végletet képviselő korzárok (corsaire, privateer, Kaper) állnak leginkább közel a kalózkodásról kialakult romantikus képhez. Ők állami felhatalmazással, háború idején kalózlevéllel (Letter of Marque), mintegy kvázi hadihajóként az ellenség kereskedelmi hajóira vadásztak. Ez utóbbiak között valódi nemzeti hősök is voltak, mint például az angol Drake, a francia Jean Bart, vagy az amerikai John Paul Jones. A tengeri háborúkban magánszemélyek is részt vehettek a tulajdonukat képező felfegyverzett hajókkal, ha illetékes állami szervek kalózlevél kiállításával erre felhatalmazták. Ennek birtokában mint korzár saját költségére és felelősségére, a haditengerészettől függetlenül, egyénileg viselt háborút az ellenség hajói ellen. A zsákmányt köteles volt beszolgáltatni az államnak, majd annak elárverezése után az abból befolyó összeg bizonyos hányada őt illette meg. Ha az ellenség elfogott egy korzárhajót, személyzetével hadifogolyként, nem pedig bűnözőként kellett, hogy bánjon. A korzárkodás egészen 1856-ig állt fent, amikor a párizsi egyezményben eltörölték ezt az intézményt.
Sokkal inkább a kalózokhoz, mint a korzárokhoz álltak közel a XVII. századi bukán-ok (buccaneer) vagy flibustier-ek. Ezzel az elnevezéssel a karib-tengeri szigeteken élő, elvadult marhákra vadászó embereket illették. A bukánok hamar rákaptak a vadászat mellett a partokhoz közeli kalózportyákra is. A közönséges kalózoktól annyiban különböztek, hogy saját nemzetiségű hajókat nem fosztottak ki. A bukánoknak fontos szerep jutott a kalózok élelmezésében is, emellett sok kalózkapitány szívesen hívott a hajójára bukánokat, akik hosszú csövű puskáikkal mesterlövészként szolgáltak.
Végezetül voltak az "igazi" kalózok, azaz a tengeri rablók. Törvényen kívül álltak, s általában kifosztottak minden útjukba eső hajót, tekintet nélkül annak nemzetiségére. Táborukból került ki a legtöbb rettegett, véreskezű gyilkos is. Az elfogott kalózokkal a hatóságok általában nem teketóriáztak, köztörvényes bűnözőként akasztófa várt rájuk.
E könyv a kalózok véres tettektől hemzsegő, kalandokkal teli világába enged bepillantást, végigtekintve a kalózkodás történetén az ókortól egészen napjainkig. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-08-21 15:31:39, szerda
|
| |
| |
Running Wild - Intro / Port Royal
Running Wild - Blazon Stone
Running Wild - Under Jolly Roger
Running Wild - Treasure Island
Running Wild - Draw The Line
Running Wild - Riding The Storm
Running Wild - Black Wings Of Death
Running Wild - Black Bart
Silverbones - Black Bart
Silverbones - Queen Anne's Revenge
Blazon Stone - Bloody Inquisition
Blazon Stone - Merciless Pirate King
Blazon Stone - Intro / Return To Port Royal
Link |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 8
|
|
|
|
2019. Augusztus
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
26 db bejegyzés |
| e év: |
868 db bejegyzés |
| Összes: |
868 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 288
- e Hét: 424
- e Hónap: 2849
- e Év: 13783
|
|
|
Offline
